Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-20 / 43. szám

1990. február 20. • PETŐFI NÉPE • 5 Tanyapusztítás A fiatalok elmennek. A tanyáról beköltöznek a városba, az öre­gek pedig kihalnak az utolsó erejü­kig gondozott házból. A tanya elár­vul, lassan omladozni kezdenek a fa­lak, beszakad a tető, fü és gaz nő a szobákban. Aztán az egész összedől, valakik széthordják lassanként a még hasz­nálható téglát, a tűzre való ablakkeretet,' ajtófélfát Marad a törmelék, néhány ottfelejtett használati tárgy, egy kalyi­ba, ahová kóbor kutyák húzódnak éjszakázni. A tanya meghal, sokáig, talán éveken át agonizálva. De ezek a képek nem erről, nem hajdani szociológiai ván­dorgyűlések vitatémájáról, nem a tanyák elöregedéséről szólnak. Nem is egy tanya lassú halódását mutatják. Ez itt három különböző porta, ugyanabban az időpontban, és ugyanott: a matkói határban. Velük gyorsan végez a Helvé­ciái Petőfi Tsz. Már a gondozottnak látszó, gémeskutas tanya is üres, hamarosan ugyanarra a sorsra jut, mint az amelyikből napok alatt csak a törmelék maradt. Kivágják a gyümölcsfákat, és a tanya helyét beszántják a nagyüzemi táblába. A matkói határ szebb lesz, mint valaha? Csak a villanyoszlop marad ott, mint egy beteges felkiál­tójel. A vezetéket, amit a hetvenes évek közepén sok-sok forintért vitetett oda a gazda, elvágták. Ide már nem keD villany. Nem kellenek a vállalkozók sem, a városi pihenni vágyók sem, vagy a fiatalok, akik a Kecskeméthez közeli vifianyos tanyában talán könnyebben kezdhették volna a közös életet, mint a megfizethetetlen városi panelban. Nem, úgy látszjk, ezeknek a tanyáknak nincs már helye a nap alatt. A nagyüzemeké a jövő! (Még mindig?!) Tavaly volt egy tanyakonferencia Kecskeméten. Azt mondta akkor egy szakértő: meglepő, hány új tanya nőtt ki a földből az Alföldön. Vajon hol? Az értelmetlenü] elpusztított vagy pusztulni hagyott régiek romjain? Hát mégis ilyen gazdagok “vagyunk? „AZ EJTŐERNYŐS BELYEGET HAMAR RÁNYOMJÁK AZ EMBERRE’ Dr. Épületgondnok Állása lesz, és már készül is a tanításra Megszűnt a pártiskola. Az MSZMP Oktatási Igazgatósága és az ottani munka ma már múlt idő. Legfeljebb csak az épület hasznosításával kapcso­latban hallhatunk az egykori intézményről'. Az alkalmazottaknak, a pedagógusoknak meg tavaly december elsejétől felmondtak. Nem számított, hogy értékes emberek kallódhatnak el, köztük közgazdászok, szociológusok, tanárok. Két, há­rom diplomával rendelkező szakemberek. Keres­senek csak maguknak új állást! A legtöbben igye­keztek is elhelyezkedni. Igen ám, de amikor kide­rült, hogy eddig hol dolgoztak, szinte mindenhol elutasították a pályázókat, merthogy ejtőernyősre sehol sincs szükség. Nos, az „ejtőernyősök” közül sokan a mai napig nem tudtak elhelyezkedni, állás nélkül tengődnek. Joggal kérdezhetjük: ilyen gaz­dagok vagyunk? Nem kellenek a diplomás pedagó­gusok Kecskeméten? Közben pedig panaszko­dunk, hogy kevés a tanár, köztük pedig sok a képesítés nélküli. Ki érti ezt? Megpróbáltam vá­laszt keresni a felmerült kérdésekre. Sorra felkér­tem az oktatási igazgatóság hajdanvolt tanárait, vállalkozzanak a beszélgetésre. Adjunk képet ar­ról, milyen gondolatok forognak az állás nélküli „ejtőernyős” pedagógusok fejében. Vajon jogosan utasítják-e el őket? Jogosan bánnak-e velük úgy, ahogyan bánnak? A beszélgetés legtöbb esetben megtörtént ugyan, de a diskurzus végeztével vala­mennyien arra kértek, mégse írjam meg történetü­ket. Nem kívánnak az újságban szerepeim. Bizo­nyos szempontokat figyelembe véve ez érthető. Valaki azonban vállalta a nyilvánosságot: dr. Har- sányi Ernő. Következzék hát a vele készült inteijú. — Azt hallottam, ön most épületgondnok. — Jól halottá. A Kecskemét Megyei Városi Ta­nács közgazdasági osztálya által fenntartott volt pártiskola épületének folyamatos működtetésére kell ügyelnem. Ezt magam vállaltam el. Az irodák ajtaján leplombált lakatok vannak, de azért nem halt még ki teljesen az élet. A használatban lévő termek fűtéséről, takarításáról, á programok egyeztetéséről gondoskodom. — Ne mondja!- Egészen más ez a feladat. Ez van, ezt kell csinálnom. A megyei tanács által szervezett tanfo­lyamok nem maradhattak félbe. Az előadótermek­ben menedzser- és marketingképzés zajlik, TIT- ‘ nydvtanfolyamok is vannak. A Berkes Ferenc szakmunkásképzősök néhány osztálya szintén itt tartja óráit. A már említett tanfolyamokra előadó- kát hívok, időpontokat egyeztetek, sőt alkalmasint helyettesítenem is kell. — Az oktatási igazgatóság tanárai közül csak ön maradt az épületben. — Igen, mindenki, elment, hiszen valamennyi­ünknek felmondtak. Én azt mondtam, akármi lesz, itt maradok. Tulajdonképpen a gondnoki állás csak átmeneti állapot számomra, a szerződésem­ben az áll, hogy a kormány döntéséig maradhatok. A pártvagy ónnal való,elszámolás viszont rendkí­vül nehézkesen halad. így hát nem tudom, meddig leszek itt. Tudja, milyen áldatlan állapot ez? — Sejtem. Mihez kezd a szerződés lejárta után? — Ebben az esetben felmondási idő sem jár. Nézze csak, itt vannak az asztalomon az általános iskolai matematika tankönyvek, Készülök. Úgy néz ki, hogy az egyik kecskeméti általános iskolá­ban el tudok majd helyezkedni, ha az ottani tanár­nő szülési szabadságra megy. Szerződéses helyette­sítési munkakörbe vesznek fel. Be kell vallanom, új feladat vár rám. Igyekszem alaposan felkészül­ni, ezért böngészem a matematikakönyveket. — Bizonyára nem volt könnyű rátalálnia arra az iskolára, ahol szóba álltak önnel. Hilf Elég nehéz volt. Az is igaz, választhattam volna a könnyebb utat is. Lehetőség kínálkozott arra, hogy kihasználjam én is a hat hónapos fel­mondási időt. A tanári pályázatokat májusban hirdetik meg, tehát valamivel könnyebb lett volna a helyzetem, mint így, évközben állást találni. Vé­gigjártam Kecskeméten a főiskolákat, a középis­kolákat, a nevelőotthonokat és sehol nem tudtak alkalmazni. Már-már feladtam, amikor rátaláltam a mostani iskolára, ahol majd taníthatok. Nos, ezen tapasztalataim után azt mondtam, nekem ne adják ide a munkakönyvemet, majd csak lesz vala­hogy. Inkább vállalom a gondnokoskodást. — Gondolta volna, hogy túl az ötvenen elhelyez­kedési problémákkal kell szembenéznie? : ~ Erre azt válaszolom, hogy nekem most job­ban kell tanítanom, mint aki mar húsz éve azt teszi. Az ejtőernyős-bélyeget hamar rányomják az em­berre. Én huszonhat évet húztam le az oktatási igazgatóságon. Soha nem volt párttisztségem, döntési lehetőségem, a . kutatási önállóságomat le­számítva. Tudományos munkámban pedig nem kaptam támogatást, korábban nem volt dicsőség a természettudományokkal foglalkozni. Magam is megkaptam a nyolcvanas évek elején: a pártiskola politizáljon, ne a tudományokkal foglalkozzon. — Azt mondta, hamar ejtőernyősnek titulálják önöket is. Pedig szerintem nem azok. Önök diplo­más szakemberek, jó tanárok, eredményes kutatók. — Ezt maga állítja. Az emberek azonban más­képp alkotnak véleményt. Rólunk is. Átéltem a II. világháborút, ötvenhatot. Ezekben az időszakok­ban sem a racionalitáson volt a hangsúly. Most sem. Állítom, a változások útján csak a kezdeti lépéseket tettük meg, az indulatok a mostaniaknál sokkal jobban elszabadulnak majd. — Az oktatási igazgatóság legutóbb még az MSZMP felügyelete alatt tevékenykedett Nem se­gített áBást keresni önöknek a párt? — Az lett volna a rosszabb, ha segítenek. Nem is igényelte senki sem. Aki elhelyezkedett, az saját maga járt az állása után, vagy barátai, családtagjai figyelték az apróhirdetéseket. — Önt megviselte-e,a hirtelen jött helyzet? — A tanán karban én voltam az, aki legrégebb óta itt tanítottam. Kötelességemnek éreztem addig maradni, míg össze nem dől a ház. Ezzel tartoz­tam, úgy érzem, tisztességesen döntöttem. Igaz, mások bolondnak tartottak. Különben nem viselt meg a dolog, hiszen számítottam, készültem rá. Elmehettem volna már hamarabb, de nem tettem. Hiszem, mindig találok olyan munkát, ami örömet okoz számomra. De hogy a társadalom úgy fi­gyel-e a diplomásokra, ahogyan kellene, ezt nem nekem kell megválaszolni. Végezetül hadd kérdezzem meg, ön miért vállal­kozott a beszélgetésre? —Miért kellett volna inkognitóban maradnom? Mindent vállalok. Eltitkolni nem lehet és nem is akarom, hogy hol dolgoztam negyedszázadon ke­resztül. Az önéletrajzomban úgyis benne van, és különben is ismernek megyeszerte. Persze, volt kollégáim sem tagadhatják le pártiskolai tevékeny­ségüket. Borzák Tibor Dr. Harsányi Ernő Kecskeméten született 1935-ben. Helyben végezte tanulmányait, majd a szegedi egyetemen szerzett matematika—fizika szakos tanári diplomát Pá­lyája Veszprémben indult, majd Kecskemétre került a köz- gazdasági technikumba, ahol 1961—63 között 26 évesen volt igazgató. Ekkoriban az ELTE-n szerzett második diplomát Filozófiatanszék-vezetöként 26 éven át dolgozott a megyeszékhelyen, előbb az esti egyetemen, majd megala­kulásától megszűnéséig az oktatási igazgatóságon. Éidek- lődése részben a természettudományok ás filozófia határte­rületére irányult, ezért 1967-ben bölcsészdoktori témául a valószínűségi törvényeket választotta, s hasonló témakör­ben érte el a kandidátusi fokozatot. Dr. Harsány! Ernő szociológiai vizsgálatokat is végzett. A hetvenes és nyolc­vanas években számos publikációban adta közre eredmé­nyeit. Néhány esztendeje a társadalmi beilleszkedési zava­rok és az időskor társadalmi hátrányai foglalkoztatják és elmélyült a szociális gerontológiában is. Jegyzetet, tan­könyvfejezeteket is írt. Tagja volt a megyei tudományos 'koordinációs szakbizottságnak, a szegedi akadémiai bi­zottságnak, részt vett a Tudományos Szemle szerkesztésé­ben és a Forrás szerkesztőbizottságának munkájában. Je­lenleg a gerontológiai társaság vezetőségének tagja. Tudo­mányos üléseken, nemzetközi konferenciákon szerepelt, előadókörúton járt Csehszlovákiában, Örményországban, Moszkvában. Jelenleg azon fáradozik, hogyan lehetne a szociális gerontológiát a szakmai felsőoktatásba beépítem. Kép: Gaál Béla, szöveg: Magyar Ágnes mondák a népek gyermek- korából valók. Naivak, di- csekvök, kegyetlenek, csodate­remt ők. A kisfiú a konyhában ül, egy üveggel játszik. Gurigatja az asztalon, megunja, ledobja.- Ha ledobod — mondja az anyja —, összetörik. Kifolyik belőle az orvosság, elvágja a ke­zedet. A kisfiú méregeti az üveget, újra markába fogja. — Ledobjam ? Földobjam ? — Ezt dünnyögi. Földobja. A kövön az üveg összetörik, az orvosság kifolyik belőle. Ez csak egy néhányfo- rintos orrcsepp volt, bármikor pótolható. De ha a csodatevő életvize lett volna benne, a gye­rek akkor is földobja. A kisfiú nővére kilencéves, erősen ragaszkodik a szüleihez, jobban, mint a hasonló korú VATHY ZSUZSA: A kard gyerekek. Ha anyja, apja el­mennek hazulról, többször elbú­csúzik tőlük. Aggódik értük, óv­ja őket. Az utolsó ölelés után még egyszer utánuk szalad. — Ügye, nem haltok meg a liftben? — kérdezi. A mondák is ilyen gyermeke­sen tiszták, és gyermekesen go­noszak. A szittya királyok Istentől kapták kardjukat. Csodálatos, nagy erejű kardot, hogy minden népet legyőzzenek vele. Termé­szetesen másnak nincs ilyen kardja, mert ha volna, nem biz­tos, hogy mindig a Szittyák győznének. Tehát — kétség sem férhet hozzá — ezt a csodálatos kardot egyedül a szittya kirá­lyok birtokolják. Egy csak a bökkenő : a kard elveszett. Egyszer, amikor ke­resni kezdték — nem tudjuk, mikor —, azt vették észre, hogy nincs sehol. (Elég baj, hogy egy ilyen Istentől adományozott kard Szittyaországban csak így elveszhet.) Talán az ellenség vitte el? Vagy ott felejtették va­lahol a meotiszi mocsarakban? Nem tudjuk. A kard tehát elveszett, kár sopánkodni rajta, de fennmct- radt a híre. Az öregek testamen­tumként hagyták a fiatalokra: „Keressétek, kutassátok, mert az lesz a VILÁG URA, AKI Isten kardját megtalálja Keresték is, kutatták is, de Isten kardját nem találhatta meg más, csak az, akinek O szánta. Végre megszületett. Anyja — talán még a szittya király felesége sem volt — ál­mot látott: csodálatos fiúgyer­meket fog szülni. Meg is jelent előtte a fia sugárzó, lángoló karddal az oldalán. Az álmot sokszor elmesélte a fiának, Attilának, aki boldogan hallgatta. Még kisgyermek volt, és már tudta, hogy ő lesz a hu­nok fenyes csillaga, Istennek os­tora. Könyörtelen azzal, aki szembeszáll vele, de kegyes ah­hoz, aki szövetséget kínál neki. Tudta, hogy kíméli majd a nő­ket, a fegyverteleneket, megvédi szövetségeseit, de saját kezével öli meg azt, aki ellene fordul. Legyen akár saját testvére is. Nőtt, nödögélt Attila, király lett belőle. Zömök, hullámos hajú ifjú volt, fekete, villogó sze­mű, ilyennek mondják, akik lát­ták. Igen ügyesen forgolódott a harcban, teljes fegyverzetben is föl tudott ugrani lovára. Kedvel­te a pompát, vendégeit szín- arany székre ültette, de ő maga egyszerűen, mértékletesen élt. Fegyvere fényes, sátra mindig tiszta volt. Egyik nap — ennek a napnak el kellett következnie —futva jött Attila királyhoz egy pász­tor. Kardot tartott maga előtt, lángok csaptak ki belőle. — A mezőn találtam — mondja elakadó lélegzettel —, egyik tinóm belelépett. Ha nem hiszed, nézd meg a lábát, véres seb van rajta. Attila nem látja a pásztort, nem érti, mit mond a tinója lá­báról, csak a sugárzó Isten­kardot látja. Mikor megmar­kolja, érzi, hogy emelkedni kezd vele a föld, mikor megsuhintja, szeméből istenek ereje, arcáról szilaj, ravasz mosoly sugárzik. — Isten kardjával megbünte­tem a föl(I minden népét — ki­áltja. És suhogtatja a kardot, for­golódik, kiabál. — Megbüntetem a föld min­den népét! Megbüntetem a föld minden népét! A hun urak ámulva nézik a ki­rályt, a pásztor lehajtja afejét. — Miért bünteted? — kérde­zi. Attild felugrik az asztalra, kardja mint egy óriási húsvágó bárd, vagdalkozik, hadonászik vele. — Megbüntetem! — kiáltja, és a levegőbe szúr. A kard fölszikrázik, hegyéről fájdalmasan lecsordul a fény. — Miért? — kérdezi a pász­tor. — Miért bünteted meg? Legalább mondd meg, miért? \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents