Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
1989. december 30. • PETŐFI NÉPE • 5 • Szószék-korona. 0 A bölcskei énekszámkirakó. A Ráday Múzeum új kincsei A református egyházművészet remekeit közszemlére táró kecskeméti Ráday Múzeum létrehozása, 1983 óta törzsanyagán túl több új értékes tárggyal is gyarapodott. Ezek közül valók a kapualj zárt terében elhelyezett, nagyobb méretű, kifejezetten egyházi használati tárgyak. A díszes, festett és faragott fa szószék-korona a baranyai Mesenyéről származik. Funkciójára utaló névvel: hangvetőként is emlegetik. A népművészet és a barokk sajátos ötvözeteként született gyönyörű munkát 1781- ben készítette Nagyvátyi Ferenc asztalosmester. Ugyanitt található az ugyanebben a stílusban készített, gazdagon faragott énekszámkirakó is. Származási helye a dunántúli Bölcske. Szabadszállásról való a sajátos, „tumba” formájú síremlék fölső lapja, melyet 1742-ben, Körösi István temetése alkalmából készítettek. A lelet rendkívüli kuriózumnak számít már csak azért is, mert a Duna—Tisza közén ebben a korban az ilyen formájú síremlék-plasztika egyáltalán nem számított honosnak. A homokóra és a koponyajelképével ellátott síremlék 1988 őszén került a múzeumba, s a helyreállítási, restaurálási munkálatok után a legutóbbi hónapokban vált megtekinthetővé á nagyközönség számára. A síremlék társaságában látható a gazdagon díszített — korábban református temetőben használt — mohácsi harang. Érdekessége két szentábrázolás. Szent Mihály és Szent Flórián megjelenítése kettős funkcióra utal: lélekharangként és tűzjelzőként szolgált. Vitrinben látható a XIX. századi tahitótfalusi fekete selyemterítő. A fekete alapot színes papírapplikációval és hímzéssel díszítették, mely Adámot és Évát ábrázolja. K. J. 0 A mohácsi harang. 0 A tahitótfalusi fekete selyemterítő Ádám és Éva figurájával. (Fotó: Walter Péter) KA UTZKY NORBERT: Boldog újévet Nem akarja tovább nézni ezt a rohadt telefont. A pezsgő a gurulós kocsin van, zsúrkocsin. Mellette zöldernyős lámpa. Az alsó polcon könyvek. Egy szűk és nyálkás búra alatt készíti a leltárt. A veríték csurog a mellén. Később megszárad, és minden kezdődik elölről. Mi az a minden ? És a hiányért ki a felelős? Ez a gondolat elszabadult, pányvát a nyakába. Ez az igazán ordító hülyeség. Tényleg, ordíthatna, mint a meglőtt állat. Mielőtt leszúrják és elviszik. Nincs köze az ügyhöz. A lezárt dossziékba kár belelapozni. Van elég belőlük. Az első hívásnál elérzékenyült, nosztalgia, játék a múlttal. Mint ez a szilveszteri őrjöngés. Fújják a trombitákat, pedig az öröm csendes. Ha egyáltalán van minek örülni. A negyvenedik születésnapján eldöntötte, szilveszterkor egyedül marad. Az öregektől tudja, ez a fordulat éve. Magánügyekben feltétlenül, a többi elhanyagolható. Most Tominál hülyéskednének, a maguk módján, egy kicsit filozofálgatva. Még szerencse, hogy a barátságuk ezt a szörnyűséget is elviseli. Általában mindent elvisel. Egymást segítve jó néhány csiki-csuki ügyből kimásztak. Ebben az a szörnyű, hogy tiszta és világos. Ha ihatna egy korty pezsgőt vörös borral, még jobban megértené. De a távolság a zsúrkocsitól az asztalig áttekinthetetlen. Tomi változatlanul csodálja, hogy ragadnak rá a nők. De az irattárban túl sok dossziét őriz. Rámegy az életé. Ez a bénaság undorító, és belerúg a gurulós kocsiba. Ez a rohadt telefon a képébe röhög. Nem tűri, hogy kiröhögjék. Azonnal hív egy taxit és odamegy. A készülékkel leül a szőnyegre, és tárcsázza a számot Egyikei a másik után. Megint izzad, és a türelmetlenségtől reszketnek az ujjai. Süket banda, nem veszik fel. Megy a bolt a placcon is. Majd Tomival sikerül. Nála bejön a hívás. Csak semmi zűrözés, nehogy megijedjen. „Szevasz, itt Zoltán! Betűzzem, zé, mint Ubul. Na végre* te hólyag! Adhatok kölcsön néhány húszfillérest. Az iram? Ja, az nálam is tűrhető. Semmi vész, kipótoljuk. Egy szót se értek, beszélj hangosabban. Halló! Emlékszel Ágnesre? Nincs senki, egyedül vagyok. Hogy unatkoznék, az túlzás. Te memóriabázis, három éve szakítottunk. Mit vacakolsz a hangommal? A telefon torzít. Csak azt akarom mondani, boldog új évet kívánt. Személyesen?? Te ökör! Mi az, hogy ordítok? Ember, te berúgtál. A mázlista nem így néz ki. A végén rájövök, hogy irigyelsz. Hallgatlak. Kecses, japán baba; átlátszó, mint a fény; őzikeszemű. Elmehetnél költőnek. Úgy van, minden további nélkül kívánta. Simán, boldog új évet. Rosszul emlékszel, közbejött egy pasas, a főnöke. Igen, nagyon sajnáltam, hosszú távon is. Hogy mi az értelme? A megérzés, egy belső nyugtalanság, elkezdek félni valamitől. Nem mondta meg. Ez az őzike ugyanis védtelen volt. Jó, ezt a bakit vállalom. Nem volt, most is az. A te precíz lelked néha kibírhatatlan. Születési rendellenesség. Vedd úgy, hogy szokás szilveszterkor boldog újévet kívánni. Neked is, Tomikám, és köszönöm, de nem hiszek benne. A hangulatommal ne foglalkozz: Pocsék. Emlékszel Agnes szomszédjára? Jött hazafelé az éjféli miséről, és megérezte a gázszagot. A házmesterrel feltörték az ajtaját. A mi őzikénk elköszönt. Itt hagyott minket. Halló! Te bőgsz?" Es végre szabadon folyhatnak a könnyei. Itt születtem én... Mostanában Petőfi Sándor halálának körülményeiről folyik a vita, pedig pár éve, évtizede még a szülőhely kérdésében csaptak össze tudós vélemények. Hadd ne bonyolódjak ezekbe a jószándékú, a költő iránti szeretetből fakadó csatározásokba. Amikor Petőfi Sándorról esik szó, inkább azon töprengek, hogyan lett belőle a magyar nép szívéhez oly közel álló, egy évszázad múltán is a legismertebb, a legnépszerűbb magyar költő. Egyáltalán miként van az, hogy magyar poéta, nyelvünk tudósa, hajlékony művelője vált belőle, hiszen ismerjük származását, családfáját. Petrovics István, az apja, mint neve is jelzi, szlovák származású volt, a Pest megyei Kartalon született 1791-ben, magyar környezetben. Ősei vándorló kisiparosok, mészárosok voltak. Arany János szerint „felföldi kiejtéssel”, de jól beszélt magyarul. Köztudott — fia verséből is —, hogy a „vén zászlótartó” részt vett a magyar szabadságharcban, Jelasics seregének üldözésében. Hrúz Máriát vette feleségül 1818-ban. Hrúz Mária egyidős volt férjével, különös és szép párhuzama sorsuknak, hogy szinte egyszerre is fejezték be életüket. Alig pár hónappal szeretett fiuk halálhíre előtt, 1849. márciusban az apa,'májusban az anya távozott az élők sorából. Az anya Túróc megyei szlovák volt, tízen voltak testvérek. Arany, a hiteles tanú szerint, folyvást — vagyis folyékonyan — beszélte a magyart, de a szót nem mindig ejtette tisztán. Az apa magyarnak vallotta magát, s környezetükhöz is alkalmazkodva, magyarul beszéltek. Petőfi tehát joggal tartotta magát magyarnak. Cseléd volt az anya, székálló húsmérő az apa. Az önállósodás vágyával költöztek előbb Szabadszállásra, majd 1821 őszén Kiskőrösre, ahol Petrovits három évre bérbe vette a községi mészárszéket. Dr. Mezősi Károly kutatásai szerint 1822 végén Petrovits István félegyházi bérletekbe társult be, majd 1824-ben egymaga vette bérbe a félegyházi mészárszéket. Ide 1824 őszén költöztek, majd 1830-ban ismét Szabad- szállás következett. A kiskőrösi evangélikus egyház anyakönyvébe 1823. január 1-jén jegyezték be a házaspár Alexander, vagyis Sándor nevű gyermekét. , A legendákról, szájhagyományokról és tudós vélekedésekről szóltam már más alkalommal. Ezek szerint a szülők csak kereszteltetni vitték a gyermeket Kiskörösre, valójában Kiskunfélegyházán, mások szerint Szabadszálláson, de az is lehet, hogy Orgoványon született. (Leveleket őrzök, melyek mutatják, ezek a történetek milyen elvenen élnek még ma is az emberek szívében, emlékezetében.) De maradjunk a kis Petrovitsnál, aki — ez vitathatatlan — félegyházi otthonukban gyermekeskedett. (Emléktábla őrzi a Petőfi Sándor utca 7. számú ház falán.) Öt és fél éves korában atyja a kecskeméti evangélikus iskolába íratta be. Nyolc és fél esztendős volt, amikor Sárszentlőrinc alsófokú középiskolájába kerül, tíz és fél évesen —'1833 augusztusában ggfr* a pesti evangélikus gimnáziumba viszik át, ahol németül oktattak. A különben jó tanuló kisfiú rossz bizonyítványa az apát megint iskolaváltásra bírja. Egy ideig a pesti piaristáknál, majd az aszódi evangélikus gimnáziumban tanul tovább, ekkor tizenkét éves múlt mindössze. Aszódon tölt három évet, mely időkre később is szívesen emlékezett vissza. Csakhogy a család közben elszegényedett, s a tanulás is bizonytalanná vált. Még egy félév diákélet Selmecen, majd hatesztendei nélkülözés, vándorlás — katonaság, színészélet, házitanítóskodás — következett. „Hat esztendeig voltam isteniül, emberiül elhagyott földönfutó ..." — írja később. (Úti levelek.) Sorsa tragikus fejezetekkel sűrűn teletűzdelt kész regény, amelyben még ma is akadnak felfedezésre váró részletek. A tudósok azt állítják, hogy a gyermekkor élményvilága, nyelvi ismeret- anyaga, szókincse meghatározó az ember egész életében. Petőfit a gyermekkor emlékei — „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra ...” — elkísérték egész életében. Sok versében idézi fel a Kiskunság vidékét, természeti képeit. Korának népieskedő stílusát hamarosan hátrahagyva, de líráját a népi formákkal is megújítva avatja az Alföldet, a gyermekkori környezet képeit világirodalmi értékű költészetté. F. Tóth Pál PETŐFI SÁNDOR Szülőföldemen — részlet — j Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: „Cserebogár, sárga cserebogár!■’ Úgy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel.... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! „Cserebogár, sárga cserebogár.” Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már — „Cserebogár, sárga cserebogár.” Félegyháza, 1848. Sírom Hogyha én majd meghalok, Nem leszen kő síromon, Egy kis fejfa lesz a jel, Ahová teszik a porom. De 'ha megkövül a kín, Mely most elhat telkemig; Alacsony sírom fölött Piramíd emelkedik. Dunavecse, 1844. ELEVEN ÉLETMŰ A Németh László-sorozatról Sokszor idézzük a bölcs latin mondást: Habent sua fata libelli — azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa sJ de ritkán annyi okkal, mint éppen mostanában, Magyarországon. Az 1989-es esztendőben jött azoknak a könyveknek az áradata, amelyek „korábban”, azaz többnyire 1948-tól kezdődően, nem jelenhettek meg. A tilalmi listán szerepelt már 1945-től kezdve Németh Lászlónak is nem egy műve. Azon aligha csodálkozhatunk, ismerve az író enciklopédikus műveltségéből is következő reális helyzetelemző képességét, hogy már a háborús években előre látta, hogy mi vár azokra a műveire, amelyek a magyarság sorsproblémáival foglalkoznak, s általában is mi vár a magyar értelmiségre. S ma már azon se nagyon lepődünk meg, hogy mindezek ellenére, egész 1945 utáni szégyenletes félreszoritottsága ellenére, a hatvanas évek végén túlságosan derűlátóan ítélte meg e vitatott müveinek közeljövőjét. Történt ugyanis, hogy azokban a „csodálatos” hatvanas években a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó közös vállalkozásban elindította Németh László műveinek teljességére törekvő sorozatát. Éppen húsz éve, 1969 könyvhetére jelent meg az első kötet, s vele együtt az egész, 18 kötetnyire tervezett sorozat terve is. Akkor úgy gondolták, hogy öt éve leforgása alatt az egész sorozat megjelenhet, a vége felé a Sorskérdések című kötettel is. Az öt évből éppen húsz lett; e könyvet most vehetjük csak kézbe. Időnként felröppentek a hírek; most már igazán megjelenik, végül minden maradt a régiben. A pártállam kultúrpolitikája nem bírt elviselni semmit, ami létét, vagy akárcsak tökéletességét kérdőjelezte meg. Vitatták Németh László nézeteit már megjelenésükkor. S ez természetes, hiszen éppen azért írta e munkát, hogy gondolkodásra, vitára serkentsen a magyarság jövőjének ügyében. Hogy eközben tévedett? Hogy akadtak súlyos melléfogásai is, hogy a szándék néha visszájára fordult? Soha nem is tekintette magát isteni kinyilatkoz- tatónak, s e néhány tévedést éppen azok hányták folyamatosan, nemegyszer kiátkozó, máglyára küldő indulattal a szemére, akikről ma már nyilvánvaló, hogy — nemcsak ez ügyben — folyamatosan tévedtek, hibáztak, bűnöztek. S éppen lényegi kérdésekben. Németh László maga úgy látta, s e kötethez 1968 táján írt bevezetésében meg is fogalmazta, hogy e viták alapja a politikus és a gondolkodó különbsége volt. Az is, természetesen, de a baj mélyebb gyökerű, hiszen a kizárólagosságra törekvő, diktatórikus gondolkodással legalább annyi baja lehetett, mint bármifajta politikával. De nem volt baja a szocilaizmus eszmeköreivel. Mint az említett előszóban is leírta: „A szocializmussal nálam nem volt baj, mint többször megvallottam: szocialista voltam, amit meg kellett hirdetni: az a minőség forradalma volt. A szocializmus XIX. századi formája a marxizmus volt: ez szívta a szocializmusba a XIX. század előítéleteit is; a feladat megint nem az, ami a gyakorlati marxistáé, a marxizmus továbbfejlesztése, hanem kicserélése úgy, hogy a szocializmust megőrizze, valami korszerűbbel: amikor egy perlekedő vitára kényszerít, ezt vallom a Marxizmus és szocializmus-b&n. Mi az, amit a szocializmushoz hozzá akarok adni? Gazdaságilag az egyéni vállalkozás érvényesítése a nacionalizált tömegtermelésben. Az én szocializmusom azonban épp abban különbözik a XIX. századitól, hogy nemcsak a termelés, hanem az élet forradalma; nem hiszi, hogy a termelési módok megváltoztatása magában az életet is megváltoztatja; az emberek idegdúcaihoz szól, azokat akarja átvillanyozni.” Már e rövid vallomásból is kihámozható, hogy Németh László — mint minden igazán jelentős, rendszeralkotó gondolkodó — utópiát épített, olyant azonban, amely egy világot hódító utópia életidegen elemeivel szállt vitába, s egy „számunkra szabott”, reálisabban járható utat kinált a maga módján — művészként is és gondolkodóként is — egy olyan világba, amely akkor természetesen utópia volt,.s amely ma is az. Fél évszázados történelmi tapasztalatainak birtokában mégiscsak azt mondhatjuk, hogy a Németh László által ajánlott úton sokkal előbbre juthattunk volna, hogy ezen az úton ma Európa részesei lehetnénk. Nemcsak azért, mert eleve számunkra szabottabb volt ez az út, hanem azért is, mert ez a gondolatrendszer nem volt kirekesztöleges, hanem magába tudott volna fogadni minden célszerű korrekciót. Ellene vethető persze az is, hogy szép mindez, de Jalta fényében már nem is utópia, hanem légvár. A történelem menetét utólag megváltoztatni már nem lehet, az elképzelhető variációkat azonban utólag is célszerű sorra venni, hiszen okulhatunk belőle, a magunk kárából is. S ha ma már nem arról van a vita, hogy múltunk zsákutcás „fejlődés” volt-e, hanem arról, hogy mikortól kezdve, akkor ebben a vitában rejtve benne van Németh László gondolkodói teljesítményének elismerése is. Hiszen ma már aligha vitatható, hogy Németh László teljes életműve — amely végül is 23 kötetben jelent meg — a huszadik századi magyar kultúra egyik legnagyobb teljesítménye, amelynek máig eleven hatása szinte felmérhetetlen. Az egészséges emberek egészséges társadalmát szerette volna megteremteni a bármiféle elnyomás társadalmaival szemben. Számára ez volt a harmadik út lénye® ' Vasy Géza
