Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-27 / 305. szám
Az év leghosszabb éjszakája tw %9 (Folytatás az 1. oldalról) Szirénahang Árad felől — Boldog vágyok. Ez volt az ső mondat, amit román területre ve, román szájból a nagylaki ha- rállomás vámosnőjétől hallóink. Hogyan érzi most magát? — ez volt a kérdésünk, amit több- őr föltettünk 18 órás ottlétünk irán és mindenkitől hasonló vá- szt kaptunk. 17 óra 30 perckor érkeztünk a igylaki határállomás magyar ol- ilára, ahol a megszokottól telje- n eltérő kép fogadott bennünket: vilek és határőrök, vámosok csontokban beszélgettek. Egy autó lt előttünk, a parkolóban francia ndszámú kisbuszok MEDICINS U MONDE jelvénnyel, orvosi lszerelésekkel, gyógyszerrel zsú- lva, a vámház előtt pedig egy agyar mentőautó zászlóval, lát- itóan indulásra készen. Az állomás parancsnoka, Jeney índor százados készségesen, és az eményektől láthatóan felvilla- mzódva tájákoztat bennünket a ílyzetrőlt — Dél óta újságírók, tévéstábok 7ték csak át a határt, meg a smzetközi Vöröskereszt küldöttéé: A francia segélyszállítók a rkolóban várakoznak, mint lát- c. A csehszlovák, Komáromból cező konvojt várják, 8 órára jelék rádión érkezésüket. Együtt arnak továbbmenni Temesvár— Arad felől jött-e már vissza laki? — Még senki. Mielőtt aggódni lett volna ink, befut szemből egy gépkocsi, larohanunk, hogy mi újság oda— Aradon ünnepel a nép, min- aki az utcán, éltetik a forradalArad felé száguldva (a franciák 0-as tempót diktáltak), a táj sö- jét csak a falvakban törte meg hány halvány lámpa imbolygó íye. Embert nem láttunk, a hált ablakaiban sincs világosság, ad szélén is hasonló a helyzet, í a belváros felé haladva egyre 3b, és egyre nagyobb létszámú, cént fiatalokból álló csoporttal álkozunk, akik román zászlóval zükben, középről a címer kivág- . (milyen ismerős), jelszavakat indáivá, énekelve, integetve ün- pelnek az utcákon. Arad egyik legnagyobb terén a ptanács (városháza) előtt'mint- r tízezres tömeg, a környező ut- í is tele vannak emberrel. Konvojunkat üdvrivalgás fo- ija, leparkolunk a térrel szem- í a főutcán. A téren az óriási ndeláberek jóvoltából szinte ppali a világosság, a városháza :élyére reflektorok szórják a yt. (Annak idején a diktátor in- í szokott szózatot intézni az di néphez.) Most egy fiatal nő izéi, nagyteljesítményű hangszó- :on át, szavait többször taps, zavak ütemes kiábálása szakít- neg: „Halál Ceausescural, Sza- Iságot Romániának!, Éljen a radalom” — zúgja a tömeg. — Ki beszél itt magyarul? - dem találomra valakitől, s má- percek alatt több tucat ember z körül. Egymás szavába vágva, mat — mondja az osztrák televízió riportere és csikorogva indítja kocsiját tovább, nyilván még ma adásba akar kerülni. Közben 4-5 autó besorol mögénk. Nem mintha nem engednének tovább, de tanakodunk, hogy mitévők legyünk. Itt van Juszt László tévéstábja, a Képes Hét és a Mai Nap riporterei, a szegedi tévések, meg azok, akik egyedül indultak el kötszerrel, gyógyszerrel, különböző orvosi felszerelésekkel, köztük például a mindszenti téesz elnöke és jogtanácsosa — élelmiszerrel. Szentesről két fiatalember, Tila Zoltán és Szobota László taxisok infúziós oldattal és vérrel, Piralla Ferenc magántaxis 4 mázsa kenyérrel indult el otthonról. Körülbelül 10 percenként szirénaszó hallatszik Arad felől, melyre a határőrök parancsnoka sem tud magyarázatot adni. && Folyamatosan nézzük a bukaresti tévét, ott azt mondják, hogy Aradon még egy lövés sem dördült el, nem tudjuk, miért szól a sziréna. (Később kiderült, hogy ezzel a gyárak üdvözölték a népet.) Rövid tanácskozás után úgy döntünk, a francia segélyvivőkkel együtt, hogy konvojba fejlődve elindulunk Aradra. A román állomáson az útlevél- és vámkezelés még a magyarnál is gyorsabb. Ebben az órában alighanem a román vámosok voltak Európa legudvariasabb tisztviselői. „Kérem szépen, nagyon köszönöm, tessék parancsolni” — szinte mást nem is mondtak. (Ez már önmagában is forradalmi változást mutat.) rekedten üvöltöznek hozzám, hiszen a hangzavartól alig hallani valamit.- Negyven órája itt vagyunk, vér nélkül győzött Aradon a forradalom, a katonák mellénk álltak, Elena Pugna megyei párttitkárt a várban őrzik (ez később hamis hírnek bizonyult) és minden mondatot ugyanazzal a fordulattal zárnak: Éljen a szabadság! Eufória, boldogság, csillogó szemek mindenfelé. Kezembe nyomnak egy gyertyát, hogy gyújtsam meg az elesettekért, s alig akarnak továbbengedni, amit nem is csodálok, hiszen 25 évnyi mondanivalójuk Van. Kollégámmal úgy határoztunk, hogy megpróbálunk bemenni a városházára hiteles információkat szerezni. A bejárat előtt a nemzeti gárda (polgári őrök, felkelők) zárják el az utat egy összetekert piros- sárga- kék zászló rúdját tartva maguk elé.- Magyarok vagytok? Újságírók? — kérdezik angolul. — Akkor bemehettek, de mutassátok az útleveleteket. Kinyitják az óriási kaput. Bent újabb ellenőrzés, fiatal, 20-30 év körüli férfiak ismét megnézik okmányainkat, megmotoznak, majd egyikük felkísér bennünket a széles szőnyeggel borított kőlépcsőn. Az előcsarnokban, a lépcső két oldalán nyolc katona álldogál, géppisztolyuk csövét ránk irányítják, s fásultan, egykedvűen néznek. Az első külföldiek voltunk a néptől, a nép által elfoglalt (visszafoglalt) városházán. Az erkélyre időközben feljutott a hír, hogy magyar konvoj érkezett a városba A ház első emeletén volt a forradalom központja, ami ugyanolyan zűrzavaros képet mutatott, mint maga a romániai helyzet. Vlajko- vics István, a nemzeti gárda egyik magyar vezetője fogadott és tolmácsolt nekünk, miközben piros- sárga-kék karszalagos férfiak és nők rohangáltak egyik szobából a másikba, látszólag minden rend nélkül. Elmondta, hogy előző nap reggel kezdődött az aradi forradalom, a vagongyár, a finommechanikai gyár, majd a faipari gyár munkásai vonultak a térre szabadságot, a rémuralom megszüntetését követelve. Az utcáról több ezren csatlakoztak hozzájuk, s néhány óra múltán elfoglalták a néptanács épületét, s a katonaság is csatlakozott hozzájuk, akik a házban vannak, őket védelmezik. Közben egy fiatalember odalép hozzá és a fülébe súg valamit. Vlaj- kovics István hozzánk fordul: — Maradjanak itt, ne mozduljanak, adódott egy kis technikai probléma. Nem tudjuk mire vélni a dolgot, de néhány perc múlva egy detektoros keresővel a kezében egy másik gárdista megy át a termen, s jelenti: — A szuterénben nincs bomba. Mint kiderült, riadó volt, valaki telefonált, hogy a Securitate bombát helyezett el az épületben. Úgy gondoltuk, jó lesz sietni tovább Temesvárra a gyógyszerszállítókkal együtt. Nagy nehezen ismét sikerült ösz- szeállni a mintegy 10 gépkocsis konvojnak, a nemzeti gárda szorította félre a tömeget, hogy szabad utunk legyen. Egy negyven év körüli férfiú odaugrott kocsinkhoz, benyúlt a lehúzott ablakon keresztül, megragadta a kezemet, alig sikerült elrántanom, mielőtt megcsókolta volna. — Én is magyar vagyok, boldog és rémült egyszerre. Győzött a forradalmunk, de a fiam Brassóban katona. Hónapok óta nem tudom, hogy mi van vele. Ha valami baja esik, én puszta kézzel fogok gyilkolni. Elindultunk. Egy óriási szállító- repülő húzott el alacsonyan a fejünk fölött, a későbbi hírek szerint ez vitte az arab terrorista kommandókat Bukarestbe. Nagyon gyorsan Temesvárra értünk. Most is a francia buszok száguldottak elöl, de a mi Daciánk is bírta az iramot. A városban az aradihoz hasonló kép fogadott bennünket: kisebb csoportok zászlóval, kiabálva az utcákon. Többszöri kér- dezősködés után jutottunk el a központi megyei kórházhoz, amelynek udvari kapuját is a nemzeti gárda őrizte. Az ellenőrzést követően beengedtek és az ambukötszerrel, gyógyszerrel, élelmiszerrel. ,fSr . Köszönjük drága magyar testvéreinknek! —- mondja a román szónok a tömegnek, bejelentését taps és éljenzés követi. — Ne menjenek sehova, Temesváron nagyon veszélyes a helyzet, az éjszakai utazáskor senkinek az életét nem tudjuk garantálni. Maradjanak itt, átkísérjük magukat a szállodába, ott biztonságban lesznek. (Szavaira néhány óra múltán érkezett tragikus cáfolat: még az éj folyamán a Securitate emberei lőni kezdték a városháza előtt gyűlése- ző tömeget, s székhelyük éppen abban a szállodában volt, ahová bennünket akartak — a saját érdekünkben — elvinni.) < Hosszas huzavofta és újólagos ellenőrzés után végül is elhagyhattuk az épületet, s rohantunk kocsink felé, bízva abban, hogy a konvoj még nem indult el. A többiekkel egy időben érkeztünk oda, s éppen indulni készültünk, amikor egy magas, ötvenes férfiú, lépett hozzánk. — Uraim, Önök magyarok? — Igen. v — Nagyon vigyázzanak, a Securitate még nem pusztult el. Ez még nem győzelem, itt még vér fog folyni. Üzenetet, levelet akarok küldeni Magyarországra, itt lakom nem messze, Juhász Istvánnak hívnak. P? Most nagyon sietünk, de holnap reggel, ha jövünk visszafelé, megkeressük. Megadta a telefonszámát, hogy mégsem sikerült találkozni vele másnap, az nem rajtunk múlott. Mindenesetre amit a Securitatéről mondott, az megdöbbentően igaznak bizonyult. lancia bejáratához küldtek. Itt ismét őrség fogadott bennünket, egy nagydarab fiatalember—aki törve beszélt magyarul — határozottan elállta az utunkat. A kórházba mindenkinek tilos a bemenet! Nyolc óra már elmúlt (magyar idő szerint) a gyógyszert, kötszert, infúziót át kellett volna adni, az újságírók pedig beszélni akartak az orvosokkal, a fotósok fényképezni. Az őrség, az orvosok is értetlenül, tanácstalanul álltak, vitatkoztak egymással. Mi voltunk az első külföldiek itt is. Végül kijött az ügyeletes főorvos, dr. Georgiescu, elmagyarázta, hogy hová vigyék a gyógyszereket, miegymást, de még mindig nem akartak beengedni bennünket. Már indultunk volna haza, amikor kijött egy fiatal doktornő, angolul kérdezte, hogy honnan jöttünk, majd széles mosollyal beinvitált bennünket az ambulancia váróhelyiségébe egy kávéra, teára, harapnivalóra. Ügy látszik a nemzeti gárda tagjai is méltányolták kedvességét, és a már szokásos igazoltatás, motozás után beengedtek. Dr. Gabriela Vlad, a kedves fiatal orvosnő elmondta, — egyébként négy nyelven beszélt, — hogy Köszönjük drága magyar testvéreinknek” — mondja a román szónok A szálloda kígyófészek lett volna A szekusok kevés sebesültet hagynak 9 Az oklevelek ideje lejárt. Ezt Ceausescutól kapta a néptanács. 9 Az aradi forradalom központjában. Középen Vlajkovics István. becslésük szerint mintegy ötezer ember halt meg a városban, elsősorban lőtt sebektől. — A szerkusok nem sok sebesültet hagynak. Sajnos a hozzánk be- hozottak többsége meghal, ugyanis egyrészt a szekusok nagyon jól lőnek, és olyan géppisztollyal vannak felszerelve, amely bár kis kaliberű, hihetetlen nagy lősebessége révén óriási sebet üt, másrészt a mentő nem mehet be a tűzvonalba, s mire odaérnek, a sebesült elvérzik még akkor is, ha csak a lábát találták el. — Önök, orvosok, hősiesen dolgoztak az elmúlt napokban. — Nem, az orvosok nem érdekesek. A hősök azok voltak, akik életüket áldozták szabadságunkért. Huszonöt év múltán mi is európai módra akarunk élni. 9 Az aradi városháza „technikai stábja”. • Arad, főtér, péntek este.
