Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989. december 23. • PETŐFI NÉPE • 7 A NÉP HAGYOMÁNYAIBÓL Betlehemezés 9 A betlehemc- zésnek Bács- Kiskun megyében is vannak hagyo­mányai. A fiata­lok felkerekednek és bekopogtatnak a házakhoz. Tóth Sándor egy ilyen pillanatot örökí­tett meg felvéte­lén. 9 Tárgyi emlék: betlehemi jászol kőépítőből, festett gipszfigurákkal a kecskeméti Szó- rakaténusz Játék­múzeum állandó kiállításán. (Kiss Béla fotója) Ä betlehemezés vallásos játék, Jézus születésének történetét mutatja be. He- ródes római helytartó uralkodása ide­jén Júdeábán népesség-összeírást ren­deltek el, mindenkinek szülővárosába kellett mennie. József és Mária Betle­hembe érkeztek és ott szállást kerestek. Csak egy istállóban találtak menedé­ket, itt született meg Jézus. Fényes csil­lag jelent meg az égen, angyal vitte hírül Jézus megszületését a pásztorok­nak. A pásztorok és a háromkirályok — mai népies nevükön Gáspár, Meny­hért és Boldizsár — felkerekedtek Bet­lehem városába, hogy köszöntsék az újszülöttet. Misztériumjátékokat a középkorban minden nagy ünnepen előadtak a templomokban. Jézus életének esemé­nyeit játszották el, például, a nagypén­teken bekövetkezett halálát, húsvéti feltámadását. Későbbi korokban már nem a templomokban adták elő a kará­csonyi misztériumot, hanem a falusi, városi terek vagy az iskolák váltak al­kalmi színpadokká. Néhány évszázad­dal később a Jézus születését megjelení­tő színdarab játékos falusi köszöntő szokássá, a betlehemezéssé alakult át. A XIX—XX. századból is ezt a formá­ját ismerjük. Ma is élő változatai tele vannak tré­fás részletekkel. Az eredeti középkori szereplők (Jézus, Mária, József, a ven­dégfogadós, a pásztorok, az angyalok) mellé bekerült az öreg süket pásztor, aki mindent rosszul hall és félreért. A bukovinai betlehemes játéknak állat­jelmezbe bújt szereplői is vannak. A sok tréfa közepette elhangzó, régi karácsonyi énekek őrzik a betleheme­zés komoly, vallásos eredetét. A bukovinai székelyek megőrizték a játéknak egy másik régi vonását is. Ná­luk még felnőtt férfiak a szereplők, nem gyerekek. Regölés Nyugat-Dunántúlon és az egykori Udvarhely megyében karácsonykor egy egészen másfajta köszöntőt is előad­tak. A regölés nem vallásos eredetű, ha­nem évkezdő szerencsekívánó ének. Állat- bőr jelmezekbe bújt legények köcsögdu­dával, láncos bottal felszerelve jártak ház­ról házra. Elmondták jókívánságaikat a család minden tagjára, állataira. Szapora- ságot, bőséget kívántak az új évre. Hangszereikkel nem dallamot játszot­tak, hanem az ének ritmusát kísérték. Ha á háziaknak nem volt kedvük a regölőket meghallgatni, kiforgatott szöveggel mondták el mondókájukat az udvaron. A regös szó a középkori királyi udva­rok vándor énekmondóját jelölte. De csak az elnevezés közös. A népszokásban szereplő regösök nem a királyi udvar ese­ményeit, dicső háborúit énekelték meg. A falusi regölés ősi, mágikus énekek em­lékét őrzi, amelyeket azzal a hittel énekel­tek, hogy amit kimondanak, az úgy is fog beteljesedni. . i * J Bihari Anna—PocsEva DOBOZI ESZTER: Kóborlásaimból 4. (LÁTOMÁSOK) ezüstsirályok bukórepülésben szirtisas, amint zsákmányába kap utak ágrajza: zöld erek egy képtelenül óriás levél most perdül épp s lehull latrinák rozsdacsíkja fölött szárnyain és a szél hullámaiban lebeg-vergődik egy fegyenc guggolóülésbe görbéd s fordul alá — Eurázsia magasában Szüli látomásait még az űri hideg parányáiból s eljátszik egy-egy metsző sugár ESKULITS TAMÁS: TORZÓ Ábécé életről, halálról Újabb szöve­ges könyvvel ajándékozta meg Prokop Pé­ter művészeté­nek barátait. Végre hazai ki­adó vállalta a megjelentetés gondjait. Jó ügyet segített ezúttal is a Bu­dapesti Művé­szetbarátok Egyesülete a Rómában élő magyar festő jegyzeteinek, rajzainak ki­adásával. A Fügefám aló! értékes, ér­dekes, eredeti meglátásai, gon­dolatai, töpren­gései révén még jobban megismerjük a kedvenc fügefájához hason­lóan puritán, igénytelen, mindenütt termő, kalocsai származású Prokop Pétert. A csaknem ötszáz oldalas könyvből mazsolázott gondolatlobbanásokból is kitűnik, hogy a mű szerzője hatvanon túl sem tud betelni a létezés csodájával. „Az élet jelentéssel bír. Se jó, se rossz, inkább érdekes. Mindenkié ám, csak nincs fülünk és szemünk rá, hogy felfigyeljünk drámára és komédiára. ” AMBÍCIÓ Rossz szájízű megbélyegzés, sértésféle. Pláne, ha törtetésnek fordítjuk magyarra. Megrándul az arcizma, akire rámondjuk. Pedig, jobbik esetben, micsoda hajtóerő, aki idegeibe ágyazódva kapta. A BÖLCSESSÉG Két ajtósarkon fordul. Az egyik az intuíció. A lényeget megra­gadó készség. A másik a globális látás, amely rendszerint nem­csak keletről nyugatra jár köröskörül, hanem visszafelé is a szé­lességi vonalakon. A CIVILIZÁCIÓ Plusz, fölösleges túlcsordulás. Nem fejlődhet ott, ahol a puszta létfönntartás a fő feladat. Aki didergő mancsát melengeti a tűz­nél, nem jártatja eszét a festésen, faragáson, szép mozdulatú balett-táncon, hegedűszólón, gyorsfutáson. DOGMATIKA Bizánci megmerevülés, fogcsikorgató fanatizmus, de a laza . nemtörődés is ugyanazon kiárusító asztal termékei. EGYHÁZ A realitás híjával való idealistának, a távlatokat vesztő botrán- kozó kicsinyesnek idézem támasztékul az elcsépelt tanácsot: még a jó Isten konyhájába sem tanácsos bekukucskálni. A HIÚSÁG E lassan, de biztosan rágcsáló métely miatt legvégül az elején önzetlen is csak gőgből fog szeretni. Fitogtatásból, hogy lássák. IGAZSÁG Elfajzott erkölcs szerint: a mesélő az olvasónak szórakoztatá­sára, s nem az igazságra törekszik. JÁTÉK , A versengésben nem az ország azerősebb, hanem a győző a jobb/» t A'LUSTA - . «,11 .11: j-■ I ^ 1 ^ _ Fennen ’magasztalj á a munka méltóságát. Dologra hajázolja a helyette serénykedőt. MUNKA Szeretek dolgozni, ahogy a fold is szívesen termi a búzát, gyümölcsöt, rózsát. NEMZETEK Szellemi győzelme vagy veresége, nagykorúsága vagy elmara­dottsága, világszínpadi helyezése nem mérhető időben kattogó stopperórával. ÖNGYILKOSSÁG Ötezer fiatal veti magát az USA-ban évenként öngyilkosságba. A boldogtalanok legalább ideadtak volna valamit eldobott életükből nekünk, akik egy századot is kevesellünk. POLITIKUS Jó politikus csak eklektikus lehet, sohasem fanatikus. Kiszedi mindenből, ami a köznek jó, s a nép javát előrelendíti. FÜGEFÁM ALÓL­.PROKOP PÉTER 9 Csinnadratta (1970) t Gumibotos (1980) REMÉNY A kertész nem gyomlálná remény nélkül gazos pázsitját, melyet habzsol előle a gaznövény. SKOLASZTIKUS Aki beképzelt tudása bőrébe vészesen belerágja magát mint csimpaszkodó kullancs, a szívott véren túl se hall, se lát. ■ A SZERELEM ’ A szeretetnek a borpárlata. Dúsabb, alkoholtartalmasabb. Két lény egyedi mámora. Van mégis, aki lemond róla, hogy többek­nek adhasson. Függetlenül és sokféleképpen foglalkozhasson a szeretettel. TÓTH MENYHÉRT A földből gyökerezett emberállat, az embervad viszonyulása a Természethez: apa, anya, paraszt, falu élete, ősi foglalkozások, a körülötte zajló ráhatások romlatlanul ivódnak idegeibe, s a maga sajátos képernyőjén éteri tisztán vetődnek vissza. UNALOM Vigasztalan, őrjítő fáradtság az unalom. A pihenés fullasztó csömöre. VILÁGNÉZET Az individualizmus csírázásnak indul, de a világnézetek türel­mes egymás mellett éléséhez még mindig éretlenek a lelkek. Összeállította: Heltai Nándor KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A gipszangyal Varjú Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a húgát. Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ö az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességü­ket. Két évvel ezelőtt vitt nekik egy sörös­készletet — kanosát és poharakat —, tavaly meg egy kínaezüst cigarettatár­cát, melynek födelén egy ló ágaskodott. Mit vásároljon az idén ? Nehéz volt ezt eldönteni. Voltaképp kevés dologgal lehet meg­lepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy söröskészletet vagy még egy cigarettatárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett. Az ünnepek előtt pár nappal föluta­zott Budapestre. Sorra járta az üzlete­ket, keresett valami megfelelő ajándé­kot, de nem talált. A kereskedők telebe­szélték a fejét, ide-oda ráncigálták, kö­rülhízelegték és lemosolyogták, ö azon­ban csak állt a sok holmi között, sová­nyan, mint a piszkafa, garádicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért, és egy másik üzletbe nyitott. így cset- lett-botlott, határozatlanul. A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a ki­rakatokat bámulva, egy izmos, tagba­szakadt „behúzó", aki télikabátban les­te künn az utcán a vevőket, észrevette ezt a cingár, tétova vidéki emberkét, s szelíd erőszakkal betuszkolta a boltba. • Ott egy gipszangyalt mutattak neki. — Gyönyörű!—kiáltotta a tanító, az önkéntelen elragadtatás hangján. Aztán föltette a csíptetöjét, és úgy nézegette a gipszangyalt. A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves leányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süvegcu­korból faragták volna ki. A tanító a szűk homlokát ráncolgatva visszamosolygott rá. A kereskedő és a segédek is mosolyogtak, hogy a gipszan­gyal, mely már régóta a nyakukon poro­sodott, s a tanító ily szerencsésen egy­másra talált. Huszonöt pengőre tartották. — Nem lesz drága? — kérdezte. A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak. Máris csomagolták, hogy hazaküld- jék. A tanító sietve fizetett szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgo­kon —, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt, és úgy botladozott vele a népes utcákon, köz­ben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszan bámulta a homályos villanyfényben. A gipszangyal most is mosolygott, szirupédesen és émelyítően, de a moso­lyával együtt valami nagy-nagy szomo­rúságot is árasztott, mint az ízlést mm gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni. A tanító elszomorodott. Félt, hogy túlfizette és becsapták. Félt, hogy sógo­rának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk teli-tele van csecsebe­csékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsáét ábrázol, és sokkal kisebb, mint ez. Egyelőre a gipszangyalt letakarta azt ágyteritövel, hogy ne is lássa. Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az állán. Akkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindad­dig, mig a bibircsók le nem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibir­csók azért múlt el, mert figyelemre sem méltatta. A gipszangyal azonban nyugtalaní­totta. Hol levette róla az ágyteritőt, hol megint ráborította. Egyszer tetszett ne­ki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap. Akkor megint tetszett neki. „Ha nem mosolyogna — mondogatta magában —, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog." Ebbe aztán meg is nyugodott. Karácsony estéjén maga vitte rokona­ihoz, titokban, anélkül, hogy látták vol­na előzőleg, a karácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillan­totta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent. — Milyen kedves vagy — mondogat­ták. — Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad ilyen költségbe. — Tetszik? — kérdezte a tanító. — Nagyon szép — biztatgatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a ma­ga ízléstelenségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lo- bogását. — Az a szép rajta — szólt a tanító zavartan hogy olyan édesen moso­lyog. Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a cse­pegő viaszgyertyák szagával, a poha­rakban topázszinű és rubinvörös borok csöpögtek, de ö csak hallgatott, gondol­kozott és ivott, egyre többet ivott. Néze-. gette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohasem tudna ilyet kivá­lasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen furcsák és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért. Ejfél felé, mikor asztalt bontottak, és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerié megoldódott a nyelve. — Nézd, sógor—mondotta köteked­ve. — Én szeretem az egyenes embere­ket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is. Sógora tiltakozni próbált, de ö nem engedte.- Hallgass! '-f- folytatta erheltebb hangon. — Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, ami­kor idejöttem, szívesek vagytok mind a kelten, tenyereteken hordoztok. A va­csoránál sört ittunk. Hol a söröskészle­tem ? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy sörös­készletet, poharakat meg egy kancsát, arany betűkkel volt ráírva: Emlék. Ho­va tettétek? Az üvegszekrényben se lá­tom. Kidobtátok a szemétre. Megkínál­tál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát se hordod. Szégyelled. Valid be, hogy szégyelled. — Részeg vagy — mondta a sógor. — Nem vagyok részeg — kiabált a tanító. — Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétet­tem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném összetörni az öklömmel ezt az angyalt, ezt a szegény, szép fehér an­gyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket... Föl is kelt és karjait fölemelte, a ka­rácsonyfa felé tántorgott, hogy össze­zúzza a gipszangyalt. Csak a húga tar­tóztatta föl. — Részeg vagy S ismételgette a só­gora. — Részeg. — Nem vagyok részeg — rikácsolt a tanító és sírva fakadt. — Csak fáj, nagyon fáj, itt —és a szivére mutatott. — Rátapostatok. Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józanodott és elcsitult. Akkor egy kocsi­ba rakták, hazavitték szállójába, ott le­fektették. Megígérte nekik, hogy más­nap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott a tanyára. v Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette ma­gát a „karácsonyi botrány" miatt, azt irta, hogy nagyon ideges. Otthon, a szünidő alatt, komoran jár­kált föl-alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tudott jól hegedül­ni. Izgalmát mégis legjobban csil­lapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt. Januárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egye­dül ballagott haza a végtelen pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégréteg fagyott. Ment, mendegélt a fehér éjsza­kában, lógatva sovány fejét. Gémesku- takat látott, behavazott boglyákat, ku- koricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egyszerre valami elérzékenyülés fogta el és sírni kezdeti. Könnye lecsor- gott és azonnal megfagyott. De jólesett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, melyre aranybetüvel van ráírva: Emlék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval, s a gipszangyal is, mely oly édesen mosolygott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelangeló- ról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tud­ják mondani, hogy mi fáj a szivünk mé­lyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsi­ratta a szűk homlokát, garádicsosan nyűt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt, és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és ízléstelen gipszangyalt, mely oly szomorú és igénytelen volt, mint ö. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait, és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolygott, és egyre közele­dett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegy­ség. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ö boldogan hanyatlott oda, en­gedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről, és vigye-vigye fölfelé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents