Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989. december 23. • PETŐFI NÉPE • 3 KINEK LEHET ÜNNEPLŐ SZAVA? „Minden hatalmasság elpusztul; a szeretet örök” Karácsonyi beszélgetés dr. Dankó László kalocsai érsekkel SZOMBATI LEVÉL: Szóródás Az ember minél inkább előrehalad az időben — vagyis öregszik — egyre jobban megtisztulnak, kivilágosodnak előtte a gyermekkor élményei s olyan apró részletekre is emlékezni képes, amelyek pedig akkor, a történés idején (legalábbis úgy gondolja) nem is ragadták meg a figyel­mét. Az utóbbi öt-hat esztendőben például így vagyok én a negyven évvel ezelőtti betlehemezéssel. Egyre tisztába ban látom önmagunkat: az ötfős kis csoportot, amim subában, kifordított kucsmában, apánk nagy csizmájá­ban ropogtatjuk a frissen hullott havat a csátatjai utcá­kon s csengőnk szavára sorba felugatnak a környékbeli kutyák, megriadva a szokatlan hangoktól. Közöttünk természetesen ott didergett az angyalnak öltözött S. V., akire éppen azért esett a kitüntető választás, mert gyö­nyörű hosszú haja volt. A kis csoport természetesen az iskola, pontosabban az osztály, még pontosabban P. I. tanító úr ötletéből szerve­ződött s nem elsősorban azért, hogy valamiféle kolduló barátokként jáijuk végig a falut, hanem, mert a tanító úr megszállottja volt a népszokásoknak s azt akarta: mi is tanuljuk meg legalább a betlehemezést. Délutánonként az osztálytermet műhellyé varázsoltuk s a tanító úr fel­ügyeletével magunk készítettük a kicsiny tornyos templo­mot, ablakokkal, ajtóval, benne jászol, szalma, parányi jószágok és persze a szent család. Mindezt kifestettük arannyal, ezüsttel s különböző színekkel, majd zseblám- paelemet és körtét is szereztünk s egy gombnyomással kivilágítottuk a templombelsőt. A pásztorok közül kettő — Ozvald Mátyás és Putterer Vendel — olyan óvatosan, féltve vitte a templomocskát a kihalt, havas utcán, mintha hímes tojást, netán időzített aknát vinnének. Mi, Jozin Istvánnal mögöttük halad­tunk, közrefogva az angyalt. Tizenhárom évesek voltunk és nagyon szerettük volna karon fogni az angyalkát, de fülünkben csengett a tanító úr intelme: nehogy szégyent hozzatok az iskolára. így jártuk a falut három estén énekelve, verset mondva, csengetve és, bizony, nemegy­szer menekülve. Voltak ugyanis, akik, kinyitva a kaput, kutyát uszítottak ránk, mások vízzel akartak leönteni. Persze akkor, 1949-ben már a parányi kis faluban is tombolt az ideológiai csatározás és voltak, akik a betle- hemező gyerekekben a „klerikális reakció szekértolóit” látták. Pedig mi már úttörők voltunk, de nagyon tetszett a kántálás Mondom, egyre inkább megvilágosodnak a gyermek­kor emlékei, s gyakran felidézem a negyven évvel ezelőtti betlehemezést és sóvárogva gondolok arra, hogy jó lenne leülni akkori társaimmal, átbeszélni egy estét, fél éjsza­kát, magunkra engedve az emlékezés csillagporát, feledve hétköznapi tülekedéseket, kenyércsatákat. De nem tehet­jük. Szétszóródtunk. Talán a tanitó úrral beszélhetnék erről, aki most nyugdíjasként él Izsákon. Az angyalka féijhez ment valahová, valakihez, s bizonyára jó család­anya leit belőle. De a pásztorok! Jozin Istvánból bányász lett Komlón. Rövidesen a falusi bolt kirakatába került bányászegyenruhás, mo­solygós fényképe, mert kiválóan végezte el a vájáriskolát. Pedig Pista nem volt jó tanuló. Amikor például 1950-ben, Sztálin születésnapjára mindannyiunknak felajánlást kel­lett tennünk, ő nem vállalhatta, hogy javít tanulmányi eredményén. Ezt úgysem hitték volna el neki. — Na, Jozin, te mit ajánlasz fel? — kérdezte reményte­lenséggel a hangjában az osztályfőnök. Pista kicsit gon­dolkodott, s mert ő volt a legügyesebb az osztályban, ezermester, egyszer csak kibökte: — Én faragok Sztálin elvtárs tiszteletére egy faszama­rat. Persze, azonnal kitört a röhögés. A szamár mégis elké­szült, Pista még be is festette szürkére. A tanári kar azonban úgy döntött, hogy nem küldik el Moszkvába, nehogy a kis falu magára vonja a „népek bölcs vezéré­nek” haragját, mert az nem hiányzott. Amúgy is volt elég baj. Nos, Jozin Pista — nem valószínű, hogy ezért —1956- ban elhagyta az országot s azzal együtt özvegy édesany­ját. Tíz-tizenöt év múlva kaptam a tragikus hírt, hogy az egykori pásztor, a briliáns kezű szamárfaragó egy belgiu­mi bányában dolgozott és ráomlott a föld. Alig volt harmincéves. Ozvald Matyi atlétatermetű, jóságos szívű, igazi hű barátként maradt meg emlékezetemben. 0 is vonattal járt Csátaljáról Bajára középiskolába. Egy reggel lema­radt a vonatról. Öt perccel előtte futott ki a szerelvény. Matyi gondolkodás nélkül utánaeredt a sínek mellett, és Nagybaracskán, nyelvét lógatva roskadt a diákkocsi padjára. Nem maradhattam le, ma dolgozatot írunk —-' lihegte és táskáját földobta a polcra. Ötvenhatban kátona volt, s az első határnyitáson sur­rant ki. Öt évet húzott le az idegenlégióban. Jóval később küldött fényképén már nyoma sincs dús, göndör hajá­nak, az szétszóródhatott a légió gyakorlóterein. Aztán Kanadába került, megnősült. A képen mellette álló bar­na lány bizonyára semmit sem tud arról, hogy félje vala­mikor egy piciny magyarországi faluban pásztor volt a betlehemi csillag alatt. Még ennyit sem tudok Putterer Vendelről azóta, hogy szétszóródtunk. A sváb fiú süket nagymamájával élt az Erzsébet utcában. Télen is mamuszban járt iskolába, szüleiről soha nem beszélt, de mindig vidám, harsányan nevető, közöttünk a legmagasabb fiú volt. A magyarta­nár engem rendelt mellé, hogy tanítsam meg Vele Petőfi A fekete kenyér című versét. Nem kizárólag az ő hibája, hogy ez nem sikerült. Ötvenhatban ő is elhagyta az orszá­got. Őszintén csodálkoztam, amikor azt hallottam, hogy egy falubeli lánnyal kéz a kézben mentek, s csak egy 'ötliteres szilvabefőttet vittek magukkal... A nagymama már bizonyára nem él, lehet, hogy sírja is behorpadt a falusi temetőben. Vendel, képességei révén akár jól menő üzletember is lehet, valahol az NSZK-ban. Ki járt jobban? Azok a hajdani „pásztorok”, akik elmentek, vagy aki itthon maradt? Nem tudjuk, nem tudhatjuk mi lett volna, ha... Csak azt tudjuk, tapasz­taljuk önmagunkon, hogy a gyerekkor — bármilyen volt is — előbb-utóbb megszépül és csak a jó, az izgalmas, az érdekes jelenik meg az emlékezet vetítővásznain. Mint például a betlehemezés mesevilága, a korommal fényesített csizma alatt ropogó hó, az angyalnak öltözött V. selymesen lobogó szőke hajzuhataga és a magunk gyártotta kicsiny templomban világító zseblámpaégő. Ezért lenne jó egyszer összeülni az akkori társakkal és megbeszélni, vajon ők is ilyen gyönyörűnek Iátják-e az akkori emlékeket? Persze Jozin Pista nem jöhet már el. Rá csak a faszamár emlékeztetne, ha egyáltalán megvan még valahol. sjr Átadtuk a Petőfi Népe vándorserlegeit Bács-Kiskun megye legeredményesebb sportolóinak Kalocsa, az Árpádok családi köz-' pontja, az egykori királyi udvarhely nem nyert hálás szerepét a sorstól. Az első, Szent Istvánéi egyházszervezet felállításakor fundált püspöki székhely a „nehezebb rész” vállalására ítélte­tett. Fő feladata a délvidék és a Bal­kán megtérítése volt. Évszázadok so­rán jeles főpapok kaptak megbízást a királyoktól és a pápáktól e kockázatos feladat elvégzésére. Velük szemben, a határok túloldalán — szintén „misszi­ós” szándékkal — az oszmán-török birodalom félelmetes hadserege állt... Az első elöljáró az európai hírű bencés apát, Aserik-Anasztáz volt, aki igen hamar megkapta az érseki palliu- mot is. Voltak évtizedek, amikor a kalocsai metropolitánhoz tartozott az erdélyi, a Csanádi és a zágrábi egyház­megye; suffraganeusai lettek a szerémi, a boszniai, á bodonyi, a Szörényi, valamint az argyáni missziós püspö­kök. Több kalocsai elöljáró neve szoro­san kapcsolódik históriánk nagy ese­ményeihez. Például a kunok ellen ví­vott, Sajó menti ütközetben halt hősi halált (1241. április 17-én) Ugrik ér­sek. Egyik kései Utóda, Tömöri Pál, a király oldalán esett el a mohácsi csatamezőn, 1526. augusztus 29-én. A török alatt elpusztult a város, romba dőlt a székesegyház. Az újjá­építést 1700-tól a visszatért érsekek irányították. Például a konditornak, városalapítónak nevezett Csáky Imre. Őt követték a jeles iskolaszervezők: Batthyány József, Kunszt József és Haynald Lajos és a nagy, egyházme­gyei építkezések mecénásai, a Patachi- cjjok. De, az utódok is — Váradi Lipót Árpád, Zichy Gyula, Grősz József, Ijjas József — feljegyeztettek az ország és a város történetében. Az 1779-ben épült s napjainkban kívül-belül megújuló Szentháromság­téri, barokk kastélyban nagy a sürgés­forgás. Az egyházi év legnagyobb ün­nepére készülnek a papok és a laiku­sok: karácsony jön, amikor több ezer hívő keresi föl a templomokat, fordul bizalommal a kétezer éves intézmény papjaihoz. Aserik-Anasztáz kilencvenedik utódjával, dr. Dankó László érsekkel — az ezeréves hagyomány szerint a magyar egyház második emberével- a gazdagon faragott asztalokkal, bőrfotelekkel berendezett dolgozószo­bában beszélgetünk . .. fÍ| féljetek! Isten hűséges! — Vasárnap a negyedik gyertyát is meggyújtjuk az adventi koszorún. Le­zárul a felkészülés ideje: a világ Glóriát énekel a kisdednek. S néhány percre, órára talán majd kialszik a gyűlöletpo­kol hatalmas energiákkal, újra s újra fellobbanó tüze. Karácsonyt köszön­tünk! Igaz, én hiszem: Advent nem zárulhat le, míg el nem jön a béke és az igazság ideje ... — Valóban nagyon-nagyon fontos, hogy az egyetemes adventünk kará­csony után is tartson. Hisz kinek lehet ünneplő szava, víg mosolya, míg tő­lünk néhány száz kilométerre verik és löVik a testvéreinket s lábbal tiporják az emberi jogokat? Én úgy gondolom, senkinek! Csakhogy karácsonynak, az Isten-születés bibliai tanításának olyan üzenete is van számunkra, amely képes megtörni a válságok, bot­rányok táplálta szkepticizmus minden támadását; amely élteti az emberiség hitét, reménységét. Sok-sok, régtől hordozott emlék éled újjá —t- talán még a nem hívőkben is —, ha felidéz­zük ünnepünk szent dramaturgiáját. A gonoszság létezik, létezhet, de nincs jövője! Minden hatalmasság, zsarnok­ság elpusztul; a szeretet örök. Emlék­szünk, mit énekeltek az angyalok az éjszakában, a Bethlehemi mezőn? Ne féljetek! Isten hűséges! De rajtunk is múlik, hogy ez a nagy világvárakozás, ez az egyetemes advent mikor hozza meg a világnak az igazi békét. Ezt a vigasztalást próbálja a világba kiáltani ilyenkor az egyház, akinek füle van a hallásra, hallja meg... Vállalva a szólás felelősségét — Én is úgy hiszem, hogy az idén is megszületik majd a karácsony müve, és hatni fog. Vigasztalja a megaiázottakat és a megszomorítottakat is. Megmeleg­szünk az ünnep füzénél, de bármennyire is szomorú, következnek a „hidegebb” hétköznapok. Az evangélium felolvasása után az egyházak képviselőinek is fölte­szik a kérdéseket: hogyan válaszoljunk a kor kihívásaira? A válaszadás elől nem lehet elmenekülni... — Érezzük, hogy az egyház felé ko­rábban talán sosem tapasztalt érzé­kenységgel fordulnak az emberek. Sze­rencsére van válasz és van, aki szól. II. János-Pál pápa küldetését, példáját tu­dom említeni, akit a XX. század prófé­tájának tartok. Olyan embernek, aki a bibliai pásztorra emlékeztet: bátran fel­emeli a hangját a rábizottakért, az em­berijogokért, a meg nem született mag­zatokért, a családokért, a szegényekért. Vállalva a szólásnak minden terhét, fe­lelősségét és értelmetlenségét is. Úgy gondolom, mindannyiunknak meríte­nünk kell e bátorságból és ha szüksé­ges, vállalnunk kell Jónás sorsát... — Az új társadalmat akaró, de sok­szorosan csalódott magyar nép például azt várja a püspököktől, hogy számolja­nak el: hogyan hozták ki Szent István örökségét az elmúlt 40 év pusztító-tisztí­tó viharából? — A Magyar Püspöki Kar a szeretet, a megbékélés és a megbocsátás lelküle- tével ez év júliusában elkészítette az „elszámolást”. A dokumentum nem nélkülözte az önkritikát sem. Azt, hogy egyesek az egyszerűbb, a kényelmesebb megoldásokat keresve, elfeledkeztek az üldöztetésben megszerezhető erények­ről. Ennek lett következménye a vád, hogy a magyar püspökök mindentől félnek, csak az Istentől nem. Természe­tesen távol áll tőlem a szándék, hogy én, aki csak az utóbbi néhány évben szolgálok püspökként Magyarorszá­gon, ítéletet mondjak olyanokról, akik igen nehéz időben vállalták a magyar egyház ügyeinek intézését. Annyit mondhatok, hogy Isten akarata szerint püspöknek lenni Európában, Magyar- országon igen nehéz dolog ma is. — Megértem, hogy tartózkodik az ítélkezéstől. Az intézkedései azonban magukért beszélnek. Ön mint az Opus Paris, a papi békemozgalom vezetője nemrég utód nélkül feloszlatta az intéz­ményt. — Az elmúlt hónapokban Magyar- országon és így a magyar egyház életé­ben is alapvetően új helyzet alakult ki. Ami természetesen nem hagyta érintet­lenül a két katolikus békemozgalmat sem. Közismert, hogy az 1950-ben lét­rejött történelmi helyzet nyomására szerveződött meg a papi békeszervezet, amit az állami szervek erőltettek és ami erősen megosztotta a papságot. A Szentszéknél sosem nézték jó Szem­mel az intézményt. 1956 után némi­képp enyhült a feszültség, de természe­tes volt, hogy amint lehetett, változtat­nunk kellett. Megszüntettük a testüle­teket, s Paskai László bíboros úr no­vember 26-án, köszönetnyilvánítása mellett, felmentette a két intézmény tisztségviselőit. Egyház és politika — A katolicizmus, úgy tűnik, egyre távolabb akar kerülni a politizálástól. Egy intézmény, amely szeretetet hirdet, de nem segít a hozzá fordulóknak a dön­téseknél, a napok szorító helyzeteiben. Nem gyávaság ez? — Kétezer év áll az egyház mögött. Tanultunk saját keserű tapasztalata­inkból, s ezért próbáljuk távol tartani az oltártól és a szószéktől a politikát. A papok ezért nem vállalhatnak köz­életi tisztséget, és nem kívánjuk sugal­mazni a hívőknek a jövőben sem, hogy kire voksoljanak a választásoknál. El­ismerjük ugyanakkor, hogy a mozgal­mak vezetése, a tömegek igazáért való cselekvés értékes szolgálat. A hívők lel­kiismeretük és tehetségük szerint ki is veszik részüket a közös munkából. Ha jövőt akarunk... — Ön szerint mik a magyar egyház mai feladatai? — Nagyon sok, sürgős feladat vár ránk. Ez kapcsolatba hozható az el­múlt negyven év „leltárával”. Csupán két, igen fontos területet említek, amire koncentrálnunk kell: az ifjúsági és a családpasztoráció. Sajnos, tapasztal­nunk kell, hogy a mai ifjúság hitét meg- rokkantotta a hazugság; rá kellett jön­niük, hogy a felnőttek, a nevelők nem mindig az igazságot mondták. Nincse­nek példaképek. Ez bántó felismerés, amit az ifjú lelkek nem mindig tudnak feldolgozni. Közönyösek, fásultak és a pillanat kínálta élményt keresik. Ha jövőt akarunk, szót kell velük érte­nünk, fel kell nekik ajánlanunk az érté­keinket. Ezért is fontos, hogy nagyobb odafigyeléssel közeledjünk a családok, az élet hordozói, teremtői, a nevelés legfontosabb intézményei felé... — De hogyan lehetséges mindez ...? — Sok az aratnivaló, de a munkás kevés. A kalocsai egyházmegye papsá­gának az átlagéletkora például 60 év. Igaz, ez a szükségállapot is értékterem­tő lehet, hiszen több segítséget kér a papság a hívektől. Én éppen ezért va­gyok optimista. Hiszem, hogy az egy­ház, megújulva, képes lesz arra, amire megbízatása szól: legyen a föld sója, a világ világossága. Jaj lenne, ha a só ízét vesztené, ha a világosság kialudna ...! Farkas P. József Régi hagyomány már, hogy kará­csony küszöbén díjazzuk megyénk leg­eredményesebb sportolóit, akiknek az elismerésére 1971-ben alapítottunk vándorserleget. Az eltelt csaknem két évtizedben több értékelési forma vál­totta egymást, míg a napi gyakorlat kialakult. Ennek megfelelően Szegedi Gábor kettesfogat-hajtó, a világbaj­nokságot nyert magyar csapat kiskun- halasi tagja lett megyénk legeredmé­nyesebb felnőtt sportolója. A legjobb utánpótláskorú versenyzőnek járó dí­jat Pekli Mária bajai cselgáncsozó, a junior Európa-bajnokság ezüstérmese­ként érdemelte ki. Mivel megyénk egyetlen csapataranyérmét a Kecske­méti Calderoni Gokart Klub együttese nyerte az országos bajnokságon, így övék lett a legjobb csapatnak járó ván­dorserleg. Tegnap délután Kecskeméten, a sportszövetségek Zimay László utcai székházában tartott díjkiosztáson dr. Gál Sándor, lapunk főszerkesztője nyújtotta át a vándorserlegeket, a kül­földön tartózkodó Pekli Mária kivéte­lével megjelent versenyzőknek. Fekete László, a megyei ifjúsági és sportosz­tály vezetője pénz- és tárgyjutalmat adott át. A legjobb megyei sportolók díjazá­sához csatlakozva ezúttal már hetedik alkalommal került sor a Szakszerveze­tek Megyei Tanácsa által alapított, Sportszervezésben és nevelésben vég­zett munkáért emlékplakett és tisztelet­díj átadására, amelyet ezúttal Varga János, az SZMT volt sportfelelőse ve­hetett át, többéves, lelkiismeretes mun­kájáért Hegedűs Istvántól, az SZMT képviselőjétől. (Az 1989-es év legeredményesebb Bács-Kiskun megyei sportolóinak tel­jesítményéről lapunk 8. oldalán, a sportrovatban közlünk részletes szak­mai értékelést.) Kamatadó — O TP-közlemény Az Országos Takarékpénztár közli: Mint ismeretes, az Országgyűlés de­cemberi ülésszakán határozatot hozott a lakásgazdálkodás reformjáról. A tör­vény értelmében az 1990. évben az ál­lampolgároknak adót kell fizetniük a kamatmentes vagy kedvezményes ka­matozású, lakáscélú állami kölcsönök után. A törvény azt a pénzintézetet kö­telezi ennek az intézkedésnek a végre­hajtására, amelyik a hitelt folyósította. Jóllehet az Országos Takarékpénztár nem adóhatóság, mintegy kétmillió hi­teladósával neki kell ezt a kamatadó­ügyet rendeznie. Már ezekben a napokban is az ügy­felek százai, ezrei érdeklődtek szemé­lyesen vagy telefonon központunkban és fiókjainkban a rendezés tudnivalói iránt. Valamennyi érdekelt ügyfelünk tájékoztatására közöljük, hogy az öt évnél régebbi, évi 4 százalékosnál ki­sebb kamatozású kölcsönökre fennálló tartozást terheli a kamatadó. Fiókja­ink már most hozzáfognak a lebonyolí­tás előkészítéséhez, és január közepétől kezdődően mindenkit levélben tájékoz­tatnak az eljárás mikéntjéről, a tenni­valókról. Hálózatunk arra törekszik, hogy ez minél kevesebb utánjárással, minél egyszerűbben bonyolódjon le. Ezekben a napokban több tízezren keresték fel fiókjainkat, hogy a kamat­adó bevezetését megelőzően kiegyenlít­sék tartozásaikat. (Erre addig van lehe­tőség — csekken is —, amíg a rendelet a hivatalos közleményben meg nem je­lenik.) A nagyarányú munkator­lódás miatt a befizetések elszámolása, a hátralékok törlése heteket, esetleg hónapokat is igénybe vehet. Ezért adó- értesitési levelet azoknak az ügyfeleink­nek is küldünk januárban, akik most kifizették összes tartozásukat. Kérjük őket, hogy azt tekintsék tárgytalannak, hiszen az abban foglaltak rájuk, termé­szetesen, nem vonatkoznak. Ritkán látni olyan szép irodabútorokat, mint amikkel a kalocsai érsek dolgozószobáját rendezték be. Különböző korokban készül­tek, s mindnek megvan a maga történeté. A falon, a fő helyen, a nagy faragott kereszt. Mellette a nagy elődök portréi láthatók. Egy, a múlt században készült olajképen, Aserik-Asztrik, a koronával. A másik két vásznon Grősz József és Ijjas József -~a két közvetlen előd — vonásait örökítették meg. Az ajtónál — talán a nyolc, Rómában eltöltött évre emlékezve — a Santa Maria Maggiore-bazilika híres Isten-anya képeit tették a falra. A szekrény fölött az érseki címer. A pajzson egy nyitott könyv — az Evangélium — és egy szarvas látható. Ez utóbbi motívum egyszerre utal a „tiszta forrásból” szomját enyhítő nemes vad zsoltárban foglalt képére és a szülővárosra, Szarvasra. Dankó László igyekszik minél többet a papok és a hívők szolgá­latára állni. A dolgozó szinte sosem üres, amikor az érsek Kalo­csán van. De mint a Magyar Püspöki Kar állandó titkársága tagja, sokat utazik az elöljáró. (Hivatalba lépése után eladatta az érsek- sék Mercédeszét és egy kisebb kocsit vásárolt az utazásokhoz.) Ha otthon van, s vége a hivatali munkának vagy a szent szolgálatok­nak, szívesen tanulmányozza az egyháztörtérieti,1 művészeti kiad­ványokat, könyveket. Ha az idő engedi, örömmel sétál a kastély- parkbaü. Kedvelt időtöltése a botanikus kert gondozása...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents