Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-19 / 300. szám

1989. december 19. t PETŐFI NÉPE • 5 ELNÖK ELVTÁRS MEG A BIZALMATLAN TÉESZTAGOK Talpalatnyi földek • A kérdés itt is csak ennyi: kié volt teg­nap, kié ma és kié lesz holnap a 131d? (Méhe- si Éva felvéte- .le) Nyugdíjas téesztag kereste fel nemrégiban a szerkesz­tőséget. Azzal „fenyegetőzött”, hogy elmegy a tévéhez, ha nem segítünk rajtá. Rongyossá hajtogatott papírt mutatott: földhivatali értesítést a felesége nevén levő földterület megosztásáról bel-, illetve külterületre. A pa­píron 1976-os dátum szerepelt. A Szakmárról érkezett Bandi bácsinak tulajdonkép­pen nem ez volt a panasza. Hanem az, hogy-a felesége szülői örökségének nagy részét — a külterületet—a téesz most odaadta egy bérlőnek, aki már másfél éve gazdálko­dik rajta. A földet állítólag már rá is írták a bérlő édes­anyjának nevére. Aki hajdanán, ugyanúgy, mint Bandi bácsi 1976-ban, bevitte „birtokát” a szövetkezetbe. A nyugdíjas téesztagot nehezen lehetett megnyugtatni. Főleg hogy nem tudtuk, tényleg odaadták-e a földjét cseré­be a bérlő édesanyjának. De a rongyos papirosból az sem tűnt ki, tagi tulajdonban maradt-e a szülői örökség, vagy annak idejen megváltották? Miért nem tudta ezt az érintett? Talán azért, mert olyan kicsi volt hajdanán az a megváltási összeg, hogy a szíve mélyén sose fogadta el a földje arának. Hogy tisztázhassuk az ügyet—s panaszosunknak ne kelljen mégis a tévéhez fordulnia —, elmentem Szakmárra. Ahol épp aznap délután tartották a Petőfi Termelőszövetkezet közgyűlését, Bandi bácsi pedig felszólalni készült, OTT ADJÁK KI, AHOL VOLT! _________ A közgyűlés tulajdonképpen úgy kezdődött, mint bár­melyik másik, ezelőtt egy vagy két évvel. Az elnök be­szélt, a tagok bölcsen bólogattak. Az'első napirendi pont, a téesz esetleges szanálása hidegen hagyta a jelenlévőket. Kivéve a főkönyvelőt, aki valószínűleg mindenkinél job­ban értette, mivel is jár az, ha egy gazdálkodószervezet szanálást kér maga ellen. A tagok vita nélkül elfogadták a vezetőség kezdeményezését. Mert hát a vezetők mégis­csak jobban tudják, hogyan lehet a veszteséget és a pénz­ügyi hiányt rendezni. , Mozgolódás akkor támadt, amikor is a jogásznő emel­kedett szólásra, és előteijesztette a vezetőség földügyekre ‘vonatkozó javaslatait. Amikor azt mondta, a behozott földeket külterületből mérik ki, a belterületi földmozgást ellenben szeretnék egyelőre befagyasztani, végre megszó­laltak a tagok is. Egy atyafi azt kiáltotta hátulról: o ott követeli a földjét, ahol volt, ahol 1947-ben kimérték neki a mérnökök! Másvalaki — nem túl hangosan — megje­gyezte: a kijelölt területek a legrosszabb földek a téesz- ben. Ismerősöm, Bandi bácsi, alig várta, hogy szót kapjon. Föl volt már vértezve a tulajdoni lap fénymásolatával, igaz, ezt ketten se tudtuk kisilabizálm, olyan macskaka­parása volt annak, aki hajdanán bejegyezte oda a beje­gyezni valókat. De Bandi bácsi biztos volt az igazában: ez a föld a feleségéé, és nem adják oda senki emberfiának! Bandi bácsit gyorsan leszerelték. A földhivatal jelenlé­vő képviselője kijelentette, hogy azt a földet nem itták senki nevére, és nem is írhatják. Csak kiadták bérbe, és hát, a bérlőnek is vannak jogai. Ismerősqm leült, de nem látszott igazán nyugodtnak. Talán azért, mert nem volt egészen tisztában vele, miben is állnak a bérlő jogai. Később még egyszer kikelt magából. Akkor, amikor azt mondták neki az elnöki asztal mellől, hogy senki se kérte az ő belterületi földjét, önként adta, azért, hogy kukori­cát kapjon érte. Bándi bácsi indulatában — hogy ki is adta oda önként a földjét-—, erősebb kifejezéseket keres­gélt, de szerencsére nem talált. AMIKOR DUHAJKODTAK AZ AGITÁTOROK_____________________ A vezetőség a hozzászólások ideje alatt védekező pozí­cióba szorult. Mindenki rajtuk akarta számon kérni a hajdani sérelmeket, pedig hol voltak ők még akkor! Tán szerencse, hogy azok nem lehettek jelen, akiket a szövet­kezeti mozgalom — „töretlen fejlődésének” korszakában — egészen kisemmizett. A földjüket ingyen fölajánlani kényszerülők, a máshová került örökösök, a kilépett tagok. Nélkülök is elég parázs volt a hangulat. A fűtést is ki kellett kapcsólni, olyan meleg lett. Mert egyszeriben mindenkinek eszébe jutott az az idő, amikor — állítólag — a szakmári halászmester azt énekeltette a pityókás téeszagitátorokkal: „nem győztük az angolokát várni, be köÚött a téeszcsébe állni.” Az elnök láthatólag nem csodálkozott azon, hogy min­denki a volt földjét akarta volna, legalábbis szóban, vissza. Azon sem, hogy a téesz által kijelölt területek iránt nem volt nagy a lelkesedés. De azon egészen elké­pedt, milyen ellenérzés fogadta azt a javaslatot, hogy emeljék a háztáji jogosultság maximumát. Hiszen az is föld. Szanálásra váró téesz nem adhat több terményt, több jövedelmet a tagjainak. Ad helyette földet. Valami „csavarintosságot” orrontottak a javaslat mögött a ta­gok. A téesz eddig csak elvett földet, most egyszerre adni akar? Az elnök nemigen tudott meggyőzően válaszolni a kérdésre: mit is termeljenek a plusz egy holdon, amiből több jövedelem származik? Meg hogy közösen-e, vagyis ketten-hárman egymás mellett, vagy inkább külön- külön? És hogy ott lesznek-e mindig időben a gépek. Na meg: mikor dolgozzanak rajta, éjszaka? A jogásznő még jobban csodálkozott, mint az elnök. Hogy-hogy nem értik a tagok: a téesz földhöz akarna juttatni mindenkit, bárhogyan is módosítsák januárban a földtörvényt!? Milyen bizalmatlanok is az emberek! Bárki kimérethetne magának ezután két holdat. A szak­mári téesztagok egyike-másika örvendezés helyett mégis inkább arról panaszkodott, hogy a téesz által hajdan elvett belterületi kis ingatlanján ma már másnak a háza áll. Vagy akadékoskodott: ha ugyanannyi termény ezen­túl két holddal egyenlő, nem keU-e majd több adót fizet­HA MÁSÉ LESZ AZ ÖRÖKSÉG ________ A közgyűlés végén az elnök-föl tette a fontos kérdést: kié legyen hát — úgy általában — a föld? Egyetlen ember válaszolt (a többiek még ott tartottak, konkrétan kié volt). Ő azt mondta: a megváltást nem tartja jónak, a téeszeket szüntessék meg, a föld pedig legyen az eredeti tulajdonosé. Az elnök később, a közgyűlés után azt fejte­gette, ha visszatérünk az 1947-es állapotokhoz, nagyon sok, évek óta tisztességesen dolgozó tag maradna talpa­latnyi föld nélkül. S vajon ki nyerne azon, ha a téeszeket szétvernék? A jogásznő csak annyit mondott: ő biztosan nem, mert akkor elvesztené az állását. Aztán hozzátette, hogy a községben a felszabadulás előtt, s még utána is rövid ideig, voltak szövetkezetek, különböző szövetkezé­sek. Tanulmányozni kellene, mitől működtek olyan jól? A szakmának zajos közgyűlésén mégse fordult ki sar­kaiból a (régi) világ. A legádázabb szónok is udvariasan — meg ahogy évtizedek alatt megszokta —- elnök elvtárs­nak szólította a téesz vezetőjét. Valójában senki sem akarta azon nyomban beverni a cölöpöket az oszthatat­lan szövetkezeti tulajdonba. Az emberek csak beszéltek, beszéltek órákon át — a múltról. Bandi bácsiban meg újra feltámadt a nyugtalanság. Hátha valami ravasz tör­vény születik nemsokára a parlamentben, aminek követ­keztében mégiscsak a bérlő édesanyjáé lesz a szülői örök­ség! A „főd”. Amiről a sok papír meg nyilvántartás ellenére se lehet pontosan tudni, tulajdonképpen kié most, és kié lesz ezután? Magyar Ágnes Elektronikus „hosszú póráz" A bűnesetek száma a világ minden részén évről évre nő, s ekként gyarapo­dik az elítéltek—többnyire börtönbün­tetésre ítéltek — tömege is. Sok ország-* ban már komoly gondot okoz a börtön­ben tapasztalható helyhiány, olyannyi­ra, hogy az elítéltek csak jelentős idő elteltével kezdhetik meg börtönbünte­tésük letöltését. Különösen sok helyet foglalnak el az előzetes letartóztatásba helyezettek, akiket az ítélet meghozata­láig sokszor akár szabadlábra is lehetne helyezni, ha nem kellene tartani tőle, hogy kereket oldanak. Ez utóbbi problémát, úgy tűnik, rövi­desen megoldja a fejlődő technika. Amerikai szakemberek ugyanis olyan elektronikus karkötőt konstruáltak, amelyet azoknak az előzetes letartózta­tásban levő személyeknek a csuklójára erősítenek fel — levehetetlen módon -^/akiket a tárgyalásig kiengednek a börtönből, hogy addig is otthon lakhas­sanak. A karkötőbe ellenőrző jelet ki­bocsátó kicsi rádióadó van beépítve, mely — bizonyos körzeten belül — azonnal riasztja a rendőrséget, ha nem a pontosan beállított irányból jönnek, vagy kimaradnak a jelek. E rendszernek egy olcsóbb változata az, amikor a kis rádióadó csupán a la­kás telefonkészülékében elhelyezett ve­vőegységre „dolgozik rá”, s onnan veze­tékes kapcsolat áll fenn a rendőrséggel. Ebben az esetben a megfigyelés alatt tartott személy mintegy 100 méternyit el is távolodhat a telefonkészüléktől, s azt túllépve hangjelzés figyelmezteti a visszatérésre, két percet hagyva neki ar­ra. (De akár az is előfordulhat, hogy leárnyékolja a rádióadóját, például la­kásának vas fürdőkádjával, s a figyel­meztető jelzés ekkor is megszólal). Képünkön az elektronikus karperec drágább, nagy hatósugarú rádióadóval ellátott változatát láthatjuk, amelynek ára eléggé borsos, hiszen darabja mint­egy 1200 dollárba kerül. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) wíagyar ugrópont Az ipari szerkezetváltást a tu­lajdon szerkezetváltásával kí­vánja lendületesebbé tenni . a Magyar Demokrata Fórum. A párt 55 oldalas iparpolitikai koncepciót dolgozott ki Széles Gábor vezetésével. Az elképzelés részletesen foglalkozik az ipar- itányítás intézményeivel is. Erről / 'is kérdezzük a kisszövetkezet el­nökeként dolgozó politikust. — Programjuk szól az Ipari Minisztérium jövőjéről. Szűk­. ség van egyáltalán erre a tár­cáraT 'Ha egészséges gazdasá- ■ gunk lenne, akkor elég volna egy gazdasági minisztérium. Ebben a kereskedelmi és az ipari mi­nisztérium olvadna össze. Távla­tilag egyetlen gazdasági tárcával számol az MDF programja. A mostani átmeneti időszakban azonban sajátos feladatokat kell megoldani. Bezárni a rosszul működő bányákat, felszámolni a csődbe jutott nagyvállalatokat. E teendők még az ipari tárcára hárulnak. , — Együttműködik az MDF e népszerűtlen feladatokban a mai kormánnyal? — Ha a mai kormány, mely mögött nincs már komoly párt, bevonja az alternatív szervezete­ket a kormányzati munkába, ak­kor az MDF, akár csupán szak­értői szinten is, bekapcsolódik a döntéshozatalba. Együttműkö­dünk a mai Ipari Minisztérium­mal is, — Koncepciójuk úgy fogal­maz, hogy a különböző típusú vállalkozások „képviselve le- gyertek” az IPM-ben. Esze­rint önök egyfajta „kis gazda­sági parlamentként" képzelik el a minisztériumot ? 1 — Ma a vállalkozói érdekvé­delem szétszabdalt. Van Okisz, Kiosz, VOSZ. Míg az Okisz az IPM égisze alatt működik, s ha- - tahnas fejlesztési forrásokkal '‘reííSCeikézikT 'addig* a tvb$2‘ a Magyar Gazdasági Kamarához áll közel, s a tagdíjbevételeken kívül más pénzhez nem jut. Sze­rintünk egyetlen szövetségnek kellene működnie^a VOSZ-éhez közeli struktúrában. Azt a VOSZ-t kellene, természetesen rendkívül laza kapcsolattal, a le­endő gazdasági minisztériumhoz közelíteni. - ,-fí'éfr Ön egybemosná az ál- ’ lamigózgatást és az érdekvé­delmet ? ■— Inkább azt szeretnénk, ha a VOSZ - vagy az ilyen jellegű szervezet — úgy kapcsolódna a majdani gazdasági minisztéri­umhoz, hogy ebből a VOSZ nyerhessem' • Azáltal, hogy önök egye- j sítenipróbálnak a VOSZ-t, az Okísz-t és a Kiosz-t, egy párt beavatkozna pártoktól füg­getlen érdekvédelmi szerveze­tek éleiébe. Nem szerepzavar 'ez? — Ha e szervezetek pusztán érdekvédelmet látnának el, ak­kor szerepzavar lenne. De mi­után e szervezetek egyike-mási­ka állami alapokkal is rendelke­zik—• mint mondtam: jelenleg kiemelkedően az Okisz —, szak­mai ágon kapcsolni érdemes va­lamely minisztériumhoz is. — Nincsenek egyedül, ami­kor az Országos Tervhivatalt „maradványszervezetnek” ne­vezik. Ön honnan ismeri az OT munkáját? — Tavasszal benne voltam abban a bizottságban, amely a magyar—szovjet gazdasági kap­csolatokban a dollárelszámolás bevezetésének módját vizsgálta. Akkor nyertem betekintést az OT munkájába. S kialakítottam a véleményemet.,, Már ezelőtt is ismeretes volt számomra, mi­lyen szerepet töltött be koráb­ban az OT. A szovjet Goszplán- nal tartotta a kapcsolatot, s a szovjet tervhivatal elképzelései a magyar OT-n keresztül jutottak el a minisztériumainkba. Ezen­kívül a volt MSZMP is az OT-n át közvetítette terveit az állam- igazgatásnak. — Tehát nem kell tervhiva­tal? — Szükség van olyan intéz­ményre, amely tervez. De első­sorban a kormány mellett mű­ködjön. S ne a kutatóintézet le­gyen alárendelve a hivatalnak, hanem a Tervgazdasági Intézet­nek legyen tervezőosztálya, mi­ként ez tőlünkmyugatra is látha­tó. E csoport készítsen közép-és hosszú távú tervekét, illetve át­menetileg oldja meg a mai ÖT-i tói a nyakába szakadó teendő­két. ■— A KGST véleménye sze- rint működőképes lesz az el­következő években?\ , A KGST-be jut iparunk termelésének nagyobb hányada. Ezt gyorsan csökkenteni nem szabad. Évekig, a magyar szer­kezetváltás végrehajtásáig, együtt kell élni e problémával, s. csak utána lehet csökkenteni a KGST-kapcsolatökat.- Azaz vonuljanak ki on- . non? ,—Nem kell kivonulni. De va­lószínű, hogy az a piac számunk­ra szűkülni fog. A szovjet gazda­ság megújításához pénzre, mű­ködőtökére van szükség, mi ezekben nem bővelkedünk.- - Épp ön mondja ezt, aki­nek kisszövetkezete már há­rom-négy vegyes vállalatot működtet a Szovjetunióban, s most is nyitnak egyet a Balti­kumban . . .? ■■ ■■ . !-— A szovjet piac elég nagy ahhoz, hogy egyes vállalataink sikerekre számíthassanak, de nem ez lesz a jellemző. Ugyanak­kor elő kell segítenünk, hogy a nyugati tőke Magyarországon keresztül áramoljon be a Szovjetunióba. »— Nyugaton az Egyesült Államokra és az NSZK-ra számítanak a magyar demok­raták. Miért épp ezekre? — A hagyományok is a gaz­dasági realitások közé tartoz­nak. Németország évszázadok óta kereskedik hazánkkal. Az amerikai tőkét pedig Európában főként a szovjet piac érdekli, s oda előnyösen juthat be Ma­gyarországon át. Hasonló szem­pontból lehet fontos hazánk a Távol-Keletnek is, ők Nyugat- Európához találnak ugrópontot a piacosodó magyar gazdaság­ban ... (MTI-Press) Molnár Pál VIETNAMI KIVÁNDORLÓK Csónakos emberek Modem kori népvándorlás zajlik Európában, legalábbis annak keleti felén. Erdélyi magyarok és románok érkeznek hazánkba, NDK-beli ál­lampolgárok távóznak az NSZK-ba, bulgáriai muzulmánok Törökor­szágba, s emellett változatlanul ma­gas a Szovjetunióból hivatalosan ki­vándorolni szándékozók száma. A menekültek ügye tehát több euró­pai ország számára társadalmi kér­déssé vált. Nem kevéssé feszítő prob­lémát jelenti azonban a menekültek sorsa Délkelet-Ázsiában. Már csak­nem tizenöt éve ugyanis az indokínai menekültek áradata árasztja el a nagyvilágot, de főképpen a közeli térség országait, a Fülöp-szigeteket, Thaiföldet, Malajziát és Hongkon­got. Manapság elsősorban ez utóbbi az ígéret földje a gyakran csónakkal menekülök számára. A hazájukat elhagyók többsége vi­etnami származású — Dél-Vietnam 1975. májusi felszabadítása óta több mint egymillióan távoztak az ország­ból. Kevesek hivatalos papírok bir­tokában, mig legtöbben ülegáhsan — ők az úgynevezett csónakos em­berek, akik minden anyagi áldozat és veszély vállalásával, kisebb-nagyobb úszóalkalmatosságokon mondtak búcsút Vietnamnak. Az országból távozók indítéka természetesen más és más, de azért három nagy kiván­dorlási hullámot különböztethetünk meg. Az első időszakban, 1975-ben és 1976-ban azok az állami tisztségvisé- lők, katonatisztek mentek el, akiket szoros kapcsolatok fűztek a meg­döntött saigoni rendszerhez. Érde­kes, hogy ugyanezen okokból távoz­nak még mostanában is egykori ka­tonatisztek, akiket a közelmúltban engedtek ki az átnevelő táborokból. Szintén ekkorion vándoroltak ki a vietnami nagy- és középburzsoázia ezrei, köztük a kínai nemzetiségűek is. Nem kellett soká várni a második menekülési hullámra. 1978—79-ben nagyrészt a kínai nemzetiségű polgá­rok választották a távozást. Elhatá­rozásukban szerepet játszott bizo­nyos külföldi propaganda is, de va­lószínűleg a vietnami vezetés hibái is a csomagolásra késztették őket. Mint ahogyan másokat is ezekben az esztendőkben keserített el az, hogy helytelen, megalapozatlan és túlzó módszerekkel próbálták átnevelni a déli országrész még ott maradt bur- zsoá és értelmiségi rétegét. Az idő­sebbek számára gyakran tisztességes munka sem akadt... Csoda-e hát, hogy á jól képzett értelmiségiek tö­megei kerekedtek fel ebben az idő­ben, hatalmas szellemi értéktől foszt­va meg az országot. Az első tíz évben főleg politikai okokból távoztak az emberek Viet­namból, 1986-tól azonban már in­kább a növekvő gazdasági gondok vezérelték és vezérlik az emigrálni vágyókat. Az életszínvonal draszti­kus csökkenése, a vágtató infláció és a növekvő munkanélküliség újabb és újabb ezreket késztet a szerencse megkísérlésére. Első hallásra meg­döbbentő, hogy Ho Si. Minh-város '(az egykori Saigon) minden második családja elszánta magát az újvüági életre. Nem mindenki akar persze az éj leple alatt kihajózó dzsunkák uta­sa lenni; ma már a törvényes kiván­dorlást is megengedik a hatóságok, sőt a tavaly bevezetett új kivándorlá­si politika szellemében még kiván­dorló légi járatokat is indítottak. Törvény ide, törvény oda, azért mégis igencsak sokan választják az illegális menekülés veszélyekkel teb és egyre inkább bizonytalan jövőt ígérő útját. Jól szervezett hálózattal valóságos embercsempészet alakult ki: 4-5 uncia aranyért (1 uncia = 360-370 dollár) kisebb-nagyobb dzsunkákon szállítják a klienseket. Persze nem mindenki ér célba: van­nak, akik hajótörést szenvednek, másokat maláj kalózok támadnak meg és gyilkolnak le. Olyan is előfor­dult már, hogy egy hánykolódó lé- lekvesztőn emberevésre adták fejü­ket az éhségtől meggyötört menekü­lők. Azok közül is egyre kevesebben járnak jól, akik átvészelték a tengeri viszontagságokat, hiszen jó esetben egy-egy menekülttáborban várhat­nak valamely harmadik ország befo­gadási készségére. Ez a készség pedig egyre kisebb, sehol sincs már szükség szakképzeüen munkaerőseregre. Jó példa erre, hogy a délkelet-ázsiai ASEAN-országok még a menekül­tek átmeneti befogadását is beszün­tették — a csónakos emberek ezért inkább Hongkong irányába vezérlik bárkáikat. Ott viszont embertelen körülmények közepette, zsúfolt tá­borokban várják — csaknem re­ménytelen — boldogulásukat. Pedig hazatérhetnének, a vietnami kormány hajlandó az emigránsok visszafogadására. Ok azonban in­kább várnak, miközben helyzetük egyre súlyosabb lesz, jelenlétük a hongkongi hatóságoknak is mindin­kább terhes. S egyébként is, ezek a tízezrek politikai menedékjogra úgy­sem számíthatnak Délkelet-Azsiá- ban, hiszen ott csak gazdasági emig­ránsoknak tekintik a menekülők döntő többségét. (MTI-Press) — dl— ,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents