Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-16 / 298. szám

1989. december 16. • PETŐFI NÉPE • 3 FALUNÉZŐBEN Páhin építenek és „álmodnak” • A postás a 40 kilométer vége felé. • Egyelőre mostoha kö­rülmények kö­zött készítik a cipőfelsőré­szeket. (Tóth Sándor felvételei) — Hosszabb időre is eljöhetnének Páhiba, sok újdonságot láthatnának — mondta a helyi tanács végrehajtó bizottságának titkárasszonya a kö­zelmúltban, a népszavazás napján, amikor szinte csak perceket időzhet­tünk ebben az ezerötszáz lelket szám­láló faluban. A szíves invitálást elfo­gadtuk, s nem sokkal később meggyő­ződhettünk: a meghívás nem volt alaptalan. Már az első téma, ahogy mondani szokás, az utcán hevert: éthordókkal sétáló idősebbekre és fiatalabbakra lettünk figyelmesek. Hová mennek? Követtük őket. A „szálak” a Kiskő­rös és Vidéke ÁFÉSZ 17-es számú vendéglőjéhez vezettek, amely ugyan aznap betegség miatt zárva volt, de nem az előfizetők előtt. Őket kiszol­gálták az udvari „vészkijáratnál”, konyhabejárónál, mint mindig, s bent, az étteremben is. — Hányán igénylik ezt a szolgálta­tást? — kérdeztük Bádog Józseftől, az áfész helyi ügyvezetőjétől. — Jelenleg hatvanan, jóval keve­sebben, mint a tavaszi, nyári hóna­pokban, aminek az az oka, hogy megkezdődtek a disznó vágások. Vannák, akik itt, mások, többnyire az idősebbek, inkább otthon fo­gyasztják el a főztünket, kényelme­sen, a megszokott környezetben. — Most mennyibe kerül egy menü ? — Harminchárom forintba ... ;— S mit gondol, drága ez vagy olcsó?- Nem hiszem, hogy drágálla- nák, ezt még senki nem mondta. Az ügyvezetőtől megtudtuk, hogy a páhiak úgynevezett alapellátása teljesen tőlük — azaz a kiskőrösi áfésztől — függ, s hogy mindent megtettek.-!- megtesznek ezután is — azért, hogy ne legyen okuk pa­naszra. Jól „menő” ABC-jüknek 12 millió forint az idei forgalmi tervej de már december elején bizonyos volt, hogy jóval több lesz a teljesítés. Forgal­mas a vegyesüzletünk is. Sokat nyo­mott a latban húsz hűtőszekrény ér­tékesítése, „ ... hogy ne kelljen érte Bécsbe menni”. A húsbolthoz helyi vágóhíd tártozik, ahol 250 sertést dolgoznak fel évente. Kispáhiban ta­nyai üzlet, más határrészeken, Felső- cebén, Kisbócsán, s a volt Kossuth Tsz területén mozgóbolt szolgálja a távolabb élőket. Egy-egy tanyai kör­zetben harmincöten-negyvenen lak­nak. Az áfész helyi lerakatai látják el a falubelieket tűzifával, szénnel, PB- gázzaf Bódog József a teljesség ked­véért mindehhez még hozzáfűzi: ők gondoskodnak a kistermelők árui­nak felvásárlásáról is. Volt mit jegyezgetni, fotózgatni falunéző kőrútunkon. Az étteremtől nem kellett messzire menni, hogy észrevegyünk egy félkész épületrészt. Udvarán kisgyerekek hancúroztak, élvezték a kora téli kellemes napsü­tést, a friss falusi levegőt. Az óvodát bővítik itt étkezdével, központifűtés­rendszerrel. Tavaly az iskola kapott új szaktantermet, vizesblokkot, a ta­nácsháza és a könyvtár központi fű­tést. Mindez, akárhogyan számoljuk, milliókba került, illetve kerül. Mi­ből ...? Hiszen a tanács évi fejleszté­si alapja 400 ezer forint. A válasz „egyszerű”: legfőképpen az évek alatt összespórolt tehóból és a falu­jukat kétségkívül igazán szerető pá­hiak rengeteg társadalmi segítségé­vel. A gyermekintézmények korsze­rűsítésének összes szakipari munká­it, és az anyagszállítások zömét is, a helybeli kisiparosok vállalták ma­gukra, térítés nélkül. Vajon futja-e még ezután is akara­tukból, lelkesedésükből? Ugyanis még sok tervük, megvalósulatlan ál­muk van a falubelieknek. így például folytatni szeretnék a kövesút-építést, az újtelepieket be szeretnék kapcsok ni a vezetékes ivóvízellátásba, mive? ők annak idején ebből méltánytala­nul kimaradtak. Patikáról is álmo­Köszönjük á szíves tájékoztatást, majd tőle tudjuk meg pontosan, hol készítik a cipőfelsőrészeket. Az üzemépület, messziről látszik; régi, rozoga. Császi Károlyné megbí­zott üzemvezető egyebek között eze­ket mondja: —Volt ez már valamikor lóistálló, borászati üzem, s ki tudja még, mi nem. Telefonunk sincs. Jelenleg hu­szonnégyen dolgozunk, havonta 2-3 ezer pár lábbelifelsörészt készítünk, a megrendelésektől függően. Dolgo­zunk Újpestre, Nyírbátorba, Kis­kunfélegyházára,. bérmunkában. Mindenféle pótvállalásokkal együtt is nagyon kevés a munka, s ilyen a kereset is. — Kié az üzem? — A Petőfi TermelőszöVetkezeté. — Megéri ez a tsz-nek? — Úgy látszik, igen, mert külön­ben nem tartaná fenn. Például 1988- ban 4,5 millió forint értéket termel­tünk, s ebből 1,2 millió volt a nyere­ség. — Messze van a falutól, s enyhén szólva istállószerű kinézete van az épületnek. Van valami jobb remé­nyük? — A tsz vezetői ígérik, rövidesen betelepítenek bennünket a gazdaság központjába. Ez azonban még csak terv. Nagyon jó lenne Hazafelé, a falu túlsó szélén, vagy tán annál is kintebb, még egyszer meg kellett állnunk: szép új lakóhá­zak látványa „stopolt”. Azt már tud­tuk, évente öten-hatan építenek ha­sonlókat, vízzel és villannyal ellátott telkeken. A közművekről a tanács gondoskodik, s arról is, hogy az épít­kezni szándékozó fiatalok ne retten­jenek vissza a telekáraktól. Ugyanis 300 négyszögöles házhelyeket -í— írd és mondd — 21 ezer forintért vásá­rolhatnak. Irigylésre méltóak ... • A szociális gondozónő időseknek vi­szi az ebédet. •A kicsinyek őrömére bőví­tik az óvodát. doznak, mert orvosuk van, a fogá­szati szakrendelés is megoldott csak­úgy, mint a rászorultak házi szociális gondozása, de nincs gyógyszertáruk. Húszszemélyes napközit is be akar­nak rendezni az időseknek, mert van rá igény. S nem utolsósorban kultu­rált ravatalozót szeretnének építeni a temetőben. Kifelé indulunk a faluból, Kas- kantyú irányába. A cipőfelsőrész­készítő üzemet keressük. S kivel ta­lálkozunk? Gépkocsis postással, aki éppen kirakja „terhét” az útszéli lá­dákba. — Én mindent tudok, uraim, kér­dezzenek nyugodtan -§g mondja a fiatal postás, Agárdi Ferenc, aki öt éve járja a rárótt 40 kilométeres kör­zetet, hogy 18 támponton kirakja a nagyon várt küldeményeket. — Először is mondja meg, olvas- sák-e Páhin a Petőfi Népét? — Persze hogy olvassák, nem tu­dom, hányán, de azt igen, hogy az év eleji lapáremelés után felére csök­kent a megrendelők száma, aztán új­ra növekedni kezdett, s most eléri az egy évvel ezelőttinek a 75 százalékát. Viszopt még egy áremelést azok sem nagyon viselnének el, akik igazán szeretik a lapot. * • Családi házak — olcsó telkeken. Rapi Miklós SZOMBATI LEVÉL: Fohász Az utóbbi hetekben alig múlik el nap, hogy ne találnék a postaládám­ban egy papírlapot, amelynek szöve­ge arra kér és figyelmeztet, hogy leg­alább húsz példányban sokszorosít­sam a szöveget, küldjem el azoknak, akiknek szerintem legnagyobb szük­ségük van a szerencsére és várjak, mert ezek után, bizonyos idő múlva kétmillió dollárt^ kapok. Vagyis en­gem is szerencse ér. Ezután példákat sorol a névtelen szerző, s ezek szerint egy kanadai X. Y. szót fogadott, szét- küldte a fohászt és valóban szerencse érte. Viszont egy másik címzett nem küldte tovább a levelet, vagyis meg­szakította a láncolatot és hamarosan elvesztette mindkét lábát. Mi tagadás! Először megrendültén álltam a postaláda előtt, kezemben a fohásszal és természetesen arra gon­doltam, jó lenne, ha megmaradna mindkét lábam, s még jobb lenne, ha ezzel együtt kétmillió dollár ütné a markomat. Persze akkor is gyalog járnék leginkább, mert nagyon szere­tek gyalogolni. Mégsem sokszorosí­tottam a fohászt és rémülten várom a sors beteljesedését. Minden este alaposan átvizsgálom a lábam, nincs e rajta valami jel, ami arra utal, hogy esetleg „romlásnak indult”! Eszembe jutott azonban, hogy jó néhány évvel ezelőtt is kaptam már több üyen le­velet — akkor Szent Antal-láncnak hívták — s hasonló szerencsével, il­letve balszerencsével próbáltak befo­lyásolni. Lábam azóta is van, dollá­rom viszont változatlanul nincs. Az egészben az a gyanús, hogy mindazok, akiket szerencse, vagy tragédia ért, nagyon messze vannak, nem kérdezhetek rájuk, hogy való­ban úgy történt-e, ahogyan a fohász­ban olvasom. Mert például mit kezd­jek az ilyen mondattal: „Ugyan­akkor Philadelfiában Gona Welch a levél megérkezése után 51 nappal el­veszítette feleségét. Elfelejtette to­vábbítani a levelet. Azonban felesége halála után 755 000 dollárt kapott”. Nekem ez a Gona Welch nagyon gyanús. Viszont nem tudom „ellen­őrizni”, mert nagyon távol van és közelebbi címet nem adott meg a levél szerzője. Ha legalább egy ma­gyar, netán Bács-Kiskun megyei em­bert is megneveznének, lakcímmel, közölnék, hogy az illető továbbküld- te a fohászt és 51 nap múlva „ka­pott” két- vagy egymillió dollárt. Ar­ra már nem is nagyon lennék kíván­csi, hogy honnan, kitől kapta. Lé­nyeg az, hogy van. Természetesen nem akarom én ki­gúnyolni azokat, akik vallási, feleke­zeti hitben élnek, s fenti soraimból bizonyára nem is ezt olvassák ki. Tudom ugyanis, hogy a hit olyan erő, amely valóban és szó szerint he­gyeket képes megmozgatni. De az efféle fohásznak, láncolatnak nincs köze a hithez semmilyen értelemben, hiszen kizárólag a szerencsére, illetve balszerencsére, pénzre (kizárólag dollárra), autóra, jó állásra apellál, halállal, lábak elvesztésével' fenye­get... Pedig a szerencsével, annak csábí­tásával és a fenyegetéssel amúgy is naponta találkozunk. Az előbbire elegendő talán, ha csupán a lottót, a bongót, s különféle sorsjegyeket em­lítem, az utóbbira a névtelen levele­ket (csillagot égetünk a homlokodra és kiűzünk a városból — írták ne­kem néhány hete), a legkülönbféle megnyilatkozásokban kilátásba he­lyezett mindenféle jogcímmel indo­kolt és úgyszólván senkit sem kímélő „majd mi elintézzük ezeket” kezdetű felkiáltásokat — oda-vissza. Én inkább azért fohászkodom az emberekhez, hogy próbáljunk embe­rek maradni. Mindazokkal a tulaj­donságokkal, amelyek ennek a ter­mészeti csodának a legjobb egyedeit — vagyis a túlnyomó többséget — jellemzik. Ezek a jó és nemes tulaj­donságok azonban, úgy látszik csak elméletileg vannak jelen, mert sajnos a gyakorlatban legtöbbször egészen mást lehet tapasztalni. A képlet kö­rülbelül olyan, mint e klasszikus pél­dázatban: hiába van egy pohár prí­ma borom, azt elrontja a belé poty- tyantott egy cseppnyi méreg. Az egy csepp méreg határozza meg a bor minőségét, ízét, zamatát. S bizony az embernek időnként olyan érzése van, mintha bora egyáltalán nem volna, csupán a cseppnyi méreg jutott neki. Szóval jó lenne — ezért (is) fo­hászkodom — ha nem arra töreked­nénk, hogy a másik ember poharába minél hamarabb és minél nagyobb csepp mérget juttassunk. De sajnos már hosszú ideje ez megy. Gondol­junk bele: mi volt itt a népszavazás előtt, majd most utána a választá­sokhoz közeledve. Micsoda pocs- kondiázások egyik párttól a másik­nak és vissza. Döbbenten olvasom a Népszabadság csütörtöki számában (dec. 14.), hogyan vélekedik egyik pártvezér a másikról (mindketten az MSZMP-ből), kijelentve, hogy az il­lető, ..önimádó, köpönyegforgató, önző karrierista ...” Aztán egy má­sik újságban azt olvasom, hogy az újdonsült íollforgató „ügyeletes ve- rőlegénynek”'nevezi azt, aki egy ügy­ről másként gondolkodik. A „verő­legény” valószínűleg büntetőpert in­dít a „kolléga” ellen. De mi volna, ha minden, becsüle­tében, tisztességében megbántott !• /■ , ■ ember a bírósághoz szaladna. Ezzel helyreállna a rend, kiegyenesedne-e a világ elgörbült gyémánttengelye? Aligha. Tévedés ne essék! Nekem so­ha nem azokkal volt bajom, akik úgymond „másként” gondolkodtak, hanem akik egyáltalán nem gondol­kodtak, mégis úgy ítélkeztek, nyilat­koztak, döntöttek és cselekedtek, mintha a mindenhatóság bennük testesült^ volna meg. Mert azzal lehet csak világosan, nyütan, őszintén be­szélni, vitatkozni, aki gondolkodik. Mindegy, hogy másként, vagy nem másként, de egyáltalán gondolko­dik. Mert, aki nem gondolkodik, mert erre képtelen, s minden ereje a hangja, az ökle, azzal nem tudok mit kezdeni. A bunkót hiába öntözi a tavaszi zápor, az már soha nem hoz friss hajtásokat. Nem hiszek abban a szállóigében, hogy a gondolkodás a tett halála, mert meggondolatlanul cselekedni — egyenlő lehet az öngyilkossággal. Nekünk legtöbb kárt, legnagyobb bajt mindig a „meg nem gondolt gondolat” okozta. Persze vannak esetek, amikor valóban nem gondol­kodni, hanem cselekedni kell. Bizo­nyára az ilyénekre érvényes az idé­zett szállóige is. De ezek az ügyek hétköznapi, hogy úgy mondjam rutinügyek. S hadd szálljak most lej­jebb a filozófiai magaslatokból ilyen „hétköznapi ügyhöz”. Mert sajnos már azért is fohászkodni kellene, hogy ezek gördülékenyen, ha úgy tetszik gondolkodás nélkül megol­dódjanak. Csupán egyet említek ezek közül: az ónos esőt, a havat. Évtizedek óta megszokott a menetrend: az újság megírja, hogy az utakért felelős cég idejében felkészült a télre. Van só, homok, munkagép, ember, minden. Nem lesz fennakadás. Aztán leesik az első jelentősebb mennyiségű hó, vagy a vízpára ráfagy az utakra, s pillanatok alatt megbénul a forga­lom, a gyalogosok hullnak, mint a legyek, kéz-láb, kulcscsonttörés stb. És nem kizárólag e „felkészült” vál­lalatokat hibáztatom ezért. Sajnos minden településen az egyik kezün­kön meg tudnánk számolni, hogy hány lakóház, közintézmény, üzlet előtt tisztítják meg a járdát. Éz mint­ha kiment volna a divatból. És ez csak egyetlen ügy a sok közül, s mi, akik legtöbbnyire gyalog járunk, már akkor is boldogok lennénk, ha Tóhászkbdásünk'eredményeként ez az egyetlen gond megoldódna. Persze nem azáltal, hogy kitava­szodik, hanem, hogy letakarítják a járdákat, a/ inakat. OLVASÓI VÉLEMÉNYEK Még mindig a la Az ország gazdasága — efelől gondolom senkinek nincs kétsége — igen súlyos válság­ban van. A „krízisköltségvetés”, ahogy a kor­mányzat fogalmaz, az egyetlen lehetőség a talpon maradáshoz. Nélküle februárban itt a csőd. Megrázó szavak, ugyanakkor igaz az is: számításba kell venni, hogy e válságmenedzse­lő program elfogadása vajon elviseli-e a társa­dalom tűrőképességének a próbáját is. Mert ba nem, akkor éppúgy baj van, mint költségve­tés nélkül. Ügy érzékelhető, hogy a lakosság sok min­dent képes elfogadni — még ezt a zord terve­zetet is. A vita nem is a 19,5 százalékos prog­nosztizált infláción, a reáljövedelem csökkené­sén, a szerkezetátalakítással együttjáró mun­kanélküliségen, a támogatások leépítésén fo­lyik, hanem a lakásreform-koncepción. Hol­ott akadnak, akik azt állítják,' hogy vannak ennél súlyosabb tételek is a költségvetésben. S hogy mégsem az a vita tárgya, az valószí­nűsíti a következő feltételezést: a közvéle­mény, vagy annak a hangját hallató része, nem a kormányt akarja megbuktatni, még- csak nem is a lakásrendszer megváltoztatása ellen van általában, hanem konkrétan a most előterjesztett változatokat ítéli elfogadhatat­lannak. Hogy a kormányzat — s ámint meglepetve láttuk, néhány parlamenti szakbizottság is, mint az építési — a megoldást a költségvetés rövid távú, bevételközpontú megközelítésében tudja csak elképzelni. Pedig ha itt sikerülne áttörés, és lehetővé válna a kamat- vagy hiteladó helyett ösztönző módszerekkel a gyorsított visszafizetés, eset­leg a régi hitelek átalakítása a mai feltételek szerintire —r ugyancsak kedvezménnyel —, az jelentős tehertől mentesítené már most is a költségvetést, és konszenzust tudna teremteni a lakosság körében is. Mert anélkül hiába a Valutaalap segítőkész diktátuma. A költség- vetést pedig el lehetne fogadni a lakásprogram nélkül, amit viszont egy kidolgozott változat­ban — s ez nem a gondok szőnyeg alá söprését jelenti — később újra tárgyalhatna az Or­szággyűlés. HATÁSELEMZÉS KELL Olvasóinkat változatlanul fogalalkoztatja a lakásreform témája. Tiszakécskei levélírónk a szociálpolitikai kedvezményt említi, amelyben a régebbi családiház-építők nem részesültek, jóllehet azért 1-2 gyerek később megszületett. A szociálpolitikai kedvezményt kellene szá­mukra is érvényesítem, utólag, vagy, 3. és 4. gyerek után újólag. v « Dr. Koncz Géza kecskeméti tanár, munka­ügyi szakközgazdász telefonon kétszer is megkereste a szerkesztőséget. Hangsúlyozta, hogy véleménye szerint a lakásreform-terve- zet nagyon költségvetés-központú, s hiányzik mögüle a társadalmi hatás felmérése. Az per­sze nem a Nemzetközi Valutaalap feladata, de a gazdasági döntések társadalmi-politikai sú­lyát a, tervezet készítői — úgy tűnik — nem érzékelik kellőképpen. A lakásteher ugyanis csak egy tényező a többi között. Szakmai körökben, de nemcsak ott, ismert, hogy idáig a bérreform minden más intézkedés esetén egyformán elmaradt, holott az új hely­zetben új jovedelemmodellt is ki kell alakítani. Az pedig nem etikus, hogy először a terheket a nép nyakába varrják, a többivel meg majd csak lesz valami. A MEGOSZTÁS VESZÉLYES Kiskunfélegyházáról Kovács Józsefné Tö­rők Katalin az arányos, átlagos terhelést, és az utólagos kompenzációt kifogásolja. Elvé­gez egy számítást, mi az a minimális szükség­let, ami egy család megélhetéséhez hozzátar­tozik: nyolcévente télikabát, tízévente hűtő­szekrény, villanybojler, ötévente ágynemügar- nitóra stb. De nekik már 8 éve nem fér bele a nyaralás, nincs kávé, sör, üdítő. Napi 2 deci tej, friss gyümölcs csak a gyerekeknek jut A jövedelem eltitkolásának oly. tág a tere, hogy ehhez kötni a támogatást további igaz­ságtalanság lenne. Mint írja, a vagyoni hely­zet nagymértékben meghatározza egy-egy család létfeltételeit, s véleménye szerint első­sorban a tehetősebbeknek kellene nagyobb terheket vállalniuk. Fel is sorol több lehetősé­get hogy kiktől, mely csoportoktól lehetne többlet erőfeszítést várni (üdülőtulajdonosok, bérlakást megvásárlók, nagy jövedelmű volt vezetők stb.). Ám az ilyen kategorizálás éppen a társadalom adminisztratív úton történő megosztásának lenne az alapja. Amit viszont el kellene kerülni. Végül sorait azzal zárja, hogy a parlament dönthetne úgy is, hogy a lakástámogatás ke­retösszegét meghatározza, ám a konkrét meg­oldást márciusig dolgozná ki a kormány, s vinné újra a parlament elé — tekintetbe véve az elhangzott javaslatokat. Váczi Tamás A képviselők jogállásáról és fizetéséről Az Országgyűlés decemberi ülésszaka várhatóan megtárgyalja a vezető állami tisztségviselők, va­lamint az országgyűlési képviselők munkadíjáról szóló törvényterveze­tet Eszerint az új Országgyűlés képviselőinek tiszteletdíja a min­denkori miniszteri fizetés 70 száza­léka lenne. Ezzel kapcsolatban Soós Tibor, az Országgyűlés Hiva­talának vezetője az MTI érdeklődé­sére elmondta: fontos lenne, hogy még a jelenlegi Országgyűlés alkos­son törvényt a képviselők jogállásá­ról, amellyel tudomása szerint még sem az Igazságügy-minisztérium al­kotmány-előkészítő bizottsága, sem az országgyűlési bizottságok érdemben nem foglalkoztak. Mint mondta, nem lenne szerencsés, ha erről az új Országgyűlésnek kéne törvényt alkotni, mert a választási kampányban ajelöltek bizonytalan helyzetben versengenének. Ezenkí­vül pedig bizarr helyzet lenne, ha az új Országgyűlés első ülésén a képvi­selők saját fizetésükről, kedvezmé­nyeikről, költségtérítéseikről, illet­ve jogállásukról vitatkoznának. Soós Tibor véleménye szerűit az lenne a legjobb megoldás, ha a jogi, valamint a terv- és költségvetési bi­zottság a közeljövőben kidolgozná az új képviselők munkafeltételeire, jogállására, javadalmazására vo­natkozó törvénytervezetet, és azt még a jelenlegi parlament fogadná el. A képviselők elhelyezésére vo­natkozó kérdésre Soós Tibor el­mondta: a Parlamentben valószínű­leg csak az állandó bizottságok ve­zetői számára tudnak megfelelő munkakörülményeket teremteni. A képviselők munkaszobáit másutt kellene kialakítani. Véleménye sze­rint erre igen alkalmas lenne a volt MSZMP KB székháza.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents