Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-11 / 268. szám

1980. november 11. • PETŐFI NÉPE • 5 VENDÉGSZEREPLÉS TARNÓWBAN 2. ELAKADT ÜZENETEK U ,X C/;>r-,í , < ^ y, ■' y,y;„á# 9 A tarnówi színház épülete. A kecskeméti Katona József Színház épületét már többen hasonlították — tegyük hozzá: nem alaptalanul — áz ékszerdobozhoz. A tarnówit nem kis túlzás lenne ilyen hasonlattal illetni, hiszen valójában egy jókora mozira emlékeztet inkább. A kint töltött na­pok alatt azonban meggyőződhettünk arról, hogy irigylésre méltó produkciók születnék a patinásnak legkevésbé mondható falak között. Itt a külcsín| ott a belbecs Már a második napon megtekinthet­tünk egy előadást a lengyel testvérvá­ros kamaraszínpadán: a nézőtér zsúfo­lásig telt fiatalokkal. Előtte egy kedves hölgy az aulában — ahol a kecskeméti Pócs Péter kitűnő plakátjait állították ki ez alkalommal — elmesélte, hogy miről szól ez a darab, s hogy a fiatalon öngyilkos lett szerző, Edward Stachura mennyire népszerű ma a lengyel fiata­lok Körében. A nyelvi nehézségek elle­nére élmény volt, amit ezen az előadá­son láttunk, hallottunk. Megragadó dallamvilág, jelenünk életérzéseivel adekvát líraiság, kitűnő rendezői meg­oldások, színvonalas színészi teljesít­mények ... Külön hangsúlyozni kell, hogy a darab valamennyi szereplője nagyszerűen énekelt. Nagy ég, gondol­tam, pedig ez nem is egy eloperettesített színház, mint a kecskeméti. És irigy­kedtem egyfolytában. De legjobban azon lepődtem meg, amit az előadás után hallottam Barbara Walkówna- Zbirógtól, a tarnówi színház művészeti vezetőjétől, aki a lengyel színművészeti akadémia tanára. Elmondta ugyanis, hogy csak nemrég tanítják a színinö­vendékeknek kötelező tantárgyként az éneket... ni(rí'«i—I ..... É s jöttünk mi Kétségtelen, hogy a Nem bánok sem­mit sem című, Nagy Attila rendezte elő­adás a legemlékezetesebbek egyike, a kecskeméti színház elmúlt évadi pro­dukciói közül. Ez azonban inkább az évadot minősíti... Tény: akik megye- székhelyünk kamaraszínházában meg­tekintették, egy kellemes estére váltot­tak jegyet. Csakhogy! Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy elképzeljük, mit ve­szít meghittségéből, látványából az a produkció, amit egy már-már aréna­szerű játéktérben játszanak, holott ere­detileg kamaraszínházi környezetben álmodták színpadra a művészek. Már­pedig Tamówbáh az Edith Piaf életét megelevenítő zenés darabból nagyszín­házi előadás lett, akkora volt az érdek­lődés a kecskemétiek vendégjátéka iránt. Másként hatottak a díszletek, más lett a fény- és hanghatás, a techni­kai problémákról nem is beszélve ... De nem csak ezekkel magyarázható, hogy a kecskemétiek mindkét előadása telt házzal kezdődött, s félháznyi kö­zönség volt a .végére. Ebben közreját­szott alapvetően, hogy nem volt tol­mácsgép, így a történetből nem sokat érthettek meg a lengyel színházkedve- lők. A szereplők közül Ambrus Asma és Holtai Kálmán aratta a legnagyobb si­kert. Márciusban Kecskeméten A tarnówi színháznak harminckét művésze van jelenleg. Egy évadban négy nagyszínház, négy kamaraszín­házi és ugyanennyi gyerekdarabot mu­tatnak be. Túlnyomó részben lengyel szerzők műveit. — Összehasonlíthatatlanul rosszabb a helyzetünk, mint a korábbi években volt — mondta a színház direktora, Józef Zbiróg. — Támogatást 238 millió zlotyt kapunk egy évadra, ami nagyon kevés. Az infláció meg egyre nő, az előadások költségei hónapról hónapra emelkednek. — A művészeik jól keresnek? — Ezt túlzás lenne állítani. 130-140 ezer zloty a havi fizetésük, s attól füg­gően, hogy ki mennyit dolgozik, meny­nyit játszik, ehhez további 60-70 ezer még hozzájöhet. — Ha azt vesszük, hogy a feketepia­con 80, sőt száz zlotyt is adnak egy forintért, akkor tényleg nem nagy a jö­vedelmük. Nem beszélve a lengyel bol­tok árairól. — Én ennek ellenére optimista va­gyok, mert igaz, hogy anyagilag rosszul állunk, a kultúra háttérbe szorult, de ha sikerül kialakítani egy normális pi­acgazdaságot, javulni fog a mi helyze­tünk is. — Igen olcsó, mindössze ezer zloty egy színházjegy önöknél. Nincs lehető­ség ezt emelni? — Lehetőség van, de nagyon meg kell fontolnunk, különben a nézőket veszítjük el. A nézők'megtartása érdekében azt is alapvető fontosságúnak tartjuk, hogy előadásaink a legszélesebb igényeket is kielégítsék — vette át a szót a művésze­ti vezető, Barbara Walkówna-Zbiróg. — Sok hazai kortárs darabot tűzünk műsorra, de a klasszikus művek színre- vitelekor is napjaink problémáira, élet­érzéseire összpontosítunk. — A jövő év márciusában Kecskemé­ten vendégszerepei a tarnówi társulat. Melyik darabbal lépnek nálunk közön­ség elé?- Valószínűleg az Antigone mo­dem, zenés változatát mutatjuk be, re­mélve, hogy ugyanolyan sikert arat ez az előadás az önök szép színházában is, mint a miénkben. (Vége!) £ Koloh Elek Nemrégiben elhunyt jeles színművészünket láthattuk a mináp, vélhetőleg egyik utolsó filmfelvételén. Szirtes Ádámof, aki Máriássy Félix rendezői pályafutásának kínzó és kínos próbatételeit a maga szemszögéből világította meg. Alsó gépállásból fényképezték, szinte ránk dőlt Szirtes Ádám; loboncosra eresztett ősz fürtjei nyugta­lan csigákba pöndörödtek. Dadogva, nehezen beszélt, mert arról kellett beszélnie, hogy vajon látta-e ő, látták-e társai: mi történik ebben az országban az úgynevezett „ötvenes évek” elején? Adukor szem- és fülbántó hazugságok áradtak a sematikus —• olykor Máriássy rendezte — filmalkotásokból? Nem látta, nem látták. Valamit sejtettek csupán, vitatkozgattak is erről, aztán csendben maradtak inkább, mert rájuk is szóltak, volt mit féltcniök, veszíteniük. A derűs távlatú hazudozás a kamera előtt'— akkoriban a munkájuk volt. Hinni kellett benne, ha nem akartak megbolondulni. Nem voltak ebben egyedül: sokan gondolták úgy szent meggyőződésből, mint a szintén képernyőn látott Galopp a Vérmezőn hősnője, hogy a rendszer maga jó,-csak egyes méltatlan képviselői keverik rossz hírbe, bajba a túlkapásaikkal (kitelepítés stb) Pedig születtek már ekkoriban, sőt, jóval korábban is olyan művek — itthon és külföldön —-, amelyek figyelmeztettek a bármifajta kizárólagosságra épülő, totali­tárius rendszer veszélyeire. A magyar származású Arthur Koestlerre vagy az angol George Orwellre gondolok, például. Csakhogy őket, antikommunistáknak, szovjetel- leneseknek — s még több más effélének — minősítették azok, akik részint felelősek voltak a szocialista gondolat torz megvalósításáért, részint — mint utaltam rá — a torzulásokat csak egyedi hibákként értékelték. Smint nemkívánatos műveket elzárták a hazai nyilvánosság elől. Koestler, akinek a nevét sokáig még csak említeni sem volt tanácsosi a Sötétség délben című regényében egy tapasztalt kommunista, hivatásos forradalmár költött, de valóságos hitelű figurájában, Rubasovban azt ábrázolta, hogy a harmincas évektől féktelenül elszabaduló sztálinizmus nem tűrt semmilyen fokozatú ellentmondást, a legkisebb szembefordulás — akár gondolatban is — halálos bűnnek számított, és tarkólövést vonhatott maga után. A hamisan megvádolt Rubasov befolyásos pártvezető — a börtönben végiggondolta: amikor ő Németországban a Gestapo kezére juttatott olyan társakat, akik nem követték vakon az utasításait (melyek nemegyszer váltottak ki megdöbbenést az egészségesen gondolkodó német kommu­nistákból), ugyanazzal a logikával cselekedett, amellyel mostani fogva tartói. A cél nem szentesítheti az eszközt, főként, ha a cél s az eszköz — ahogyan a sztálini — egyaránt emberellenes, aljas, el- és megvetendő volt. Fölkavaró és igaz könyv. George Orwell, aki ismerte Koestlert még a spanyol polgárháborúból, ennél is tovább lépett. Joggal vetette Koestler szemére, hogy az antifasiszta gondolkodás csak akkor hiteles, ha mindenfajta totális rendszer elvetéséig jut el. Sebben ő maga mutatott kitűnő példát: Fiatalon Burmában dolgozott, az angol .gyarmatbirodalom rendőrségének embereként; ott a kapitalizmus, az imperializmus akkori arcát ismerte meg. Főhősével, az öngyilkossá levő Floryval együtt jutott erre a megállapításra Burmái napok című regényében (magyarul 1948-ban jelent meg utoljára, Tragédia Burmában címmel, eléggé gyatra fordításban): „A fehér emberek­nek a színesekkel szemben mutatott igazságtalan és méltánytalan bánásmódja egyszer csak kezd elég lenni, és megérkezik az az idő, amikor az értelmes gondolkozásról lemondani nem hajlandó ember határtalan gyűlöletet kezd érezni saját honfitársaival szemben, és arra vágyik, hogy a bennszülöttek lázadása örök időkre szétrobbanthassa a birodalom zsarnoki uralmát.” A spanyolországi tapasztalatok, a harmincas-negyvenes évek sztálini politikájának tanulmányozása megérlelte Orwellben e gondolat logikus folytatását. 1948-as víziójá­ban, a jövőbe pillantó, 1984 című regényében Winston Smith az, aki hasonlóképp váija, hogy föllázadjanak az Angliát és más térségeket Óceánia néven birtokló zsarno­ki rend ellen a „bennszülöttek", a „prolik”, akiket a mindenható, szavakban szocializ­must, „angszocot” hirdető Párt csupán termelőeszközként, rabszolgaként tűr el és hasznosít. Orwell e megdöbbentő és nagyon átgondolt rémlátomásában (melynek nyomán egy gyönge angol film is született) három világbirodalom teljesen hasonló berendezkedését vázolja föl: mindhárom totális hatalom, s a többiekkel állandóan háborúzik, hogy a fölösleges javakat elpusztíthassa ily módon, az emberek túlnyomó többségét a létminimum pórázán tarthassa. Mindehhez a múlt megszüntetése, szünte­len átírása, „kijavítása”, az „időszerű helyzethez” való — visszamenőleges — alkal­mazása szükségeltetik. Ismerős a képlet. * Amiként ismerős az Állatfarm 1943—1944-es példázatának valóságalapja is. Egy angol majorban elűzik az embert az állatok, hogy a disznók vezetésével az egyenlőség egy kis társadalmát valósítsák meg. Csakhogy a kátrányos falra pingáh Hétparancso­lat demokratikus szabályai időközben sorra-rendre megváltoznak, s a végén a vezető osztállyá kinövő, kiváltságos renddé különülő disznók két lábra állnak, szövetséget kötnek az elűzött ellenséggel: Folyik ugyanaz, mint korábban, más cégtábla alatt. Csak a Bandik sorsa nem változik: azoké, mint a regénybeli paripáé, aki hatalmas erejét sosem kíméli a köz érdekében, minden kudarc csak még nagyobb erőfeszítésre ösztökéli, hogy aztán kórházi ápolás helyett a sintér legyen az osztályrésze. A halott Orwell, Koestler munkái, s a hasonlók végre már napvilágra jutottak nálunk is. Későn, de nem végképp megkésve. Még tanulhatunk belőlük, szédületes iramú társadalomátalakító vállalkozásaink közepette. Tanulhatunk abban a vonat­kozásban is, hogy a szellem üzeneteit vélekedését soha többé nem szabad elakasztani, elsikkasztani, letagadni: üzenőiket pedig megsemmisíteni. Gondolkodó emberekről, s nem jósokról, huhogó vészmadarakról van szó esetünkben. Az általuk jelzett tévutak elkerülhetők, de ehhez nélkülözhetetlen — bár nem mindig kellemes — a figyelmeztetésük. Köháti Zsolt NÉMETH LÁSZLÓ: EMELKEDŐ NEMZET Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolszor találkoztam a fiatal ma­gyar értelmiség színe-javával, s tud­va, hogy tán sohasem szólhatók többé hozzá, végigtekintettem az akkor lezáródott koron, figyelmez­tettem őket, ne higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta any- nyit emlegetett Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta. Az igaz, hogy a Tanácsköztársa­ság bukását követő ellenforradalom elsikkasztotta a magyar forradal­mat a Habsburg császár nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg- Magyarország maradványait resta­urálta. A magyar nyelvet törő ten­gerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt annak, ami történt. Egy kis képességű, anakronizmust jelen­tő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye, más későbbi, szintén kisstílű és szintén anakronizmust jelentő ré­tegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan népes, s miután egy ki­csit megszítta magát, nem avatko­zott túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne, s a magyar társadalom fejlő­dését ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kismértékben tudta. S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg s alat­ta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döbbentett rá engem, előbb halk remény, aztán a bizo­nyosság formájában, hogy a ma­gyar a rend ellenére, amelybe bele­szorították, emelkedő nemzet. Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyaneb­ben az időben Európának több nagy népe — Nyugaton s Keleten lg- ní­vójóléte s új technizálódása ellenére ■ a hanyatlás jeleit kezdte mutatni. Az emelkedés főképp szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre: az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, mu­zsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Hor- thy-rezsim alatt. Két nagy nemze­dék dolgozott egymás mellett-, a vi­szonylagos szabadságot a lényeges kimondására, az elviselhető korlá­tozást a plasztikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű magyar nevet, a Bartókét, s az ismeretlen nyelvébe zárt magyar irodalom ek­kor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli. De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége szinte telje­sen megakadályozta a nagyobb mé­retű kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellené­re százezrek szakítottak le maguk­nak egy darabka földet, melybe szorgalmuk beleölhették, jól gaz­dálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az országot, s nem véletlen, hogy ebben az időben merült fel Kertmagyarország terve, a szövet­kezett minőségi gazdaságokból föl­épített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megmű­velt magyar föld látomása. Ezzel egy időben az ipari munkásság szakképzettsége is nőtt; a főváros körüli kertvárosokat részben az ő házacskáik népesítették be, s nem volt vad álom többé a másik gondo­lat: az értelmiségi színvonalra emel­kedő munkás és paraszt' nép s a néphez szító értelmiség testvériesü­lése egy értelmiségi társadalomban. Ahhoz, hogy a nemzet emelkedé­sében igazán bízni tudjak, egy hi­ányzott: a nemzet erkölcsi és politi­kai érzék dolgában nem állt olyan, magasan, mint szellemiekben. Szin­te a legelemibb összetartás is hiány­zott: az elért vívmány okát, félő volt, könnyű lesz kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rend­őrei mondták, hogy egy országban sem kaptak annyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, s már megkezdődött a tolakodás az új po­zíciókért: a másik magyar kiszol­gáltatása a jövendő gazdáknak. Tisztelet a kivételeknek, de a ma­gyar természet nem nagy ellenke­zéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait ki­emeljék a fészekből. Azt, ami tör­tént, egyetlen kelet-európai nép sem kerülte el. De hogy így történt, an­nak a magyar sunyitás és irigység majdnem olyan mérten volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalel- küsége. Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a né­hány nap mutatta meg, nemcsak nekem, hanem az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mek­korát emelkedett. Hiszen nem mon­dom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, el­feledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megalázta­tásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előze­tes szervezkedés nélkül közös el­szántságukkal így megszerveződ­hettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghalad­ta nem reményemet, de képzelete­met. Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul. A forradalom vi­déken ért. A sok éven át tartó rette­gés, az aránytalan munka, az erköl­csi nyomás börtön nélkül is össze- roppantott. Harmadéve beteg va­gyok s az utolsó hét, egy izgalmas bemutató még rontott az állapoto­mon. A forradalom előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezé­sének élek, s nem térek többé vissza a fővárosba. Egy napig tartott a nyugalom. A rettenetes aggodalom órái után csak egy éjszakát birkóz­tam az örömömmel: azóta már csak a felelősség szorítását érzem. Az utolsó ötven év magyar szelle­mi fejlődése világosan fölirta a célo­kat, melyek felé egy magyar forra­dalom esetén törekednünk kell. De az utóbbi évtized gazdái tudták, mi­ért irtják a könyveinket. Ezt a ma­gyar eszmevilágot kevesen ismerik, s most órájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, melyet a nemzet eltökéltsége adott, ne en­gedjék félresiklani. Még csak annyit láttam, ameny- nyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előt­tem a veszély: a közeli, hogy a nem­zet szent felindulásában a bosszú­vágy sugalmazóira hallgatva, olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvá tenni, s a kissé tá­volibb: hogy mialatt a fegyvert fo­gott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fé­nyük visszatérését várják, megfele­lő hadállást foglalnak el, s a forra­dalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak. Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem, s szobámba zárkózva ideül­tem, mint valami gépfegyver, az író­gép mögé, hogy amíg bírom, kat­tog tassam. Gépem mellől arra a fia- • tál lányra gondolok, akinek a hírek -szerint a Kálvin téri ház tetején va­lamennyi férfi tárcát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is .oldalt nem ko- nyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szivemben ez a lány most a múzsa. O irta a ház tetejéről: „Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi ma­radvány, a magadét megtenni.” (Irodalmi Újság, 1956. november 2.) BERTÓK LÁSZLÓ: Miközben húz a csőbe be Talán holnap'holnapután miközben húz a csőbe be hogy se széle se közepe csak.az óra lapján a szám azt is ahogy kimondanám mintha a szél süvöltene de a fele mégis zene de a vége mindig talán s ahány csillag van a falán annyi ünnep annyi ige annyi sistergő hűlt helye testembe égetett hiány s úgy tesz mintha én hajtanám s ölel ha meghalok bele. KISS BENEDEK: Vérednek volt igaza Ajándék ez az ősz, ezek a birsalma-sárga éjszakák, ajándék szemed rebbenése is, ha megfodrozza a világ mind északibbra forduló szele, mert úgy vagyunk már, mint akik nem sokat várnak, tenyerünk teli mégis mindújra simogatással, dióval. Álmodó vérednek volt igaza, mikor tisztulván, tavaszunk betetöztén azt súgta: kezdjünk bátran a nyárba, s miattad, éretted, most, lám, az őszt is megszeretem. DEÁK MÓR : Harminc Nem tudom, ki vagyok, s hogy ez miért fontos. Arcomba harminc év denevére csapdos, elgyengít, megvakít. Szememet őrzik még a színek, ujjamban simogatás reszket, de mintha egy kicsit többet éltem, mint kellett volna. Ne nézz magasra! A porba van írva a világ. Hajolj le hozzá, óvd a széltől, sirasd, hogy nem teheted többször, s hogy egyszer milyen kevés. Ki voltál, többé nem fontos, barna szemedbe nyúl, úgy fogdos több mint tízezer éj és annak minden denevére----­m ár nem emlékszel senki nevére, pedig oly közeli minden, s fáj, amit végiggondolsz. Nem építesz, de nem is rombolsz. És ez is valami. KOML ÓS JÓZSEF: Az őszre váró kert * A 'kertben hol virágok nyílnak nyárvégén s csupasz testeikre nedves kézzel telepszik a szerecsen szemű este ott várlak mint az őszt illatos harmatba mártott meztelen szívvel. Szemed fénye akár a novemberi hajnal zöld legyen s hajad haldokló októberi fák vörös és szőke csillámlása szerelmed pedig fájó és meleg mint a szeptember délután. • Ambrus Asma és Hollai Kálmán. Telt házból félház

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents