Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-29 / 283. szám

1989. november 29. • PETŐFI NÉPE • 5 • Gy. Szabó Béla fametszete: Rálátás az Ördöghcgyről. OTTHONRA TALÁLT KEPEK Gy. Szabó Béla negyedik emlékkiállítása Szánkon Tabajdi Csaba miniszterhelyet­tes nyitotta meg a napokban a szanki közösségi házban a Gy. Szabó Béla gyűjteményes anyagá­ból készült 4. tárlatot. Évente 70- 80 kép kerül a közönség elé az er­délyi művész alkotásaiból. A művészeti rendezvény szinte, észrevétlenül vált politikaivá a megnyitóbeszéd hatására. Táíajdi Csábá' áz 1985-ben elhunyt^gyula­fehérvári mester életsorsában, szanki kiskunokkal való egymásra találásában napjaink sorsfordító eseményeire talált mementót. i; 4- Vajon örülnünk kell-e annak, hogy menedéket kellett adnunk ezeknek a műveknek? — tette fel a kérdést beszédében a miniszterhe­lyettes. — Örömünkben végtelen keserűség is vegyül, ha arra gondo­lunk, hogy ezek a művek talán már megsemmisültek volna. Hiszen olyan zord időket élünk, hogy Ro­mániában, Erdélyben — amely egyszerre bölcsője a magyar és a román kultúrának — a magyar szó, dal, motívum, a magyar em­ber nemkívánatossá vált. Amikor értékek" pusztulnak és semmisül­nek meg, amikor emberek kényte­lenek menekülni a kínzó szorítás elől, otthagyva őseik évezredes földjét, akkor az ünnep pillanatait a keserűség rontja meg. Ezeknek a műveknek Erdély az igazi ottho­nuk, de ott tiltott ez az életmű, mint ahogy tiltott minden, ami a magyarságra utal. Tabajdi Csaba ezután a több év­tizedes kormányzati mulasztásról szólt, amely hozzájárult hallgatá­sával a jelenlegi helyzet kialakulá­sához. Beszélt Tőkés László és a temesvári református gyülekezet emberi helytállásáról, s ennek kap­csán a szankiak vállalásáról, a Gy. Szabó-gyűjtemény sorozattárlatai­ról. — Itt, Szánkon akkor mozdul­tak meg a tettre kész erők, amikor még nem volt divat az „erdélyke- dés”, amikor még nem lehetett Sfóérf ^áftázavázatokat gyűjteni "íiILriithbáy'taÍJ á íriitüSZtérhelyéttefe. — Soha ilyen szükség az önis­meretre nem volt, mint ma, amikor ekkora zavarodottság vatí az or­szágban. Különböző erők, min­denféle „apostolok” akarják mani­pulálni ezt a népet. Természetes, józan eddigi tapasztalatainkra, ön­ismeretünkre kell most hagyatkoz­nunk. Nemzeti összefogás kell, de soha ezt a szót nem koptatták el annyiba, mint most, mert soha olyan gyűlölködés és acsarkodás nem volt, mint amit most szítanak közöttünk. Most is csak azt tudom mondani, mint áprilisban Kecske­méten: Mentsük meg Magyaror­szágot! Erre csak az az erő képes, ami e falak közt, e falu népének tetteiben is megjelent — mondta végezetül Tabajdi Csaba, megkö­szönve mindazok munkáját, akik évről évre megvalósítják ezt a kul­turális találkozót a homokvilág­ban. A kiállítás az erdélyi mester tus­rajzaiból, pasztelljeiből, szénrajza­iból és fametszeteiből ad ízelítőt 1990. szeptember végéig. Az oda­látogatók hétfő kivételével napon­ta 10-től 18 óráig, vasárnap 15-től 18 óráig tekinthetik meg a világ­vándor művész alkotásait. H. T. Tátray Vilmos a zenei művelődésről Hangversenyéletünkből az utóbbi években csaknem teljességgel kiszorult a Tátray Vilmos által 32 évvel ezelőtt, alapított Magyar Kamara- zenekar. De ritkán szerepel a háború utáni ha­zai kamarazene-kultúra egyik legtekintélyesebb képviselője nevét viselő, 1946-ban alakult Tát­ray Vonósnégyes is ... — Mert annak ellenére, hogy még nem értem a tennivalóim végére, nem sokkal a 75. születés­napom előtt az Országos Filharmónia új igaz­gatója megszüntette a Vonósnégyes és a Ma­gyar Kamarazenekar státuszát, vagyis leterelt minket a dobogóról — mondotta Tátray Vil­mos. — Az ön, s még jónéhány művész jogos sérel­me nyilvánvalóan része az általános értékdeval­válódásnak. Professzor úr, hogyan ítéli meg eb­ben a helyzetben a magyar zeneművészet mai helyzetét? — Már-már úgy érizem — és ez iszonyú gon­dolat —■, hogy az én korosztályom szinte hiába dolgozott évtizedeken át. Mi 1946-ban, 1947- ben azt a célt tűztük magunk elé, hogy mind­azokat, akik korábban kiszorultak a jó muzsika élményéből, elvezetjük a zeneművészethez. És boldog kapkodással és naivul láttunk ehhez a munkához. Dehát ennek a történelmileg sze­rencsétlen országnak ritkán adatott meg a szel­lemi nevelés, nevelkedés nyugalma. Ma, 77 éve­sen meggyőződéssel mondom: mindent csak az ifjúsággal lehet elkezdeni. Az ifjúság nevelése pedig csődben van. — Ezen belül, pedig a zenei nevelés szinte telje­sen elsorvadt. Ön szerint is — mint sokan vélik — elsősorban a kodályi elképzelések feladása vezetett ide? — A zenei művelődés alapjának én azt tar­tom, hogy a gyerekek ismerjék meg az örömteli, felszabadult éneklés élményét. Ehhez hangula­tos énekórákat kellene tartani, főként az alsó tagozatban. Nagy hiba szerintem, hogy annyi vita folyik a módszerről. Én sokat vitatkoztam Kodály tanár úrral, akit persze nagyon tisztel­tem, a relatív szolmizáció szükségességéről. És miközben megvádoltak, hogy „elárultam” Ko­dályt, ő csak annyit mondott: a szolmizáció mankó, s akinek nincs rá szüksége, dobja el. Nem a módszeren múlik tehát a zenei nevelés eredményessége. A módszer körüli viták helyett sokat kellene énekeltetni a gyerekeket, és jó zenét hallgattatni velük. — Ehhez azonban a jelenleginél jóval több, lelkiismeretes, nagy szaktudású pedagógusra, és önhöz hasonló, az iskolai zeneterjesztést is válla­ló művészre lenne szükség. — A vonósnégyessel valóban eljárunk néha iskolákba is koncertezni... Ehhez a munkához itthon nem kedveznek a körülmények. Ezért is hagyták el sokan az országot. Magam is kint maradhattam volna külföldön, hiszen számta­lan meghívást kaptam. Lajtha László, egykori tanárom, szellemi nevelőm arra kért, maradjak; hogy itt teremtsünk zenei műveltséget. Én sen­kire nem haragszom, aki elment. De aki közü­lük arról magyaráz, hogy itt mit kellett volna csinálni, annak azt mondtam: maradtál volna itthon, s próbáltad volna mindazt végigcsinálni, amit mi tettünk. — Ön sokat küzdött egyebek közt Dohnányi, sőt Bartók elfogadtatásáért. ‘WmI Dohnányi megszólaltatását sokáig nem engedélyezték. Amikor először eljátszhattak a mester Zongorakvintettjét, a pódiumra lépé­sünk után a közönség tíz percig tapsolt. Később behívattak, s azt mondták, politikai tüntetést provokáltunk. De nem volt könnyű Bartókot sem elfogadtatni. A kor ideológusai szerint pél­dául a IV. és V. vonósnégyese „formalista” alkotás, ami nem érdekli a közönséget. Amikor mégis eljátszhattak, megrendítő volt látni még a lépcsőkön is szorongó tömeget. — Azt remélem, az elmondottak ellenére sem érzi — miként célzott rá — hiábavalónak a több évtizedes munkát. —Természetesen nem. Ha visszatekintek éle­temre, semmi önvád nem szólal meg bennem. Elképzelhetetlenül sokat dolgoztam, dolgozom ma is. Mi ezt nem annak a „sztahanovizmus- nak” a jegyében csináltuk, amit akkor hirdet­tek, hanem azzal a munkaerkölccsel, amit én például egykori Alma Materemben, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban tanultam. Sz. Gy. KÉPERNYŐ Éjféltájban a népszavazásról Amatőr írók, költők találkozója Ez év szeptemberében Budapesten alakult meg a Amatőr Költők és írók Szövetsége (AKISZ), Rózsavölgyi János vezetésével. A maguk örömére és mások szórakoztatására írók közössége 170-ta- got számlál, 80 jelentkező tagfelvétele van folyamatban. A legtöbb jelentkező Bács-Kiskunból és Hajdú-Biharból ke­reste meg a vezetőséget. Az elmúlt hét végén regionális találko­zót tartott Kecskeméten az AKISZ. Bács, Békés és Csongrád megye képvise­letében tizenöten mutatkoztak be a Ha­zafias Népfront tanácstermében rende­zett irodalmi délutánon. Németh Dezső elnökhelyettes előszavában tájékoztatta a jelenlévőket a szervezési kérdésekről, a tagdíj (évi 300 Ft) felhasználásáról, ter- ' veikről. A közösséggé szerveződést fon­tosnak érzik, és nem poéta doktusokat akarnak keresni az egyszerű nép között. Hagyni kell megnyilatkozni az írogató munkást, az anekdotázó parasztembert és az értelmiség azon lelkes rétegét, akik kedvtelésből írnak, s így akarják kifejez­ni önmagukat. A megyénket képviselő, műveikkel és személyesen is bemutatkozó tagok egy­két kivétellel igazán amatőrök. Többsé­gűk még soha nem publikált, verseik, írásaik bizony a kínrímektől a naivitásig az amatőr bélyegek főbb jellemzőit szin­te mind magukon viselik. Egy „profi” van közöttük, Antalfy István kecskeméti nyugdíjas (tőle gyakran közölnek verse­ket, novellákat, műfordításokat napilap­jaink, de a Magyar Rádió is több írását bemutatta már, illetve szindarabfordítá- sai közül többet sugárzott). A Hazafias Népfront megyei szerveze­te — az országban elsőként — vállalta az AKISZ tagjainak támogatását, segítve a közösségteremtő szerveződést, helyet adva a találkozónak, lehetőséget teremt­ve a három-négy tehetséget sejtető ama­tőr szárnypróbálgatásainak. k. m. * Köszönet a Napzártáknak; föl­készülten várhattam a televízió népszavazási műsorát. Hozzászok­tatott az éjjelezéshez. Mivel a televízió jobban fölké­szült, mint a népszavazást meg­szervezők, végül is kielégítetlen kí­váncsisággal feküdtem le, noha egy darabig a rádiótól reméltem még frissebb információkat. A kapcsolásos műsort a tőle szo­kott körültekintéssel irányította Baló György. Sajnos, a stáblistát nem láttam, így nem tudom, hogy a képernyőn látottakon kívül kik dolgoztak keze alá. A szerkesztők, előkészítők jó összmunkája nélkül aligha kerekedett volna ilyen ár­nyalt, érdekes, tanulságos műsorrá a Népszavazás. Jól tették, hogy mindenfajta elképzelés, vélemény ütközhetett a képernyőn, mert a választók közül kevesen alakos- kodtak, mondták, amit gondoltak, így adódott, hogy némelyek fölhá- borodottan tiltakoztak a „pazarlás miatt”, sokallták az országos véle­ménynyilvánítás költségeit, mások habozás nélkül megismételtették volna a népszavazást, mert a he­lyenként elnagyolt előkészítés mi­att néhány tízezren nem élhettek állampolgári jogukkal. A fölkért szakértők, hivatásos politikusok, pártvezetők többnyire kulturáltan vitatkoztak, mértéktar-» tóan ítélkeztek. E sorok íróját csu­pán a Los Angelesből érkezett úri­ember bosszantotta, mert másról beszélt, mint amiről kérdezték, ami szerintem legalábbis illetlenség. E sorok írásakor, hétfőn reggel 9 órakor még nem tudom, hogy mikor rendezik a választásokat. Találnak a lebonyolításra alkal­mas időt? .Lám, egy kis november végi hóesés már milyen gondokat okozott. Győr-Sopron megye leg­távolabbi pontja sincs 200 kilomé­terre a fővárostól, de reggel 8 óráig még nem értek oda a jegyzőköny­vek. Tavasszal eshet az eső, nya­ranta a hőség okozhat zavart... Tisztem szerint a műsor színvo­naláról, erényeiről, hibáiról kelle­ne írnom és az ábrázolt, a bemuta­tott politikai akcióról mondoga­tom, ami kikívánkozik belőlem. Ezért olyan nagy hatalom a tele­vízió. Jól láttatja-e a világot? Vi­táznak erről. Meggyőződésem: a műsorkészí­tők többsége hosszú évek óta nyíl­tabb, őszintébb, igazabb tájékoz­tatásra törekedett. Naponta újuló küzdelmet vívtak a kimondható- ság határainak „kitolásáért”, pe­dig sokszor megmondták nekik: mivel nagyhatású intézmény vagy­tok, vigyáznotok kell. Többet megírhatnak a megyei lapok, a he­lyi és üzemi kiadványok az ellenvé­leményeknek helyet adhatnak, bátran kritizálhatnak. Az élet per­sze ezt az irányítási „koncepciót” is megvétózta. A vidéki lapgazdák, a pártbizottságok, a vállalati igaz­gatók sokkal kevesebbet „enged­tek meg”, mint az országos főható­ságok. Ezért is cserélgették viszonylag sűrűn a televízió vezetőit, ezért szorították ki a szakembereket. Az igazi, a jó riporter, kommentátor már csak saját szakmai tekintélye érdekében próbálta adásba csem­pészni mondandóját, a valóságot. A hivatalnokok csak arra ügyel­tek, hogy ne csörögjön asztalukon a telefon, ne méltatlankodjon vala­ki: hogyan engedhetted meg?! Még a jóindulatú odavezényel­tek is nehezen álltak ki valamilyen ügyben, mert tájékozatlanságuk óvatoskodást parancsolt. Nincs két éve, hogy egy miskolci tévés tanácskozáson a hatodik, nem an­nak szánt, de igazságtartalma mi­att egyeseknek kellemetlen kérdés, után kényszeredett mosollyal kérte a tévé akkori általános elnökhe­lyettese: Kedves kollégák, vegyék úgy, mintha itt mögöttünk nagy T-betű figyelmeztetne: tanulóveze­tők vagyunk. (A 6 fős elnökségből egyetlen egynek volt némi televízi­ós gyakorlata...) Értem a Szabadság téri intéz­ményben dolgozó kollégáim aggo­dalmát: megint, más címen, kí­vülállókat ültetnek a nyakukba. Baló György, Chrudinák Alajos, Érdi Sándor, Ilkei Csaba, Bethlen János és sokan mások őszintén, tárgyilagosan, hozzáértően tájé­koztatnak kis hazánk és a nagyvi­lág eseményeiről, ha hagyják őket. * Az utóbbi hónapokban oly sok mindemé odafigyelt a televízió. Kétségbeejtő anyagi körülményeik ellenére ott voltak, ahol lenniök kellett. Miért maradtak le az euró­pai filmfesztivál díjkiosztásáról, a gyönyörű magyar sikerről? Csak keveset és késve láthattak valamit a magyar tévénézők a sok híressé­get felvonultató ünnepségről. Sze­rencse, hogy a jugoszláv tévé fi­gyelmesebb volt. Heltai Nándor wwffBirriw É8HÜÜH Wl Síit KHH HMHNBHI • I ■ ‘ ir i Tanyai kisvállalkozás Tornyi Ambrus arról volt híres a tanyákon, hogy nagyon értett a tehenekhez. Még az apjáról szállt rá a tudomány, akiről azt beszélték, hogy 'annak idején min­dig többet fizettek a vásárokon az ő üszőborjáért, mint egy másikért. Még gyerek volt Tornyi Ambrus, amikor egyszer odaálltr az apja elé az istállóban. — Édesapám! Kérdezhetek valamit? — Rajta! Hogy csinálja maga azt, hogy a mi teheneink kétszer annyi tejet adnak, mint a másé? Az öreg Tornyinak jól esett a kérdés, el is mosolyo- dott. De vizsgáztatni akarta a fiát. ■— Hát nem látod? A kis Ambrus csak pislogott, mert röstellte, hogy nem tudta, amit pedig tudni kellett volna. — No, édes fiam, nincs ebben semmi titok. Annyi az egész, hogy törődök velük. Mert ami a tied, azzal törődni kell. Tornyi Ambrus még most sem értette igazán a dol­got, de nem akart tovább kérdezősködni, inkább mindig nyitott szemmel járt, ha az apja a tehenek körül moz­gott. Rá is jött, hogy a törődés gondozást, ellátást-, olykor még becézést, simogatást is jelent. Jó diáknak bizo­nyult ( mire felnőtt lett, mindent ellesett az apjától. Igaz, a vénasszonyok azt pletykálták róla, hogy be­szélget a teheneivel, meg hogy minden este megsúgja nékik, mennyi tejet adjanak másnap, de ez öt nem érdekelte. A szövetkezetben méltányolták a tudását, a tehené­szetbe került, s ott is úgy akart dolgozni, ahogy az apjától tanulta: ami a tied, azzal törődni kell. Egyszer azonban összekülönbözött az ágazatvezető­vel. Valami jogos járandóságot követelt a marháknak, s'ezt mondta: / — Az enyimek, törődnöm kell velük. Az ágazatvezető aztán kioktatta, hogy mi az övé, s erre dühös lett, és elment gyalogmunkásnak a zöldsé­gesbe. Otthon a maga két tehenével aztán csodát csinált. Mondta is neki a tejesautó vezetője, amikor az egyik reggel öntötte be a tartályba a kannából a tejet a dűlőúton. — Hallod-e, te,'Amri! Hány tehened van teneked? — Kettő: — Nem lehet az, te! Egyszerannyi tejet hordasz ki, mint Kutasék, pedig nekik három van. Tornyi Ambrus csak vállat vont. De ha látta volna a saját arcát, azt mondta volna, olyan képet vágott, mint az apja annak idején, mikor a titokról faggatta. Eltelt egy év, s a tejesautó vezetője arra lett figyel­mes, hogy a Tornyi Ambrusék tanyája előtt mind keve­sebb es kevesebb tejet kell beöntenie a tartályba. .— Te, Amri! — szólt az egyik reggel. — Mi van? — Eladtál egy tehenet? — Nem én. Inkább vettem még egyet. — Három van ? — Igen. — Akkor tán hasas valamelyik? — Fejem mindet. — No csak! Oszt mégis kevesebb a tej! Tán elfeledted a tudományt? Tornyi Ambrus megint csak vállat vont, s hallgatott. Aztán egyszer ú vasúti sorompónál, amikor pirosat kapott, utolérte öt a tejesautó. Az már jött hazafelé, ö meg egy furcsa alkotmányon ült, amit egy rossz autóból eszkabált össze. Egy fedett tér volt a vezetőfül­ke mögött, rajta kis rekeszek, vagy negyven: tele kan­nával. A vonat nem jött, a tejesautó vezetője leszállt, s odament Tornyi Ambrushoz. — Hát ez miféle járgány? Megnézhetem? — Csak nézd! A tejesember benézett a ponyva alá, aztán visszajött a vezetőfülkéhez. — Hát ezért adsz te nekem kevesebb tejet? — Ezért — mondta Tornyi Ambrus. Aztán hozzátette. — Az anyám annak idején behordta a tejet a városba. Kézben meg biciklivel. Megvoltak a helyei. Jól pénzel­tünk belőle. Gondoltam, én is megpróbálom. Vettem ezt a masinát, a kannákat, felhajtottam a vevőket: minden­ki örült| hogy friss tejet kap. — Szóval így vagy. —• Hát így. — Te — nézett rá a tejesember. — Ez olyan ... kisvállalkozás ? Tornyi Ambrus elnevette magát. — Annak is nevezhetjük —felelte. Azzal beindította a motort, mert hallotta közeledni a vonatot. Tóth Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents