Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-22 / 277. szám
1989. november 22. • PETŐFI NÉPE • 5 A nemzetfelettiség költészete Fotókiállítás Baján Egy angol mondás szerint: „A ló lovas nélkül is ló marad, viszont a lovas ló nélkül CSAK ember”. A fotográfus pedig így, ha témája a ló, apparátja, még inkább beleérző vonzalma által újra lovat kedvelő, vele egybeforrott, nem „csak” emberré válik. Természetesen tudom, hogy a lovak sokoldalú társadalmi-termelési hasznosításának jelentősége világszerte megváltozott, inkább talán átalakult. Hajdani társi-bajtársi kapcsolatunk mára nosztalgikussá, barátivá, sporttársivá lényegült. A ló és az ember sok ezer éves együttélésén túl, jelenértékű múltidéző valóság is, hiszen a „legemberibb állat” ma is kultúrténye- ző, s a technikamámorban egyfajta civilizációs egyensúlyt kereső szimbólum. Nem véletlen, hogy Pegazusként a költészet szárnyas jelképe, a költői tehetség és ihlet kifejezője a mitológiában. A valóságban pedig a művészet egyik ihletője. Ráadásul rendkívül fotogén, mint ezt a bajai Ortutay Gyula Általános Művelődési Központban nyílt kiállítás is bizonyítja. A fényképezés művészete — leegyszerűsítve —- a pillanat hű művészi megragadása. A ló mozgása és lendülete, kecse és kelleme, karaktere és lelke által a pillanat csodás modelljének, művész szereplőjének is tekinthető. A ló bölcs állat, elvarázsolt filozófus lakozik benne, és éli szomorúan méltóságteljés életét. Fotográfiája nemcsak a do- kumentativitás tényképe, hanem egy szinten túl a valóság művészi ábrázolása, melyet alanya és tárgya avat örökérvényűvé. Mivel a fotó képi világnyelv, a természet • Zágon László: Futtatás szeretete és becsülése nemzetek feletti magatartásforma. A kiállítás képeit nézegetve szinte közvetlenül érzékeljük a szabadban vágtató lovak sörényének lo- bogását, patájuk dobogását, nyerítésüket. Egy olyan kiállítás képeit ajánlom tisztelt figyelmükbe, melyek Swift szavait juttatják eszembe: „Ember,.. szállj magadba, javulj meg... példát vévén a négylábú filozófusoktól, a Lovaktól, kik különbek, mint te!” A tárlat december 3-áig tart nyitva. Agócs Gy. Imre Van egy jó hírünk, meg egy rossz ‘ Á címben jelzett szöveg'ismérős, mint áz alábbiak- ” ból kiderül, Amerikában is. A ,Spy című ántikonfor- mista folyólrát ugyanis a kövéfkeiőképpén kómméü-■1 tálta a peresztrojka és a glasznoszty jegyében tartott szovjet választásokat. „Á jó hír az, hogy áz.oroszok eleinte megelégedtek a Pepsi-Colával, Billy Joel koncertjeivel, a farmerrel, ma azonban már van John Kennedyjük, és van szovjet Jackie Kennedy, vehetnek Hut pizzát, profitra tehetnek szert az üzemek, az újságok azt írhatnak, amit akarnak, az Izvesztyija hirdetéseket közöl, a Sotheby félmillió dolláros árverést rendez Moszkvában, a mozikban kifejezetten szexis szovjet filmet játszanak. A Szovjetunió szinte a szemünk láttára vált amerikaivá. A rossz hír meg az, hogy az USA a régi Oroszország stílusát veszi fel. Olyan az ország, ahol a Fehér Házat és a Kongresszust is egy párt irányítja, ahol a gyárak válságba jutnak, semmi sem működik rendeltetésszerűen, ahol hatalmas bürokrácia ellenőriz mindent és mindenkit, csavargók és hajléktalanok alszanak az utak mentén, a korrupció erősödik, a bankokban és a mozikban sort kell állni, ahol a nyomozóiroda egykori vezetője áz államfő.” A Spy mindezek után azt javasolja olvasóinak, hogy ragasszák a homlokukra a lapban található anyajegy-vignettát — az ismert szovjet vezető iránti rokonszenv tüntető kifejezéseként. Szemenszedett igazság „A menekültek között arról is föl lehet ismerni a keletnémet kémeket, hogy amikor átlépik az országhatárt, ők kiabálják a leghangosabban, hogy: Deutschland! Deutschland!” A Die Welt című lapból „A hírnévnek, valószínű, az a legnagyobb előnyé, hogy akire vonatkozik, az a legnagyobb ostobaságokat is büntetlenül hirdetheti.” André Gide, francia író „Egy úr tűnődése: Mielőtt megnősültem, jól éltem. Most jobban élek. Olykor bizony nagyon szeretnék jól élni.” T. A. publicista „Az illúziók olyanok, mint az esernyők: hamar elveszíti őket az ember. Ám a veszteség mindig egy piciny sebet hagy maga után.” Sommerset Maugham, angol író „Az a hír, miszerint A és B huszonöt évig élt egymás mellett úgy, hogy közben egyszer sem veszekedtek, feltétlen csodálatot vált ki bennem. A birkatürelem csodálatát.” A News Times aforizmája A különös permetezés Ez a dolog még akkor történt, amikor a nyáron vagy három hétig egyfolytában esett az eső. Igaz, néha egy-egy fél % napra abbahagyta, sőt, ilyenkor még a nap is kisütött, de csak azért, hogy a vizesföldjobban párologjon. Olyan volt a levegő az ilyen napsütések idején, hogy meg lehetett fulladni tőle. —Most megy tönkre a szőlőm—kesergett Solti Balázs, s nagyon igaza volt, mert ez az esős-párás időjárás a legnagyobb ellensége volt a szőlőnek. Védekezni, persze, lehetett volna a veszély ellen, ha megpermetezik a szőlőt. Csakhogy Solti Balázs hetvenhat éves volt, s a válla már nemigen bírta el a permetezőgépet, meg a köszvény is kínozta. -A fia járt ki a tanyára, ha permetezni kellett, hozta mindig a magasnyomású kis japán masinát, és fél óra alatt kész volt mindennel. —Nem tudom, miért nem jön ez agyerek—panaszkodott az öreg, dejól tudta, hogy hiábajönne afia, s hiába permetezne, lemosná az eső. Mert azt a két-három órát, amikor épp lehetne permeteznijúgysemtudnákifogni. Aztmeg,hogy kivárja a megfelelő időt, nem tudta volna megtenni a maga dolga miatt. Solti néni nentszólt, csak tett-vett a konyhában. Tudta, bármit mondana is, minden rosszul sülne el. — Tíz liter borom sem lesz!—sóhajtotta az öreg. Mikor már egy hete így dörmögött, az asszony megszólalt. • :— Oszt ha én megpermeteznék ? Egy kis ideig csönd volt. — Megtennéd? —Még sose próbáltam, de most mért ne sikerülne. Solti bácsi hirtelen lázba jött. — Derék,asszony vagy, anyjuk. Mindig tudtam. Azt is megérted, hogy lábra se bírok állni. Ez így volt igaz. Az elmúlt évben még maga karászolta, maga kötözte a szőlőt az öreg, de az idén már mozdulni is alig engedte afránya köszvény. Egy hónapja pedig szinte az ágyhoz kötötte a betegség. : ■— Majd kommandirozlak innen az ágyból. Solti néni elnevette magát. ■ VI— Ekkora úr úgysem voltál még életedben! Solti Balázs arca komoly lett. — De előbb ki kéne próbálni, jó-e a permetezőgép — mondta. —Hát majd kipróbálom. — Önts bele néhány liter vizet, oszt pumpáld fel. Mikor feszül, nyisd meg a szelepet. Érted? Solti Balázsnak mindez természetes volt, de a feleségének el kellett magyarázni, hol van | szelep, meg hogy hogyan kell pumpálni. Végül minden rendben volt. Ekkor az öreg elmondta, hol vannak a permetezőszerek, behozatta őket a konyhába, s előtte kellett kimérni a mérővel a mennyiséget. —Ha többet tennék bele, leégne a szőlő— mondta. —Leégne ?—*csodálkozott Solti néni. Az öreg felelt volna, de inkább legyintett. Aztán hozzátette, hogy csakfélig tegye a gépet vízzel, annyi szer került bele, mert a teli permetezőt nem bírná el. Ott állt az asztalon a sárga masina, benne afeloldott permetezőszer. Úgy nézték mind a ketten, mint valami csodát. — Hát megpróbálod? —Meg, persze. Mind a ketten nevettek, ahogy Solti néni a hátára vette a masinát. .; — Bal kézzel pumpálsz, a jobbal meg irányítod a permet- levet—utasította még az ajtóban is az öreg a feleségét. Amikor Solti néni az első adagot kilocsolta, visszajött. —Két sor megvan. — Csak ugyanígy, lassan, a többit is! Három óra múlva Solti néni szinte leroskadt a konyhaszékre. Azt hitte, beszakad a háta. A bal kezét meg egyszerűen nem érezte. —No, most már lesz borod— mondta. —.Áldjon meg az isten érte! Amikor lefeküdtek, Solti Balázs úgy aludt el, mintha ő permetezett volna. Talán még a jól végzett munka örömét is érezte. Solti néni aludni sem tudott a fáradtságtól. De boldog volt: a férje jóízűen horkolt mellette. Tóth Tibor KÉPERNYŐ A Hanussen ürügyén Egyik városunk tanácselnöke két évtizede a televízióra hivatkozva javasolta a kultúrára fordított fillérek elvonását. A könyvtárakat, a múzeumokat, a színházakat messze elkerülő helyi vezető szerint egyetlen kulturális intézmény sem veheti föl a versenyt a modern technikával, a viszonylag sok pénzzel működő távolbalátóval. Komolyan gondolta-e érveit, vagy csupán ürügyet keresett a szerény közművelődési kiadások további megnyirbálásához? Ki tudja? Elgondolkodtató azonban, hogy minden új technikai vívmány akarva-akaratlanul megkérdőjelezi a korábbi művelődési, szórakozási formák, módszerek bizonyos körét. A televíziónál annak idején nagyobb ámulatot kiváltó rádió, majd a mozi sokak szemében fölöslegessé tette a színházat. Kecskeméten például egészen komolyan tárgyaltak arról, hogy — legalábbis átmenetileg, vagy felváltva — filmszínházként (is) hasznosítják Fellner és Helmer csodapalotáját. Aligha mondjuk ki a teljes igazságot, ha csupán a korábbi kulturális szokások feléledését, megerősödését a régi szólással magyarázzuk: minden csoda három napig tart. A messzi történéseket azonnal a szobában láttató találmányt közel sem fogadták olyan ujjongó, ámuló lelkesedéssel, mint a korábbi műszaki vívmányokat, senki sem tapsolt az első helyszíni közvetítést látván-hallván, mint amikor megyénkben először telefonált egymáshoz két majdnem szomszédos kereskedő, vagy amikor először kigyulladt az első elektromos izzó. Hozzászoktunk az újhoz, természetesnek tekintettük, hogy holnapra elavul a tegnapi, senki sem hitte volna csoda. Közben tompulnak érzékeink, elfelejtünk csodálkozni, örülni, a megszokottság unalma, a nekünk kijáró kényelmessége fakítja az élményes találkozásokat, jelentékteleníti a szenzációkat. Noha a színházban engem is erőteljesebben átjárt a kaposvári színház Marat-előadásának sugárzása, mint a képernyőről. Televíziós szokásaink a ludasak megszegényítésünkben? Rohanó életünk? A döm- ping? Mintha a Hanussen, Szabó István korántsem legsikeresebb, ám időszerű filmje jobban érvényesült volna a képernyőn. Győzködöm magam, talán mégiscsak igaza volt a hajdani tanácselnöknek, hiszen a legnagyobb mozik egy hónap alatt sem tudnák befogadni a Hanussen tévénézőit. De vajon azt a filmet látták-e, amit Szabó István és Dobai Péter írt, Koltai Lajos fényképezett, az Oscar-díjas magyar művész rendezett? Vagy sokan csak a krimis motívumokat érzékelték? Mérhető lesz-e valamikor, hogy ki-ki mennyit hasznosít a szellemi táplálékból? * * * A műsort meg-megszakító reklámok már Amerikát idézték. A külsőségek már kevésbé. így van jól, mert azért az Erzsébet-díj mégsem Oscar! Most közvetlenebb, az ügyhöz illőbb volt, mint a korábbi nagy csinnadrattás gálákon. Spéter Erzsébet asszony mellől hiányoztak a főfők — már akinek. Eltekintve a pri- madonnás bevonulástól, már-már kedves, kellemes időtöltéssé egyszerűsödött az idei gálaest. Senki sem utasította vissza a díjat. Jól kereső művészeinknek is szükségük van a forintokra, meg a dollárra? Vagy már nem kell szégyellni a magántőkéből kamatozó pénzes elismerést? Valóban méltán népszerű művészek teljesítményét ismerték el a kis szobrocskával és a borítékkal. Bednai Nándor rendezőt csak egyszer hagyta cserben jó ízlése. A két vidám színpadi színész műsorát nem lett volna szábad a pécsi stúdió hallássérülteknek is szánt műsorára való hivatkozással „felvezetni”. A testi fogyatékosság semmilyen formában nem gúnyolható. Heltai Nándor KÉTNYELVŰ KÖNYV DR. MÁNDICS MIHÁLY A MAGYARORSZÁGI BUNYEVÁC-HORVÁTOK TÖRTÉNETE POVTJEST BUNJEVAÖKIH HRVATA U MADARSKOJ A szerény külső ellenére is művészi gonddal megszerkesztett fedéltérv — Bartos Endre munkája — azonnal kedvet ébreszt, hogy a kötetet kézbe vegyük. A tartalom pedig arra inspirál, hogy azonnal el is olvassuk. Dr. Mándics Mihály kétnyelvű könyve, A magyarországi bunyevác horvátok története (Povijest bunjevackih hrvata u Madarskoj) valóban hiányt pótol. A történettudomány mai állását rögzítő tanulmány e témakörben még nem jelent meg. Nemrég ünnepeltük a bunyevác horvát népcsoport utolsó, a legnagyobb hullámban történt betelepedésének 300. évfordulóját. Ez alkalom erősen ráirányította a figyelmet e főként megyénkben élő, gazdag hagyományokkal bíró etnikumra. A történeti rész kezdeten a szerző mindenekelőtt tisztázza, hogy a hazánkban élő délszlávok nemzetiségi hovatartozás szerint horvátnak, szerbnek vagy szlovénnek vallják magukat. A horvát népcsoporton belül a Bácskában élnek a bunyevá- cok, a sokácok Hercegszántón, illetve Baranyában, a bosnyákok szintén. Külön etnikum a Dráva és Mura menti, a burgenlandi és a rác vagy dalmata nevű horvátok csoportja. Mándics Mihály határozottan állást foglal a bunyevácok eredetének kérdésében is. A legutóbbi időkig az a nézet uralkodott, hogy Bosznia alsó részéről, a Búna folyó környékéről származnak, mely Mosztár alatt szakad a Neretvába. A legújabb kutatások azonban határozottan elvetik ezt a feltételezést és a bunyevác nevet nem kapcsolják a Búna folyóhoz, inkább a „bunja” fogalmához, mely mezei kunyhót jelent. A bunyevácok eredetileg a Dinara-hegység mentét lakták — hangzik a végkövetkeztetés. A szerző színesen jeleníti meg a betelepülés időszakát. A hívekkel jöttek a boszniai Ferenc-rend szerzetesei, akik kolduló barátokhoz illő szerény életmódjukkal kivívták, hogy a török is megtűrte őket. Az említett szerzetesrendhez fűződnek a könyvecske következő részében tárgyalt bunyevác irodalom kezdetei. A ferences atyák közűi kerültek ki az első, bunyevác nyelven író, a tudományban is jeleskedő hitszónokok. Műveik részben egyházi, részben népköltészeti jellegűek. A legjelesebbek szerepelnek közülük a címlapon bemutatott Bartos-érmeken: Mihajlo Radnity, Ivan Antunovity. A könyvben teljességében szereplő irpdalomtörténetből hadd említsem a „bunyevácok és Bácska történésze”-kent ismert, bácsalmási születésű Ivan Evetovityot, vagy testvérét, a szintén Ferenc-reúdi papot, Anto Evetovity-Miroljubot. A szerző külön fejezetet szentelt a két világháború közötti időszak művelődés- történetében az olvasókörök (csitaonica) megalakulásának, melyek Bátyától Hercegszántóig hordozói volták a nemzetiség identitásának csakúgy, mint a színjátszó egyletek. Aki a bunyevác' sajtó történetében kíván eligazodni, bőséges anyagot talál a művelődéstörténetről szóló fejezetben. Külön értéke a könyvnek a részletes forrás- és irodalomjegyzék. A lektori munkáért a nemrég elhunyt dr. Hegyi Andrást, a szaklektoriért dr. Mándity Marint, a kiadásért pedig a megyei tanácsot illeti köszönet. Összefoglalva: dr. Mándics Mihály könyve értékes, alapos munka. Haszonnal forgathatja mindenki, aki többet akar tudni a magyarsággal együtt élő bunyevác nemzetiségről. A terjesztést a községi és városi könyvtárak vállalták. Gál Zoltán Operaáriák éneklése tao technikával, avagy az emberi fizikum ', belső tartalékainak feltárása Ki hinné, hogy a hatezer éves tao jógatechnikával operaénekeseket lehet képezni olyan emberekből, akiket — mint alkalmatlant í§| eltanácsoltak az ilyen pályáról. Bocs Attila, Ausztriában élő, magyar származású kutató ezt a minap bebizonyította az Erdei Ferenc Művelődési Központban. Itt rendezte ugyanis a Vitalitás Egészségvédők Sportegyesülete azt a fórumot, amely a jobb életvitelt hivatott szolgálni. Egyes énekeknél mozgással kísérték a hangokat a tao technika tanulói. A testüknek egyes pontjaiból kiáramló energia hatással volt a hallgatóságra is. Ennek megmagyarázásához kértem a kutató segítségét. — A szereplők mindig mosolyognak, zárt szájjal énekelnek, nyelvüket'hátrahajtják a szájpadlásukra,'és olyan felhangokat produkálnak, amelyek teljessé teszik az éneklést A mozgásnál jelentkező energiaáramlás hozzájárul az előadás élvezetesebbé tételéhez — foglalta össze a lényeget. Megtudtam azt is: húsz olyan tanítványa van, akiket az énekléstől eltanácsoltak és a tao technika révén kiváló eredményeket értek el. Állandó ostrom alatt áll, különböző országokból kérik, hogy vezesse be módszerét az énektanításban. Nemcsak az énekesek produkciója ejtette ámulatba a hallgatóságot, hanem a kerekasztal résztvevőinek véleménye is az egészség megőrzéséről. A fórumon ugyanis a biogazdálkodásról és -táplálkozásról, a test, lélek, szellem harmóniájának megteremtéséről és gyógyászati terápiákról is szó vplt. A kerekasztal résztvevői: dr. Nemessuri Mihály professzor, Varga László református lelkész, Bocs Attila, Ferencsik István természetgyógyászok. A fórumot Nagy Ervin, a Vitalitás elnöke vezette. Szó volt arról, hogy a szellem, a lélek nem választható el a testtől. Ebből következik, hogy a pszichés megbetegedések kihatnak a fizikai állapotra. A kettőt tehát együtt kell gyógyítani — állapították meg a kerekasztal résztvevői. Sokat vitáztak az étkezésről. Hangsúlyozták, hogy a könnyű ételek nem terhelik' a szervezetet, ezért tartózkodjunk a nehéz, zsíros húsoktól. Ez utóbbiakról szinte valamennyi kutató azt állította, hogy mérsékelni kell a fogyasztásukat, mert szinte valamennyi népbetegségünket 1 ezek okozzák. Az ember egészségét védő alapételek: a zöldség és a gyümölcs. Fontos kérdésként szerepeltek az emberi kapcsolatok, amelyek tartalmától függ a közérzetünk. A hosszan tartó stresszhatások depressziót okoznak. Ez utóbbi pedig sok esetben öngyilkossághoz vezet. Mindent összevetve: gyakrabban kellene hasonló rendezvényeket szervezni, nagyobb propagandával és több résztvevővel. Kereskedő Sándor
