Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-02 / 260. szám

1989. november 2. • PETŐFI NÉPE 9 5 A KÖNYV AZ UTCÁN HEVER Nem olyan régen, még két-három esztendővel ezelőtt is, a könyvpiac megjelenése az utcán, a színes könyvsátrak sokasága és a dedikáló írók előtt türelmesen várakozó emberek végtelen sora nálunk mindig a könyv ünnepét jelezte. Leginkább így volt ez évente május végén az ünnepi könyvhéten, a magyar irodalom kétségtelenül legjelentő­sebb seregszemléjén. Igaz viszont az is, hogy ezeken az ünnepi alkalmakon sokszor már a hét második-harmadik napján elfogytak a legkeresettebb újdonságok, így a könyvhét ünnepe eladótól és vásárlótól árván hagyott pult­jaival okozott keserűséget. Az utcai könyvárusok ma már úton-útfélen jelen van­nak. Kínálják portékájukat a zöldséges bódé mellett, vagy az aluljáróban, árulnak földről, pultról, sőt még aktatás­kából is. Az utcai járókelő pedig lassan hozzászokott ehhez a képhez, hisz naponta felfedezhet valamilyen újabb, még ismeretlen művet, hisz a könyvkiadók száma rövid időn belül a kéttucatnyiról több mint háromszázra emelkedett. Reális könyvvásárlói igények követelték a könyvkiadói műhelyek ilyen mértékű szaporodását? Jövedelmező fog­lalkozás tehát manapság könyvet kiadni? Ennyit bír el a piac és főleg a könyvvásárló pénztárcája? Aligha. Az viszont tény — látva a könyvkereskedők forgalmát és a kínálat tartalmi összetételét —, hogy aki ma könyvkiadásra vállalkozik, az legtöbb esetben a gyors sikerre, a mielőbbi elfogadható bevételre törekszik. Mi az igazi siker? Erről az említett könyvkiadók szinte hasonló­képp vélekednek. Ezért aztán sorozatban jelennek meg az eddig tiltott műveknek nevezett kiadványok, az 1956 ese­ményeit elemző visszatekintések, az Erdély sorsáért aggó­dó kötetek, vagy épp a szívfacsaró szerelmi történetek, a horrorelemeket sem nélkülöző krimik, a szexuális izgal­makat kiváltó pornótörténetek, lehetőleg különleges, ext­rém esetek népszerűsítésével. Gazdagabb lett a könyvkia­dás — mondhatnánk könnyedén, ha eközben nem lenne kézzelfoghatóan feltűnő, hogy mit talál az, aki a könyvki­adástól más izgalmakat vár. Félreértés ne legyen, mert nem szabályozókat és cenzúrát hiányolok. Azt viszont talán megemlíthetem, hogy a nemzeti kultúra egyik min­denkor jeles ágazatában — jelen esetben a könyvkiadás­ban, az irodalmi műveltség támogatásában — több törő­dést érdemelnének az értéket hordozó művek, és különös tekintettel a mindenkori magyar irodalom figyelemre mél­tó alkotásai. Ami az elfelejtett és zárolt műveket illeti, a választékból még akad egy rövid ideig. A slágertémák — 1956, Erdély —esetében azonban az ismereteket alapozó, a tudományos hitelességgel és összehasonlító elemzéssel szerkesztett mü­vek mintha hiányoznának, a szubjektív hangvételű írások­kal pedig telített a könyvpiac. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülé­sének piackutató csoportja — V. Kulcsár Júlia szerkeszté­sében — idén áprilisban megjelentette a Könyvkiadás, könyvforgalom és népgazdasági háttere 1988-ban című tanulmányát. A kivitelében szerény, de tartalmában tény­szerű és demonstratív elemzés ridegen figyelmeztet arra a tényre, hogy az elmúlt esztendőben elkezdődött egy olyan folyamat, amelyben a könyv még a könyvbarát családok vásárlásában is hátrább sorolódott, hisz a gazdasági lema­radás már a középrétegeket is fenyegeti. Az életszínvonal romlása sajnos nem vitatható, éppen ezért a könyv iránti szükséglet kielégítése kényszerűség­ből, de szelektálásra készteti a lakosságot. Különösen szembetűnő a falusi könyvforgalom visszaesése, amelyre pedig oly sok figyelmet igyekeztek fordítani a terjesztők, a szövetkezetek. A tanulmány szerzője, úgy tűnik, nem téved akkor, amikor azt állítja, hogy „ .., a könyv olyan új pályára került, amelyben pályamódosításra csak az ország gazda­sági helyzetének és a lakosság fizetőképes keresletének érezhetőjavulásától várhatunk. Mindaddig ezek a kondíci­ók a mérséklődés irányába hatnak." Miközben tehát a fogyasztás korábbi struktúrája átrendeződik, a lakosság jelentős többsége úgy dönt, hogy vásárlásait a létfontossá­gú javak beszerzésére korlátozza. Arra lehet talán következtetni, hogy jelenleg válságban van a könyvszakma? Ha arra gondolok, hogy a kiadók, a terjesztők és a nyomdák mindenkori ellentéte ma már háborúvá fokozódott, ha a könyvpiacon az értékeket nél­külöző korlátlan szabadverseny túlburjánzását látom, ha. egyes kiadványok minősíthetetlen kivitelű példányait kéz­be véve a dilettáns szerencsevadászok jelenlétét feltétele­zem, akkor e kérdésre a válasz csakis az igen lehet. A társadalmi reform nélkülözhetetlen tényezője volt és marad, hogy a magyar könyvkultúra műveltséggyarapító pozícióját ne veszíthesse el. Ehhez viszont nemcsak min­denkor jó müvek, hanem vásárlásra és olvasásra kész könyvbarátok is szükségesek. A könyv az utcán hever, de hol van a mai magyar szépirodalom? Erre a kérdésre a szellemi deficittel és anyagi ráfizetéssel küszködő könyv­szakmának mielőbb válaszolnia kell. Maróti István JUBILEUMI ÜNNEPSÉGEK PETŐFI NÉPE AJANLATA KÖNYV Skandinávia — Európa északi ré­szén, az Északi-fokig húzódó, majd 1900 kilométer hosszú félsziget, a Fehér-tenger és a Botteni-öböl kö­zött széles szárazföldi nyakkal kap­csolódik Európához. Dánia, Finn­ország, Norvégia, Svédország és Iz- land osztozkodik területén. Juhász Árpád kitűnően szerkesz­tett kötete a geológia őskorával kez­di a terület bemutatását, a félszige­tek, szigetek, a jégvilág emlékei a fjordok, tavak, mocsarak keletkezé­sét sorravéve, majd a terület politi­kai történetét, kultúráját, múltját, jelenét ismerteti. A 946 oldalas útikönyv a 113. ol­daltól külön-külön tárgyalja az or­szágokat. Mint a Panoráma úti­könyvsorozat többi kötete, ismertet az útlevél, a vízum-, a vámszabályok­kal, az időjárás, az öltözködés, az or­szág megközelítésének, a közlekedés, a posta, telefon, egészségügy, szállás, étkezés, ünnepek, vásárlás főbb tud­nivalóival. Az ország általános be­mutatása után a fővárosokba, majd az országok főbb idegenforgalmi ne­vezetességeihez kalauzol bennünket a népes szerzőgárda. A tájékoztatást kitünően tagolt, jól felismerhető je­lekkel ellátott táj- és várostérképek, térképjegyzékek segítik. Hangulatos, színes útikönyv a Skandináviát bemutató kötet; a tu­ristáknak megbízható segítőtársa lesz barangolásaik során. Élvezetes stílusa és kivételesen szép fotóanyaga jóvoltából biztosan sokakat csal majd képzeletbeli utazásra, lapozga­tásra. k.m. A peresztrojka házalói Elszoktunk már a magyar sporto­lók teljesítményének hangos külföldi méltatásától. íme, itt egy színes hír a La Repubbh'ca szeptember 29-ei szá­mából: „A magyar bridzscsapat bá­rom tagja a peresztrojka házalójává változott, de a Pénzügyőrség leleplezte őket Azon a nemzetközi bridzsfeszti- válon vettek részt, melyet a velencei Lidón, a Casinóban rendeztek. Ám az egyik este felkeltek a zöld asztal mellől és a játékteremben kipakolták értékes keleti portékájukat A kereskedelmi határok üy könnyed megnyitásának művelete azonban nem kerülte el a pénzügyőrök figyelmét: a három ma­gyar bridzsversenyző ellen csempészés címén eljárást indítottak, az árut pedig elkobozták. Az alkalmi pulton egyéb­ként 1000 eredeti Havanna szivar és 950 doboz kaviár és rák volt ” Szép vett Ibik! 1714-ben telepedtek le Kecskeméten a piaristák Nem mindennapi alkalom egy iskola történetében, hogy diákjai és tanárai az alma mater fennállá­sának 275. évfordulóját ünnepel­hetik meg. Kecskemét város piaris­tái, a kegyes tanítórendiek 1714- ben gróf Koháry István országbíró által alapított iskolája ezekben a napokban érkezett el ehhez a szép jubileumhoz. 1714-ben két piarista jelenlété­ben és közreműködésével jelölték ki azt a telket, ahol a rendház és a templom együttese áll. A piaristák iskolájának alapítására Koháry István gróf 30 ezer aranyat helye­zett letétbe. Ez az összeg akkor megfelelt Kecskemét 22 év alatt kifizetett adójának. A tényleges munkákat 1715-ben kezdték meg, három piaristával és 63 tanulóval. 1724-ben készült el az első épület­rész, ennek a földszintjén folyt a tanítás. Az emeleten az ekkorra már tíz főre szaporodott tanári kar lakott, rendkívül nehéz és szűkös körülmények között. A kecskeméti nagy pestisjárvány évében, amikor a város egyharma- dát kitevő 6 ezer ember elpusztult, a betegeket önfeláldozóan ápoló piaristák közül négyet ragadott el a halál. 1739-ben, 25 év elteltével, ismét két piarista tanár kezdte meg ne­héz és áldásos ténykedését. Né­hány nyugalmasabb év eredmé­nyeként, lassan 230-ra emelkedik a diáklétszám. A fejlődés újabb katarzisát élték át a piaristák II. József trónra lépé­se idején. Habár mint tanítórendet nem oszlatták fel őket, a kiadott rendelkezéseknek még a pestisnél is nagyobb pusztító hatásuk volt. 1788-ban mindössze huszonhat ta­nuló koptatta az iskola padjait. A „kalapos király” halálát követő­en 10 évbe telt, amíg ismét száz fölé emelkedett a létszám. 1850-ig is­mét elérték az addigi legmagasabb, háromszáz fős diáklétszámot.­1849 újabb stációja az iskola fej­lődésének. A városba bevonuló osztrákok, Haynauval az élükön és annak parancsára — mindössze egyórás türelmi időt szabva — ki- üríttetik a rendházat, amelyet majd csak tíz esztendő múlva ve­hettek ismét birtokukba. 1863-ban az első érettségi vizsgára, 1888-ban pedig tornaterem építésére került sor. Kecskemét nagy építkezései­nek korában — a rend és a város vezetésének egymást megértő és se­gítő szellemében —, a színház és a városháza átadásának évében vet­ték birtokba a Horváth Cyrill utcai épületrészt. A 275 éves iskola alapítási és rendi megtelepedésén belül egy 55 éves jubileum megünneplésének is mérföldkövéhez értünk. 1934-ben foglalta el a diákság a méreteiben is impozáns, új gimnáziumot. Azonban alig nyolc év telik el az új iskolaépület felavatásának öröm­teli pillanataitól, amikor azt 1942- ben lefoglalják. Az előbb magyar katonai kórház, majd orosz kór­ház részére rekvirált épületbe *— csak rövid időre — 1947-ben tér­tek vissza a piaristák és diákjaik. Átmenetileg az Újkollégium, a re­formátus középiskola adott ott­hont a katolikus iskolának. A visszatérést és a háború utáni korszak új iskolaszervezése alap­ján létrehozott általános iskola be­indítását az 1948-as államosítás szakította félbe. Hosszú évtizedek stagnálása után, a napjainkban végre felgyor­sult változások tulajdonképpen az­zal kezdődtek el, hogy 1950-ben a magyar állam'és a katohkus egy­ház között létrejött megállapodás értelmében a Magyar Kegyestaní­tórend visszakapta az 1948-ban ál­lamosított kecskeméti gimnáziu­mának fele épületét és újra bein­dulhatott a tanítás. A sokszoros túljelentkezés elle­nére az elmúlt négy évtizedben év­folyamonként 2-2 osztály műkö­dött. Hosszú évek kitartó várako­zása után az 1989/90-es tanévben az I. évfolyamban három osztály beindítására kaptak engedélyt a kecskeméti piaristák. így jelenleg 345 diák és 25 piarista készül a ritka pillanatok megünneplésére. Az ez évi áttörés, az egyházi is­kolák — I így a kecskeméti Piaris­ta Gimnázium — változatlanul megőrzött, országszerte elismert tekintélyének, jó hírnevének kö­szönhető. A felsőfokú oktatási in­tézményekbe innen jelentkező ta­nulóknak ma már 60-70 százalékát veszik fel. A főiskolai és egyetemi felvételiknél a piarista diakokkal szemben érvényesített hátrányos megkülönböztetés a 70-es évek de­rekától kezdett felengedni. Itt töltötték piarista diákéveiket: Csemegi Károly 48-as honvéd őr­nagy, büntető-jogász, Fényes Adolf festőművész, Homoki Nagy István filmrendező, Homyik Já­nos, Kecskemét történetírója, az MTA tagja, Horváth Cyrill iroda­lomtörténész, az MTA tagja, Hor­váth Döme, a szabadságharc nép­felkelési biztosa, városunk or­szággyűlési képviselője, Kada Elek, Kecskemét polgármestere, Katona József, a Bánk bán szerző­je, Klapka György 48-as tábor­nok, Sík Sándor költő, az MTA tagja, Váczy János irodalomtörté­nész, az MTA tagja és Táncsics Mihály író és politikus. S itt, e fa­lak között tanította műveltségre és hazaszeretetre Kecskemét kisdiák­jait Erdősi Imre piarista, a bra- nyiszkói hős. Ez a névsor a város lakóit arra kötelezi, hogy a jubileumukat ün­neplő piaristák múltját megbecsül­jék, jelenüket elistneijék és jövőjü­ket segítsék! Szabó Tamás FEHÉR FERENC—HELLER ÁGNES: |gg A magyar forradalom: csupán egy „egyszerű ügy”? FILM Tőzsdecápák Mint a cím sej­tetni engedi, New Yorkban, az üzleti élet negyedében játszódik az új amerikai produk­ció. Rendezője, forgatókönyvirója Oliver Stone, aki hires a nemzetközi fesztiválokon va­lóságos dijesővel kitüntetett vietna­mi témájú filmje: A szakasz után forgatta most látható mozidarabját. Főszereplője hasonlóképpen ismerős: a törtető fiatal­embert A szakaszból ismert (mindössze huszonnégy esztendős) Charlie Sheen játssza. — A Wall Street jellemtanulmány — foglalja össze a film lényegét egy interjú­ban Stone. Mint bevallja, régi terve való­sult meg, már régóta szeretett volna készí­teni egy efféle tablót az üzleti világról. Mindebben némi része van családi emlé­keinek is: apja ugyanis befektető volt ugyanitt, a Wall Streten. A Charlie Sheen által alakított főhős ismerős típust kelt életre. Egy olyan embert, aki a sikerért ké­pes a lelkét is eladni. Filmbeli partnere — Gordon Gekko alakítója—nem kisebb személyiség, mint Michael Douglas, akit legutóbb a Végzetes vonzerő című emlékezetes produkcióban­láthatott a hazai mozik közönsége. Char­lie Sheen sötétlelkü, „ragadozó mosolyú és machiavellikus elméjű” ellenfeleként meglehetősen szokatlan szerepkörben mutatkozik be. M ondhatni azt is, hogy lé­nyegében ellentétes a színész által eddig alakított csábító, romantikus, mosolygós szerepekkel. —Mindig arra törekszem, hogy egy szí­nésszel olyat alakíthassak, amit eddig még nem csinált — jegyzi meg Stone. —, Hosszú ideje éreztem, hogy Michael mást is tud életre kelteni, nem csak szimpatikus hőst. Azt akartam, hogy ehhez a szerephez használja fel báját, de egyidejűleg szaba­dítsa ki a figura kegyetlen vonásait is. Végül is milyen film a Tőzsdecápák? A nagy anyagi befektetéssel létrehozott, divatosan mozgalmas mozidarabok kö­zött egy semmiben sem kirívó produkció. Mind a hivatásos, mind a nem hivatá­sos értelmezők hajlamosak arra, hogy a magyar forradalom jelentésével kapcso­latos kérdéseket szimplifikálják. Néme­lyek egyszerűen a nemzet szabadságá­nak visszaállításaként, „nemzeti forra­dalomként" értelmezik, míg mások épp­oly egyszerűen a politikai szabadságjo­gok helyreállítását, |liberális forradal­mat" látnak benne. Ámde e két felfogás nem födi és soha nem is födte egymást; ez az „egyszerű ügy" valamivel bonyo­lultabb mindezeknél. Ahhoz, hogy az 1956 októberét „nem­zeti forradalomnak" minősítő felfogás érveit és ellenérveit megítélhessük, épp- úgy félre kell tennünk a ,forradalom” bármiféle formális meghatározását (amivel azt a „zavargás", „lázadás" és -.fölkelés" kategóriáitól elkülönítve szo­kás), mint azokat a szónoki mutatvá­nyokat, amelyek csupán azt célozzák, hogy a nemzeti függetlenségi harcokat a társadalmi forradalmaktól elválasszák. Ezek többnyire nem egyebek meddő kí­sérletnél. Hiszen semmi kétség nem fér­het ahhoz, hogy e tizenhárom dicső em­lékezetű nap csúcspontján a nemzeti függetlenségi harc áll, azon igen egysze­rű oknál fogva, hogy mindenfajta válto­zást szükségképpen a szovjet hadsereg jelenlétével és-elnyomó szerepével szem- beszállva kellett kivívni. Ezen a ponton megingathatatlan tényként kell látnunk azt (amit Nagy Imre politikai megítélése kapcsán oly sokat vitattak), hogy a szovjet hadsereg bárminemű magyar fölszólitást meg­előzve avatkozott be az ország ügyeibe, kiváltképp azt megelőzve, hogy Nagy Imre e beavatkozáshoz bármiféle jóvá­hagyását (avagy az erre való felhívás­hoz a nevét) adta volna; s látnunk kell, hogy a hatalom tényleges birtokosa már október 23-a éjszakáján a szovjet párt­elnökség és annak magyarországi meg­hatalmazottja, Andropov volt. Az A VH- kommandók, a gyűlölt „kékek?’ egyné­mely békés tüntetők elleni gyilkos me­rényletétől eltekintve (amelyek külön­ben jóval több áldozatot szedtek, mint később a felbőszített tömeg által véghez vitt ávóslincselések) a magyar fegyveres fölkelők csaknem mindig szovjet, s csu­pán elvétve magyar katonai egységek ellen küzdöttek. (Molnár Miklós Buda­pest, 1956 című könyve bőséges példa­anyaggal igazolja, hogy a magyar had­sereg magatartásskálája miképpen ter­jedt a passzív be nem avatkozástól egé­szen a fölkelők/— bár az előbbinél ke­vésbé gyakori — aktív támogatásáig, avagy szórványos esetekben a tömegek­kel szembeni ellenséges föllépésig.) Ez a tény tehát (tágabb társadalmi-politi­kai keretétől eltekintve) a fölkelést .el­sődlegesen és magától értetődően nem­zeti üggyé avatta. Ámde e „tágabb társadalmi-politikai keret" nagyon is jelen volt, s nemcsak objektív adottságként, hanem szubjektív módon: a fölkelt nép tudatában is. A többségükben fiatal fölkelők nemigen voltak tudatában annak, hogy micsoda megingathatatlan erőt jelent a nagyha­talmak közt létrejött megállapodás, s naiv lelkesedésük csak még tovább haj­totta őket. Azok a magyar milliók, akik e forradalmat naponta megújították és tovább éltették, akkoriban még jó okkal hihették, hogy nemzetük kiválását a szovjet tömbből (föltéve, ha az sikerül) a Nyugat is a legmelegebben üdvözli majd. S azt remélték: egy tényleges győ­zelemmel Magyarország mint nemzet kivívhatná végre azt a nyugati méltá­nyosságot és megértést, amit a trianoni majd az 1947-es párizsi békeszerződé­sek idején oly fájdalmasan nélkülöznie kellett. (Az előbbi még Ausztriával, a volt Habsburg-birodalom magjával is sokkal kedvezőbben bánt el, mint a meg­csonkításra ítélt Magyarországgal; az utóbbi pedig Magyarország rovására, a nácizmus valódi áldozatainak számító Csehszlovákián és Jugoszlávián túl, még olyan egykori náci-szövetségeseknek is jelentős területi engedményeket tett, mint amilyen Románia vagy még inkább Ausztria volt.) Valójában tehát nem is volt olyannyi­ra eltúlzott optimizmus, ha a magyarok azt hitték, hogy egy sikeres szovjetelle­nesforradalommal, e században először, sikerülhet maguk felé hajlítani a Nyugat jóindulatát. Ez a kimondhatatlan vára­kozás volt az egyedüli valóságalapja mindama „összeesküvés-teóriáknak", amelyeket a magyar forradalomra rá­húztak, és amely teóriák mind a szocio­lógiai tudatlanság, mind a célzatos poli­tikai intrika talaján utóbb oly bőven sar­jadtak. Hiszen a fölkelt nemzet egésze, de legalábbis felnőtt polgárainak túl­nyomó többsége nagyon is tisztán értette (amiről a forradalmi Budapest utcáin sok emberrel beszélve magunk is szemé­lyesen meggyőződhettünk), hogy a bé­keszerződések revíziójának akár legcse­kélyebb nyilvánosfölemlitése is végzetes következményekkel járhat a magyar ügyre nézve. Am ugyanezek az emberek, ha több­nyire csak egy meghatározatlan és arti- kulálatlan várakozás jegyében is, arra számítottak, hogy a győzelemmel egy­szersmind az „igazságtalanság korsza­ka" is véget ér. Megítélésünk szerint a határrevizió gondolatát csupán egy os­toba és jelentéktelen kisebbség forgat­hatta komolyan a fejében. A történe­lemben csak igen ritkán fordul elő az az eset, hogy egyes nemzetek ilyen mérték­ben figyelmen kívül hagynák a világfej­lődés általános irányát... A végnélküli Himnusz-éneklések, a nemzetiszín zászló és a hagyományos Kossuth-címer állandó hangsúlyos jelen­léte a középületeken a kommunista rendszer teremtette jelképek helyén (mely utóbbiak az emberek szemében egészen egyszerűen a szovjet megszállás hatalmi jelvényeinek tűntek), ugyanígy a tömegek által elunhatatlanul skandált jelszavak („Minden magyar egyet akar!"; „Aki magyar, velünk tart!") — nos mindezen jelenségek sokszor ta­lán meglehetősen avíttnak vagy gyere­kesnek tűnhettek a nyugati megfigyelők szemében, akik számára saját népük nemzetként való fönnmaradása (a fasiz­mus fenyegető közjátékát leszámítva) immár régóta megnyugtatóan rendezett ügynek, elintézett dolognak számí­tott... Ez a nemzeti konszenzus sokkal in­kább védőpajzsul szolgált egy olyan nép számára, amely látszólag patologikus, valójában nagyon is megalapozott bizal­matlansággal viseltetett mindenki iránt, akinek a legkisebb köze is volt a megin­gott diktatúrához — egyelőre függetle­nül attól az újjáteremtödő politikai ar­culattól, amit az elszánt tüntetések és utcai harcok utóbb magukra öltöttek. Rövid időre még maga Nagy Imre is veszíteni látszott népszerűségéből, mi­nekutána nevét adta a szovjet hadsereg­hez intézett fölhíváshoz __ • (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents