Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-08 / 238. szám

1989. október 8. • PETŐFI NEPE • 5

VENDÉGÜNK LESZ: UDVAROS BÉLA ÉS DÉVAY CAMILLA

A megyeszékhelyen üdvözli ezredszer közönségét

Színházra tanította hallgatóit

•Udvaros Béla

legkedvesebb

kecskeméti

produkciói.

Madách:

Az ember tragédiája (Simon György, Bárdy György, Bege Margit.)

• Sarkadi: Elveszett paradicsom (Szegedi Erika és Koncz Gábor).

• Szophokiész: Elektra (Dévay Camilla és a kórus.)

1973-ban szerződőit Békéscsabára.

1956 után a fővárosból eltanácsolt művészek szívesen kötnek szerződést Budapesthez közeli társulatoknál. Kecskemét él az alkalommal. Itt kezdhette újra Németh Antal főrendező, Dévay Camilla. Ezreket csalt a színházba az igazán akkoriban befutott Galambos Erzsi. Olykor csak másodszereposztásban léphetett föl Operaházunk későbbi kiváló magánénekesé, Karizs Béla. Gyorsan szép feladatokhoz jutott az akkor ideszerződött Udvaros Béla is, noha főiskolai papír nélkül kellett bizonyítani szakértelmét.

A Film Színház Muzsika így méltatta 1958 tavaszán első rendezését, Bródy Tanítónő című drámájának színpadra állítását. „Az invenciózus művész a hagyományos játékstílus adta keretben is érvényesíteni tudja a maga korszerű és modern igényű gondolatait.”

* * *

Tizenhat év alatt 53 alkalommal szerepelt kecskeméti, színházi falfagas^o- kon rendezőként a neve. Több ősbemutató köszönhető mindig friftjfrszelle- mi izgalmakat kereső buzgalmának. Rendezett operetteket — a Gasparone, az Andalúzia részben neki köszönheti magyarországi létét —, új magyar drámákat (Darvast, Tabit, Sarkadit, Gyárfást például), klasszikusokat (Szóphokleszt, Shakespeare-t), modern remekműveket (Lorcát, Millert, Cape- ket).

Mint mindenkinek, voltak sikeresebb és. kevésbé emlékezetes repdezgsej, de sohasem kereste a Könnyebb megol- dásokat Jüsztehp a színházat, hí vatás- tudattanKügozcIt.

* *

Dramatikus előadásai nagyban hozzájárultak népszerűségéhez. Először 1959. október 23-án (!) lépett pódiumra kis „társulatával”. A „Hirdetik Hel- laszba' most című összeállításával színházra tanította hallgatóit. Nyilvános

drámaelemzései a kezdetektől szépszámú közönséget vonzottak.

Mi yolt .a titka?.Átfogó Műveltségé, dinamikus előadói stílusa. A hallgatók, a nézők a mű. az, előadás ^észes^mejc érezhették magukat, mert a rendező mintegy a keletkezés folyamatában ismertette a meghirdetett műveket. A közreműködő színészek jelmez és díszlet nélkül is felidézték az adott mű hangulatát. A többnyire kulcsjelenetek a dráma legfontosabb csomópontjaira irányították a közönség figyelmét. Azt is mondhatnók, hogy közönséget nevelt a klasszikusoknak és a modern drámáknak.

Ruszt híres színháza is számíthatott az Udvaros Béla előadásain beavatottakra.

* ♦ *

Milyen gyorsan fut az idő ... Már 16 éve a felolvasó színpad kecskeméti búcsújának. A kádgyárban Hugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című drámájával köszönt el jelképesen hallgatóságától. Ezen a négyszázadik előadáson Dévay Camilla, Ats Gyula és Pálfy Gabi mellett föllépett egy akkor eléggé ismeretlen közreműködő: Udvaros Dorottya.

Azóta a fél országot bejárta ismeretterjesztő sorozataival. Most Kecskemétre készül. Ezredik előadására. Egy hét híján 32 évvel az első előadás után, október 17-én, az Erdei Ferenc Művelődési Központban Adyt idézi a Repülj hajóm című összeállítása. Újra kecskeméti színpadon láthatjuk Dévay Ca- millát! Talán, talán eljön a család harmadik tagfá, Udvaros Béla és Dévay Camilla lánya, Udvaros Dorottya is.

Aligha kétséges: a megyeszékhely legújabbkori művelődéstörténetében kevés kezdeményezés bizonyult annyira életrevalónak, szemnyitogatónak, népművelőnek, mint Udvaros Béla előadássorozata.

Heltai Nándor

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER:

Jövő tudat

Tíz-tizenöt éve kezdtem el hajtogatni, milyen nagy baj, hogy a magyar népnek nincsen igazi jövőtudata. Közösen sem, egyénenként sem, és nem az ő hibájából. A jövőtudat irtása a három- és ötéves tervek korszakában kezdődött, a túlságosan és kötelezően optimistára lakkozott buzdítások és ígérgetések azonban még tovább éltek a közelmúltig. Az úgynevezett konszolidáció korában, bevallom, időnként én is elhittem, hogy nemsokára utolérjük, sőt le is hagyjuk az átkozott kapitalizmus életszínvonalát, s amikor Nyugaton jártam, védtem a magyar szocializmust, mely, lám, évről évre közelebb kerül céljához. Álmomban sem gondoltam arra, hogy ez a sok tekintetben látványos fejlődés a kapitalisták kölcsöneiből bontakozik ki, nem a magyar nép szorgos és jövőtudatos munkájából. A nagyobb baj az, hogy sok akkori állami és pártvezető, bankember és közgazdász sem tudta, legalábbis mostanában ezt bizonygatják.

Már-már úgy fest a dolog, a kapitalisták óhajtották minden lehetséges módon fenntartani a szocializmust, nehogy egy eszménnyel (és ellenféllel) kevesebb legyen a világon.

Akkoriban azt is fejtegettem, hogy egy népnek aligha lehet pozitív jövőtudata, önbizalma, ha múltját titkolják, meghamisítják, s ha diákokat, tudósokat, tanárokat folyamatos hazugságra kényszerítenek, először fizikai, aztán lelki terrorral. Azóta | közélet, a gazdaság akkori dzsolidzsókerei vették a kalapjukat, elhunytak vagy érdemeik elismerésével nyugdíjba vonultak, mi meg itt maradtunk felkopott állal.

Akkortájt az emberek a jelennek éltek, legfeljebb a

közeljövőnek, vadul művelték kertjüket, ha tehették, kocsit vettek, házat építettek, bútort vásároltak részletre, elkezdtek utazgatni, és valahogyan elhitték: nem gyűrűzik be semmi válság, itt van a Nagy Testvér, tele nyersanyaggal és energiával. Cserében pedig az emberek szolidárisak voltak, akikkel éppen odafent úgy gondolták, hogy kell, kivéve a határokon kívül rekedt magyarság millióit, mert az egyik legsötétebb bűnt, a nacionalizmust már az iskolában megtanulták gyűlölni. Közben egy kicsit urambátyám- ország, baksisország lettünk, a jatt, a hála- és csúszópénz és a szorgosan nyiladozó kiskapuk létrehozták a pártbürokrácia eütje mellett a kispolgári államkapitalizmus iparosait, kereskedőit, butikosait.

Ez a nép nem gondolt a jövőre. A jelen tűrhetően langyos volt, örökkévalónak tetszett.

Most pedig ez a nép retteg a jövőtől, félti megszerzett javait, gyermekei esélyeit, kábultan próbál kisajtolni önmagából még egy kis erőt, félig kábultan, hiszen ezek a farkastörvények idegenek, ügye, a szocializmustól, de hát el is magyarázzák a népnek, hogy ez nem is volt eddig se szocializmus, olyan nincs is, csak Svédországban meg Finnországban.

Most mondjam, hogy azért voltunk már nehezebb helyzetben is? Háborúban is, békeidőben is? Nem visz rá a lélek. Én is félek a jövőtől, én is megpróbálok még többet dolgozni, én is keresem a kiutat a mostani politikai labirintusból, s egyszerre gyanakodva és reménykedve figyelem lecsukódó szemmel a Napzártában nyilatkozó újkeletű bölcseket, akik majd.!

Nekik talán van jövőjük. De mi lesz velünk? .

ISZLAI ZOLTÁN:

Mosolyszünet

Az élet úgy hordja bálnahátán történeteit, ahogy szereplőiket viszi a halál. Erzsikét sem tartotta meg nekem a létezés, e fekete-fehér arcú házas ikerpár.

Pedig ő, harminc évig a feleségem, a legszomorúbb sztoriknak is az övéből adott vidám lelket. Mígnem sajátja oly köny- nyü lett — s remélem, föld-súlyaitól szabadulton, annyira túMlág-niosolyú —, hogy mikor zokogásom zenéjére fölszárnyalt a boldog semmi csillagos birodalmába, jöttekor hasukat foghatták jókedvükben a csillagközi halhatatlanok.

E világunkon sok megíratlan közös esetünk maradt fönn. A szívemben. Ezentúl onnan repesztem elö.fullasztó bánatom láthatatlan fóliájából, magzatsegítő-óvatosan, mindöjüket.

*

Egyikük hőse históriai jelentőségű nevet visel. Kalandját velünk ezért nem tudtam megírni sokáig. Mígnem — az én jövendőmön gondolkozván halálos ágyadon — nem támadt az a bohó ötleted, hogy keverjem bele több történelmi név viselőjét a mai eseménysorozatba, mely életbevágóan igénytelen.

Összeszokott mozihármasunk — Te, a lányunk meg én

— akkor is filmnézésié csámborgott a zsúfolt Mártírok útján, a mozi felé, mikor a sztori, jóval a hős színrelépése előtt, elkezdődött az Európa étkező árkádjaí alatt.-— Figyelj! Van még egy diplomatatáskánk — mondta Eszter lányunk, megállítva sétánkat. — Szürke bőr, aranyozott csattal.

Eszter a négylevelű lóhere észrevételében is nagymenő. Nem kételkedtem hát megállapítása igazságában, bár az akkor még névtelen tulajdonosú táskát én még nem pillantottam meg. Te azonban — attól számítva két szűk esztendőt megérő feleségem — már a táska utcai elhelyezkedésének különlegességét konstatáltad.

— Nézd! — mutattál az egyik négyszögletes oszlopra. — Egyetlen sarkára támasztotta oda valaki.

S valóban. A szamárszürke, csinos hordjószág csodával határoson az egyik sarkával állott az aszfalton. Az átellenessel

— az oszlop függőleges síkjával körülbelül derékszöget bezárva — műmárvány oldallapnak támaszkodott.

— Rajta van a kulcsa is — figyelmeztetett minket Eszter.

— Lehet; értékeket szállítottak benne.

h— Csak nem képzeled, hogy heroint? — ingerkedtem köny- nyelmüen.

— Sőt, hamis dollár is előfordulhat — bólintott a lányom; reménykedve.

Szociális együttérzéssel vegyült segítőkészségedtől vezettetve Te mindenesetre félbeszakítottad képzelgésünket.

— Valaki ittfelejtette, szegény — következtettél, helyesen. (Mindig te voltál köztünk a meggondolt. Csak halálodat ha- markodtad el; szegény szerelmesem.)

— Akkor most bevisszük az étterembe ?—kérdeztem letör- ten, búcsút mondva a kincstalálás gyermekes örömének.

A. táska e pillanatban — egy Rózsadomb felé beforduló homokszállító dömper rázkódtatásától—elvesztette érzékeny egyensúlyát. Rápuffant fenéklapjára. A fekete bőr kulcstartóba kapcsolódó kulcs kiesett a csillogó zárból.

Határozottan bólintottál:

— Akkor most föllépek a becsületes megtaláló szerepében — mondta elszántan —, beviszem a talált tárgyat az Európába. Leadom az illetékesnek.

— Es ha bomba van benne? — vetette közbe játékosan Eszterünk, a filmnéző; 1985. augusztus huszonharmadikán, ebben a fenyegetöleg összeszűkült világbanyr^XVárkonyi azt nyilatkozta, hogy ebből a szempontból Magyarországon mi is mind nyugatabbra kerülünk.

— A Mártírok útja keletebbre van — vetettél véget az akkori külügyminiszterünk nevének említésekor abszurd fordulatot venni készült mellékpárbeszédünknek.

Lehajoltál. Fölvetted a táskát. Keményen kezembe nyomtad. Hogy nem robbant, Eszter is lenyúlt a kulcstartóért, beletette jobb kezembe a finom tapintású holmit. Megráztam. Számos különlegesen fogazott, vékony kulcsocska bukott elő belőle.-— Biztonságiak — jeleztem (akkor boldogan, zavartalanul éldegélő) családom földünkön tartózkodó, mit sem sejtő tagjainak. — Ha illetéktelen kezébe kerülnek, s netán van a táskában lakhellyel ellátott igazolvány, oda betörnek, rabolnak. Sőt, rablógyilkolnak egyesek, ha kell.

— Na, elég a marháskodásból — nevettél amúgy befelé, rejtélyesen. (Ismeretségünk harmincnégy év alatt sem untam meg ezt a kiismerhetetlenül jó nevetést. Pedig a nőkacaj számomra mindig egyenlő a — legtöbbször kiábrándító — önleleplezéssel.)

Beléptem a ruhatárba. A gardróbosnő — mielőtt még szóra nyithattam volna az ajkamat — ködös tekintettel rám för- medt:

— Maga se talált egy kékszürke kockás japán esernyőt? Ezek rajtam keresik. Minek jön az olyan ruhatárba, aki bennem nem bízik?

Mivel egyik kérdésemre sem válaszolhattam érdemben, némi zavarral s szeppenéssel ismét az utcára léptem.

— Mi van ? — kérdezte lányom izgatottan.

— Hát, ugye, a körülmények — mentegetőztem szokásosan a feleségemre nézve, ki megigazítva kedvenc mohazöld ruhája gallérját, beleegyezöen legyintett:

— Látom, kíváncsiak vagytok — szögezted le a mindkettőnkre általánosan érvényes tényállást, S Nem bánom, vigyük haza?Aztán leadjuk valahol. Elkésünk a moziból|

Nem volt a film se rossz. De azért alig vártuk, hogy hazaérjünk, s megvizsgáljuk az oldalunkat furdaló belkincset. Bombát, heroint, dollárt nem találtunk. Csak egy másik, de piros

bőrből készült kulcscsomót, egy pattintható, egyéni telefon- jegyzéket, nagy köteg — számítógépről .lejött — papirost, a Tarzan visszatér című, harminckettedik oldalán beszamárfule- zett könyvet, s egy jogosítványt. Ifi. Petőfi Sándor névre szólott.

Illetve ifi. Deák Ferenc, ifi. Rákosi Mátyás, ifi. br. Kemény Zsigmond, ifi. Jókai Mór, ifi. Wesselényi Miklós, ifi. Görgey Artúr névre! Hiszen 9 Erzsiké halálos ágyában utóbb adott tippje szerint. — az elbeszélésnek e pontján kell ködösítenem, hogy a —foglalkozására nézve —főkönyvelő főszereplő nehogy magára ismerjen, s most, hogy árván maradtam, indiszkréciómért még be is pöröljön.

A Tarzan visszatért, lányom rögtön elkezdte olvasni. Én 1985. augusztus 23-án, este tíz óra tízkor fölütöttem a telefonkönyvet.

Ifi. Görgey (Wesselényi, Jókai, Kemény, Rákosi, Deák, Petőfi) meglepetésemre benne volt; tizennégy tízkor A?-fülünket kíváncsian összehajtva veled a hallgató mentén — már tárcsáztam is.

— Artúr! (Miklós!, Móric!, Zsigmond!, Mátyás!, Ferenc!, Sándor!), te vagy az?— kérdezte egy vésztjósló hang. — Már megint kezded?

j^E- Bocsánat asszonyom, nem a férje vagyok||| mentegetőztem. — Nevem: Iszlai Zoltán.

— Kicsoda? Ez az állat már megint megismerkedett egy hülyével — mondta az asszony.

Föltehetöleg az őmellette is álló valakinek beszélt.

— Kérem, én Artúrt (Miklóst, Mórt, Zsigmondot, Má- ■ tyást, Ferencet, Sándort) keresném.

— En is — hörögte fülünkbe a nő. — Most tudtam betörni a lakásomba. Zár nincs. Itt van mellettem a lakatos.

— Egy piros kulcstartóban tartja általában a kulcsait, aszszonyom?—kérdeztem szak- és ösztönszerüen a fújtató nőneműt. (Te közben édesen kacagtál, abban a halálra sebző múltidőnkben.) ‘

— Te, Sándor (Ferenc, Mátyás, Zsigmond, Móric, Miklós, Artúr), még hülyéskedni mersz velem? Gyere csak haza, számolunk — riposztozott a történelmi nevű né.

De megakasztottam.

— Kérem! Én csak a szürke diplomatatáskát találtam meg. Szeretném átadni. En — becsületes megtaláló vagyok.

—f Ja, a becsületes?— mondta csöndesebben, de megvetően az asszony. — Maga, úgy látszik, jobban bírja az italt. Hol hagyta azt a részeg állatot?

— Személyesen nem találkoztunk. De számításom szerint talán a Rózsadomb körül lehet — válaszoltam.

— A Rózsadomb? Ez nem igaz! Mi a Pataki István téren lakunk. De széttépem, ha ide, Kőbányára hazajön!

s*g§iJó. A táskával mi legyen? Eljön érte most a lakatos? —= kíséreltem meg az enyhe tréfálkozást.

— Ne szórakozzon ott velem! Majd az az állat Petőfi (Deák, Rákosi, Kemény, Jókai, Wesselényi, Görgey) érte megy,

ha meglesz a kocsija.

— A kocsi nincs nálam. A címemet még megadom —feleltem bosszankodva most már. — Lehetőleg este jöjjenek. Előtte telefont kérek.

— Figyelted, még csak nem is köszönt -9 mondtad Te szánakozva. [=== Szegény asszony, mi lehetett ott...

— En inkább a szegény ifjú Artúrt (satöbbit) sajnálom. Kiváncsi vagyok, milyen állapotban kerül elő.

Másnap kilenc óra, kellemes égi zápor után, megszólalt a telefon.

— En vagyok — mondta az elhaló férfihang. — Ifjú Görgey (satöbbi) Sándor. Jöhetek?

Jött, este, napszemüvegben. Leroskadt. Ült. Hallgatott. Ültünk. Hallgattunk.

Végül Te megkérdezted tőle: -— Hozhatok valamit?

Mindegy 9 mondta a történelmi nevű ifjú. Ült. Bambultunk.

— Mi újság otthon? — próbáltam társalogni valahogy.

—Mindegy. Mosolyszünet—suttogta rekedten a fiatalember. — Elköltöttem a negyedévi prémiumot.

A kocsi megvan?— érdeklődtem növekvő együttérzéssel.

Te már nem bírtad tovább. (Mint ahogy szűk két esztendő múlva a halált se bírtad.) Kimentéi a szobából, hogy kikacagva magad, hozzál neki ásványvizet.

— Eladja. Maga nem ismeri ezt az asszonyt — nyeldekelt hálásan a nagynevű.

Aztán — megint — hármasban ültünk. A főhős feje előre- csuklott. Egy percet aludt, majd fölhorkaht. Lakapta szemüvegét. Az egyik szeme nem volt nagyon látható.

— Mivel tartozom? — kérdezte újra, átmenet nélkül. -— Illetve, ötszázam maradt. A prémcsiből. Dugiban.

— Semmivel—mondtam. — Vegyen rajta neki ajándékot.

— Mindegy — állt föl a férfi. — Ak/cor most — mehetek? Az ajtó?-— Tessék?

— Az ajtó, az merre van?

Megmutattam neki az útját. (A miénk a bizonytalanba tartott.)

Utánanéztünk az ablakból. A táskát a hóna cdá szorította, úgy ballagott a nedves aszfalton. Erzsiké puha csípője az oldalamhoz simult. Megint lezárult egy történet az életünkből. Néztük a felhős eget. Szinte futkároztak rajta a csillagok. Tisztesség dolgát elvégezvén, nyugodtak voltunk.

*

Többé nem hallottunk a történelmi nevüek felöl. A Tarzan- könyvet a férj nálunk felejtette. Mindhárman kiolvastuk.

*

A könyv. Igen a könyv. Most is ott hever a polcomon. Idén augusztusban már hiába kerestem volna életem társának csillagát. Szivemet átütve a mélységbe merült.