Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
1989. október 7. • PETŐFI NÉPE .9 5 T alálkozásunkkor először arról beszélgettünk Benes Józseffel, milyen előzmények után költözött Kecskemétre.- Ha lehetőségem adódik rá, szeretem a változásokat. Mivel feleségem csakúgy mint én, „szabadúszó”, tulajdonképpen nem köt egyetlen városhoz sem a munkám. Kecskemét választásában némi szerepe azért mégiscsak volt feleségem tevékenységének, munkája (az anyagbeszerzés) régóta köti a kecskeméti kerámiastúdióhoz. — Magyarországon egyértelműen grafikusként ismert, kecskeméti műtermében viszont festmények is sorakoznak. — Magyarországon eddig valóban csak grafikusként ismerhettek, tíz éve csak ezzel foglalkoztam. Körülbelül egy esztendeje kezdtem el újra festeni. Azért mondom, hogy újra, mert pályám legelején jópár évig szoros kapcsolatban álltam ezzel a műfajjal is. A belgrádi Képzőművészeti Akadémiát is festő szakon végeztem el. jK'-tí' Milyen előzmények után váltott műfajt?- Mint emlitettem, festőként készültem a pályára. Volt azonban egy időszak, araikor úgy tűnt, nem tudok ezen a területen továbblépni. Bár vannak kollégák, akiket ez nem zavar, én képtelen voltam arra, hogy hosszabb ideig: hónapokig, évekig ismételgessem magam. Egy művész azonban, úgy hiszem, nem tud tétlenül ülni. Valamit mindenképpen kell csinálnia. Én is elkezdtem rajzolni, megpróbáltam a grafika felé orientálódni, felidéztem főiskolai tanulmányaimat. Hozzáláttam a szakirodalom áttanulmányozásához és ugyanebből a célból jónéhány ismerősöm, barátom műtermét is felkerestem. A tapasztalatokat összegezve végül is elkezdtem komolyan művelni ezt a műfajt. Eleinte eszembe sem jutott, hogy ezekkel nyilvánosan is bemutatkozzam. Rajzzal kísérletként, tapasztalatgyűjtő, inspiráló tevékenységként foglalkoztam csak. A zentai művésztelep vezetője voltam, amikor e lapokból meglátott néhányat több ismert belgrádi művész, és meghívtak a jugoszláv fővárosba kiállítani, ahol a munkáim igen nagy sikert arattak. Részben ennek is köszönhető, hogy aztán hosszú évekig csak ezzel foglalkoztam, és a magyarországi közönségnek is így mutatkozhattam be annak idején. ' — Az elmúlt évtizedben — az egyik alapító tagként is — igen szoros kapcsolat fűzte a makói Grafikai Művésztelep tevékenységéhez. A műhelymunka kísérletező szelleméről vall a résztvevők — Pincze- helyi Sándor, Szemethy Imre, Szabados Árpád, Szirtes János — reprezentáns névsora. A műhely nemcsak a hazai kiállítótermekben mutatkozott be, hanem több nyugateurópai országban, a többi között Párizsban, a Modern Művészetek Múzeumában is. Hogyan ítéli meg Műalkotások—tárgyi SHm és szellemi gyarapodás céljára Alig több mint egy évtizeddel ezelőtt találkozhattak először a hazai kiállítótermek látogatói Benes József festő és grafikusművész munkáival a reprezentatív seregszemléken. Különleges atmoszférájú, markáns arculatú grafikai világ tárult fel lapjain, kígyózó, beburkolt, átkötözött és vaspántokba szorított alakokkal. E félig élőlények, félig tárgyak a civilizáció ellentmondásai által szorongatott mai emberről beszélnek. A kortárs képzőművészet középnemzedékének élvonalához tartozó Benes 1938-ban született a vajdasági Bajnokon, Jugoszláviában. 1978-ban települt át Magyarországra, Szegedre, ahonnan feleségével, Gerle Margit keramikusművésszel néhány hónapja költözött Kecskemétre. önálló kiállításokat Zentán, Szabadkán, Újvidéken rendezett a hatvanas évek közepén. A hetvenes évek elején a londoni Woodstock galériában, 1975-ben pedig a budapesti Fiatal Művészek Klubjában találkozhatott a közönség alkotásaival. Attele- pülése óta részese a műfaj legjelentősebb hazai és nemzetközi (London, München, Krakkó) seregszemléinek. Önálló anyaggal mutatkozott be az elmúlt években Pécsett, Budapesten, Szegeden és Makón. mértékben a műfajt. Pedig a sokszorosított eljárásoknak köszönhetően sok emberhez eljuttatható lenne, lehetne — kevés pénzért is — a minőségi képzőművészet. ' — Persze a gyyakórlat azt bizonyítja, hogy a festészet vagy a grafika területén is épp a szakemberek által jónak talált produkciók találnak nehezebben gazdára. — A problematika valóban na- gyon-nagyon összetett. Azt hiszem, több tanulmányt lehetne írni a képzőművészek és a közönség kapcsolatának mai közállapotairól. Feltehetően önmagában is érdekes lenne galériáink, ügynökeink hálózatának alapos vizsgálata; kik, milyen utakon, inspiráció alapján és milyen módszerrel juttatják el az „árut” a közönséghez. A helyzet, ahogyan én látom, eléggé kilátástalan. Azt hiszem azonban, hogy a jelenlegi keretek között, feltételrendszer mellett különösen sok múlik a' szervezők hozzáállásán. A rossz példákat sajnos könnyebb sorolni, mint a jókat. Ki ne emlékeznék olyan esetekre például, amikor lehetetlen időben, például nyár közepén, júliusban, vasárnap délután nyitottak meg egy kiállítást. Nem csoda, ha ezen aztán a közvetlenül érintetteken kívül nem lehetett látni érdeklődőt. Talán jobban kellene a szervezőknek figyelni arra is, hogy hová, kikhez mennek azok a bizonyos meghívók. Ugyancsak személyes tapasztalatom, hogy a gyakran tíztizenöt éves protokoll-listák alapján kiküldött meghívók jelentékeny része nem azokhoz érkezik, akikhez kellene. A szervezők számára a legtöbbször csak az fontos, hogy létrejöjjön, „kipipálható” legyen a tárlat. Meggyőződésem pedig, hogy kellő odafigyeléssel, jó szervezéssel még a jelenlegi, nehezedő körülmények között is sokat lehetne tenni az értékes művészet népszerűsítéséért. Károlyi Júlia — kiemelten a vásárlás vonatkozásában — a grafika iránti érdeklődést? — Magyarországon elsősorban festészet-centrikusnak tűnik a közönségigény. Sőt, mintha szimplán csak értékes tárgyakként, szellemiségük mellőzésével közelítenének még a festményekhez is. Úgy tűnik, kifejezetten tárgyi és nem szellemi gyarapodás céljára szerzik be ezeket a műalkotásokat. — Pedig lehetőségeméi fogva a grafika jóval olcsóbb, és igen naprakész. — Valóban, és én igen nagy híve vagyok a sokszorosított, demokratikus eljárásoknak. Talán nem gondolják át, hogy a mű értékét nem befolyásolja a legkisebb mértékben sem a sokszorosítás. Az egyszerű vásárló, úgy gondolom, abból indul ki, hogy ne legyen abból a bizonyos alkotásból senki másnak, csak neki. Holott — zsűritagként is szembesülve e jelenséggel — tudom, hogy gyakran a festők is alkalmazzák azt a ravaszságot, hogy „sokszorosítják” saját munkájukat, melyeket egyedi alkotásként értékesítenek. A zsűrizéseken látjuk csak, hogy árnyalatnyi eltéréssel, szériában akár harminc-negyven darab is készül ugyanarról. Tény, hogy ezzel a vásárlót becsapják. A grafikai sok9 Műhold-táj. • Kis infánsnő. 9 E. T. (Földönkívüli). 9 Gólem. szorosítás ezzel szemben egészen más indíttatású, nem játszik „zsákbamacskát”, a kép ára mellett a lapon jelezzük azt is, hogy tizenöthúsz példányban készült. — Hogy e demokratikusnak nevezett műfaj mégsem talál rá kellő mértékben a közönségére, ahhoz véleményem szerint a közvetítők is hozzájárulnak. Ha végignézünk a képcsarnokok, a közelmúltban nyílott magángalériák anyagán, kiderül, hogy alig kínálnak ilyen olcsó portékát. Úgy tűnik, nem üzlet ma a galériák számára a grafika. — Úgy gondolom, ha szigorúan csak a bevételt tartják szem előtt, csakugyan nem üzlet. De ha az ügynökök nézőpontjából veszem szemügyre a kérdést, akkor sem biztatóbb a helyzet. Zsűrizések alkalmával gyakran elmondják gondjaikat, problémáikat, melyekből minden esetben kiderült, hogy ilyen jellegű megbízásaik egyértelműen terhet jelentenek számukra. Érthető, ha meggondoljuk, hogy a grafika vételárának a munkadíjként meghatározott százaléka jóval kisebb összeget jelent, mint mondjuk egy ugyanolyan terjedelmű, eladáskor ugyanannyi rábeszélést igénylő festmény esetében. Ebből az alapállásból talán még érthető is, ha a galériavezetők, ügynökök nem támogatják a kellő 9 Összekötve. SZEPESI ATTILA: Mindszent hava most minden barna mint borongó Bach-zenében a Duna-víz is barnán úszik el s úgy sodorja a rothadó avart a kutyadögöt meg a partról-eloldott farönköt mintha e barna évszakból napsütött déli tájra menekítené ami ittmarad sötétre érik s az éjszakával ikerarcú lesz hiába szólal itt-ott csengő megkésett madár a romlás üszkös színe a külső tájra kérgesedik s ha bondul is harang csak a ködfüggöny mögül lámpák aranya hiába csendül a tompa sötéthez ódon faliórán a megkopott szüreti kép úgy tűnik át mintha ott jártunk volna távolodó kölyökkorunkban ünnepre vonulók hegedűszóban mustszagú táncba szökök a vetkező lányok ölének titkos lángja e kései barna a lezárkózó férgeké s az alvó csecsemők arca-színe földbemerült szobrok meg álomi tájak hamusötétje rögbe-ékelt magoké s fakérgen-nyugvó lepkeszárnyaké bevackolni a télre túlélni a romlást ennyi a jelszó megízesíteni ünnepek fényszilánkjaival s gyermeki zenékkel mert barnából ezüstre fényesedik már künn a hegyoldal s éjszaka eltévedt madarak keringnek a holdbéli tájon MÁTYÁS FERENC: Árva tanyák Ahol Napunk a földre száll s a harmatból gyöngyöt csinál, ahol az isten is szegény, s föltámadásra sincs remény, hol a tájban minden megállt, akiket az idő kizárt: csöpp tanyák, merre bújtatok kínotokban, mint a juhok? Ti jelzitek múltam, tanyák, kis népek sorsát, alkonyát, velem a homokba vesztek, mert titeket sem kérdeztek. Úgy vagytok, mint mikor ínség jön, s a nép elássa kincsét, — szemlesütve mind elbújtok, kitagadottként lapultok. Mégse múltatok fáj nekem, könnyetek megszokta szemem, az fáj, hogy így maradtatok szívemen fekvő sok halott. KONCZEK JÓZSEF: Hány kezed van neked? Anyám a szőlőtőkékkel perel pedig hát szépen hordja mind az ő kezenyomát, „Ej, hogy titeket már megint permetezni kell.. Alinak, mint ártatlan kiskatonák, zöld gallérjukat arcukba csapja a szentgyörgyhegyi szél, lepke pislog a szárnyaival, rájuk csodálkozik a fürgegyík, hát ki vette észre; ha anyám a szőlőtőkékhez nem beszél, — mind elanyátlanodik? Minden levelük egy-egy kitüntetés, istenem, mama, a tenyereid a zöld, zöld szőlőlevelek, mint kis kölyökférfiakat fölneveled és néha egytöl-egyig meg is fürdeted, és ott marad eres, meleg nagy kezed, sokat hajladozol, hát hány kezed van neked, mama? Hogyan csinálod, hogy ilyen szobrokat készítesz ...? Tenyered szobrai,, élő szobrai, nem katonák, a munka, aki munkát ad, mert munkát adott, hát újra ad, nem műveled a filozófiát, csak a szép, tanulságos szőlősorokat. Balaton, iSes» északi part (Makrisz Zizi grafikája) -T ^ TÓDOR JÁNOS: Túl a szavakon Olyan közel hajolt az alvó asszonyhoz, hogy arcán érezte szuszogását. Fejét a párnába fúrta, a mélység csillagkáprázatába, s újra beleborzon- gott az előbb megélt gyönyörbe. Bőgni szeretett volna, elnáspángolt kölyökként, könny préselő- dött ki lehunyt szeméből. Azt hitték, hogy amit napok óta átélnek, fokoz- hatatlan, a teljesség olyan igézete, aminél többet hiába is remél a halandó. Akarni kevés, kiérdemelni nem lehet, egyik pillanatról a másikra lepi meg a kiválasztottakat. Aztán óráról órára megtapasztalták a révület kimeríthetetlen fokozatait: végtelenbe vivő, egyre elkeskenyedő csigalépcső, arcok tükörfolyosóival. Sokszor az aktust is felülmúlta az érintés remegő bársonya, vagy csupán annak koncentrált imitációja. Álltak egymás mellett a metró peronján, a kezüket sem kellett kinyújtani, mégis megtalálták, amit kerestek. A vágyakozás Himalájában a test sem kell már a kielégüléshez. Szemek tavában elmerülve, sőt az elválasztó teret semmibe véve, kicselezve az időt, feküdni idegen ágyakban, aztán a gondolatátvitel misztériumában ellazulva összekucorodni, mintha a másikat ölelnéd. A boldogság anyagtalan valósága a húsodba, idegeidbe hatol, a zsilett puha kíméletlenségével metszi el, ami elválaszt. Értelmüket vesztik a hétköznapi fogalmak, amelyek az embereket emésztő hiányt próbálják körülírni. Egyszer csak megszűnik az asszonyban a gyomrát szorító feszültség, s benne is a szerelmet szükségképpen kísérő szorongás. Az azonosság halálbiztos nyugalma telepszik a kapcsolatra: semmihez sem hasonlítható öröm. Hiába vannak köztük falak, lelkűk a közlekedőedények törvényei szerint mindig ugyanazon a szinten tartja a vágyat. Ajkával simogatta, a havazás lágy kíméletességével, a nő arcát. Továbbra is csukott szemmel, elképzelve azt, aminek muszáj elkövetkeznie. Az álom ezeregyéjszakájából, az alvajáró öntudatlan tudatosságával nyúlt felé a kéz, hogy tarkóját simogatva adja tudtára, számára ő az egyedüli. Eszeveszetten szerette ekkor az asszonyt, akár a villanyt, úgy kapcsolták le a világot, s a menekülők kétségbeesett igyekeztével szorították egymást. Ez gyökeresen más volt, mint amit eddig átélt. Ebben a kiküzdött, megszenvedett egyszerűségben sűrűsödött minden tapasztalat, amit harminchat év alatt a világról megtudhatott. Pedig ez is kihazudott tisztaság volt, a hülye életkonszolidáció normái szerint csalás, bűn, hányaveti megátal- kodottság. Persze ez most egyáltalán nem érdekelte őket. Régen maguk mögött hagyták már azt a valóságot, amely eddig határt szabott eszméletüknek, képzeletüknek, vágyaiknak. Türelmetlenül akarták egymásban a mindent, tartalmat adni újra az őszinteségnek, a keresetlen szavaknak, a másik fejében megszülető saját gondolatnak. Lázadásuk egyértelműsége nem hagyott bennük kétségeket, megszűntek a gátlások, tudták, amit tesznek, az az egyedüli, amit tehetnek. Nem is lázadás volt ez, sokkal inkább egy kihagyhatatlan, megismételhetetlenségében egyszeri alkalom, aminek kizárólag az elmúlás szab majd határt. A férfi, aki eddig önpusztító módon élte meg az élhetetlenek fojtogató tehetetlenségét, soha nem volt azíliumot talált. Immár a nő lett a mákony, amely az ital helyett is fenntartotta benne a számára nélkülözhetetlen felfokozottság érzetét, ami nélkül képtelen lett volna létezni. Idáig a szerelem, szertelen-édes gyötrelmeivel, maga volt a káosz, nem sikerült száműzni belőle a hazugság finoman adagolt mételyét, az unalom észrevétlen árulását. Közönségesek voltak, mert még ezt is megengedhették maguknak. Nevén nevezték a dolgokat, aligha van ennél nehezebb egyszerűség. Sajátos, a kívülállók számára érthetetlen kommunikációjuk, mely egyes mondatokat, szavakat, érintéseket kizárólag kettőjük által értelmezhető-érezhe- tő jelentéssel töltött meg, nem csupán szórakoztatta, de el is határolta őket. Mi más persze a szerelem, mint a többiek által kódolhatatlan, csodálatosan egyedi jelzőrendszer, amely másoktól elhatárolva köti össze őket? A szerelem, amelynek leírhatatlansága mindannyiszor megkísérti. A szerelem, amely pedig túl van a szavakon.
