Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-28 / 256. szám

1989. október 28. • PETŐFI NÉPE • 11 V SPORT • SPORT • SPORT Akinek Hajba kaptak a játéka miatt Végleg (?) obsitos lett a kézilabda „nagy öregje99 Ritkán adatik meg, hogy arra érdemes kecskeméti kézilabdázót mutassunk be olvasóinknak. Hajba Ot­tóról viszont már régóta szándékozom írni. Gondol­tam, ha már aktív sportolóként elmaradt a bemutatá­sa, akkor majd a búcsú alkalmából sort kerítek né­hány méltató sorra. A lehetőség többször fölkínálta magát, de mindannyiszor megakadt a szándék: Ottó bejelentette ugyan, hogy szögre akasztja a dresszt, de aztán mégis megmásította elképzelését. Most, az őszi fordulók zárása után újból fölröppent a hír: a Dutép SC NB Il-es kézilabdacsapatának 37 esztendős játékosa befejezi sportpályafutását. A Sü­tőipari Vállalat műszaki osztályvezetőjét nem volt nehéz megtalálnom. Beosztottai „házon kívül” intéz­ték feladatukat, ám a „főnök” az íróasztala mögött, iratkötegek társaságában üldögélt. Meglepődött, hogy újságíró kíváncsi rá: a sportág harmadik vonalá­ban játszogató kézilabdás ritkán szerepel a sajtó ha­sábjain. Kissé nehezen indult a beszélgetésünk. Ilyenkor a legkézenfekvőbb a régmúltat fölidézni, a kezdet majd­nem mindig kellemes emléket hagy. Hajba Ottó, bár a fővárosban született, félegyházinak vallja magát. Tizenegy esztendős korában látott első ízben kézilab­dát, a József Attila iskola akkori, kedves emlékű test­nevelője Fülöp Imre volt. Diákjai közül sokan azóta sem tudnak elégszer köszönetét mondani tanáruknak, aki a labdarúgáson kívül minden sportágat kedvelt. A focit azonban kiirtotta az intézmény falai közül. így aztán számos jó atléta, kosárlabdázó és kézis került ki a félegyháziak népszerű iskolájából. Ottó atlétizált és komolyan kézilabdázott. Elérzé- kenyülve meséli, olyan remek csapatuk volt a városi sportiskolában, amely a nagy hírű Ferencváros ha­sonló korú játékosokból álló gárdáját 25—2-re győzte le. Ám akkoriban is népszerű megoldás volt a magyar sportélet intézményrendszerének a drasztikus átszer­vezése, minek folytán szétrobbantották a félegyházi kézilabdasulit, s csak a fővárosban és a megyeszékhe­lyeken engedélyeztek hasonlókat. Középiskoláit Vácon végezte el, ahol az első két tanévben atlétizálnia kellett, magasugrásban és súly­lökésben tartozott korosztálya legjobbjai közé. Nagy fordulatnak nevezi az 1970-es esztendőt, amikor ne­gyedikes gimnazista korában az iskolai kézilabda­csapat tagjaként figyelt föl rá a Vörös Meteor népsze­rű mestere, Kende György. Leigazolták és hamarosan ifjúságiválogatott-kerettag lett. Hiába lépkedett azon­ban egyre magasabban kedvenc sportága szamárlét­ráján, újabb kényszerű kihagyás következett: a sikeres műegyetemi fölvételit követően Sőregházára hívták be katonának, ahol talán azt sem tudták, hány kapura játsszák a kézilabdát... A leszerelést követően Hajba Ottó visszatért az akkor már NB I/B-s Meteorhoz. Hamar rá kellett azonban döbbennie, hogy az egyetemi tanulás mellett nem megy a heti négy edzés. Választása a fontosabb­ra, a tanulmányaira esett. Békében elvált együttesétől és iskolai szinten, a MAFC-ban kézilabdázott tovább. Kiváló edzője volt, az a Harka László, aki hatvanegy­szeres magyar válogatottként oktatta a gárdát. Utol­só éves az egyetemen, amikor megnyertek — az örö­kös győztes TF előtt — a bajnokságot és Pécsett, Nagy Mariannái együtt megkapta az „eozinvázát”, amit a torna legjobbja érdemelt ki. Olyan becsben tartja, hogy még virágot sem látott a Hajba család lakásdísze... Néhány héttel az egyetemi bajnokság megnyerése után hívták az élvonalba. Profistátust ajánlottak, de Ottó úgy érezte, túl szép az ígéret, s valami „svindli” van mögötte. Inkább az NB Il-es Bácséphez írt alá. Tizenkét esztendőt húzott le az Építőknél. Nehe­zen számolja össze, hogy hány edző fordult meg ez idő alatt a csapatnál. Majdnem minden év trénervál­tással kezdődött, játékosok tűntek föl (és később el), csak Hajba Ottó maradt. Igaz, volt úgy, hogy egy teljes idényt kihagyott. Azt mondja, olyan edző tevékenykedett abban az időben a csapatnál, akinek csak a szája volt nagy, a tudása viszont kevés. Lezüllesztette a tehetséges játékosokból álló csapa­tot, s ennek nem akart közeli szemlélője lenni a gólerős átlövő. (Nevét csak azért nem szeretné, ha megírnám, mert még ma is aktív edző, s nem akarja így utólag besározni...) S bár 1980-ban már újból a csapatban találkoztunk Hajba Ottó nevével, a rossz felkészítő munka velejá­rójaként, a csapat kiesett az NB II-ből. Az osztályozót a MAFC ellen játszották, s bár ő, meg a szintén volt műegyetemista Schmidt és Korsós lőtte a mérkőzés góljait, rájuk fogták, hogy eladták a meccset. „Ha így lett volna, akkor a pálya környéki csókafészkeket durrantom telibe a kapu helyett, nem?” — kérdezte még most is fölháborodottan tőlem... Kemény munka árán (és persze új edzővel) kerültek vissza, egy évvel később, s akkor megkezdődött — ahogy meggyőződéssel állítja —: a kecskeméti kézi­labda végeláthatatlan vesszőfutása. Hiába érkeztek a tehetséges játosok az ifiből, sorra tűntek el a csapat környékéről. Állandóan a kiesés ellen küzdöttek. Volt olyan, hogy Hajba Ottó időn túl lőtt szabaddobása jelentette a bentmaradást, máskor pedig a találkozó vége előtt hat másodperccel „suhintott” gólja hosz- szabbította meg együttese NB Il-es mandátumát. Ilyen reménytelen langyosvíz-kavargatás láttán döntött úgy 1984-ben, hogy elég volt, befejezi a játé­kot. Ám addig jártak a nyakára a csapat vezetői, amíg újra lement az edzésre. Ezután öt alkalommal válasz­tották meg a megye legjobb játékosának, harmincöt esztendősen 201 (!) gólt lőtt a bajnokságban. Az együttes és az egyesület helyzete viszont semmit sem javult, idénykezdetek előtt csupán egyet vártak tőlük: valahogy harcolják ki a bentmaradást. Harmincon fölöttiek és húsz alattiak szerepeltek a gárdában. A generációs különbségeket nem mindegyik edzőnek sikerült elsimítania. Ottó kijelentette: nem a kézilab­dapályáról akar a „Béke fasorba” menni. Az elmúlt bajnokság végén újból elköszönt, szerette volna befe­jezni. Ám kijárt az őszi meccsekre, hat találkozó után pont nélkül állt a gárda. Hívták vissza, s újból enge­dett a csábításnak. Kevés edzéssel, de újra csatasorba állt. Csodát nem tett, de a hátralévő öt találkozón azért négy ponthoz hozzásegítette a gárdát. Miért vállalta újból? S ha már ismét elkezdte, miért hagyja abba a bajnokság felénél? — kérdeztem. Dühösen feleli, hogy rossz volt látni, amint a helyén szereplő ifjonc felét sem nyújtja annak, amire ő képes, így, a negyedik iksz felé közeledve. A pályán aztán lete­remtett egy fiatal — egyébként nagyon tehetséges — játékost, amiért bután eladott egy labdát fontos mér­kőzésen. Ázóta az ifjú titánt nem látták, még edzésen sem, s ráfogták: ő üldözte el a csapattól. Ekkor látta be, hogy nem képes már a maiak elképzeléseivel azonosul­ni. Nem értik meg, hogy ha most kiesik a csapat az NB II-ből, akkor valószínűleg befellegzett a kecskeméti kézilabdának! Nem készülnek becsületesen, inkább otthon bámulják a mennyezetet, ahelyett, hogy izzad­nának az edzésen. Ebből a mentalitásból volt elege! Jó munkahelye van a Sütőiparnál, úgy intézte, hogy a fő­nökei nem is tudtak a kézilabdáról. A térde teljesen kikészült, mire befáslizta a mérkőzés előtt, kis túlzás­sal, vége volt az első félidőnek. Hívták megyei csapat­hoz, de már nem akarja folytatni. Hogyan tovább, teljes szakítás a sporttal? Kérdé­semre nem tudott egyértelmű választ adni. Edző nem akar lenni, de nézőként sem bírja ki a lelátón azt, ha csak szenved a helyén játszó kézilabdás. Azért nem megy le edzésre, hogy csak a könnyű gyakorlatokat végezze el, s ezzel bomlassza a légkört. Egyfajta erőn­létmegőrző mozgásra gondol, nagyon szeretne vigyáz­ni arra, ne szaladjon el a súlya. A kézilabdát viszont — állítása szerint — mind­örökre befejezte... — rajtmár — Hatvannégy mezőn feszülő indulatok Röplabdás­ünnep Kecskeméten Dunszt István karikatúrája invitálta az egykori kecskeméti röplabdásokat kedves edzőjük, gimnáziumi tanáruk felköszön­tésére. Dunszt Ferenc, alias Fri- ci bá’ ma 50 éves. Tiszteletére jönnek egybe újból a régiek, ta­lálkoznak egymással egy-mér­kőzés és egy hangulatos vacso­rával egybekötött emlékidézés erejéig. Több mint százan lesz­nek jelen, s nevükben is kívá­nunk hosszú életet a sportág népszerű szakemberének, Dunszt Ferencnek. Ugyanaz másképpen Csütörtöki számunk­ban megjelent „Szorítón kívüli szorító gondok” cí­mű írásban egy Füles ne­vű ifjút említettem, mint a múlt heti ökölvívó­mérkőzés egyik negatív hősét. Tegnap felkereste szerkesztőségünket Ipoly Zoltán, és közölte, hogy őt mindenki ezen a néven ismeri a megyeszékhe­lyen. Most a barátai, kol­légái már messziről mu­togatnak rá, vagy egysze­rűen az orra elé teszik az ominózus cikknél kinyi­tott újságot. Sőt, otthon az asszony is jól leterem­tette, pedig nem csinált semmit, csak szurkolt a bunyósoknak. A fiatal­embert látva, bátran kije­lenthetem, hogy ez a Fü­les nem az a Füles, aki a cikkben szerepelt. Mit tehet most az új­ságíró? Legföljebb lenyel­heti a tollát, de ez nem segít Ipoly Zoltánon. In­kább örül annak, hogy városában sokan szeretik ezt a sportot, és úgy lát­szik, közülük többen vi­selik a Füles becenevet. —sze— A héten többórás ülést tartott a Magyar Sakk Szövetség elnöksége. A tanácskozás során többször is felizzottak az indulatok, különö­sen akkor, amikor arról volt szó: kifizessék-e az úgynevezett nem­zetközi minősítésért adható havi összeget azoknak a sakkozóknak, akik lemondták a részvételt a ma kezdődő luzerni csapat-világbaj­nokságon. Először az OB I-es csapatok szerdán megalakult ligájáról esett szó, s arról a kérdésről, hogy a jelenlegi 14 fős csapatlétszámot 10- re csökkentsék. A döntést egyelőre elnapolták. Mindenesetre a jövő­ben azt tervezik, hogy a női csapa­tokat külön indítják a férfiegyütte­sektől. Ezután dr. Doleschall Sándor, a jelenlegi elnök — aki már bejelen­tette, hogy nem kivánja újból jelöl­tetni magát — értetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy miért jelent meg szerdán az egyik napi­lapban az új elnökjelöltet — dr. Kunos Péter pénzügy-minisztériu­mi államtitkárt — bemutató cikk, mondván, hogy ez még túl korai volt. Lehet, hogy Kunost meg sem választják, az pedig neki lenne a legkellemetlenebb. Erre az elnök­ség néhány tagja azt mondta, nincs mit tenni, üyen a nyüvánosság... Rigó János, a jelölőbizottság elnö­ke egyébként elmondta, hogy egyelőre dr. Kunos Péteren kívül nincs más jelölt, jóllehet, a közgyű­lés most elfogadott időpontjáig — december 15-éig — még bárki jelentkezhet. Szavazással döntött az elnökség arról, hogy a Grószpéter Attila (Dutép SC), Horváth József és Tolnai Tibor mögötti negyedik vi­lágbajnoki zónaversenyi helyért Horváth Gyula (ZTE) és Pálkövi József (Bp. Honvéd) november 18 —23. között vívja meg a négyfor­dulós párosversenyt. Arról egyelő­re nem tudtak határozni, ki képvi­selje a magyar színeket a decembe­ri, amhemi ifjúsági EB-n (20 év a korhatár): Fogarasi Tibor vagy Varga Zoltán, esetleg Polgár Judit. Kiderült, hogy a hármuk közül messze a legmagasabb értékszám­mal rendelkező női világranglista­vezetőt hivatalosan még fel sem kérték a szereplésre! Heves vita alakult ki a soron következő programpont körül: fo­lyósítsák-e a havi 1000-3000 forint között adható, úgynevezett nem­zetközi minősítésért járó juttatást azoknak a sakkozóknak — Por- tisch Lajos, Ribli Zoltán, Pintér József —, akik lemondták a rész­vételt a hét végén kezdődő luzerni csapat-világbajnokságon. Ozsváth András, a Magyar Sakkélet felelős szerkesztője drá­mai szavakkal ecsetelte a probléma erkölcsi vonatkozásait, s feltette a kérdést: milyen alapon jár a pénz azoknak, akik megtagadják a nemzeti színek képviseletét. Erre dr. Lakó László főtitkárnak és dr. Doleschall Sándor elnöknek az volt a válasza, hogy a szabályzat értelmében ez a pénz adható a fent említett sportolóknak, méghozzá a jog megszerzésétől számítva két éven át, márpedig ez a két év még korántsem járt le. Az is igaz vi­szont, hogy a szabálypont úgy kez­dődik: „az a válogatott sportoló, aki...”, márpedig az egyéni sze­replés nem számít válogatottság­nak. Egy biztos: ebben a kérdésben is a következő elnökségi ülésig, no­vember 16-áig halasztották el a döntést. Karate Világ Kupa: vendégek és távolmaradók Ki jön és ki nem? — vetődik fel a kérdés minden nagy karateverseny előtt. Nincs ez másképp a III. IBUSZ karate Vüág Kupát megelőzően sem. Az már biztos, hogy nem jött el Budapestre Emmanuel Pinda, a franciák négyszeres bajnoka, aki egy kalandfilm főszerepére készül. Ugyancsak hiányzik Victor Charles, az angolok háromszoros világbaj­noka, aki egy londoni testőriskolát szervez. Itt van viszont a kiváló japán csapat, amely négy korábbi világbajno­kot vonultat fel. Az edzéseken külön közönség figyelte a 41 éves, hatda- nos mestert, Sakumotót, aki az utóbbi nyolc világverseny (vb-k, Vüág Kupák, Ázsia-bajnokságok) győztese volt. Budapest vendége az olasz Claudio Guazaroni, aki hosszú évek óta a nehézsúly egyik kiemelkedő csillaga. (Gondot nála csak az okoz, hogy néha elveszíti a fejét. A tavalyi EB-n például felpofozott egy nézőt, aki beleszólt a bírókkal folytatott vitájába.) A Budapest Sportcsarnokban lakik Atef Abaza egyiptomi karatéka is. A most 45 esztendős sportoló a tavalyi vb-n azt mondta, hogy véglegesen szakít a versenyzéssel. „Egyes bírók komolyan veszélyeztetik a karate fejlő­dését. Nem szabad engednünk, hogy tönkretegyék ezt a gyönyörűséget, amit karaténak nevezünk”—nyüatkozta a kairói vüágbajnokságon Aba­za. Mint most Budapesten kiderült, a versenyzést nem hagyta abba. Ugyan­akkor megkezdte edzői tevékenységét is, jelenleg a kuvaiti válogatott élén tartózkodik Magyarországon. Áz MTI-nek nyüatkozva ezt mondta: — Úgy érzem, hogy jobb az erőnlétem, mint néhány éve, amikor vb-bronzérmes voltam. Nyüvánvaló, a napi kétszeri edzes nem múlhat el nyomtalanul. Az egészség, a szellemi frissesség megtartása számomra más módon nem is képzelhető el. A tanítványaimnak is meg kell tanulni­uk, hogy a karate olyan, mint az arany. Meg kell óvni az értékét és vigyázni kell a tisztaságára — fejtegette a veterán karatéka. RÖVIDEN • RÖVIDEN # A Benfica — a Bp. Hon­véd szerdai BEK-ellenfele — nyerte a portugál labdarúgó Szuper Kupát, amelyért a baj­nok és a kupagyőztes csapott össze. A lisszaboniak 2—0-ra verték a Belenenses együttesét. • Az Admira Wacker—Fe­rencváros labdarúgó KEK- mérkőzésen, Bécsben a magyar szurkolók rendbontása miatt az UEFA azzal büntette a magyar csapatot, hogy a visszavágót és a harmadik forduló hazai talál­kozóját a fővárostól 150 km-es távolságban játssza le a zöld­fehér együttes. A jövő szerdai visszavágóra így Szegeden kerül sor. A Ferencváros megfelleb­bezte az UEFA döntését, és azt kéri, hogy a harmadik forduló­val kapcsolatban vonja vissza a 150 km-es „megkötést”. Nem hivatalos hűek szerint a fővárosi klubnak nem kell kifizetnie a ki­látásba helyezett 50 ezer svájci frankot. • Szinte már biztos, hogy a jövő évi Hungalu Budapest Nagydíj, a legrangosabb atléti­kai GP-találkozókat — Brüsz- szel, Zürich, Nyugat-Berlin, Köln — felölelő augusztusi so­rozat kezdő állomásaként, au­gusztus 5-én kerül megrende­zésre. • Tragikus baleset következ­tében életét vesztette Jerzy Ku- kuczka, a világ egy leghíresebb hegymászója. A lengyel alpinista a Himalájában, a 8511 méter magas Lhotsze megmászása közben, zuhant a mélybe. Ku- kuczka volt a hegymászás törté­netében a második ember, aki meghódította a világ mind a ti­zennégy, 8000 méternél maga­sabb hegycsúcsát. Dr. Csapó Gábor: Profi volt a profi a parton is Új szelek fújnak Magyarországon, s nemcsak á politikában, hanem a jelék szerint a sportban is. Ezt mutatja, hogy a vízilabda-szövetség ka­pitányi posztjáért most már nem — csak... — a kulisszák mögött folyik a küzdelem, ha­nem a nyilvánosság előtt is, amolyan választási harc formájában. Két önjelölt mindenesetre már a sajtóban is jelentkezett: dr. Konrád János nemrégiben az Esti Hírlap hasábjain, míg dr. Csapó Gábor a Telesport csütörtöki műsorá­ban indította meg „kampányát”, amelyet utób­bi pénteken délelőtt, a Vasas Pasaréti úti klub­házában tartott sajtóértekezlettel folytatott is. A 250-szeres válogatott pólós, aki 1973 és 1986 között szerepelt a nemzeti együttesben, ohmpiai, világ- és Európa-bajnoki aranyérem­mel büszkélkedik. Az utóbbi 5 évet játékosként majd edzőként Olaszországban töltötte, köze­lebbről Szicíliában, a Palermo és a Siracusa csapatánál. — Miért ezt a módját választottam a kortes­kedésnek? — kezdte egy kérdéssel a sajtóérte­kezletet a világ vízüabdasportjának kiemelkedő alakja. — Először is, idestova 5 éve Magyaror­szágtól távol élek, s bár azt nem mondhatnám, hogy elfelejtettek, de nem árt felhívni magamra a figyelmet. Másrészt sokkal becsületesebbnek taftóm az ilyen nyílt jelentkezést, mint a szövet­ségben vagy egyéb hatalmasságoknál folytatott „lobbyzást”. Programjának ismertetését a jogi doktori és szakedzői diplomával rendelkező Csapó az anyagi kérdések megoldásának tervével kezdte. Szerinte a játékosok egyéni szponzorálása lenne üdvözitő, s ezzel az egyéni felelősséget és ver­senyszellemet is fokozni lehetne a válogatotton belül. Rosszul menedzselik a magyar pólósokat i— szögezte le Csapó |—, majd példaként hozta fel, hogy az olasz bajnokságban egy azonos képességű jugoszláv és magyar vízilabdázó fize­tése között akár 5-8-szoros különbség is lehet — .persze, nem a magyar javára... A kapi­tányjelölt a fiatal tehetségek képességeinek ki­bontakoztatásához az egyik utat amerikai egye­temi ösztöndíjak megszerzésében látja — ez is a menedzselés egyik formája. — Az tény, hogy manapság nincs Szívósunk és nincs Faragónk, de igenis vannak szép jövő előtt álló, ügyes fiataljaink — mutatott rá az előadó, aki önmagát is nyugodtan említhette volna ebben a sorban. — Kár, hogy nem hasz­náljuk ki azt a taktikai lehetőséget, amelyet kiemelkedő tudású kapusaink teremtenek meg. Egy Nemes, egy Kuna vagy egy Ambrus előtt nyugodtan lehetne zónázni, ők megfognák a távoli lövéseket, s ez kétségbeesésbe kergetné az ellenfelet. — Nem értem, miért kell a decemberben, vagy ki tudja, mikor sorra kerülő közgyűlésig várni a szövetségi kapitány kijelölésével? — kérdezte Csapó, akit sürget az idő, mert febru­árban kezdődik az olasz bajnokság és őt szerző­dés köti a Palermóhoz. Azt csak akkor bontaná fel, ha megválasztanák kapitánynak. A továbbiakban még számos, figyelemre mél­tó, megszívlelendő gondolat hangzott el a ta­pasztalt sportember szájából, aki igazi profi volt a vízben, s a jelek szerint a parton is az. Talán cinikusnak hangzik az a kijelentése, mi­szerint „a játék sava-borsa a pénz”, de való igaz, hogy a mai játékosokat már csak anyagi­akkal lehet nagyobb teljesítményre ösztönözni. Csapó különböző magántámogatóktól és más szponzoroktól legalább 4-6 millió forint sport­ági támogatást ígért arra az esetre, ha ő lenne a kapitány. Szűkebb vezetői stábjában, önmaga mellett, még egy pályaedzőt és egy menedzsert képzel el, de hogy ők név szerint kik lennének, arról nem beszélt. Ha ő állíthatná össze a válo­gatottat, az 70-80 százalékban megegyezne a bonni EB-n (lejszerepelt gárdával, vagyis túl­zott vérátömlesztésre nincs lehetőség, de szük­ség sem. Befejezésül újból sürgette a szövetségi kapitány haladéktalan kijelölését, amivel egyet is lehet érteni, mert valóban nincs vesZtegetni- való ideje a magyar vízüabdának.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents