Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-13 / 243. szám

1989. október 13. • PETŐFI NÉPE • 5 MA: PREMIER A KAMARASZÍNHÁZBAN Kései találkozás Két jó színész játssza, a harmadik rendezi. — Legtö­mörebben talán így lehetne jellemezni a kecskeméti Katona József Színház kamaraszínházának ma esti bemutató előadását: Alekszej Arbuzov Kései találkozás című darabjának színre vitelét. E kétszemélyes lírai játék női főszerepét a Jászai-díjas Gumik Ilona, míg a férfi főszerepét a kiváló művészi címmel idén kitüntetett Fekete Tibor alakítja. Az előadás rendezője ugyancsak mint színész közismert a kecskeméti közönség előtt: Kovács Gyula, akitől a hét elején, az egyik főpróba után kértünk interjút. — Ha jól tudom, nemcsak ebben a színházban, de eddigi egész pályád során, ez az első önálló rendezésed. Az önállót külön hangsúlyozni kell, ugyanis két évaddal korábban, a Maszlag című darab kecskeméti előadásá­nak már társrendezője voltál. — Valóban. S nemcsak az önálló rendezéshez kap­tam lehetőséget a direktor úrtól, hanem arra is, hogy magam válasszam meg a darabot, illetve annak sze­replőit. Bár a választásban az utóbbiak inkább moti­váltak. — Mégpedig? — Régen ismerem Gumik Ilonát meg Fekete Ti­bort, s mindig csodáltam a tehetségüket. Tudtam: velük együtt dolgozni, már fél siker. Félreértés ne essék, nem kimondottan kétszemélyes darabot keres­tem, de mindenképpen olyat, amelyben nem kell túl sok szereplőt mozgatni, dirigálni. — A színpad kicsinysége miatt, vagy mert első pró­bálkozásra nem merted túl nagy fába vágni rendezői ambícióktól villogó fejszéd? — Is-is. Bár, akár a lehetőségeket, akár a bátorsá­gomat nézzük, a jövőben valószínűleg nem kis túlzás lesz a villogó jelző, ami rendezői ambícióimat illeti. A lényeg, hogy az emberközpontúsága, az emberi érzelmek, kapcsolatok életszerűsége ragadott meg leg­inkább Arbuzov művében. Ami nem egy bulvárvígjá­ték, annál sokkal mélyebb gondolatokat hordoz. Két ember találkozása, de bizonyos tekintetben két Her­kules találkozásának is mondhatnám. Hiszen az egyik a fájdalmas hűség, a másik pedig a boldogság létfon­tosságát igenlő, „nagy erejű hős”. Valójában a tűz és víz ez a két hétköznapi ember, de a sors hasonló sebeket ejtett rajtuk, s hasonló a magányuk is. Ez hozza őket össze különbözőségeik ellenére, vagy azzal együtt is, ha az ellentétes pólusok vonzására gondo­lunk. Nagyon jó darab. 0 Próba közben: Fekete Tibor, Gumik Ilona és Kovács Gyula rendező. — Nekem más a véleményem. Mert a megragadó lélektani ábrázolás, illetve a gondolatiság nem párosul adekvát dramaturgiával. A konfliktust csupán a külön­bözőségük adja, de ez nem elég ahhoz, hogy a valóban „súlyos” mondanivalót jól eladja.- Ezen lehetne vitatkozni. Tény, hogy ebben a darabban alig van felesleges mozzanat, mondat. Szin­te mindegyik utal valamire, bár lehet, hogy csak két- három jelenettel később értjük meg őket. — Ha jól tudom, e darab eredeti címe: Régimódi történet. — így van, és szerettem volna is; ha — több mint tíz évvel később, a Madách Színház bemutatója után, amikor a Kései találkozás címet kapta — a kecskemé­ti előadás az eredeti címen fut. A direktor úrnak más volt a véleménye. Én azonban reménykedem, hogy a siker nem ezen múlik majd. A ma esti bemutató előadás díszleteit a Nemzeti Színház kiváló művésze, Csányi Árpád készítette. Jel­meztervező: Molnár Gabriella. Zeneszerző: Hajdú Sándor. Szcenika: Vujovich György. Koloh Elek „Megszenvedtem a hadiözvegységet” KETTŐS ÜNNEP — VÁLTOZOTT-E A FŐISKOLA PROFILJA? ÚJ TANTERV KÉSZÜL — SZAKMAI, ERKÖLCSI, ETIKAI ÉRTÉKEK A tudáson van a hangsúly Beszélgetés dr. Kulcsár Bélával, a GAMF főigazgatójával „Bizonyára élnek városunkban is • olyan személyek, akik megszenvedték valamelyik hadifogolytábor poklát. Szenvedéseiket kárpótolni alig lehet, de szeretnék a magam szerény eszközeivel rendelkezésükre állni, hogy a nyugdíju­kat felülvizsgáltatnám ... Szeretném, há azok az özvegyek is felkeresnének, akik egykori hadifogoly férjük után kapnak özvegyi nyugdíjat...” —-egye­bek között ezeket a sorokat jelentette meg a közelmúltban | kiskunhalasi Tóth Istvánná országgyűlési képviselő. A felhíváshoz véletlenszerűen kap­csolódik özvegy Szécsi Ferencné levele, aki végül is a május 6-án Egy megalázó kérdőívről címmel (a pedagógusok ala­csony nyugdíjáról szólt) megjelent írá­sunkhoz szólt hozzá. Elpanaszolta — bár ő sosem tanított —: „a kiskunhala-. si bölcsődétől mentem nyugdíjba mint szakképzett gyermekgondozónő, 1974. július 1-jével, 20 év 252 nap szolgálati időre kaptam 3673 forintot... külön­ben is éii a múltamról regényt tudnék írni.” És íme a „regény”, amit szemtől szembe mondott el a vékonydongájú, egykedvű kiskunhalasi asszony: „Tízen voltunk testvérek, öt fiú, öt lány. Szegény szüléink Pirtón egy szo- ba-konyhás, földes lakásban neveltek berniünket. Slezák Ferenccel 18 éves koromban jegyeztem el magamat. Sze­rettük egymást. Szép ember volt; bar­na, erős, piros. Szüleim meg az ő bátyja ellenezték a frigyet, mondván, Feri még nem volt katona. Visszaadtam a gyűrűt. Abban maradtunk, ha a sors úgy hozza, összekerülünk. Negyven- kettő őszén elvitték katonának. Egy­szer a selymesi sorompónál az édesany­jáénak leadott egy levelet, viszik a frontra. Nekem már onnan írt. Vissza­írtam: „Várok rád”. Nem soká, 1943- ban értesítettek, hogy Hódmezővásár­helyen, a hadikórházban van. Majd jött a távirat, Szabadkára vitték. Jelölt anyósommal meglátogattuk. Siralmas volt, amit ott láttunk. Levágott lábú, karú katonák. Őneki öt lábujját ampu­tálták. Amikor hazakerült, azon az őszön megesküdtünk. Közben mesélt a katonaidőkről: a havon, amikor lég^ nyomás érte őket... felébredve a hó megolvadt alattuk, közben meg a csiz­mába belefagytak a lábaik. Mondta is szegény, ha a fegyvere nála lett volna, főbe lövi magát, mert tudta, ennek nem lesz jó vége. Érveltek is a szüleim még az esküvő előtt. Lányom, ilyen bajai vannak. De a szerelem... Megszületett a kislány. Kétéves volt, amikor újra várandós letten;. Közben a férjem csúnyán köhögött, lázas volt. Nincs más hátra — gondoltam — be­fogni a lovakat. Selymesen, az anyóso- méknál laktunk. Ferit a kiskunhalasi tüdőgondozóba vittük, dr. Csetényi fő­orvos úrhoz. Mondta is, nagy baj van ... Az idő telt. Közben a lába mi­att leszázalékolták. Már a nyolcadik hónapban voltam, amikor eltiltottak tőle, mert fertőző beteg lett. Ő bízott a jobbulásban, nem engedte magát sza­natóriumba vinni. .. ’47 májusában, 27 évesen meghalt.. Jött a nyomor. Elvették még azt a pár száz forint rokkantsági nyugdíjat is. Azt mondták, nem a lábfagy ás mi­att, hanem a tüdő bajban halt meg. A főorvos ma is tudná igazolni, hogy a két betegség öss;?efüggött. Kétéves volt a lányunk, a kisfiúnk nyolc hóna­pos. Azt mondták, menjek a téeszbe dolgozni. Aztán olvastam az újságban, hogy Pesten, a Túr janica Anna gyer­mekgondozó-képző intézetben 35 év alatti nőket felvesznek. Harminckét éves voltam. Édesamyám azt mondta: ha úgy érzed, meg tudsz lénni, tanulsz, vigyázok a gyerekek re. Jó.eredménnyel végeztem, még dicséretet is kaptam. A kiskunhalasi bölcsődébe kértem ma­gam, ahol 680 forinttal kineveztek gyermekgondozónak:. 1974-ben, ami­kor nyugdíjba menteim, 1930 forint volt a legutolsó fizetésem. Amíg dolgoztam, Halason albérlet­ben laktam, és ami kor csak tudtam, rohantam Pirtóra, 1 gyerekekhez. így volt-ez addig, amíg el hem végezték a nyolc osztályt. Már önállóak. Szegé­nyesen élnek, üük-verik a világot. De jószívű mind. Ez az örökségük. Hogy Szécsiné néven írtam? Még előtte Bódiné lettem. Ebből a házasság­ból született még egy lányom. Most 35 éves, csak az apja régen elment egy másik asszonyhoz. Szécsi Ferenc özvegyember volt. Ö is meghalt, tizenkét esztendeje. Odamen­tem az egyik lányomhoz lakni. Persze, férjhez ment, gyereke lett. Másfél szo­bában annyian! Kértem egy kis tanácsi lakást. Ezt két éve kaptam. Egy szoba, elég ez nekem. Most 3927 forint a nyugdíjam. A gyerekeim ezt-azt adnak, zöldséget, gyümölcsöt, befőttet. Min­dennap főzök, az egyik unokám — a hat közül — menyecske. Építkezik. Nehéz most a fiataloknak. Mondtam, gyere ide, Gabikám, én mással nem tudlak segíteni, csak ebéddel. Meg ha van egy tányérral, jut a másikkal is. Néha a lányom is idejön. Ad is minden héten háromszáz forint kosztpénzt. Csak kapnék valami kis kárpótlást, azokért az évekért! Megszenvedtem egy évtizedet! át a hadiözvegységet. Hä keserves is volt, de nem adtam a gyere­keimet senkinek. És már 70 múltam. Sosem lesz jobb? Csak tengődnek az öregek. Ha egyszer elmehetnék kirán­dulni! Elnézem a tévét, a nyugdíjasok műsorát, s hallom: ide, meg oda men­nek. De jó volna! Pénz nélkül azt sem lehet! Főzök, mosok, eldolgozgatok. Mikor — mit. Bár már nem nagyon látok, csak így, ha a két szemüveget egymásra teszem. Meg kellene műttetni a szemem. Én csak nyugodtan szeret­nék élni. Hogy hova mennék? Télen nem,- mert félek a hidegtől. Csak ide Magyarországra. Szép tájakra. Mind- egy. . # ' ■ Segítenék én többet is a gyerekei­men, az unokáimon. Én csak a tányér levest tudom nekik adni. Van két déd­unokám is. Ruhára nem kell, no, nincs sok. De névnapra, meg anyák napjára mindig hasznos dolgot — otthonkát, papucsot — hoznak a gyerekek. Any- nyit ki tudok spórolni, hogy valamivel cserébe megkínáljam őket. Nekem az egész életem abból könnyű volt, hogy csak a gyerekeimnek éitem. Boldog voltam köztük mindig, akármilyen sze­gény voltam. És ők is szeretnek. Ebben élveztem ki az életet. Ha lenne legalább havonta 5 ezer forintom! Egy-két ezret megspóroltam azért, ha valami közbe­jön, mint most, a konyhai fűtés rossz. De nem égetem ám mindig. A fürdő­szobában is csak fél órára csavarom rá, amíg mosakodom. Ezt a lakást is a gyerekeim hozták rendbe. Hát nekik sem futja nem tudom, mikre. Gondját viselem, s kiszolgál ez engem, ameddig élnem kell.” Lejegyezte: Pulai Sára A kecskeméti GAMF kettős ju­bileumot ünnepel. Huszonöt esz­tendővel ezelőtt, 1964-ben alapí­tották a főiskola jogelődjét, a kecs­keméti felsőfokú technikumot, majd öt évvel később, 1969 au­gusztusában az Elnöki Tanács Gépipari és Automatizálási Mű­szaki Főiskola elnevezéssel főisko­lai rangra emelte az intézményt. E két jeles évforduló kapcsán kér­tük fel dr. Kulcsár Béla főigazgatót a beszélgetésre. — Mit jelent a kettős ünnep a GAMF életében? — Mindenképpen komoly ese­mény ez az intézmény történeté­ben. A magyar műszáléi felsőokta­tás 250 éves múltra tekint vissza. A GAMF létrehozása ennek „csak” egytizedét képezi, de szá­munkra mégis nagy fontosságú. A negyedszázad gyökeres válto­zást jelent. 1964-ben és 1969-ben is más-más oktatási célkitűzéssel in­dultunk ... — Bocsánat, hogy közbevágok. A hatvanas esztendők végén, ami­kor a GAMF is „átalakult”, re- formidőket éltünk. Most, amikor pedig ünnepelnek, megint csak je­lentős átalakulás megy végbe a gaz­daságot és a politikát illetően is. Jelent-e ez valamit egy főiskola szá­mára? K9a két korszakot nem lehet összehasonlítani. Nemcsak az 1969-es fordulópontot venném ide, hanem az 1964-es indulást is. Ak­koriban, a világgazdasági kon­junktúra közepette, a magyar gaz­dasági élet felfelé ívelő, nagy távla­tokat felrajzoló pályaszakaszának idején, a mezőgazdaság iparszerű termelési rendszerének, a vidék iparosodásának korszakában kezdtük el az oktatómunkát. Ma egészen más a perspektíva, más a világgazdaság helyzete. A tudás domináló szerepet tölt be. — Talán g főiskola profilja, célja is megváltozott? Húsz-huszonöt év­vel ezelőtt műszaki szakembereket, mérnököket „adtak”, mintegy ki­szolgálva az igényeket, ma pe­’ dig... — Nem egészen így van, nem ennyire egyszerű a képlet. Negyed- százada az akkori kornak megfele­lő színvonalú üzemmémökképzés- ben kellett helytállnunk, most pe­dig a jelen, illetve a jövő követel­ményeit kell szem előtt tartanunk. A munkaerő-struktúrák átalaku­lása is meghatározta tevékenysé­günket. Igaz, hogy évtizedekkel ezelőtt is voltak automatizált be­rendezések, de az irányító szerepet az ember töltötte be. Mára meg­változott a helyzet, felügyelet nél­küli berendezésekkel kell számol­ni, sőt, nyugaton már az informati­ka társadalmáról beszélnek. Eze­ket a tényeket nem szabad figyel­men kívül hagynunk. — Máris a jelennél tartunk. Mit nyújt ma a GAMF? — Főiskolánk is magán viseli a felsőoktatás általános problémáit. Például azt, hogy az elmúlt idő­szakban a felsőoktatásra kevesebb pénzt fordítottak. Hiányzott egy olyan invesztíció, ami a korszerű gyakorlati képzés bázisát teremtet­te volna meg, illetve csak nagy erő­feszítések árán lehetett előbbre jut­ni. — Mire gondol? — Kezdjük a számítástechniká­val. A hetvenes években, a számí­tástechnika magyarországi térhó­dításának idején, a felsőoktatás nem volt kedvező helyzetben, azt is mondhatnánk: a berendezések nem mindenhol álltak rendelkezés­re. Intézményünk arra törekedett, hogy a progresszív fejlődés irány­zatainak megfelelő eszközbázist teremtse meg. Említhetném a ro­bottechnika, a számjegyes vezér­léstechnika területét, de azt is el kell mondanom, hogy a rendelke­zésünkre álló eszközök korszerűsí­tését már nem mindig tudtuk nyo­mon követni. — Hogyan lehet mégis frissen, naprakészen oktatni? — Megjegyezném, hogy az in­formációkat illetően frissek va­gyunk. Mintegy százötven külföldi folyóirat jut el a főiskolára, a szak­könyvek is segítik a korszerű taní­tást. Pénzügyi lehetőségeink korlá­tozottak, de igyekszünk S például pályázatok és egyéb csatornák ré­vén — megteremteni a modem ok­tatás alapjait. Elavult berendezé­sek nem képezhetik a gyakorlati munka tárgyi feltételeit. Sajnos, ennek ellenére bizonyos helyeken erre rákényszerülünk. — Milyen gondokkal küszköd­nek? —: Nem szeretek a bérhelyzetről beszélni, hiszen sokan, sok fóru­mon szóvá tették már. Tény és va­ló, hogy nálunk is nyomasztó ez a kérdés. Oktatóink bére 2500— 3000 forinttal alulmarad a vállala­toknál dolgozó, hasonló végzettsé­gű szakemberekétől. A gép- és mű- szerállományris gondot jelent, de bízunk abban, hogy a közeljövő­ben jelentős előrelépést tehetünk a meglévő berendezések fejlesztését illetően. Űj tanterv készítésének munkálataiba kezdtünk, és a kö­vetkező ősszel, remélhetőleg, már új metódus szerint láthatunk az oktató-nevelő munkához. — Mennyiben lesz más az új tan­tervűk az eddigitől? — Filozófiájában és struktúrá­jában Jesz más. — Elavult volt a régi tanterv? Soha nem a tantervben van a hiba, hanem a tananyag, az isme­retanyag milyenségében. Elképze­léseink szerint lesznek kötelező jel­legű, alapozó ismeretek, valamint a hallgatók érdeklődési körének megfelelően választható anyagok, elsősorban a szakismeretekre vo­natkozóan. Persze, önmagában így nem elegendő elindulni, meg kell vizsgálni a személyi és tárgyi felté­teleket is, és a körülményekhez, lehetőségekhez képest kialakítani a tantervet. — Minden egyetem, főiskola ily módon formálhat sajátos arculatot Ha az önök új elképzeléseit vizsgál­juk, talán már a jövő is kirajzolódik. — Igen. Nagyobb szerepet szá­nunk a korszerű ismereteknek, a számítástechnikának, az informa­tikának. Ezt azért hangsúlyozom, mert az életbe lépő új tantervi irányelveink szerint indul majd üzemmérnöki szak, amely magá­ban foglalja a technológia, a szer­számszerkesztés, a műanyag­feldolgozás, az automatizálás és a termelésirányítás szakirányait, va­lamint az informatika tudományá­val is foglalkozhatnak majd a leen­dő hallgatók, „belép” majd a már most is meglévő műszaki szakok­tatói szak. — Úgy veszem észre, egyre in­kább bővül a kör. Erre törekszünk. — Ön 1971 óta dolgozik a GAMF-on, 1985-től főigazgató. Hogyan látja: átalakult-e valame­lyest a mérnökképzés? A változó politikai helyzet megkívánja-e a más szellemű oktató-nevelő mun­kát? — Ha csak szűkebb szakterüle­temet, a gépipar automatizálását, a robottechnikát nézem, azt kell mondanom, nem volt olyan év, hogy ne csiszoltunk volna a tan­anyagon. A tanszék laboratóriumi berendezései is kicserélődtek. Nos, ez a felsőoktatás természetes vele­járója. Ha nincs meg a folyamatos változás, az komoly gondot okoz­hat. Kérdésére válaszolva: a GAMF-nak, úgy mint más felső­fokú intézménynek, az a feladata, hogy szakmai, erkölcsi értékeket termeljen, gondozzon, azokat köz­vetítse a hallgatóknak korszerűen, magas színvonalon. Tehát a tudá­son van a hangsúly. — Az elmúlt negyedszázadban azért sok minden megváltozott. Nincs már KISZ, sztrájkolhatnak a diákok, nyílt levelet publikálhatnak az oktatók. Hogyan tükröződik ez például a GAMF-on belül? — Korábban is és most is azt vallom, a különböző nézetek csak társaink nézeteinek tiszteletben tartásával élnek meg egymás mel­lett. Türelemmel, szakmai viták kereszttüzében kell a problémákat megoldani. — Mit kíván a következő 25 esz­tendőre? — Nehéz erre válaszolni, jósla­tokba bocsátkozni. Nekünk mint felsőoktatási intézménynek nem lehet más feladatunk, csak a tudás legjavát eljuttatni a hallgatóknak, őrizni, továbbfejleszteni meglévő értékeinket. Borzák Tibor MAGYARORSZÁGON ELŐSZÖR Händel Salamon című oratóriuma Baján Különleges zenei alkalomnak lehetnek tanúi mind­azok, akik ma (pénteken) este 7 órára eljönnek a bajai Posta Sándor sportcsarnokba, eleget téve a rendező, a helyi Liszt Ferenc énekkar meghívásának, és meg­hallgatják Händel Salamon című oratóriumát. Az elő­adás első magyarországi bemutatónak számít. Tudo­másom szerint a nagy barokk szerzőnek ezt a művét hazánkban még soha nem játszották, és amint Antal György Liszt-díjas karnagytól, a koncerten közremű­ködő pécsi kórus vezetőjétől megtudtam, Németor­szágban is 67 esztendővel ezelőtt adták elő utoljára. Aki meg ismeri, az legfeljebb egy angol kiadású hang­lemez birtokában juthatott ehhez a nagyszabású ora­tóriumhoz, melyet a zeneszerző 1749-ben, 64 éves korában irt. A hangverseny karmestere, 7osef Wagin, a próbák miatt már a múlt hét végén megérkezett Pécsre. Telefonon kértem tőle interjút. — Karnagy úr! A Salamon című oratórium előadásá­ra négy énekkar és zenekar társult. Ez szinte páratlan eset. Különösen, ha arra gondolok, hogy két kórus az NSZK-ból érkezett. Mi adta ehhez az ötletet? — Mi mindannyian, akik ebben a produkcióban részt veszünk, hiszünk a zene embereket, nemzeteket összekapcsoló csodálatos erejében. Most egy igazi szép feladat ad reá alkalmat. Az első, s hadd tegyem hozzá, kitűnően sikerült közös erőpróba tavaly de­cemberben történt, amikor nálunk, Düsseldorfban, bemutattuk Bach Karácsonyi oratóriumát. Nagyon kedvező volt a sajtóvisszhang. Ez egyáltalán nem meglepő, ha tudjuk, hogy a pécsi kórusnak a mostam a tizenegyedik oratóriumbemutatója — ez példátlan sorozatnak számít —, a bajai énekkar pedig 130 éves múltra tekinthet vissza. — Mi az oratórium témája? — Salamon király bibliai története, de mindenek­előtt egyik legendás tulajdonsága: „Megáldotta Isten Salamont nagy bölcsességgel: nagy tudást és oly bősé­ges ismereteket adott neki, mint a tenger partján lévő föveny, olyannyira, hogy Salamon bölcsessége meg­haladta az összes napkeletiek és egyiptomiak bölcses­ségét, s bölcsebb volt minden embernél.” A történet magva az az eset, amikor két asszony összeveszett egy gyermeken, és mindkettő magáénak mondotta. A ki­rály így döntött: vágjátok kétfelé a gyermeket és adjá­tok a felét az egyiknek, felét a másiknak! Az első asszony belenyugodott az ítéletbe, de a másik jajve- székelve könyörgött: nem kell a gyermek, csak életben maradhasson. Mint tudjuk, Salamon az utóbbi javára ítélte a kisdedet, mert világossá vált előtte, hogy csak­is az az igazi anya, aki félti a gyermeket. A telefonbeszélgetésben nem esett róla szó termé­szetesen, de megemlítem, hogy Salamon király törté­nelmi nagyságának jogos forrása nem az előbbi epi­zód. Hatalmas építkezései, köztük a jeruzsálemi templom, a királyi palota és a vár a ma emberét is méltán csodálatba ejtik. Ezeket pedig jól szervezett hatalma, katonailag és gazdaságilag erős országa tette lehetővé. A Salamon című oratórium Pécsett, Mohácson és Baján hangzik el, majd Düsseldorf központtal NSZK-beli hangversenykörút következik. Szofista­ként közreműködik Somoijai Paula és Irmgard Schick (szoprán), Benei Katalin (alt), Fülöp Attila (tenor), Kuncz László (basszus), Varga Márta (csem­baló). Az egyesített énekkar a pécsi és a bajai Liszt Ferenc kórusból, a Kreuztalból, illetve Retenauból érkezett kórusból tevődik össze. A Händel zenekar nagyrészt Pécsett végzett magyar zenetanárokból áll. Gál Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents