Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-07 / 211. szám

1989. szeptember 7. • PETŐFI NÉPE • 5 Pályamű az idő sodrában Két évvel ezelőtt 29 megyei vállalat, szervezet összeadott 2,5 millió forintot. Céljuk az volt, hogy alapítványuk alaptőkéjének kamataiból évente több értelmiségi fiatal olyan témával foglalkoz­hasson, amely Bács-Kiskun fejlődését előremozdíthatja. A dolgok menete az, hogy a Megyei Fejlesztési Alapítványra kiírnak egy pályázatot, amelyre beérkeznek az ötletek. Ezeket elbírálják, majd a pályázó megkap egy összeget, és nekifog a munkának. A kész pályamű aztán szakmai bíráló bizottság elé kerül, amely értékeli és megyei hasznosításáról intézkedik. Készült már ily módon eszköz, amelyet megyei gyártónak ajánlottak fel, de például iskolában hasznosítható számítógépes oktatási program is. A pályaművek között egy olyan is akadt, amelynek hasznosíthatóságát a múló idő kérdőjelezte meg. Tóth Vera elolvasta a pályáza­tot, és gondolkodni kezdett. A dolgok lassan összeálltak: vég­zettsége közgazdász, akkor jelent­kezett a külkereskedelmi főiskolá­ra, és vannak — személyes — kap­csolatai jó néhány külföldi céggel. Legyen tehát az ötlet: vegyes válla­latok alapításának és kontingen­sen felüli árucsere lehetőségének közgazdasági vizsgálata. A vájtfü- lűeknek nyilván feltűnik, ez csak KGST-n belüli ország és hazánk ilyen jellegű kapcsolatának vizsgá­lata lehet. A megoldás — már- minthogy melyik államról és Ma­gyarországról szóljon a pályamű — teljesen egyértelmű. Hiszen Tóth Vera Leningrádban született, ott végezte az egyetemet és mind­össze három éve él magyar férje oldalán Kecskeméten. Ötlete ki­dolgozásához először a Kereske­delmi Minisztérium külügyekkel megbízott szakemberét kereste fel, mire is lenne szüksége legjobban a megyének a Szovjetunióból. Első nekifutásra körülbelül húsz lenin- grádi vállalat neve merült fel, ezek közül négy maradt fenn a rostán: egy fafeldolgozó állami gazdaság, egy húsgyár, egy papírgyártó és , nyomdával is.rendelkező, valamint egy háztartási gépeket előállító vállalat. Elindult hát Vera Leningrádba, beszélt, tárgyalt e négy üzemben, konkrét üzlet, illetve a vegyes vál­lalat alapításának lehetőségeiről. Aztán — immár itthon — követ­kezett még sok-sok számítgatás, jogszabályok bújása, illetékesekkel való beszélgetés, majd formába öntetett a pályamű. Az aztán élte a pályaművek megszokott életét, bizottság bírálta, elfogadta. Mind­ezek után a Megyei Fejlesztési Ala­pítvány jelzést adott például a Ke­reskedelmi és Idegenforgalmi To­vábbképző Vállalat területi kiren­deltségére, ahol segítőkészséget ta­núsítottak, mondván, a téma szak­emberek előtti ismertetéséhez nyit­hatnak utat. A pályamű tavaszi elkészülte óta azonban fordult a világ, született néhány honi és szovjetunióbeli jog­szabály, rendelkezés, amely a dol­gozatot idejétmúlttá tette. Mond­hatná bárki ezek után, miért téma ez akkor? Valóban nem az a világot renge­tő nagy dolog, de az elkövetkezen­dőkre mégis válthat ki gondolato­kat. Létezik tehát egy megyénkbeli- nek élő kapcsolata vegyes vállalat létrehozására kapacitálható szov­jet vállalatokkal. Ki biztosíthat ma arról, hogy e megyének nem lesz szüksége mondjuk fenyőfa alap­anyagra? Márpedig a pályaműben az is szerepel, miként, milyen csere lenne lehetséges, ha mégis kell ne­künk a fenyő. Másrészt — a pályá­zatok sorsánál megmaradva — az idén szintén ír ki pályázatot az ala­pítvány, várva azokat, akiknek van megvalósításra váró épkézláb ötle­tük. És hogy mindezek sorsa bizto­sabb legyen, az alapítvány támoga­tóiban gondolatok érlelődtek. Gyorsítani kellene a folyamatokat, amihez nekik azért segítségre van szükségük. Például egy innovációs vállalkozáséra, amelynek szakem­bergárdája, kialakult módszerei vannak egy szellemi termék mene­dzseléséhez. Ez ügyben a tárgyalá­sok megkezdődtek. Még konkré­tabban: a „szovjet—magyar vegyes vállalat alapításának és kontingen­sen felüli árucsere-lehetőségeinek vizsgálata” című pályaművel mi lesz? Tulajdonképpen csupán azon múlik, szerzője felfrissíti-e, mai helyzetre vonatkoztathatóan meg- írja-e ismét? Hogy erre kapacitálni kellene? Persze. A pályázat az idén is megjelenik. A pályaművek sorsa biztosabb menedzserkezekbe ke­rül, és remélhetően minél több — köztük ez is — kézzelfogható ered­ményeket hoz Bács-Kiskunnak. Gál Eszter Csámpás cipők zsákutcája Egy pedagógus számára nincs nagyobb kudarc, mint amikor megtanítja diákjait re­pülni, ők mégsem akarnak szárnyalni, nem vágynak repü­lőterekre, inkább zsákutcákban landolnak, parkolnak. Új és kétségbeejtő jelenség, hogy a jó fejű diákok tömege nem vállalja a továbbtanulást, a gimnáziumi éveket. A gyors szakmatanulás, a hamar pénz­keresés vezérli a családokat és fiaikat. A családok tehervállaló és iskoláztató képességének ro­hamos csökkenése készteti erre a szülőket és a fiatalokat, no meg a rövid távú látszatérde­kek. A műveltség, a diploma „luxusa” helyett a gyors kereső­vé válás lett a fontos. Aggasztó, hogy a többre ér­demes ifjak tömegesen zsákut­cákba terelődnek. A szakmun­kásképzőkből, de még a szak- középiskolák egy részéből sem vezet út a főiskolákra, az egye­temekre. Szakmailag sem kap­nak megfelelő képzést az okta­tott szakmák specializáltsága, rendkívüli tagoltsága miatt. Az ott szerzett tudás sok esetben nem eladható, nem konvertál­ható, szűk piaca van. Vámos Tibor a kis országok­nak olyan utat ajánl a nagyvi­lágban, hogy legyenek a nem­zetközi kooperáció kisiparosai. Azokba a résekbe kell betörni­ük, amelyeket a világpiacon uralok szabadon hagynak, s ott rugalmasan, mozgékonyán kell alkalmazkodniuk a speciális, változó igényekhez. Csakhogy a századvég kis­iparosának tudnia kell egész ci­pőt, sőt kaptafát is készítenie. A mi iskolarendszerünk viszont képletesen szólva, csak cipőfel­sőrész-készítőket nevel. Ez a szűkre szabott szakmunkás nem képes rugalmasan alkal­mazkodni, egy kaptafára húz mindent. Előfordulhat, hogy az új nemzedékek színe-java elröpül, mert szűknek érzi a hazai repü­lőtereket, a derékhadat meg zsákutcába tereli a rövid távú érdek. Mi lesz veled, gyönyörű századvégi álmunk: felzárkó­zás, európaiság?! Elfuserált, csámpás, talp nél­küli cipőfelsőrészekben aka­runk útra kelni? Zágoni Erzsébet A PETŐFI NÉPE AJÁNLATA FOLYÓIRAT Friss Forrás Igen, minden hónapban ilyen friss­nek kellene lenni! A nyomda ezúttal kegyes volt a szerkesztőkhöz: a Forrás szeptemberi száma már hétfőn kikerült a nyomdából. A friss folyóiratban több érdekes olvasnivaló is akad. Ilyen pél­dául a mindig izgalommal várt két esz- szésorozat, Sándor Iván Vízkcrcszttől Szilveszterig és Ryszard Kapuscinski Lapidárium című írása. Kőhegyi Mi­hály és Tóth Ágnes Katymár község 1945—48-as telepítéseinek történetét vázolja fel. Borzák Tibor, lapunk mun­katársa a kecskeméti Bártfai Szabó László két évtizedes könyvkiadási kál­váriáját követi nyomon a levelezés, a dokumentumgyűjtemény alapján. Ká­rolyi Júlia, ugyancsak a Petőfi Népe újságírója az Erdélyből áttelepült Szi­lágyi V. Zoltán grafikusművésszel ké­szített interjút. Az alkotó művei illuszt­rálják a szeptemberi Forrást. Utassy József, Ladik Katalin, Tornai József, Czegő Zoltán, Zelei Miklós verssel jelentkezett, Dudás Károly pedig novellával. Fábián Ernő A racionaliz­mus viszontagságai (Nemzet, nemzeti­ség, demokrácia Jászi Oszkár gondolko­dásában) címmel ad közre tanulmányt. Grczsa Ferenc Bodnár György könyvé­ről publikál kritikát, Miszlai Gabriella pedig Tornai József regényéről osztja meg véleményét az olvasókkal. LEMEZEK_J Sztárok Egyre több nagylemez lat napvilá­got, melyen valamelyik soros világsztár vagy még mindig felszínen lévő énekes igyekszik meglepni rajongóit. Be kell vallani, ez nem mindig sikerül, a megle­petés elmarad. Itt van például az 1988- as Elton John-album, a Reg Strikes Back. A hírneves angol zongorista­énekes virtuóz, az egykori listavezető slágergyáros ma nem tudja régi sikereit fölülmúlni. Egy kissé megfakult hajda­ni fénye. Jóllehet tudja ezt az előadó is, mégsem vonul vissza. A lemezborítón azok az Elton John-lemezek, fantaszti­kus fellépőruhák, kalapok, sapkák, szemüvegek láthatók egy kupacban, melyeket a Sztár éppen tavaly árvere­zett el. Hát igen, van, amitől búcsúi lehet (kell?) venni. .. Elton John régi sikerszámai fülünkben csengenek, az újabbakkal pedig nemigen tudunk mii kezdeni. Donna Summer az európai diszkó- muzsika egyik legszínvonalasabb elő­adója. Valamelyest rá is illenék az imént I lton John esetében emlegetett vissza­vonulás kérdése, hiszen a szépséges sztár csillaga is leáldozott már. Már tíz éve, hogy az Érzem a szerelmet (I feel love) című dalával meghódította a per­gő ritmusú, komputerek diktálta zene barátait. Siker sikert követett, azután pedig eljött a hallgatás ideje. Mit lehe­tett tenni? Újból a diszkóhoz fordulni és egy-két slágerrel előrukkolni. Ezúttal új szerzők társaságában jelentkezett Don­na Summer. Friss, 1989-es albumán (Another placc and time) három, a tele­vízióban naponta felfedezhető szerze­ményt máris felsorolhatunk: I dont'i wanna get hurt, When love takes over you és a This time know it’s for real. És milyen lesz a folytatás, Donna Summer pályájának új szakasza? Lemez után le­mez. Ez biztos. Addig, amíg lehet.. . Like a prayer — Madonna. Hónapo­kon át a slágerlisták élén tanyázott ez a dal, melyről vallásos jelenetei miatt botrányok keringtek a Pepsi-reklám bemutatójának idején. Ez is „jól jött”, a szám világsláger lett. Azért jegyezzük meg: valóban nem amatőrök kompo­nálták! Az új Madonna-lemez hangula­tában egy kicsit más az eddigiektől, több a lírai, finom hangvétel. Bár vál­tozatos az előadói stílus, mégis egysé­ges az album. A tizenegy dal közül csak egynek jutott kegyes sors, a címadó Like a prayer-nek. Pedig van még zenei csemege a most felkínált Madonna­menüben! Bohém Ragtime Band . Ha a századforduló, a XX. századelő Amerikájának közéleti, társasági mili­őjét igyekszik megidézni egy film, elma­radhatatlan kelléke a kor legjellegzete­sebb zenéje (zenei stílusa): a ragtime. Úgy tűnik, pontosan így érezték ezt a kortársak is: a húszas-harmincas évek burleszkfilmjeinek többsége legalábbis erre utal. A néger és a fehér (európai) elemeket ötvöző, sajátos hangulatú ze­ne a „regged time” kifejezésből eredő nevével zongoramuzsikaként ismert el­sősorban. A ragtime — a klasszikus jazz min­den válfajával egyetemben — napja­inkban is reneszánszát éli. Legnevesebb komponistái: Tom Turpin, Joseph Lamb, James Scott, egyben kiváló zon­goristák is voltak. Közöttük a new or- leansi születésű Jelly Roll Morton, aki a műfaj egyik utolsó képviselője, és aki­nek összegző tevékenysége már a dixie­land felé mutat. A ragtime zenét játszó, 1985-ben ala­kult kecskeméti együttes tagjai között hivatásos és amatőr zenész egyaránt akad. Muzsikájukkal a századforduló légkörét próbálják felidézni, ezért szí­vesen játszanak tradicionális New Or- leans-i számokat és énekelnek spirituá­lékat is. Számos hazai és külföldi feszti­válon arattak sikert. Felléptek a II. Bu­dapesti Dixieland Fesztiválon, a prero- vi (Csehszlovákia) jazzfesztiválon, 1988-ban pedig a XVII. Drezdai Nem­zetközi Dixieland Fesztiválon szerepel­tek, ahol egy kritikus így írt róluk: „A kizárólag fiatalok alkotta nyolctagú együttes megmaradt minden jazzstílu- sok legrégebbijénél: temperamentum, komikum és show mintegy vezérfonal­ként, harmonikus egységben vonul vé­gig látványos fellépésükön.” A kecskeméti fiatalok Bohém Rag­time Band című nagylemeze az elmúlt hetekben került a hanglemezboltokba. FILM Robotzsaru Az iij amerikai produkció kétezer táján játszódik, amikor szinte már csak az erőszak megnyilvánulásairól szá­molhatnak be a tömegtájékoztatási eszközök. Detroitban soha nem látott méreteket öltött a bűnözés, az utcai harcokban naponta esnek el a rend­őrök. A főszereplő Murphy-nek nincs nagy szerencséje, az egyik legveszélye­sebb körzetbe vezénylik elhunyt kollé­gája helyére. Igaz, társának, Lewisnek helyén a szíve, ám ketten mégis kevesek a város legveszélyesebb rablóbandájá­val szemben. Amikor megpróbálják le­tartóztatni Clarence-éket az egykori vasgyár omladozó üzemcsarnokában, rajtavesztenek. Lewist csupán leütik, Murphyt azonban szadista kéjjel szitá­vá lövik. „Roncsai” szerencsére föl- használhatók, agyával és belső szervei­vel egészítenek ki egy robotot. A bi­zarr; félig ember, félig gép-teremtmény ideális zsaru; a nap huszonnégy órájá­ban szolgálatra kész, és szinte legyőz­hetetlen ereje elképesztő, és fantaszti­kus pontossággal lő ... A film rendezője, a holland szárma­zású Verhoeven úgy véli, hogy kétféle mítosz létezik, amely a mozit foglal­koztatja; a hősi múlt és a képzeletbeli jövő. „A múltban a történelem a veze­tőd, az szolgáltatja az alapot, amelyre felépítheted a történeted, a jövőnek azonban nincsenek szabályai. Nem elég egy hihetetlen kalandot elképzelni, egy hihető valóságot is hozzá kell ál­modnod, amelyben az megtörténhet. Ez az, ami tetszett nekem a Robotzsa­ruban. Az írók egy olyan világot nyúj­tottak át nekem, amelynek már meg­vannak a szabályai.” TelleiSdeiéletelés kora Tábor Los A honosban A „bomba” atyjáról, Teller Edéről sokat beszelnek — de nagyon keveset tudunk róla. A Trefort utcától a hidrogénbombáig címmel a Magyar Világ Kiadó gondozásában rövidesen megjelenik az amerikai S. Blumberg és G. Owens bestsellere, amelyet Egri György, Kanadában élő magyar újságíró dolgozott át. Az érdekes könyvből közlünk részleteket. A Los Alamosnak örökre helye lesz az emberi tudomány történetében. A fizika akkor élő legnagyobbjait gyűj­tötték össze egy tudományos feladat sürgős megoldására, s nem rajtuk múlt, hogy a feladat sikeres végrehajtása nyomán minden addiginál nagyobb ve­szély zúdult a világra. Ha a kísérleti stádiumban a fő cél annak biztosítása volt, hogy a láncreakció során ne kö­vetkezzék be robbanás, úgy a feladat most visszájára fordult: miként lehet a rendszert felrobbantani. Az egybegyűlt tudósok különböző érdeklődése és következésképp eltérő érdekei gyakran vezettek vetélkedéshez és összecsapáshoz. Az első napoktól kezdve ott vibrált a levegőben a feszült­ség, és hogy a különböző vérmérsékle­tű, idegrendszerű tudósok, szakembe­rek egyáltalán akár csak rövid ideig is együttműködni tudtak, az elsősorban a kinevezett igazgatónak. Robert Op- penheimernek volt köszönhető. Ő — legalábbis átmenetileg — képes volt ar­ra, hogy ebből a Bábel tornyát építő együttesből összehangolt kórust alakít­son. Ehhez azonban arra volt szüksége, hogy maximális katonai fegyelmet kö­veteljen munkatársaitól. A Los Alamos-i tábor 1943. március 15-én nyílt meg, s április 15-éig már több mint 50 szakember foglalta el a munkahelyét. A kutatótelep dolgozóit négy csoportra osztották. Bethe lett az elméleti tanulmányok vezetője, és ide került, egyszerű csoporttagként, Teller is. Ma már ő is úgy gondolja, hogy ez a mellőzésnek tűnő beosztás is hozzájá­rult ahhoz a feszültséghez, amely ké­sőbb nemcsak Oppenheimerrel, de kedves barátjával, Bethével is kiala­kult. Emellett úgy vélte, hogy főnöke túlzásba viszi a katonás szervezettsé­get. Szerencséjére és persze a tudomány szerencséjére, akadt egy partner, aki — már csak közös munkaterületük mi­att is — állandó beszélgetőtársává vált. Ő Neumann János — aki csak időn­ként látogatott el Los Alamosba —, valószínűleg századunk legnagyobb matematikusa. Nem most találkoztak először, hiszen a matematika rejtelmei­be még Budapesten vezette be őket kö­zös tanáruk: Fehér Lipót. A probléma, amit kettőjüknek közösen kellett meg­oldaniuk, a befelé ható robbanások várható erejének kiszámítása volt. Ku­tatásaik kezdetén még ők maguk sem tudták felmérni ennek fontosságát, de Teller mindenesetre boldogan dolgo­zott együtt ezzel az egészen kiváló ma­tematikussal. Ezenkívül kapott még egy másik, nagyon kedvére való mun­kabeosztást. O fogadta, köszöntötte a telepre érkező „újoncokat” és látogató­kat, olyanokat, mint az imént említett Neumann János, Enrico Fermi vagy Niels Bohr, aki azért került némi késés­sel Los Alamosba, mert csak azokban a hetekben sikerült neki hajmeresztő kalandok után csónakon kiszökni a ná­cik megszállta Dániából. Olyan fontos értesüléseket és tudásanyagot hozott magával, hogy emiatt még itt, Los Ala- mosban is Nicholas Baker álnéven te­vékenykedett. Barátai tréfásan Nick bácsinak szólították. Ezen a néven le­velezett vele még Teller is Niels Bohr haláláig. A fiatal Tellerné háziasszonyi minő­ségében is összeütközésbe került a szi­gorú titkossági előírásokkal. Mikor a házaspár a csecsemő Paullal megérke­zett új otthonukba, két monstrumot is hoztak magukkal. Az egyik a tőlük elválaszthatatlan Steinway zongora volt. Néhány tudós még ma is azt állít­ja, hogy ez a hangversenyzongora lelas­sította a Manhattan-program megva­lósulását, mert a Los Alamos-is telep nyitott ablakain át áradtak a lakások­ba a Mozart-szonáták dallamai: Ed­ward hajnali három óráig így pihentet­te agyonfeszített agyát. Még érdekesebb a Bendix története, így nevezték az amerikai mosógépipar egyik korai termékét. A gép beszerelése körül komoly nehézségek támadtak. A Los Alamos-i telepen egyetlen olyan vízvezeték-szerelő sem akadt, aki tu­dott volna valamit kezdeni ezzel az ör- döngös masinával. A tőlük 50 mérföld- nyire levő Santa Fében, az állam fővá­rosában volt ugyan Bendix-kirendelt- ség, de ennek alkalmazottai a hadsereg védelme alatt álló tudományos létesít­ménybe nem tehették be a lábukat. Los Alamosban pedig sem mosoda, sem pe­lenkakölcsönző nem működött. Mici olyan haragra gerjedt, hogy meg sem állt Grovesig. Nála végre szerencsével járt. A tábornok feleségének ugyan­csak volt egy újszülöttje, sőt egy besze- rclhetetlen Bendix mosógépe is. Jellem­ző, hogy egész Los Alamosban csupán ennek a két asszonynak volt mosógépe, a parancsnok pedig végül engedélyezte, hogy Santa Féből egy hozzáértő sza­kember szállhasson ki a mosógépek üzembe helyezésére. A szigorú titkosság és ellenőrzés a társadalmi kapcsolatokra is kiterjedt. A családok csak kétszer egy hónapban hagyhatták el a telepet, hogy Santa Fé­ben bevásárolhassanak, és a városban kizárólag semleges dolgokról beszél­hettek. Az egyik legismertebb kirándulópár a két magyar matematikus-fizikus: Tel­ler és Neumann volt. Barátságuk egyre meghittebb lett. Neumann, aki elméle­tileg megalapozta a számítógépek mű­ködését, számítógépszerűén gondolko­dott. Másodpercek alatt oldott meg fej­ben nehéz feladatokat. Már hatéves korában nyolcjegyű számokkal végzett fejben osztásokat. 23 éves volt, amikor Amerikába jött, ahol azonnal a prince- toni egyetemen kezdett tanítani. Teller szerint Neumannra két egymástól füg­getlen, de magukban is igaz állítás érvé­nyes: „1. Johnny mindent be tud bizo­nyítani, és 2. mindaz, amit állít és bizo­nyít — helyes!” Ezt a két embert nemcsak a matema­tika és a közös származás, hanem széles körű kulturális érdeklődésük is össze­kapcsolta. Neumannak nyolcéves kis­lánya volt Washingtonban, így aztán sűrű Los Alamos-i látogatásai idején a kis Pault tekintette gyermekének. A matematika e géniusza órák hosszat képes volt a földre kuporodva építő­kockákkal játszani, s a két „játszótárs” között harsány „veszekedések” foly­tak, ha a gyerek ki akarta sajátítani az építőkockákat. * 1945 késő tavasza nagy megköny- nycbbülést hozott az Amerikában dol­gozó tudósoknak. Hitler szörnybiro­dalma összeomlott anélkül, hogy tudó­sainak sikerült volna pusztító atom­bombát előállítani. Az általános véle­mény ez időben az volt, hogy a néme­tek nem rendelkeztek a szükséges nyersanyaggal, és nem volt már elegen­dő anyagi tartalékuk a 235 alomsúlyú uránium vagy plutónium előállításá­hoz szükséges komplikált ipari eljárás­hoz. Teller szerint még egy tényezőnek jelentős szerepe volt ebben: véleménye szerint szabotázs történt, és aki szabo­tált, az nem volt más, mint az ő egykori nagyra becsült és szeretett tanára, Wer­ner Heisenberg. Ő ugyanis tudomá­nyos meggyőződése ellenére figyelmen kívül hagyta azt a tanácsot, hogy a 94. számú elem, melyet az amerikaiak plu­tóniumnak neveztek, alkalmas a lánc­reakció elindítására. Ezzel Heisenberg, a német atomkutató intézet igazgatója kétségkívül bizonyságot tett arról, hogy valójában nem akarta megelőzni az angol amerikai tudóscsoportot. 1945. július 16-án robbantották fel az első kísérleti atombombát az új­mexikói Alamogordo sivatagban, egy 30 méter magas acéltorony tetején. Ez a hely körülbelül 330 kilométerre fek­szik Los Alamostól. A kísérlet megfi­gyelésénél nemcsak az ottani tudósok, de a Manhattan-program egész sze­mélyzete is részt'vett. Erről a pillanat­ról több száz szakszerű feljegyzés ma­radt az utókorra. Ezúttal Teller vissza­emlékezéseiből közlünk nénány mon­datot: „Körülbelül 30.kilométerre voltam a robbantás színhelyétől. Még így is szi­gorú elővigyázatossági renszabályokat alkalmaztam. Kesztyűt húztam, és arc­bőrömet vastagon napolajjal kentem be. Rádión hallgattam a visszaszámlá­lást. Amikor mínusz öt másodpercnél tartottak, az ellenőrző központ rádió­adója megszakította adását: Mintha órák telnének, oly hosszúnak tűnt a szünet, már-már azt gondoltam, vala­mi műszaki hiba történt. S ekkor egy nagyon halvány világító pontot láttam, amely fokozatosan nyúlni kezdett. Csalódottságot érez­tem, ennyi hát az egész? És akkor hirte­len megértettem: nemcsak a távolság tompít, de a többszörös sötét üvegsor is, ami elválaszt a robbanás színhelyé­től. Flegesztőálarcomat óvatosan, na­gyon kicsit elmozdítottam és kikukucs­káltam. Úgy tűnt, mintha egy teljesen sötét szobában elhúznám a függönyt, és a napsugár fényesen bevágna az ab­lakon. Néhány másodperccel a robba­nás után érzékeltem ezt, és több mint 30 kilométernyi távolságra tőle. Aztán halványodni kezdett, olyannyira, hogy már le is vettem a napszemüveget. Megláttam a gombatölcsért, a szél pe­dig fújni kezdte a robbanás felhőit. Mi­kor beültem az autóbuszba, még visz- szanéztem az immáron hosszan elnyúló aranyló felhőre. Mintha a szeszélyes szél óriási kérdőjellé formálta volna!” ( Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents