Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
1989. szeptember 30. • PETŐFI NÉPE • 3 Nyílt levél a soproniakhoz s a felhívásukhoz csatlakozó városok, községek polgáraihoz NÉMETH MIKLÓS NYÍLT LEVELE Örömmel olvastam a soproniak felhívását, melyben politikai, gazdasági önkormányzatot követelnek a magyar városoknak és községeknek. Kezdeményezésük lényege, hogy az önkormányzati és az államháztartási törvény biztosítsa azt, hogy helyi kérdésekről a helyi önkormányzat döntsön; a megyei tanács önkormányzat nélkül legyen a helyi önkormányzatok érdekegyeztető fóruma; — teremtsük meg az önkormányzatok gazdasági alapjait (önkormányzati tulajdonnal, helyi adókkal, garantált normatív állami támogatással, helyi intézményrendszerrel). Törekvéseik egybeesnek a kormány céljaival, és azokkal személy szerint én is messzemenően egyetértek. Ezért tekintsék úgy, hogy ezzel a levelemmel a nyilvánosság előtt is aláírom a felhívást. A közigazgatás reformja a gazdasági, társadalmi és politikai megújulás kiemelkedő területe. A lakóhelyi demokrácia, az életét önkormányzó közösségekben kitcljesítő civil társadalom nélkül a többpártrendszer, a pluralizmus is csak üres forma marad. A demokratikus átmenetet békés úton csak az alulról építkező társadalom valósíthatja meg, amelynek a szerveződő, önmagát alakító helyi közösség az alapsejtje. Az önkormányzati törvény szabályozási elveinek tervezete elkészült. A Tanácsi Önkormányzatok Országos Szövetségének Elnöksége azt a további munka alapjául elfogadta. A kormány elhatározott szándéka, hogy a törvény koncepcióját mielőbb a parlament elé terjeszti, s a szükséges törvény-összehangolási munkákat (mindenekelőtt az államháztartási és a földtörvénnyel) elvégzi. A kormány nevében elkötelezem magam amellett, hogy új, demokratikus jogállamunk szilárd alapjai a valóságos települési önkormányzatokban teremtődjenek meg; átfogó programmal tegyük meg a városok, a községek közösségét, állampolgárait a település igazi gazdáivá; — az önkormányzás minden település alanyi joga legyen, amihez a hatalmi decentralizáció feltétlenül szükséges. A központi és a helyi hatalom megosztásában ne csak a központ korlátozza önmagát, hanem a társadalom is korlátozza a helyi ügyek önálló, autonóm intézésével a központi hatalmat. A kormányzat felelősséget érez azért, hogy a valóságos önkormányzathoz szükséges feltételeket megteremtse. Mindenekelőtt szilárd gazdasági alapot az önkormányzati tulajdon elismerésével Visszaadásával , saját pénzügyi forrásokkal s biztonságos, a települések a térség — önfenntartó erejét biztosító állami támogatással. Célunk az, hogy az önkormányzatok önállóan gazdálkodjanak, vállalkozzanak, a jó gazda gondosságával gyarapítsák a település vagyonát, értékeit. Nemcsak az anyagiakat, de a közösségi összetartozás és összefogás értékeit, hagyományaikat, kultúrájukat is. Segítsék elő a települések önmagukra eszmélését. Meggyőződésünk, hogy az emberek csak így érzékelhetik a demokratikus átalakulásból fakadó előnyöket, és csak így szabadulhatnak meg azoktól a béklyóktól, amelyek korlátozzák szabad kezdeményezéseiket. Szemléletemben a megyék fő funkciója: segíteni és szolgálni a helyi önkormányzatokat abban, hogy érdemi érdekegyeztető fórumokká váljanak és elláthassanak olyan térségi feladatokat is, amelyeket a kormány közvetlenül nem képes irányítani, s amelyek meghaladják a helyi önkormányzatok lehetőségeit. Városi és Falusi Polgárok, Polgártársaim! A népfelség elve mindaddig elvont, homályos valami marad, amíg azt nem egy demokratikus állam valóságos önkormányzattal vezetett településeinek polgárai váltják valóra. A célunk ez, s ezt a célt a mandátumukat a néptől kapott törvényhozóknak és a kormánynak e hon polgáraival együttesen kell elérniük. Ezért többet és mást is kérek, mint a soproni felhívás egyszerű aláírását. A települések polgárai közéleti tevékenységükkel váljanak az önkormányzati törvény forrásává és alkotójává, mert csak így teremthetünk lakásunknál tágasabb otthoni magunknak településeinken, s e magyarnak megmaradt hazában. Üdvözlettel: Németh Miklós selyemből „álmodják” a rózsákat, a búzavirágokat, a nefelejcseket.. . Tegnap óta a Debreceni Nemzetközi Vásár Igazgatósága és az Äranyhomok Szálló közös szervezésében — az Euronatur Expo Kereskedelmi Kft. közreműködésével Kecskeméten is megcsodálhatják és megvásárolhatják a selyemvirág-kompozíciókat. A kft. két ügyes kezű honi virágkötő dísznövénykertésze a Turell alkotóközösség kerámiáit, valamint a Szilke Gmk. tekla- és tüllanyagait felhasználva, menyasszonyi csokrokat, fákat, asztali díszeket, díszcserjéket, gyertyagyűrűket - és sorolhatnám — is „gyárt”. A színes, reprezentatív prospektusokból százszám lehet választani, ám nemcsak selyemvirágokat, hanem madarakat, lepkéket is; ezek viszont már toliakból készülnek. Mindezeket az örökéletű virágokat, szárnyasokat ma és holnap 10-től 18 óráig láthatják az érdeklődők. „ p. s. A virág az, ami végigkíséri az ember életét, születéstől a halálig. Ám némelyikük a legodaadóbb ápolással vagy szakszerű préseléssel sem tartható hetekig, hónapokig, az évekről nem is beszélve. Pedig egyszer mindenki kap olyan virágot, amit — szíve szerint — örökre megőrizne. Talán ez adta az ötletet a hongkongiaknak, akik (Tóth Sándor felvétele) VÉLEMÉNYÜNK SZERINT: A pénz diktatúrája? Érdeklődéssel olvastam végig lapunk tegnapi számában a Nem szolgáltatás, diktatúra című, OTP-vezető olvasónk tollából származó szösszenetet. Valakivel már megint méltánytalanul bánt el valamely, romlott munkaerkölcsű szolgáltató gondoltam magamban a cím láttán. Már-már megteltem együttérzéssel, ám amint a sorokban tovább futottam, hűlni kezdett bennem ez az indulat. Mert mi is történt tulajdonképpen? Valaki, akinek van pénze, szeretne azok elé fura- kodni, akik sorban állnak — türelmesen vagy türelmetlenül, de mindenképpen tudomásul véve azt, ami van: Magyarországon a jelenlegi helyzetben nem lehet gyorsabban fejleszteni a telefonrendszert, sok más fontos dologhoz hasonlóan. Ez nem öröm annak, aki évek óta sorban áll a távrecsegőért, de ha szegény ország vagyunk, a türelem semmiképpen sem félredobandó erény. A postának örömteli ez a helyzet a legkevésbé, hisz, gondolom, ők szívesen megnövelnék a létszámot s rohamtempóban bővítenék a hálózatot a legszuperebb színvonalon ha erre lenne pénz. Ahelyett, hogy egyvégtében magyarázkodásra* kényszerülnek, meg elutasító levelek írására az olykor érteden ügyfeleknek. De nem akarom én a postát védeni. Sajnos, nagyon könnyen megvédi ő önmagát, tekintettel az ország szomorú gazdasági állapotára. Az a fajta állampolgári mentalitás nem tetszik, amelyiket olvasónk képvisel. A telefonhoz jutásnak megvan az egyelőre más módszerrel még fel nem váltható rendje, amin ugyan mielőbb jó lenne változtatni, de szerintem semmiképpen sem úgy, ahogy olvasónk képzeli: én ennyit áldoznék rá, nekem adjanak. Ha a posta ezt elfogadná, tisztességtelenül járna el azokkal az ügyfeleivel szemben 1—ők vannak túlnyomó többségben —, akik ennek a szolgáltatásnak (is) csak a rendes, reális árát képesek megfizetni, tehát várnak, mást nem tehetnek. Ez a fajta emberi mentalitás pedig éppen azért nem szimpatikus, mert a többi emberrel, akik előtte meg mögötte állnak a sorban, egyáltalán nem számol. Ha az effajta licitálásnak teret engednénk, megérhetnénk, hogy egy reggel az orvosi rendelőben aszerint engednék be a betegeket a doktorhoz, hogy ki ajánl legtöbb hálapénzt.. . A. Tóth Sándor SZOMBATI LEVÉL: Tillárom! Hadd kezdjem ezt az írást Petőfi Sándorra hivatkozva. Róla ugyanis nagyon sokat beszélünk mostanában, veszekszünk, vitatkozunk csontjain. De most nem erről akarok szólni. Csupán azért hivatkozom egyik versének néhány szavára, mert olyan megállapítása van, amely, hogy úgy mondjam: „belevág” választott témámba* Azt írja Magyar vagyok című versében: „Magyar vagyok, természetem komoly, mint hegedűink első hangjai / Arcomra fel-fel röppen a mosoly, de nevetésem ritkán hallani...” Azt a megfigyelést tettem ugyanis, hogy ez a leírás nagyon is érvényes ránk, magyarokra, különösen az utóbbi hónapokban, években. Nevetésünket ritkán hallani. Az emberek komoran összeszorított szájjal, szűkre húzott szemmel jönnek- mennek, így dolgoznak, s még otthon, a családi körben is csak ritka adomány, hogy fölengedjen a görcs. Ilyenek vagyunk mi, magyarok, ennyire „komoly” a természetünk? Mert van egy másik kép is rólunk. Világhírű a magyar humor. Vaskos vicegyűjtemények jelennek meg különféle kiadóknál más- ihás csoportosításban, de például mostanában nem hallottam egyetlen jó politikai viccet sem. Pedig — a szociológusok és népszakértők véleménye — a magyar ember mindenből viccet csinál. És amíg így van, addig nincs baj. De most nem így van! Nincs új vicc, senkinek sincs kedve tréfálkozni, nem születnek jó adomák a „nép ajkán”. Valahogy talán erre is érvényes lehet a latin mondás, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák. De nem hangzik el olyan figyelmeztetés sem, mint amilyet Tompa Mihály írt a Bach-korszak süket csöndjében: „Száraz ágon hallgató ajakkal, meddig ültök csüggedt madarak / Nincs talán még elfeledve a dal, melyre egykor tanítottalak?” Tudom: ez az intés a kor költőinek szólt, de azt is tudom, hogy legnagyobb költő a nép, s ha az csendben van, akkor a fölkent poéták is hiába pengetik a lantot, hiába szól a madár fiaihoz. Ha e kettősség jegyében vizsgálom magam, fölmerül bennem a kétség, hogy nem vagyok jó magyar. Nem keveredik bennem mostanában a komoly természet és a fölszabadult tréfálkozás. Csak ülök és lehorgasztott fejjel már-már méltatlan és kilátástalan dolgokon tépelődöm, de arcomra a legritkábban sem röppen föl a mosoly. S ha a társaimat figyelem: ők is idegesek, szinte mérgesek, s ha mégis elszalad valaki szájából egy „éretlen” félmondat, a másik azonnal keserűen rákérdez: miért bántasz engem? Nem vagyunk fogékonyak az oldott és felszabadult társalgásra, a könnyed csevelyre, pedig legbe- lül szomjazunk a derűre, a térdcsapkodó kacagásra, a jókedv gyöngyfüzérére, vágyódunk a nevetés piros pántlikái után. Ugyanakkor sorskérdésekkel vagyunk tele, önromboló problémákon rágódunk, szaggatjuk saját húsunkat, mint annyiszor, sőt szinte folyamatosan a történelem során. Legjobb, úgymond, nemzeti lelkületűnket fölmutató költőink is ezt a tragikumot, a fekete sorsot deklamálták fülünkbe Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig. A szerelem itt mindig élethalálkérdésként jelentkezett, „sötét verem” volt, nem pedig a lélek bíborló ünnepe (vagy ha igen, csak nagyon ritkán, kivételként). A tragikus sorstudatnak ezt a görcsét csak a szesz tüze volt képes oldani, csak a vallás térdet rogyasz- tó szigora palástolta el kiben-kiben — tehát egyik fenyegetettséget egy másikkal „takart le”. Ilyenek lennénk mi, magyarok? Vagy kacskarin- gós történelmünk: az örökös igába hajlítottság, az idegen hatalmaktól való meg-megújuló fenyegetettség „szoktatott” rá bennünket a keserűségre, ettől lett kérgesebb a lelkünk? Valahol itt az igazság és ezért jellemző ránk, hogy sírva vigadunk, ha a vigalomra nyílik alkalom. Rendkívül ritkán nyílik. A magyar ember — a honfoglalás óta — egyszer sem próbálhatta ki, hogy valójában milyen is az ő egészséges lelke. Ha kacagni akart, előbb óvatosan körül kellett néznie^ mert mindig sokan és sandán álltak udvaránál. így aztán a kacagás már nem az igazi. Ha búsult, „urai” azonnal gyanakodni kezdtek: mi az, nem tetszik a saját sorsa? így tanulhatott meg — kényszerből — sírva vigadni. Persze, nem a „magyar faj” lelki jellemrajzát akarom itt felvázolni. Csak töprengek, hogy mitől vagyunk komorak, idegesek, miért tart ilyen sokáig „rosszkedvűnk tele”, amely már egy jégkorszakkal ér fel. Tudom, most nem olyan a politikai konstelláció, hogy okunk és alkalmunk volna valami országos kacagásra. De mikor volt, volt-e egyáltalán? Petőfi — természetesen alapos okból — százötven évvel ezelőtt leírt soraiban így látja az akkori helyzetet: „Szomorúk az idők, a napok feketék ...” Mindenki tudja, hogy abban a korban sorsfordító napokat élt a nemzet. De azt is tudjuk, hogy mi, itt a Kárpát-medencében, örökösen sorsfordulót éltünk. És, sajnos, sorsunk legtöbbször keserűségbe fordult, tragédiába szakadt, fekete lobogót bontott, sortüzeket és tömegsírokat osztott. Jó lenne remélni most, az újabb sorsforduló előtti pillanatokban, hogy legalább ez egyszer, amikor kizárólag mi dönthetünk jövőnkről és jelenünkről, ez a sorsforduló nem a remények, vágyak és óhajok csalatkozását hozza. Most talán nem kell körbepislognunk, hogy jaj, vajon mit szólnak hozzá, ha felszabadultak, netán vidámak, jókedvű- ek merünk lenni, ha azt akarjuk megmutatni, hogy valójában milyenek is vagyunk mi, magyarok. Képesek leszünk-e megmutatni egészséges lelkületűnket? Nem deformálódtunk-e az évszázadok alatt — az elnyomás különböző erősségű préseiben? Vagy azoknak lesz igazuk, akik jellemvonásunk egyik erősen meghatározó vonásának a testvérháborút, a magyar a magyarnak farkasa tulajdonságot tartják? Mert, ha ilyen szempontból nézzük történelmünket, erre is találunk vérfagyasztó bizonyítékokat. Hadd higgyem azonban, hogy ez csupán az egymásnak ugrató politikai manőverek miatt volt így; csak azért támadtunk egymásra, mert nem eshettünk az igazi ellenség torkának, de dühünket, nem éppen nemes indulatainkat le kellett vezetnünk. Túl tudjuk-e tenni magunkat ezen a történelmi beidegződésen? Csak reménykedhetünk. Reménykedni azonban közösen, együtt kell, s e remény fénykörében, a megegyezést keresve, cselekedni. Mert én nem hiszem, hogy végleg elfelejtettük volna a nevetést, a jó kedvet, a bizakodást. El kell jönnie az időnek, a nem egyszeri, de állandósult alkalomnak, amikor drámai töltésű sorskérdésektől megszabadulva, ne örökösen az „itt élned, halnod kell” fenyegető igazsága jusson az ember eszébe, hanem Arany János már-már elfeledett, könnyed kiáltása: Tillárom, haj! A zsanaiak kerekasztala most a határ Barátságos kis falu, ezerharminc emberrel: Zsana. Valaha Kiskunhalas tanyavilágához tartozott. Ma önálló település. Nem kaptak semmit készen. Mindenért maguk küzdöttek meg, vagy összefogással jutottak egyről a kettőre. Tavaly ilyenkor, emlékszem, hányán öltöttek ünneplőruhát, hogy eljöjjenek az Üllés és Vidéke Takarékszövetkezet zsanai fiókjának megnyitására. Ez is megért akkor egy rövid beszélgetést munkáról és pénzről, tervezgetett vásárlásokról és külföldi utakról. Hivalkodó tanácsház helyett — jó áruellátás Az élelmiszerboltban is kitart egymás mellett, ösz- szefog négy asszony: Kovács B. Lajosné, Simon Kát rolyné, Lajkó Lajosné kiszolgálók és Galgóczi Imréné vezető. 1981-től együtt dolgoznak. Az üzlet havi forgalma 950 ezer forint. Nyitásra 260 kilogramm kenyérrel, 80-100 liter tejjel és 100 pohár tejföllel várják a vevőket, de van a polcon zokni, fonál, szüretre és disznóvágásra való edény, gyertya, petróleumlámpa, elem és zseblámpaizzó is. Mindenből egy kevés, valamivel mindig bővíteni az áruválasztékot. Ez a falusi kereskedelem alapja. Mintha éppen ezt akarnák bizonyítani: nyílik az ajtó, a makói Füszérttől ruhaneműt hoznak. Az első szállítmány az ősz elején, mióta a zsanai bolt a Csongrád megyeiekkel felvette a kapcsolatot. A tanácsházára, úgy látom, nem sok pénzt költhettek mostanában. Nem vádolhatják őket azzal, hogy az itt dolgozók ragaszkodnának a hivalkodó körülményekhez. A tanács és a posta elfér egy épületben. Azzal viszont törődnek, hogy a helybeliek hozzájuthassanak olcsó, használt ruhákhoz. Egy zakó 200 forint, egy nadrág 120 a falu torkolatában lévő árusítóhelyen, amelyet Császár Gézáné vezet az Egyetértés Tsz-szel kötött szerződés alapján. Havonta 100 ezer forintért ad el az említett ruhaneműkön kívül nyáron pólókat, télen pedig kabátokat és pulóvereket. A forgalom? Ha visszagondol a két évvel ezelőtti nyitásra, egyre többen jönnek válogatni és vásárolni. Ez az út azért mégis más! A nyár nem múlt el eseménytelenül. Az élelmiszer- boltba, a tanácsra vagy a takarékszövetkezeti fiókba menet ma is meg-mcgállnak az emberek az Ady Endre és a Béke utcában. Azt az egy kilométer hosszú és 4 méter széles bilumcnburkolatú utat nézik, amelyet július 17. és augusztus I. között építettek, és amelyen most is jó végigpillantaniuk. Az útépítésben is összefogtak. Az Egyetértés Tsz 150 ezer forintot fizetett, így a lakossági hozzájárulást családonként 15 ezerről 9 ezer forintra csökkenthették. Három utcában kell még hasonlóan javítani a közlekedést, hogy ezzel újabb házhelyek találjanak gazdára és építőkre a faluban. Azt szeretné a tanács és az MSZMP alapszer- vezete is — tagjai közül többen a termelőszövetkezetben dolgoznak —: a helyi munkaalkalmak és a gazdálkodás révén, kinek-kinek legyen rá módja, hogy az egy éve átadott takarékszövetkezeti fiókot útba is ejthessék! Az Egyetértés megélhetést nyújt! A termelőszövetkezet eddig is a megélhetés biztos hátterének számított Zsanán. — Ne higgye senki — ezekkel a szavakkal fogad az irodájában Lajkó Lajos vb-titkár —, hogy ha a tsz nem volna, létezhetne a falu. I bitteret, biztonságot nyújt az itt lakók megélhetéséhez. A kisgazdaságoknak is előnyös, hiszen az árutermelésben és -értékesítésben számíthatnak rá. Háromszázötvenen ott keresik a kenyerüket, a legtöbben a már jól bevált részes és családi művelés szerint dolgoznak. Az idén 90 hektáron termesztettek dohányt úgy, hogy néhány tagnak a tsz vásárolt telepíthető öntözőberendezést. A dohányt a gazdaság által értékesítették. Háromévi törlesztésre pénzt is kölcsönzött nekik a tsz, szárítók építésére. Az Egyetértés Temizolüzeme - három műszakban építkezéseken használt szigetelőanyagokat és vasszerkezeteket is gyárt, további harminc embert foglalkoztatva. „Akarjuk-e együtt építeni az országot?” Falun az ősz nem a politizálás ideje. Az ő kerékasztaluk most a határ. Ott dől el: jut-e a családjuknak jövőre is kenyér. Mégis arról faggatom Újvári Endrét, a 32 fős MSZMP-alapszervezet titkárát: Milyennek látja az ország és a kongresszus előtt álló párt helyzetét? Késztetett a kérdés feltevésére az is, amit Lajkó Lajostól hallottam. Szerinte nagyon rosszulesik a tanyasiaknak, hogy a kerékasztal-tárgyalásokon — az ő megfogalmazásukkal élve csupa jómódú ember ül. Azzal sincsenek kibékülve, hogy falun a kongresz- szusra való küldöttjelölés általában miért csak a tsz- elnökkel kezdődik. Akarjuk-e együtt építeni az országot? Azt gondolom, ez itt most a legfőbb kérdés. Egyelőre folyik a „színes és a tiszta víz” a tévéből meg a rádióból! Olyan sokan és olyan sokféleképpen akarják az országot bajbajutott helyzetéből kihúzni, ami zavart és bizonytalanságot okoz. A föld tulajdonlásának kérdését mi másként látjuk. Nálunk a föld nem vált idegenné, a parasztok jobban magukhoz tartozónak érzik a részes és a családi művelés következtében. Én is több alternatív lehetőségről hallottam a földtulajdonnal kapcsolatban, de nem tudom, mit szólnának Zsanán ahhoz, hogyha a földet vissza kellene adni a 150 holdas nagygazdáknak vagy azok leszármazottainak. Az a döntő, hogy a tagság mit akar a termelőszövetkezettel. Kohl Antal Selyemvirág-parádé
