Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-27 / 228. szám

1989. szeptember 27. • PETŐFI NÉPE • 5 BÚCSÚ RAFFAI SAROLTÁTÓL Őrizzük emlékét „Nem bírom tovább a betűvetést" — ezt írta — most már tudom — búcsúzóul Raffai Sarolta az idén április 13-án kelt levelében, melyet azután kaptam tőle, mikor telefonon beszélt arról, hogy menthetetlen beteg. A költészet napjára szerettem volna vele interjút készíteni, de ettől már elzárkó­zott. A telefonban rendkívül vidámnak, bölcsnek hallottam, nem is akartam elhinni, hogy tényleg nem találkozunk többször. Raffai Saroltától bol­dogan vettem minden levelet, verset, de ez az utol­só küldeménye a mai napig nyomasztóan hat rám. Megírta, hogy „méltósággal gyengül” és le kell tennie a tollat. Tudta: a sors kegyetlen, s talán már napjai is meg vannak számlálva. Raffai Sarolta rendkívül szívós volt. Gondolha­tunk' pályájának különféle küzdelmeire is, hiszen írói-tanítói munkáját megannyi bizonyítással kel­lett végigvinnie. Én mégsem erre gondolok. Ma­kacs harcot vívott az életéért is. Három évvel ez­előtt kerestem fel először kalocsai otthonában. Ott, ahol csendben, nyugalomban élt, a terasz vér­piros muskátlijai, a kert tarka rózsái között. Döb­benten hallgattam, ahogyan gyógyíthatatlan be­tegségéről beszélt. Nem tudtam jegyzetelni, talál­kozásunkat nem is örökítettem meg újságcikk for­májában. Férje talált gyógyírt az egyre inkább elviselhetetlenné vált pikkelysömörre. És csoda történt: Raffai Sarolta meggyógyult! Újult erővel, energiával dolgozott. írt, éjszakákon át. Mutatta sűrűn teleírt spirálfüzeteit, friss regényeinek kéz­iratát. Hamarosan megjelent az Asszonyok a Virág utca 4.-ben. Nemrég fejezte be a Holtág című regé­nyét, bizvást ez is napvilágot lát a Magvetőnél. (Itt jegyezném meg, hogy ebből a kéziratból lapunk szombati számában közlünk részletet.) Raffai Saroltával mindig jó volt beszélgetni. Ha Kalocsára utaztam, legtöbbször felkerestem. Le­het, hogy csak egy szál virággal toppantam be hozzá és az újságnak szánt interjút elodáztuk. Egy­szer mégiscsak elkészült egy hosszabb beszélgetés. Nem sejtettem, hogy az egész pályáját átfogó inter­O A beszélgetések emléke, va­rázsa megmarad. Raffai Sarolta és férje nyilatkozott lapunk munkatársának. (Fotó: Straszer András) jú során felvetett témákról többé már nem ejthe­tünk szót. Maradnak a papírra vetett gondolatok. És az írónővel való élénk diskurzusok, a különös hangulatú nyilatkozatok varázsai. Nehéz a betűvetés nekem is. Most, hogy teme­tésre indulok Kalocsára. írni kellene még! Raffai Sarolta ezer és ezer szállal kötődött a Duna—Tisza közéhez. Kecelen született, állítása szerint szülei tősgyökeres kalocsaiak. Édesapja bognár volt. Raffai Sarolta tanítóképzőt végzett, 1950 és 1968 között a város környékén kistelepüléseken, tanyá­kon tanitott. Három évig könyvtárban is dolgozott az érsekek városában, majd 1972-től 1978-ig a Forrás versrovatát szerkesztette. Ezt követően a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum élére került. Nem szerette a fővárost, talán a főigazgatóságot sem, mégis kitartott 1983-ig, betegségének kezde­téig. Oly’ nehéz volt naponta dolgoznia, hogy kérte nyugdíjazását. És hát tudjuk: a betegség nem fogott ki rajta! A mindig nyüzsgő, cselekvő ember visszavonult kalocsai otthonába. Raffai Sarolta részt vállalt a közéletben is: 1971- től kilenc éven át országgyűlési képviselőként is­mertük, 1975-től 1980-ig az Országgyűlés alelnö- keként tevékenykedett. Számos nívódíjat kapott, 1968-ban József Attila-, 1972-ben SZOT-díjat ér­demelt ki. Versei, regényei, drámái évente rende­ződtek kötetté. Először 1966-ban jelentkezett a Részeg virágzás cimű versgyűjteményével, ezt kö­vette a pályáját végigkövető, sikeres Egy szál ma­gam című regénye. Sorolhatnánk műveinek címét, kecskeméti színházi bemutatóinak számát. Az élet­mű beteljesedett. Raffai írásai között szép számmal akadnak sikeresek, de büszkén vállalta a kudarco­kat, a bukásokat is. Ma délelőtt temetjük. Utolsó, a Petőfi Népének küldött és múlt szombati számunkban közreadott versének címében arra kér: Őrizz meg engem. ígér­jük: megőrizzük emlékét. Borzák Tibor 1 * ™ KÉPERNYŐ A hűség Kargalai iskolájában többször beszélgethettem az igazi néptanító Tóth Istvánnéval. Hallgathattam értekezleten, családja vendége is le­hettem. Gondolkodtam, hogy va­jon mi készteti újabb és újabb vál­lalásokra, miért követel egyre töb­bet magától, de leginkább a hosszú ideig őt a tanyákhoz kötő hűség­ről. Most értettem meg igazán. Egészen pontosan vasárnap dél­után. A szerkesztő-műsorvezető, a maga is pedagógus Kelemen End­re jó érzékkel válogatta műsorába a tanyai tanítónőről készült port­réfilm néhány szép jelenetét. (Em­lékezetem elbizonytalanodott: le­hetséges, hogy ehhez a műsorhoz forgatták a vele készült interjút?) A családi vasárnap ismét olyan témát választott, amiről az embe­rek televíziós figyelemfelkeltés nél­kül is beszélgetnek, ha összejön a család. Rendszerint megoszlanak a vélemények a terítékre került ese­mények megítélésében. Nemcsak a lét határozza meg a tudatot elv alapján minősítenek, ítélkeznek, hanem neveltetésük, alkatuk alap­ján is. Az egy munkahelyen negyven évig gépeket szerelő öreg szaki alig-alig érti fia gyors állásváltozá­sait. Az aranylakodalmas házas­pár nem tudja, hogy sajnálja vagy irigyelje a partnereket sűrűn válto­gató unokákat. Az élet mindennap próbára teszi hűségünket. De vajon szükséges-e, célszerű-e, erényes-e minden kö­rülmények között ragaszkodni ah­hoz, akihez, amihez egyszer csatla­koztunk, amit egyszer választot­tunk. Erről is érdekes gondolato­kat hallhattunk a népszerű vasár­napi moralizáló sorozatban. A szerkesztő, a rendező egy pil­lanatig sem titkolta, hogy számuk­ra a kötődés oldását sugalló nehéz­ségek ellenére kapcsolatukat fenn­tartók a rokonszenvesebbek, de hangot kaptak a másként véleke­dők is. Az elsősorban a férfi—nő kapcsolatokat taglaló vitaműsor túlmutatott vállalt feladatán, a hű­séget jellempróbáló mérceként megjelenítve. Az ítéletalkotástól a stáb és a közreműködők csoportja egyaránt elzárkózott, okosan. A megkérdezettek változó színvo­nalon szóltak; volt, aki „szerepelt”, volt, aki alkalmazkodott most adott környezetéhez, volt, aki őszinte tudott lenni a nyilvánosság előtt is. De a maga (rokonszenves) nézeteit senki sem képviselte olyan meggyőzően, hitelesen, mint a kar­galai iskola kiváló nevelője. Kérdés, hogy a televízió mennyi­re hűséges a korábban kinyilvání­tott elveihez, céljaihoz. Meri-e kö­vetkezetesen vállalni, hogy „a nemzet tanító oskolája” (is), vagy­is nagyobb lehetőségeivel átvállal­ja a hajdan a színházakra bízott tennivalókat? Korántsem az isme­retek továbbítására utalok elsősor­ban, bár arra is, mert a legtöbb ember hosszabb időt tölt el a .kép­ernyő előtt, mint az iskolapadban. A követhető magatartásformákat, ezért-azért példának tekinthető személyiségeket bemutató műso­rokra gondolok. Olyanokra, mint a tanyai tanító­nő, vagy az Évgyűrűkben megis­mert, 93 éves, ma is dolgozó vil­lanyszerelő mestet. Jó volna, ha a Szabadság téri in­tézmény sem feledkezne meg a jóíz­lésről! Tudom, hogy a hirdetések megválogatásával a saját zsebük ellen dolgoznának, kicsit ellentétbe is kerülnének a most mindent sza­bad szemlélettel, mégis ki kellene rostálni az ócska portékákat, ter­mékeket népszerűsítő reklámokat, a Julcsa és a bugyi kulcsához ha­sonló ízetlenségeket, legalább a fő műsoridőből. Az illetékes tévések gondosan vigyáztak rá, hogy poli­tikailag fontos összeállításokat, művészi értékeket — rétegműsor­nak nyilvánítva — elzárjanak mil­liók elől. Most a szellemi bóvlikon lenne a sor. Vetítsék az ilyeneket éjszakánként. Még jobb volna, ha minden év február 30-ára ütemez­nék ezeket! Heltai Nándor MEGSZÓLALT A VÉSZCSENGŐ Sugárveszély lakásunkban A televízió népszerű budapesti kör­zeti műsorának egyik adásában olyan „házi .veszélyforrásról” esett szó, amelyről a magyar nagyközönség ed­dig alig hallhatott. A műsor, sajnálatos módon, semmiben sem segítette a tájé­kozódást, még kevésbé a megnyugvást. Miről is van szó? Buda egyik régi bérházában egy lakó — történetesen villamosmérnök' — hogy, hogy nem, GM-csöves sugárzásmérőt kerített, és elkezdett méricskélni a lakásában. Megdöbbenten tapasztalta, hogy a su­gárzás nála mintegy négyszer-ötször erősebb, mint másutt. Egy ilyen eset után érthető kíváncsi­sággal várhatjuk, hogy a tv-riporl el­igazít bennünket: veszélyes-e vagy sem ez a többletsugárzás, mi a sugárzás oka, lehetséges-e vajon, hogy a mi la­kásunkban is erős a sugárzás? A tv, sajnos, a válasszal adós maradt, de leg­kevésbé sem a riporter hibájából. Döb­benetes, de igaz: nem sikerült olyan szakembert ültetni a tv kamerája elé, aki bármi érdemlegeset is képes lett volna nyilatkozni a kérdésről! Ha itthon ilyen sanyarú a helyzet, tekintsük át, mit tud a lakások radio­aktivitásának problémájáról a nemzet­közi szakirodalom. Századunk legelső éveiben lord Ru­therford, a modern atommagfizika aty­ja, valamint Marie Curie, majd mások munkássága nyomán a tudomány meg­ismerte a radonnak, a rádiumból kelet­kező radioaktív nemesgáznak a tulaj­donságait. Mivel környezetünkben szinte min­denütt, a talajban, a házak falában stb. van — bár rendkívül kis mennyiségű, de sugárzása folytán jól kimutatható rádium, radongázt is mindenhol ész­lelhetünk a levegőben. Szabad térben a radon koncentrációja a hőmérséklet, a légnyomás, a szélsebesség és más ténye­zők hatására akár ötszörös-tízszeres határok között is változhat, azonban egy biztos: értéke akkora, hogy ezt tel­jesen veszélytelennek tekintik. Egészen más a helyzet azonban az épületek zárt légterében. Itt a radon koncentrációja - ha az ablakokat be­csuktuk folyamatosan növekszik. Egy adott lakásban a radon mennyisé­ge számtalan tényezőtől függ. Legfon­tosabb ezek közül az épületet alkotó anyagok, továbbá a talaj rádiumtartal­ma. Építőanyagaink c szempontból óri­ási változatosságot mutatnak. A legra­dioaktívabbak a mélységi kőzetek, így például a gránit. Angliának egyes ré­szein (például Cornwallban), ahol a gránit a farmházak kedvelt építőanya­ga, ez rendkívül súlyos gondokat okoz: számos szakértő szerint e házakat le kellene bontani, vagy legalábbis költsé­ges átalakítások árán csökkenteni kel­lene a radonszintjüket. A tégla, a vá­lyog, a beton radioaktívanyag-tartal- ma általában igen kicsi. Gyakorlatilag nulla a fa radioaktivitása; a faházak egyértelműen radonmentesek. Sokszor a talaj erősebb radonforrás, mint az építőanyagok. Ez a helyzet pél­dául a gránit mállásából létrejött tala­jok esetében, vagy az uránbányák med­dőhányójánál. Azt hihetnénk, hogy e meddőhányók radioaktivitása közis­mert, a tapasztalat azonban mást mu­tat. Az USA-ban több helyütt is építet­tek lakóházakat meddőhányókra. Egy ilyen lakásban az átlagosnál négyszáz- szőr több radont mértek. Az esetre úgy derült fény, hogy a lakó, aki egy atom-' erőmű technikusa volt, munkába me­net megszólaltatta a reaktor sugárka­pujának a vészcsengőjét! A fenti eset utal a radon rendkívüli veszélyére: sugárzása ugyanis nemcsak kívülről éri a testet, hanem g belélegzett radon bomlástermékei — amik szintén radioaktív — lerakódnak a tüdőben. A radon tüdőrákokozó hatása az urán­bányászokon végzett megfigyelések nyomán már régóta ismert. Térjünk most vissza hazai állapota­inkra. A tv előtt nyilatkozó „szakem­ber” megmérte a lakásban a gamma- sugárzás erősségét. Ez tökéletesen sem­mitmondó adat, ehelyett a radongáz koncentrációját kellett volna meghatá­rozni. Nincs szabvány, így hivatalos intézkedésre sem kerülhet sor, zárta le a kérdést a műsorvezető jóhiszemű- leg, hiszen őt félrevezették. íme néhány adat: Svédország, Ang­lia és több más ország mintegy tízezer lakásában történt mérés átlaga: 15 ra­donbomlás másodpercenként és köb­méter levegőnként. Svéd javaslat a kor­látra: új épületben legfeljebb 70, felújí­tottban legfeljebb 200, meglévő épület­ben legfeljebb 400 (az előbb megadott egységben). Az angol, szabvány kicsit más számokat ad meg, az USA-ban megint más előírásokkal dolgoznak. Nehéz eldönteni a használandó korlá­tot, többek között azért, mert igen sú­lyos anyagi kihatásai lehetnek. Dr. Makra Zsigmond BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG „Addig élem világomat” Leány~ és legény élet a régi falun A konfirmáció, bérmálás, az ismétlőiskola befejezése után már többé-kevésbé nagylánynak és legénynek számított az addigi gyermek. Megváltoztak a jogai, kötelességei. Egyre nagyobb részt kellett vállalnia a munkából, de a szórakozási lehetőségei is bővültek. Ennek az időszaknak a legfontosabb feladata és célja a felnőttélctrc való előkészület volt. A lcány- és‘legényélet hosszát a férjhezmenetel, illetve a nősülés helyi­leg ideálisnak tartott ideje szabta meg. A paraszti emlékezők életük legszebb, legtartalmasabb szakának tartják ezt az időt. A munkából derekasan kivették a részüket, mert a parasz­ti életben a legfőbb értékmérő a munkabírás és a szorgalom volt. A gazdálkodó családoknál otthon, a szegényebbeknél a falubeli gazdagabb házaknál cselédeskedve vagy summás- és részesmunkában tanultak bele a mezőgazdasági és a ház körüli tevékenységekbe. A lányok fontos szerepet játszottak a falu életében: a falu díszei, büszkeségei voltak, ők járhattak a legcifrábban. Szá­mos alkalom kínálkozott, hogy a felnőttek megfigyeljék és ellenőrizzék őket, hogy a hagyományoknak, elvárásoknak megfelelően viselkednek-e. A ház körül a nagylány feladata volt a kisebb testvéreiről való gondoskodás, segítés a főzés, a mosás, a takarítás munkájában, és kivette részét a mezei, kerti munkából éppúgy, mint a háziállatok ellátásából. A legények számára a mezei munka és a nagyállatokkal való bánásmód elsajátítása volt a legfontosabb teendő. Az ő feladatuk volt például a lólegeltetés a tavaszi, nyári mun­kák után éjszaka. Ez alkalom volt a közös beszélgetésekre, nótázára is. Voltak szórakoztató munkaalkalmak is mindkét nembeli fiatalság számára, mint például a kukoricafosztás, a szüret, a lekvárfőzés, és legfőképpen a fonó. A lányok többnyire közösen bérelték a fonóházat, melyet a legények rendszere­sen felkerestek. Itt a munka mellett mód volt a játékra, a legényekkel való ismerkedésre, az udvarlásra is. A leány- és legényélet jellegzetes vonása volt a bandákba való szerveződés. A legények az úgynevezett legényavatás után váltak a legénybanda teljes jogú tagjává. A legényban­dák kisebb falvakban korcsoportonként szerveződtek. Na­gyobb falvakban, mezővárosokban, különösen ott, ahol na­gyobb társadalmi, esetleg vallási különbségek voltak, külön bandákba szerveződtek például iparosok, nagygazdák, cse­lédek fiai. A legénybandák, melyeket legénycéheknek, le­génykoszorúnak, legényegyesületnek is neveztek, a középko­ri iparoscéhek mintájára szerveződtek. A szervezet élén a legény bíró állt, akit meghatározott időre választottak. Mel­lé, a rend fenntartására, úgynevezett hadnagyokat választot­tak. Volt, ahol a bor és a pénz kezelésére is voltak tisztségvi­selők, a „bormester”, illetve a „ kulcsár”. A legénybandák egyik legfontosabb tevékenysége a táncmulatságok szervezé­se és lebonyolítása volt. A leánybandák nem mutattak ilyen erős szervezeti formá­kat, de a szerveződésüket itt is befolyásolhatta a vagyoni és vallási hovatartozás. Egy-egy leánybanda közösen bérelte a fonóházat, együtt sétáltak vasárnaponként az utcán, együtt mentek el táncolni a kocsmába, bálba, játszóhelyre. Éberen őrködtek egymás erkölcsei felett. A leány- és legénybandák gyakran rivalizáltak egymással, sőt ellenségeskedtek is. A le­ánybandák tevékenysége összefüggött a nekik megfelelő tár­sadalmi helyzetű legénybandákéval. Udvarlójuk, jövendőbe­lijük a legénybandák tagjaiból került ki. A hagyományos paraszti világban az ünnepi szokások legfőbb szervezői és résztvevői a mindenkori leányok és legények voltak. Sok népszokás csak az elhalás előtti idő­szakban került a kisebb gyermekekhez. A legények és felnőtt férfiak betlehemeztek, a lányok és legények kántállak kará­csonykor; a legények regölték össze a dunántúli falvakban a házbeli leányt a neki, vagy főként a családjának tetsző legénnyel; ők jártak vesszőzni Aprószentek napján a lányos házakhoz, hogy a lányok frissek, egészségesek legyenek; húsvéthétfőn a legények jártak locsolni egészség- és termé­kenységvarázsló és udvarló célzattal; pünkösdkor a legények szervezték a lovasversenyt; Szent Iván-napkor együtt ugrál­ták át a tüzet, a párokat összeéneklő dalok kíséretében. Mindent összevetve: a hagyományos, magyar paraszti életben a leány- és legényélet volt a kötöttségek, kötelezettsé­gek ellenére is az eseményekben és élményekben leggazda­gabb időszak. Tátrai Zsuzsanna • Templomba mennek a bujáki lányok (Nógrád megye).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents