Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
1989. szeptember 16. • PETŐFI NÉPE • 3 AZ MDF PROGRAMJA SZERINT: Kapjon földet, aki most is művelője Első alkalommal a múlt év novemberében Kiskunmajsán hirdette meg agrárprogramját a Magyar Demokrata Fórum. A napokban a lakiteleki művelődési házba invitálták az érdeklődőket, hogy immár egy konkrétabb, szélesebb körű és részletesebb agrár jövő-tervezetet ismertessenek meg, illetve ezzel kapcsolatban kikérjék az érdekeltek véleményét. „Sokan csodavárás hangulatában élnek, amikor (számon-)kérik az alakuló szervezetektől a programokat” — mondotta bevezetőjében Lezsák Sándor, az MDF országos elnökségének tagja. Kifejtette az elkészítés nehézségeit, egyebek között megemlítve, hogy fontos háttéranyagokhoz, -adatokhoz (amivel a kormányzati szervek rendelkeznek) alig vagy egyáltalán nem jutnak. Gondjaik ellenére is elkészítették gazdaságpolitikai programjukat, ezen belül a mezőgazdasággal foglalkozó részt is, amely radikális tu- lajdonrefórmon alapszik. Erről már a kidolgozó munkacsoport vezetője, dr. Bogárdi Zoltán beszélt. Bejelentette, hogy egy hónapon belül nyomtatásban is megjelenik programjuk. A valós tulajdonos hiánya Az előadó megállapítása szerint mély válságban van a mezőgazdaságunk, annak ellenére, hogy látszólagos sikereket ért el az ágazat, ugyanis a nagyüzemek elbürokra- tizálódtak és évről évre jelentős, veszteséget halmoztak fel. Illúzió, hogy az ágazat világszínvonalon termel és az is, hogy a termékek versenyképesek, korlátlanul eladhatók. Véleménye szerint bizonyos termékekből — marha- és sertéshús, tej és tejtermékekből, néhány gyümölcsféléből — a belső ellátás is veszélybe kerülhet. Megállapítása szerint a földek pusztulnak, a környezet, a vizek szennyeződnek, a mezőgazdasági lakosság elöregszik, iskolázottsága nem javul és a falvak elnéptelenednek. Mindenütt a valóságos tulajdonos hiányából következő érdektelenség jelei mutatkoznak. A fölgyülemlett gondok súlya alatt született kormányintézkedések nem vezethettek sikerre, mert a működésképtelen tulajdonviszonyokat, a rossz vállalati szerkezetet, vagyis a bajok fő okát ezek nem érintették. A támogatás rendszerével is elsősorban az ideológiát és a jelenlegi vállalati, tulajdonosi forma és szerkezet fenntartását szolgálták és bizonyítani igyekeztek a szocialista nagyüzem fölényét. Elismerte az előadó, hogy Nyugat-Európában erősen támogatott a mezőgazdaság, de a hazai helyzetünkhöz képest azzal a különbséggel, hogy ott az egyéni érdekeltség és a vállalkozói kedv fenntartását szolgálja. A mi gazdaságunkból hiányzik a vállalkozó típusú középparaszti réteg, amelyre alapozni lehet a folyamatos és színvonalas élelmiszer-termelést és -ellátást. Ellentmondásosnak mondotta a mezőgazdaság és az élelmiszeripar pénzügyi helyzetét, amelyről az elmúlt tíz évben is sokszor hallhattunk, mint ahogyan arról, hogy rendkívüli módon nyílik az agrárolló, s az ágazat nettó befizetője a költségvetésnek. Ugyanakkor a népgazdaságnak folyósított összes költségvetési támogatás felét a mezőgazdasági és élelmiszeripar, illetve ezeket a termékeket forgalmazó nagykereskedelmi vállalatok kapják. A támogatás zöme tehát az élelmiszeriparba és -kereskedelembe tevődik át. Szóvá tette, hogy a kistermelők az ártámogatásoknál is hátrányba kerülnek, és a nem ártámogatás jellegű dotációkat szinte teljes egészében a nagyüzemek kapták meg. A mezőgaz: dasági termelők a támogatói, elvonási rendszerek, különböző áttételek miatt képtelenek átlátni a folyamatokat, érzékelni a piac hatásait. Bevételeik nem a tényleges hazai és külföldi kereslet alakulásától függnek, hanem a pénzügyi szabályozókat meghatározó szervektől. Családi munka Az említett gondokon csak a mezőgazdasági vállalkozók nagyszámú megjelenése, azok akadálytalan fejlődése, szerveződése, kereskedelme és feldolgozó-ipari tevékenysége segíthet. A Magyar Demokrata Fórum a mezőgazdaság jövőjét egyrészt a családi munkán alapuló magángazdaságokban, valamint a valóban szövetkezeti elvek szerint működő üzemek kialakulásában látja, hozzátéve, hogy a gazdálkodási szférában helyük van az állami gazdaságoknak is. A föld és az egyéb termelőeszközök ahhoz kerüljenek, akik azt a legjobban tudják hasznosítani, a beruházások célja a több, olcsóbb, egészségesebb termék-előállítás legyen. Ilyen típusú fejlődés csak a bizalom légkörében lehetséges, állapította meg az előadó, ha a kormányzat kiszámítható, a piac logikájához igazodó működési keretet teremt, garanciákat nyújt. Az MDF fontosnak tartja, hogy egy várható átmeneti időszakban se kerüljön veszélybe a hazai élelmiszer-ellátás, ne csökkenjen a mező- gazdaság bevétele, fokozódjon a föld eltartóképessége, a tényleges átalakulás ne kötelező legyen, hanem teremtsen egyenlő esélyeket és a vállalkozó kisebbségnek is nyújtson lehetőséget. Az átmeneti időszakra érvényes központi intézkedéseket is szükségesnek tartanak. Kompromisszumra jutni Az átalakítást két lépcsőben tervezik. Először a tulajdon tisztázására kerülne sor, amely majd megteremti annak lehetőségét, hogy a nagyüzemek felbomolhassanak, vagy jelenlegi, illetve más formában működhessenek. Az első lépcsőben a tsz-eket és állami gazdaságokat vagyonközösséggé kívánják átszervezni. A tsz- ek teljes vagyonát, részvény formájában, a tagság, az állami gazdaságok vagyonának egy részét az ott dolgozók tulajdonába kívánjuk adni úgy, hogy a föld és az egyéb . vagyon külön-külön kerüljön értékelésre. A föld értékét a bevitelkori aranykorona-érték jelentse és ez legyen a felosztás viszonyszáma is. Azok a földtulajdonosok, akik telekkönyv szerint még az alapító tagok vagy azok örökösei nevén vannak, automatikusan a jog szerinti tulajdonosok tulajdonhányadát gyarapítsák. A szövetkezeti közös tulajdonban lévő földekből kártalanítanák a tsz területén élő eredeti tulajdonosokat, akik viszont már nem tsz-tagok. Az 1989. január elsejei állapotot vennék figyelembe a tulajdonosi elképzelések kialakításához. Kérdésekre válaszolva fejtette ki Bogárdi Zoltán qzt, hogy nem tartja megoldhatónak az 1945 utáni földosztáskor kialakult, tulajdon szerinti, földvisszaadást és azt sem, hogy a nagyüzem területéből, különböző helyeken, egy-egy parcellát szakítsanak ki. Az előbbi indok az, hogy tudomásul kell venni: több mint negyven év eltelt, s az azóta megtörténteket mindenkinek viselnie kell (a veszteséget, a „nincs”-t is) és kompromisszumra kell jutni, ezért javasolják az idei januári állapot szerinti földvisszaadásokat. Az állami gazdaságok földva- gyonából pedig kártalanítani kell a gazdaság területén lévő személyeket, akiknek földje az állami gazdaság művelésébe kerül. A fennmaradó föld- és egyéb vagyon 30 százaléka kerüljön az állami gazdaság dolgozói nevére, állományban töltött évek arányában, az ezen fölüli föld és eszköz pedig állami tulajdonként kerüljön bejegyzésre. A program fontos megállapítása az is, hogy a tsz-ek tagjai egymással vagy kívülállókkal alakíthatnak gazdasági csoportosulásokat, de földet és egyéb vagyont csak nyilvános árverésen vásárolhatnak, illetve bérelhetnek. A bérletből, vagyonértékesítésből befolyt ösz- szeget a tulajdonosok kapják meg és a tsz-ek, állami gazdaságok ne használhassák föl veszteséges tevékenységük támogatására, önmaguk fenntartására. A részvénytulajdonosoknak biztosítani akarják a föld és egyéb vagyontárgyak megvásárlását, ennek lebonyolítója a vagyonkezelő bank lesz és az értékesítés nyilvános árverésen történhet meg. A programban az is szerepel, hogy visszaadnák az egyházközségek papi földjeit, de a nagybirtokok visszaadására nem gondoltak, ugyanakkor fölvetődött az is, hogy az oktató rendek és egyebek vagyonának helyreállítása indokolt lenne. Cs. I. SZOMBATI LEVEL Kiskörút Tudom, hogy sokkal fontosabb ügyek is vannak az országban, a megyében, mint az a kiskörút, amely Kecskemét városközpontját fogja körül. Sőt, az is nyilvánvaló, hogy országosan ez nem téma, megyei gonddá sem lehet kikiáltani, de Kecskeméten, amióta csak megindult rajta a forgalom, szinte mindennapi téma. Kövesen vannak, akik áldják az ötletgazdát, legtöbben, pontosabban a többség, villámló haraggal a tekintetében elátkozza. Kinek van igaza? Ezt a kérdést nem azért teszem fel, hogy majd én itt a bölcs ítélőbírót játszva eldöntsem a kérdést. Csupán azért, hogy mindkét fél álláspontját, érveit ismerve — töprengjek rajta. Be kell vallanom, nem szükséges túl sokáig tépelődnöm, mert elegendő egyszer körülmenni az úton, s máris fölfénylik az igazság: minden haj forrása, hogy a kiskörút szűk. Ezzel természetesen tisztában voltak (vannak) azok is, akik kidolgozták ezt a közlekedési koncepciót, s úgy igyekeznek segíteni a lehetetlenen, hogy táblákat raktak ki, előírva a kötelező legnagyobb sebességet, a 40 kilométert. Nagy tévedés azonban azt gondolni, hogy ezt az autósok betartják. A közelmúltban próbát tettem. Valóban az előirt „sebességgel” haladtam végig, de legalább négy alkalommal rám dudáltak a mögöttem közlekedők, volt, aki felajánlotta, hogy elhúzat, más pedig azt javasolta, inkább gyalog menjek. Megint mások úgy húztak el mellettem, mintha út menti eperfa volnék. Magam is éreztem, hogy amolyan „munkalassító sztrájk”, amit csinálok, sőt átsuhant az agyamon az a már-már közfelfogásnak számító, ki nem mondott tétel, hogy kis hazánkban bolondnak nézik, aki betart bizonyos szabályokat. Persze, nem biztos, hogy minden szabály tökéletes, sőt talán ilyen nincs is. De legalább törekedni kellene annak megközelítésére. Mert most és speciálisan a kecskeméti kiskörút ügyében ettől a tökéletes szabályozástól mintha messze estünk volna. Mondhatná a csávolyi, kunpeszéri, szentkirályi olvasó, hogy őt nem érdekli ez a téma, esetleg városi nyavalygást sejt benne. Csakhogy Kecskeméten százezer ember lakik, közlekedik, s ha esetleg a távoli falvakból, városokból a megyeszékhelyre jönnek az ott élők, maguk is belekeverednek a „nagyvárosi” közlekedésbe. Mint ahogyan számtalan külföldi bolyong nyaranként hatalmas hálókocsit vontatva, gyakran szemben az egyirányú forgalommal (háröm ilyen esetnek voltam szemtanúja). Sőt, a Centrum Áruháznál, a kereszteződésben az eltévedt holland családnak a müveit kecskeméti polgár odakiáltott: idióta! Nem tudom, hogy ő meg tudná-e játszani a közlekedési zsenit, ha Trabantjával valamely holland nagyvárosba keveredne. Az ilyen esetek azonban csupán fejcsóvá- lásra vagy mosolyra késztetik a szemtanút vérmérsékletétől függően. Egészen más azonban a helyzet, ha emberek halnak meg, noha nem bizonyíthatóan a kiskörút szűkössége miatt, de mégis a kiskörúton, tehát ott nem stimmel valami. Tudom, hogy Magyar- országon talán nincs olyan városi vagy „helyközi” út, ahol ne történt volna már halálos baleset. Lassan az ember koszorúktól övezett úton halad, s kiveri a hideg verejték. Ilyen alapon tehát az összes útjainkkal baj van. Pedig a hiba bennünk fészkel. Képtelen ötlet, de érzékeltetésként elmondom, hogy az út (ha jól meg van csinálva) önmagában nem balesetveszélyes. Csak a szabályokat semmibe vevő ember az, vagy a rossz, át nem gondolt szabály életveszélyes. A kiskörút nincs jól megépítve, mert nem lehet jól megépíteni. Ahhoz ugyanis — ahogyan mondani szokták némi túlzással - a fél várost le kellene bontani. Persze, így is jó lenne, ha nem közlekednének rajta. De ismerjük az igazságot megfogalmazó közmondást: navigare necesse est! Vagyis: hajózni muszáj! A hajók az autók, de ott vannak a kerékpárok mint csónakok, a kismotorok pedig mint motorcsónakok. Nekik is muszáj hajózni- közlekedni. Sőt, még gyalogosok is vannak, akiknek nem elég a tizenöt zebra, hanem ott „kelnek át”, ahol éppen eszükbe jut, azon az elvi alapon, hogy legrövidebb út az egyenes. Ez aztán teljesen felháborítja a közlekedési szakembereket — érthetően. S ha ilyenkor halálos baleset történik, úgy vesszük tudomásul, hogy sajnos a gyalogos vagy a kerékpáros szabálytalanul közlekedett. De tehetünk-e mást, van-e más megoldás? Utólag már bizony nincs. És előtte, a balesetek előtt? Van olyan vélemény éppen ebben az újságban jelent meg a napokban -, hogy a kismotorosokat, kerékpárosokat ki kellene tiltani a kiskörúti forgalomból. Kis kiegészítéssel én ezt el is fogadom, nevezetesen, ha azt is megmondja az illető, hogy hol közlekedjen a biciklis, a segédmotoros? Miért ne lehetne neki ugyanannyi joga, mint az autósoknak? Csak azért, mert neki nem telik Ladára, Wartburgra vagy Audira? Van-e joga bárkinek is hosszú, kacskaringós és csontrázó utakra terelni azt az asszonyt, aki két kisgyerekét biciklin hordja óvodába bizonyára nem úri passzióból. Mindannyian tudjuk, hogy az autósok sem angyalok, sőt - tisztelet az igen ritka kivételnek , agresszívek, felsőbbrendűnek érzik magukat és tolakodnak, lenyomják a biciklist, a gyalogost stb. Ki lehet tiltani a kerékpárosokat a kiskörútról, de mi legyen a gyalogosokkal? Őket is kitiltsák? Mert eddig bizony legalább annyi gyalogos halt meg, mint ahány kerékpáros. Ezt a kitiltási hullámot persze folytatni lehetne: következnének a Trabantok, Wartburgok, Zaporozsecek, vagyis haladnánk fölfelé a szegénység lépcsőfokain. A vége az lehetne, hogy már csak dízel Mercedesek, BMW-k, Audik és Opelek mehetnének a körúton, természetesen akár százhússzal is, mert nem volna „gátló tényező”. Ezt a jövőképet csupán azért rajzoltam föl, hogy érzékeltessem, hová vezethet a „meg nem gondolt gondolat”. Mert tiltani könnyű, sőt, már-már kényelmes. Azt a hitet ébresztheti, hogy minden oké, el van intézve. S ha mégis elütnek egy szerencsétlen kerékpárost, kész a válasz: miért ment oda. Ez tehát nem lehet megoldás. És most kellene okosnak lenni, szépen, világosan kifejteni, hogy mi legyen a kiskörút- tal? Azzal azonban tisztában vagyok, hogy ilyen szűk úton, ilyen zsúfolt forgalomban a legtökéletesebb szabályt sem lehet betartani, vagy ha mégis, abból óriási közlekedési dugók keletkeznek, káoszhoz vezet. Elsősorban önmagamat nyugtatom, ha azt mondom: nem nekem kell a megoldásra ráébrednem, vannak, akiknek ez a szakmájuk, a mesterségük, s abba nem akarok belekontárkodni. Gondolom azonban, hogy ők is kezdenek ráébredni: nem elég, ha szaporítják a tiltó táblák dzsungelét, sőt, az sem elég, ha vakító fehérre festik az útburkolati jeleket. Egy ötletem azért lenne: a kerékpárosokkal is meg kellene taníttatni a közlekedési szabályokat. Minden faluban vannak autósok, jön a tél. Talán — még önzetlen társadalmi munkában is — megérné. Annyi haszna bizonyára lenne, mint a társkereső szolgálatoknak, a nemi felvilágosítóknak, vagy a bevezetés az örömszerzés titkaiba című, már-már nélkülö/hclellen stúdiumoknak. NAPKÖZBEN Különadó = kamatemelés? Csak a rádióban hallottam, teljes mélységében tehát nem ismerhetem a miniszteriális szervek által kidolgozott új lakáskoncepciót, melynek országgyűlési bizottsági vitája csütörtökön volt. Annyi azonban a nyilvánosságra került információkból is kiderült: az új koncepció kiagyalói is a régi mellényt kívánják újragombolni — még ha ez országos társadalmi feszültségek hatványozott megjelenésével jár is együtt. Legalább 50 százalékkal kell emelni a lakbéreket, amihez a víz- és csatornadíjak emelése is hozzátartozik — hallhatta az egész ország a javaslatot. Ugyan visszamenőleges kamatemelésről nincs szó — tiltakozott a megkérdezett illetékes —, ám tervezik bizonyos különadó bevezetését azok számára, akik OTP-kölcsönnel építkeztek. Általánosságban pedig úgy gondolkodnak, hogy a már lakással rendelkezők „rovására” segítsék az otthonteremtőket, amihez csupán egyetlen adalék: e szerint az anyag szerint ma Magyarországon egy kétkeresős család bruttó havi jövedelme kereken 25 000 forint körül van. Fölfoghatatlan, hogy ez a javaslat egyáltalán megszülethetett — illetve az, hogy nyilvánvalóan felelős tisztviselők tárgyalási alapnak tekintették. Ez az egész — amennyit tudni lehet belőle és róla tulajdonképpen semmi más, mint egy újabb nadrágszíjmeghúzás, ami az egyes embertől havi pluszkiadást igényel, míg cserébe nem kap semmit. Ki gondolja komolyan, hogy például a lakbéremelés több bérlakást eredményezhet? Hogyan lehet tárgyalási alap olyan javaslat, amelyet logikai úton sem lehet ■— tisztán csak spekulációként — végigvinni? Ki és hogyan jutott el a 25 ezer forintos bruttó havi jövedelemig — miközben már a statisztikák szerint is a magyar népesség kereken egyharmada él a létminimum alatt (arról már nem beszélek, hogy a mai rendszerben a létminimum is adóköteles!). Miféle társadalmi igazságosság eredményezhet olyan elképzelést, mely szerint valamilyen célt bizonyos társadalmi rész rovására érnek el hogy tudniillik azok finanszírozzák a jövendő lakásépítkezéseket, akik már laknak valahol. Ez — tisztán logikailag — olyasmi, mintha az új autótulajdonosokat arra köteleznék, hogy gyűjtsenek össze egy kocsiravalót annak, akinek még nincs autója. (Ráadásul a hasonlat még abból a szempontból sántít is, hogy ma szülői segítség nélkül eleve reménytelen egy kezdő lakáshoz jutása, valójában tehát bizonyos értelemben már most is működik ez a fajta nem igazságos — finanszírozás). A híradások egyetlen szót sem mondtak a kormányzat régebbi terveiről, melyek — a lakosság nagyon is emlékszik! az adóreform (értsd: személyi jövedelemadó bevezetése) mellett bérreformot is rövid időn belül célul tűztek ki. Nem egy vélemény szerint ugyanis alapvetően a munkajövedelmeknek kellene tartalmazniuk az otthonteremtés költségeit (ez a magyar bérekből mindig is hiányzott, abból a messia- nisztikus elvből kiindulva, hogy majd az állam megoldja ezt a kérdést). A képviselők — akiknek legitimitását gyakran kétségbe vonják — a tervezetet egyszerűen lesöpörték az asztalról, ráadásul fölháborodva. Ezen nincs mit csodálkozni: a költségvetési hiányt talán mégsem lakbéremelésből, különadónak álcázott kamatnövelésből kcllcne finanszírozni. „ .
