Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-10 / 187. szám

1989. augusztus 10. • PETŐFI NÉPE • 5 • Magyarországi országgyűlési választókerületek térképe 1881-ből'. Gyorsuló idő ? NAGYON ÉRDEKES és jellemző, hogy éppen azokban a ma már pangás éveinek nevezett idők­ben emlegettük sokszor a gyorsuló időt, amelyben megvetettük sok mai problémánk alapjait. Igaz, gyorsult is az, de kívül az országunkon. Hogy mást ne mondjak, éppen ekkor indultak fejlődésnek az ázsiai kistigriseknek nevezett országok, Malaysia és társai, s más, nagyobb ázsiai tigrisek meg a legnagyobb lendületben voltak. Számukra gyor­sult az idő, s vele gyorsultak ők is. Oda jutottak, mint Dél-Korea, amely huszonöt évvel ezelőtt ta­lán éppen olyan messze volt mögöttünk, mint mi most vagyunk mögötte. Manapság míg a politikai folyamatok rohan­ni látszanak — gazdaságunk egy helyben topog. S ez a jelenség nem új. Ha belegondolunk, hogy az első energia- é§ anyagár-emelkedésekről már 1975- ben megállapítottuk, hogy nem fognak begyűrűz­ni, s hogy ennek már tizenöt éve, bizony látszik, nem sokat tettünk a világgazdasági kihívás elfoga­dásáért. Tudom, minden hasonlat sántít, különösen a történelmi, de gondoljunk csak arra, egykor mi­lyen kis idő kellett túliparosított, túlcentralizált gazdaságunkban annak felismerésére, hogy új gaz­daságpolitikára van szükség. Az 1950-es nagy ár­emelkedések, a hiányok, s annak a felismerése óta, hogy a vas- és acélgyártás mellett még éhen is halhat a vas és acél országa, csak szűk három év telt el Nagy Imre 1953-as júliusi beszédéig, amely­ben felvázolta reformterveit. Más kérdés, hogy ahhoz sem kellett néhány hónapnál több, hogy a Rákosi-birodalom visszavágjon, s lesöpörje őt a politikai porondról. Ehhez a három évhez képest bizony nagyon hosszúnak tűnik az emlegetett tizenöt év, amely­ben az előrelépés helyett gazdaságpolitikusaink nemesfémmel tömték be a népgazdaság fazekának egyre szaporodó és szélesedő lyukait, amelyeket most — kölcsöneink fogytán — puszta kezével tömködne be a kormányelnök, ha nem kellene kezét minduntalan kapkodnia, mert forró a víz ... Persze ne higgyük azt, hogy mindig ilyen lassan kapcsolnak nálunk a gazdaságpolitikusok. Például az 1968-ban elindított gazdasági reformunk lendü­letét megtörni mennyire elegendő volt néhány röp­ke év! Pedig talán sohasem volt nagyobb szüksé­günk arra, hogy a gazdasági racionalitás érvénye­süljön a döntésekben, mint éppen abban az idő­ben. Hiszen az épp emlegetett világpiaci energia- és anyagárrobbanás előestéjén következett volna be kedvező változás. Jól példázza ezt a magyar személygépkocsi-gyártás csírájában elhalt kísérle­te. 1968 UTÁN került először komolyan szóba, hogy működjünk együtt japán cégekkel személy­autó-összeszerelésben, -gyártásban. A Nissan cég­gel tárgyaltunk, sikertelenül. Magam akkor kezd­tem a gazdaságpolitikai újságírást, s merészen sík- raszálltam volna az együttműködés mellett, ha a szerkesztő közölte volna a cikkemet. De nem kö­zölte. „Tévedsz — mondta —, rosszul látod a dol­got”. Hozzátette még: „hiszen egy autógyár csak akkor lehet gazdaságos, ha évi 100 ezer kocsit gyárt, s ugyan, mondd már, hol tudnánk eladni évi 100 ezer személyautót?” „Itt, nálunk” feleltem inkább mérgemben, semmint húsz évvel előre lát­va. A jóslat azonban nem hatotta meg a főszer­kesztőt, s hogy végképp letorkoljon, lehalkított hangon megkérdezte: „S mit gondolsz, a Zsiguli­kat kinek adnák el az oroszok, ha nekünk telítve lenne a piacunk?” Erre is mondhattam volna vala­mit, de ha kimondom, lehet, hogy más pályára kellett volna átmennem. A fiatalabbak kedvéért hadd tegyem hozzá, hogy a japánok már akkor igen takarékos autókat gyártottak, nem lévén még annyi olajuk sem, mint nekünk a hazai olajmezőkön. Már a hatvanas években olyan motorbicikliket csináltak, amelyek három és fél liter benzint ittak százkilométeren­ként. (Akkoriban még a kétkereküeket kísértem figyelemmel, realista módon). Azóta sem tudok nyugodtan gondolni arra, hogy ha 1969-ben elin­dult volna egy takarékos közép- vagy kiskocsi gyártása, milyen előnnyel álltunk volna európai versenytársaink között egy mondjuk 6-7 litert fogyasztó Lada nagyságú, vagy 4-5 litert ivó Dai­hatsu Cuore méretű kiskocsival a megsokszoro­zódó benzinárakkal az egész világot sokkoló — energiaválság hajnalán. S a nagy üzleti siker, s az autógyártó ágazat egész gazdaságot húzó hatása mellett talán ma már mutatóban sem lenne nálunk kétütemű, benzingőz-okádó autó ... Na, de erről — és sok minden másról igazán lekéstünk. Jöttek a pangás évei, megszínesítve a reform-visszarendeződés visszarendezésének idejé­vel, ami azért hozott némi élénkséget. Itt-ott libera­lizálva a gazdaságot, lehetőség nyílott arra, hogy ki-ki többet dolgozzon, esetleg vállalkozzon. Nem túl merészen, mert hiszen előttünk állt a rossz pél­da: aki a szemétből kihalászott meggymagból ara­nyat csinált, hamar börtönben találta magát. S amíg az újságokban azon vitatkoztunk, vajon hány fős vendéglő és szálloda jelentheti a holtbiz­tos visszatérést a kapitalizmushoz, bankáraink szé­pen hozták a fejlődés látszatát keltő dollármilliár- dokat a konyhára. Örök rejtély marad, hogy a ve­zető bankárunkkal golfozgató Rotschild-utódok miért nem voltak bizalmatlanabbak, miért vették biztosra, hogy pénzüket vissza tudjuk fizetni. ÍGY TELT EL ez a tizenöt év, ez a másoknak gyorsuló idő. S aligha van még tizenöt évünk, amit a mozdulatlanságnak áldozhatunk. Végleg elro­boghat mellettünk a gazdasági fejlődés vonata, ha nem kapaszkodunk fel rá az utolsó pillanatban. Mint föntebb írtam, a politikai változások se­bességéért nem aggódom, legföljebb azért, amiért a ránk kacsingató tőke is aggódik: nehogy túl viharos változások legyenek, amelyek bizonyta­lanná tehetik belső életünket, mert ki bolond be­fektetni abban az országban, amelyikben nem tud­ni, mit hoz a holnap. De ha már megvalósítjuk céljainkat, megteremtjük a jogállamot, akkor gyorsítsuk hát fel a mi időnket is, s lássunk végre a jövőteremtő munkához! Gőz József Földabroszok Magyarországról Augusztus 17. és 24. között Budapesten rendezik meg a Nemzetkö­zi Térképészeti Társulat 14. konferenciáját. S ugyanakkor tartja a magyar fővárosban közgyűlését a Nemzetközi Glóbusz és Műszer­történeti Társaság is. E két esemény adta az ötletet asz Országos Széchényi Könyvtár­nak, hogy gazdag térképtárának magyar vonatkozású anyagából megrendezze a Földabroszok Magyarországról (1528-1900) című reprezentatív kiállítását, amelyet augusztus végéig tartanak nyitva. Széchényi Ferenc nevezte a térképet földabrosznak abban a jegy­zékben, amelyben a könyvtáralapító gyűjteményét részletezte, s amely adományban ezerötszáz térkép és atlasz is szerepelt. A Széché­nyi Könyvtár térképtára erre az anyagra alapozva fejlődött rangos gyűjteménnyé. Szépség és valósághű ábrázolás jellemzi a kiállítás négy évszázadot felölelő térképeit. A legrégibb Magyarország-ábrázolás, az 1528-ban Ingolstadtban kinyomtatott, Lázár deák által szerkesztett térkép részletességével, pontosságával tűnik ki. Ez a lap 1600 földrajzi nevet tartalmaz. Lázár deákról azt tudjuk, hogy Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára volt. S a fent említett 1528-as kiadású térképből az egész világon csak egyetlen példány ismert, a mi Széchényi Könyvtárunké. A 16. században európai mértékkel mérve is magas szintű volt országunkban a térképrajzolás művészete-mesterségc. (1532-ben adta ki Flonter János, alias Johannes Honterus, az erdélyi reformáció jelese Erdély térképét, s 1542-ben térképtörténeti atlaszát.) A fejlő­dést a török uralom azonban másfél évszázadra megszakította. Az ország három részre szakadása nem tette lehetővé a külföldi olasz, némfet, belga — kartográfusoknak sem, hogy újratérképezzék a Kár­pát-medence tájait. Ők is a korábbi térképek adatait használták fel, nemegyszer átvették, tovább éltették hibáikat. A 18. században azonban újra az európai élvonalba került a ma­gyar térképészet. Mikovinyi Sámuel már matematikai alapú felméré­sekkel szerkesztette térképeit, ő volt az első, aki a hegyeket felülnézet- ben ábrázolt». A vízrendezéssel (Beszédes József, Bodoki Mihály, Kiss József), majd a jobbágyfelszabadítással, illetve az úrbéri rende­zéssel kapcsolatban merül fel komoly igény térképek készítésére. Amikor 1890-ben Kogutowich Manó megalapította a Magyar Föld­rajzi Intézet Rt.-t, a magyarországi kartográfia már világszerte elis­• A kiállítás egy részlete (Dolczsál László felvétele —c MTI- Press.) mert volt. Százhetven térkép, harminc atlasz és földgömb illusztrálja a koronként változó igényt és funkciót kielégítő magyar térképészet múltját, nemzetközileg is figyelemre méltó eredményeit. A könyvtár három termében tulajdonképpen három kiállítás látha­tó, mindegyik történeti sorrendbe rendezett anyaggal. Az első terem az országot egészében vagy részleteiben ábrázoló és megyetérképeket őriz. A másodikban a magyar polgári társadalom kialakításához kapcsolódó úrbéri, vízügyi, erdő- és mezőgazdasági, bányászati — ábrázolások kaptak helyet. Itt láthatók az úgynevezett peres térké­pek, például Galícia és Trencsény, meg Stájerország és Vas megye határkiigazítási ábrázolásai, városok, birtokok határát eldöntő raj­zok. A harmadik terem a tematikus térképeké: gazdasági, természeti és társadalmi viszonyaink fejlődését szemléltetik. Vannak itt geoló­giai, földművelési, bányászati, ipari térképek, vagy olyanok, amelyek az iskolai ellátottságot, a vallási megoszlást vagy a kolera elterjedésé­nek helyszíneit jelölik. E kiállítást kiegészítendő, a térképtárban különleges, ritka térké­pek bemutatóját rendezték meg. Kádár Márta lAK »I 11 .1?:. ■ : ■üt"i::::,1. ü .....!“ .. ........: ,í ‘ ......... . ’ 1l!ÍI8ÍI»:!llÍlIilii P MHHimMiMaa MR CSÁNK CSABA A szibériai legenda nyomában 2. Alekszandr Sztyepanovics Petrovics és Szendrey Júlia Alexander Petői». Úíltn JS $4« támt őMjiforrefawnW miié. m Utéiíé un* ftú&tt áfc#t|sri?au fi«« wwtj« 'ílwj« fájtporj 'Aiír ttvH atóKfíwtórt guí Mim t<rm4 ü&ift «MmalrnL JSfjfln&fte áínnyridom mt enfMúgien Jbkiníung no* ön bwitdm 3}tett. • Petőfi Sándor kftröző­levele. (Forrás: Sándor József) Mikor Windischgraetz 1849. január 5-én bevonult a fővárosba, a katonai diktatúra legelső rendelkezése az volt, hogy a függetlenségi mozgalom vezető férfiai ellen az 1715. Vll. te. alapján elfogató parancsot adjanak ki, s vagyo­nukat mint pártütőnek és felségsértő­nek vagyonát, zár alá vessék és elko­bozzák. A letartóztatandók névjegyzé­kében a 22. sorszám alatt Kossuth neve, az 51. sorszám alatt pedig Petőfi olvas­ható. Tehát ha életben akart maradni, a Bemtől való elszakadás után csak az orosz hadifogság maradt lehetőségül neki, mert ha osztrák kézbe kerül, nem kétséges az ítélet, bizonyosan kivégzik. Némi lojalitásra csak az oroszoktól számíthatott, ha nem is a kozák marta- lócoktól, hanem a műveltebb tisztek­től. A több nyelvet beszélő költő iga­zolhatta magát, tudhatta, hogy a tiszte­ket humánus bánásmódban részesítik, mint ahogyan tudta Görgey, tudta Bem, aki utolsóként vette tudomásul a szabadságharc végleges kudarcát és emigrálása előtt, megfelelő feltételek kicsikarásával, helyettesét az oroszok­kal való tárgyalásra hatalmazta föl. Nem lehetetlen, hogy a költőt nem Petőfi Sándor, hanem Alekszandr Sztyepanovics Petrovics néven vették nyilvántartásba. Egyébként a költő az osztrák hadseregben is az eredeti ne­vén, németesen Alexander Petrovich néven volt lajstromozva, az 1841. feb­ruár 28-án, leszerelésekor kiállított törzslapján is így szerepelt. A fent említett oroszos változat meg­felel a költő eredeti nevének, ugyanis az oroszban a második név az apa nevét jelenti, Petőfinek pedig édesapja az Ist­ván, tehát oroszul Sztyepán nevet visel­te. Az sem kizárt, hogy más meggondo­lásból, esetleg az osztrákoknak való átadás elkerülése miatt a költő vagy jóakarói az Alekszandr Sztyepanovics Petrovics megszólítást használta, illet­ve használták. Ez kevésbé volt feltűnő, mint a magyarosított Petőfi név, hiszen a cári hadseregben, a Magyarországot megszálló csapatok közkatonái és tiszt­jei között is bőven akadtak Petrovi- csok. A Petrovics nevet viselte például Ahmatov Alekszej Petrovics (1818— 1870) vezérkari százados, majd ezre­des, cári szárnysegéd; Ivan Petrovics Ofenberg (1792—1870)altábornagy, a 3. könnyű lovashadosztály parancsno­ka, lovassági tábornok; Tolsztoj Alek­szandr Petrovics gróf (1801 -1874) al­tábornagy, később tveri kormányzó, és még lehetne sorolni a neveket. Vannak-e arra dokumentumok, hogy az orosz fél nem tett eleget a fog­lyokkal kapcsolatos megállapodásnak és magyar foglyokat is deportált Oroszországba? Igen, vannak! Moszk­vában 1970-ben jelent meg A. A. Gers- kovics Petőfi költői színháza című írása (a Nauka kiadása). Az írás magyar nyelven is megjelent a Korunk 1971/7. számában, amelyben ez olvasható: »Több hónapos keresés után végre előt­tem feküdt egy gyöngybetűs jelentés. Címzése: „A Hadrakelt Hadsereg Fő- parancsnokának Paskievics Tábornagy Urnák, Varsó hercegének és eriváni grófnak". Aláírója az 5. gyalogos had­test parancsnoka, Lüders gyalogsági tá­bornok, akinek csapatai Segesvárnál is harcoltak. Az okmány második oldalán szó szerint ez áll: „Az utóbbi időben ejtett foglyok nagy terhet jelentettek se­regeinknek, ezért utasításba adtam a hadifoglyoknak 2 ezres oszlopokban, a Zsitomiri ezred egyik zászlóaljának fe­dezete mellett Tömösre irányítását, ahonnan Danenberg tábornok feladata tovább küldeni őket Bukovinába, Cser- noviciba. A tiszteket elkülönítettük, hogy ne befolyásolhassák az egyszerű katonákat útközben, és visszatartottuk őket a rementuri erődben, Bem hadsegé­de és hadbiztosa, Kiss és Bicsei kivételé­vel, akiket mint fontosabbakat Buka­restbe küldtünk Danenberg tábornok­hoz, Galicia Katonai Parancsnokának Hammerstein tábornoknak való átadás végett." (A jelentésben a rementuri erőd valószínűleg elírás, mert ilyen erőd abban az időben a szóban forgó területen nem ismeretes. —- A szerző.) A másik nagy kérdéskör: Mcgtalál- ták-e Petőfi holttestét? Ha igen, azono­sították-e olyan személlyel, aki látásból is ismerte a költőt? Milyen bizonyíté­kok alapján nyilváníttatták halottá? Szendrey Júlia, Petőfi Sándor felesé­ge eredmény nélkül járta össze az erdé­lyi csatatereket, nem akadt rá sem a férjére, sem a holttestére. Több „szem­tanúval” is találkozott, többek között Heydte osztrák ezredessel, de nem ka­pott „megnyugtató” választ férje sorsá­ról. Erdélyi körútját követően Pestre utazott, hogy az osztrák hatalomtól útlevelet kérve Törökországba, Bem­hez utazzon férje sorsának felderítése miatt. Júlia 1850. április 24-én érkezett Pestre. Először pár napig a Kerepesi úti Mátyás fogadóban vett szállást, majd Garay János meghívására hozzájuk költözött. Kihallgatást kért Haynau- nál, aki fogadta, de útlevelet csak felté­telek mellett akart kiadni számára. In­formációkat kellett volna szerezni az emigránsok magyarországi kapcsola­tairól. Valószínűleg a megbízatás visz- szaulasítása miatt nem kapott Hayna- utól útlevelet. Ezt követően, Horváth Árpád egyetemi tanár tanácsára, a tá­borszernagy első bizalmasához, Liech­tenstein Ferenc herceghez fordult támo­gatásért. Több ízben fölkereste a herce­get hivatalában, ki állítólag útlevelét csak szerelmi szolgáltatások fejében akarta kiadni. Júlia május közepén el­költözött Garayéktól, és szobát bérelt a Kalap utcában. Május 19-én beidéz­ték a rendőrségre, s közölték vele, hogy tartózkodási engedélye rövidesen lejár. (Ekkor már Erdély ismét nem tartozott Magyarországhoz), s ha a katonai kor­mányzóság nem hosszabbítja meg, akár ki is loloncolhalják Pestről. Július 21-én házasságra lépett Hor­váth . Árpáddal, mely házassággal ki­vívta volt férje barátainak, ismerősei­nek ellenszenvét. A házasság megkötte- téséhez azonban halottá kellett nyilvá­nítani az első férjét, Petőfit. Júlia 1850. július 21-én az egyház részére tett nyi­latkozatában ez áll: „Az egyház kíván­ságára, részéröli terhelő felelősség elhá­rítása végett kijelentem, hogy legszor­galmasabb fürkészéseim és bizonyossá­gát ddó adataim tökéletesen meggyőzé-' nek a felöl, hogy Petőfi Sándor az erdé­lyi csatákban elesett. A csatatereket összejárván, ennek és a külföldről jött többnemű tudósítások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes va­gyok tenni. Ezen állításom igazsága mellett szól néhány szemtanúnak vallo­mása, kiket biztonságtételért bármikor felhívhatok. Nevezetesen Udvarszékben, Keresztáron lakó gyógyszerész, kinek nevét ugyan nem tudom, de öl szükség esetén tanúul felkérni magamat kötele­zem, ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén, ebbeli tudakozásomra azt feleié: ö Petőfi Sándort azon pillanatban láttá utoljára, midőn ez kozákok által körül- vétetve, szakasztott el a fptó hadsereg­től. Ezentúl többet nem látták s valószí­nűség ottani elvesztét bizonyítja, mit még hitelesebbé tesz udvarszéki katonaiparancsnok B. Haydte azon állí­tása, mely szerint ö a csata lefolyása után , a csatatért följárván, a halottak között talált egy holttestet, mit öltönyei és alakja leírásából biztosan lehet fér­jem, Petőfi Sándorénak elismerni.” Júlia nyilatkozata sok pontatlansá­got tartalmaz. Az általa említett gyógy­szerész, kit megnevezni nem tudott, Lengyel József orvos. Meghalni ő sem látta Petőfit, és ezt nem is állította. (Is­meretes ezzel kapcsolatos visszaemlé­kezése. — A szerző.) B. Haydte pedig azonos Heydte báróval, ki nem túl.sza­vahihető tanúnak bizonyult. Szántófy Antal plébános pedig, ki Júlia második házasságát megkötötte, azonos azzal a pappal, aki Hausmann pesti orvossal és Bártfay Lászlánéval 1849. október 7-én gróf Batthyány Lajos kivégzett minisz­terelnök holttestét élete kockáztatásá­val a Józsefvárosi temetőből titokban a ferencesek Hatvani utcai rendházába szállította, és ott a zárda főnökének, Dank Agápnak tudtával a Máriáról el­nevezett oltár alatti sírüregben rejtette el. Az osztrák hatóság cselnek vélte Júlia korai házasságát. A házasságkor tést követően élénken nyomozott Pető­fi után a bécsi titkosrendőrség, és fi­gyeltette volt feleségét, Horváth Ár- pádné Szendrey Júliát. Egy 1853. július eleji,. Kempen altábornagynak, a bécsi titkosrendőrség főnökének címezett, Londonból érkező jelentésben ez olvas­ható: „A népszerű népköltő Petőfy, akit halottnak tartanak, Pest vármegyében rejtőzködik, felesége, hogy nyomát el­mossa, beleegyezésével házasságra lé­pett . . (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents