Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-31 / 205. szám

1989. augusztus 31. • PETŐFI NÉPE • 5 „Hol vannak a katonák ...?” Első világháborús hősi temetők Magyarországon Hol porladnak a háborúból ha­zájukba soha vissza nem tért ma­gyar katonák csontjai? Ott, ahol elestek, ahol lekaszálta őket a ha­lál. A frontvonal földjében, a fo­golytáborok árkaiban, a kórházak meszesgödreiben. Néhány kivétel­től eltekintve, ma már jeltelenül. Ha bajtársaik ácsoltak is számuk­ra fejfát, az hamar elenyészett. Pe­dig, amint az első világháború frontköltője, Gyóni Géza énekelte: „Csak az búsít, ha itt halok meg, kedves. Nem járhatsz majd ki virá­gos síromhoz ... De itt, jaj, itt oly szomorú lesz, édes, dérlepte tarlón elhagyva feküdni...” És a volt ellenfelek, akik ha­zánkban sóhajtottak utoljára az anya, a kedves után? A Sopronhoz csatolt Sopron- bánfalva köztemetője mögött fek­szik a katonai — vagy ahogyan inkább nevezik —, a hősi temető. Senki sem tudja pontosan, hány ezer katona porlad a kőből fara­gott fejfák alatt, mindegyikük kü­lön sírhelyen. Almukat hatalmas fákon kívül iskolák, intézmények, vállalatok vigyázzák, sírhalmaikat példás rendben tartják. Pedig nem­csak magyarok vagy a hajdani Monarchia vitézei nyugosznak itt, hanem hadifoglyok is, ugyanolyan gondosan faragott sírkövek alatt, mintha sohasem lettek volna ellen­ségek. A magyar baka mellett szerb, olasz, török, osztrák, német, horvát, bosnyák közlegények, al­tisztek és tisztek feküsznek s kőke­resztjeiken jól olvasható minden­kinek a neve, rendfokozata, szüle­tési és halálozási éve. Mert, aho­gyan ott egy kőtábla mondja: „El­lenfél voltál, idegen, majd rabja magyarnak, kik most testvérként őrzik álmaidat!” A hősi temető története röviden: a mai Erdészeti Kutatóintézet az • A sopronbánfalvi hősi temető. első világháborúig helyőrségi kór­ház volt, ahol a hadifoglyokat is ápolták. Nem mindenki épült fel, de a halottakat a temetőkonventek nem engedték elföldelni saját sír­kertjeikben. Ezért a m. kir. Honvé­delmi Minisztérium megvásárolta azt a területet, amelyből kialakí­tották a hősi temetőt. 1916-ban kezdtek ide temetni a korábban elhunytakat kihantolásuk után he­lyezték el itt —, s azóta, a második világháborúban elesetteket is ide értve, ez lett a katonák végső nyug­helye. Csót. Falucska a lankássá szelí­dülő Bakony alján. Jó kőhajításra a községtől nagy hadifogolytábor állt az első világháborúban. Életét ma emlékszoba mutatja be sok fényképpel, a foglyok fabrikálta emléktárgyakkal, levelekkel, ira­tokkal. A munkaképes katonák a faluban is dolgoztak, barátságok szövődtek. A betegséget azonban nem lehetett kirekeszteni a tábor­ból, és a hadifoglyok közül sokan örökre itt maradtak a magyar sír­hantok alatt. Katonás rendben, ahogy illik, sorakoznak a csóti fo­golytábor hősi temetőjében a sír­kövek, névvel, dátummal, rendfo­kozattal. Közöttük néhány ápoló­nőé is. A járvány nem válogatott. Néhanapján külföldi autó bi­zonytalankodik Csót főutcáján. Aztán kiderül: a hajdani katona apa emlékét keresik. Mert a hadi­fogoly apa szép történeteket vitt haza a derék csótiakról. Vagy az apa sírhalmát kutatja az idegen. S ilyenkor, rábukkanva a sírkőre, friss virág kerül a tövébe. Vajon a magyar unokák — a Piáve és Isonzó sírkertjeit kivéve hol találják meg az apáik, nagy­apáik porhüvelyét rejtő-őrző hősi temetőket külföldön? Dr. Csonkaréti Károly Érték(es)papírok Ezt, a végéhez közeledő évtizedet, a hazai pénzügyi életben a hosszú ideig száműzött értékpapírok — a csekk, a váltó, a kötvények és a részvények — rehabili­tálása és reneszánsza jellemzi. Az értékpapírok újbóli alkalmazása az évtized első felében kezdődött. Ahhoz a felismeréshez kapcsolódott, hogy a megreformálásra váró magyar gazdaság sem nélkülözheti az intézménye­sített pénz- és tőkepiacot. S minthogy c kettő legfőkép­pen az értékpapírok lejárati idejében különbözik — a rövid, legfeljebb 1-3 éves lejáratú értékpapírok a pénz­piac „árui”, a 3-5 éves lejáratúak és a tulajdonosi jogosultságot megtestesítő részvények viszont a tőkepi­ac „kellékei” — a vállalatok által megvásárolható első kötvények 1983. évi megjelenését követően ki kellett alakítani az értékpapírok megfelelő választékát. Ez a folyamat, ha nem is zavartalanul, az elmúlt években olyannyira előrehaladt, hogy időszerűvé vált az érték­papírtörvény megalkotása. Erre, várhatóan, még ez évben, talán már az Országgyűlés őszi időszakán sor kerül. Az 1983 és 1987 közötti éveket felölelő fél évtized a kötvénypiac kiterjesztésének időszaka volt. Az évente kibocsátott kötvények értéke ugrásszerűen emelkedett: 1984-ben az előző évhez képest mintegy 60, a további­ak során — mindig az előző évihez képest — 94, 143, 210 százalékkal. A dinamikus fejlődés utolsó esztende­jében, 1987-ben 17,3 milliárd forint összegben került piacra új kötvény, csaknem kétszerte több, mint addig összesen. Az 1983 és 1987 közötti években egyébként a kötvénypiac még nem volt egységes, a kötvények egy részét kizárólag vállalatok, közületek vásárolhatták; másik — s értékben nagyobb — részét, pedig az állam­polgárok, magánosok. Ez a két piac az értékpapírok másodlagos forgalmában sem találkozott. A kötvénypiac megosztottsága 1988-ban szűnt meg, a jogszabály a kötvénykibocsátókra bízta: természetes, avagy jogi személyek számára, esetleg vegyes forgal­mazásra szánják új értékpapírjaikat. (A gyakorlatban a vegyes forgalmazású — vállalatok, közületek, magá­nosok által egyaránt vásárolható — kötvények lettek népszerűek.) Az elmúlt esztendőben azonban olyan változások is történtek, amelyek hátrányosan hatottak a kötvények piacára. 1987 végéig a kötvények kedvezményezett helyzetben voltak: visszafizetésüket, miként a takarék- betétekét, az állam garantálta, kamatszintjük jóval magasabb volt, mint a takarékbetéteké. 1988-ban meg­szűnt az állami garancia, a szavatolást, díjazás ellené­ben, a kibocsátást végző bankoktól kell megszerezni. A további kedvezőtlen körülmények: az SZJA-val pár­huzamosan az új kibocsátású kötvények hasznát 20 százalékos kamatadó terheli, év közben a betéti kama­tok emelése megszüntette a többnyire fix kamatozású kötvények versenyelőnyét. Végül: belépett a két szám­jegyű infláció, amelynek ellensúlyozása a kamatadót is számolva, 20 százalék körüli hozamok biztosítását igé­nyelte az új kötvények kibocsátóitól. A kedvezőtlen körülmények együttes hatására már 1988-han töredékére mérséklődött az új kibocsátás, az előző évihez képest 7,3 százalékra, 1989-ben pedig alig volt új kibocsátás, a kötvények másodlagos forgalmá­nak zömét jelenleg a lebonyolító bankok visszavásárlá­sai alkotják. A kötvények piaci helyzetének gyengülésével párhu­zamosan új értékpapírfajták is jelentkeztek a piacon. A múlt évben jelentek meg 3—6—9 havi lejárati idővel a költségvetés évközi hiányának finanszírozását szol­gáló kincstárjegyek, amelyeket szintén kamatadó ter­hel. A múlt év végéig a kincstárjegyeket a bankok értékesítették. Decemberben indult a diszkont kincs­tárjegy-aukció, amelyet a Pénzügyminisztérium meg­bízásából a Magyar Nemzeti Bank bonyolít le. A 98 napos lejáratú diszkont kincstárjegyek évi 18-19 száza­lékos hozamot biztosítanak az aukción részt vevő válla­latoknak, közülctcknck. 1989 közepén 8,7 milliárd fo­rint névértékű diszkont kincstárjegy volt forgalomban. (A második fél évben már 180 napos lejáratú diszkont kincstárjegyeket is árvereznek.) A hazai értékpapír-újdonságok sorába tartozik az 1-3 éves lejáratú letéti jegy. Ezt az értékpapírt a ban­kok — saját forrásaik kiegészítésére — bocsátják ki. 1988. év végéig 7,6 milliárd, 1989 első harmadában további 4 milliárd forint értékű letéti jegyet értékesí­tettek a kereskedelmi bankok és a pénzintézetek. Egyébként 1989-ben a Magyar Nemzeti Bank is — körülbelül 10 milliárd forint összegben — értékesített a bankszektor keretein belül 20-22 százalékos kamat­lábbal letéti jegyeket. A kétszintű bankrendszerre való áttéréssel a társasá­gi és az átalakulási törvény életbe léptetésével mindin­kább a részvényes lesz — s részben már lett — az értékpapírpiac főszereplője. A kétszintű bankrendszer­ben — egy kivétellel — minden bank és pénzintézet részvénytársasági formában jött létre. Ezt a vállalko­zási formát kedvezményezi a társasági, valamint az átalakulási törvény is, s az előbbi a természetes szemé­lyek, a magánosok részvényvásárlását is lehetővé tette. A régi és új részvénytársaságok részvényállományának összege jelenleg mintegy 90 milliárd forintra becsülhe­tő. A részvény mindamellett csak a jövőbeni értékpa­pírpiacnak s értékpapírtőzsdének lesz az aktív fősze­replője. Ugyanis mind a régi, mind az új részvénytársa­ságok többsége zárt alapítású, amelyeknek csak né­hány alapítója, részvényese van, s azok egyelőre üzlet­politikai okokból sem kívánnak részvényeiktől megvál­ni. Ily módon a részvénypiac jellemzője: új részvénytár­saságok alapítása, s ezek részvényeinek jegyzése. Tipi­kus még a részvénytőke növelése — általában az alapí­tó részvényesek által — és szerfelett marginális, szinte elhanyagolható a részvények másodlagos forgalma. Garamvölgyi István BODZÁK TIBOQ Megtaláltuk Petőfit! j 13. Újra itthon a csapat Moszkvában egy kicsit feloldód­tunk. Tudtuk, már csak néhány órás repülőút vár ránk, és újra ott­hon leszünk. A magyar kereskedel­mi központban végre forró vízben tusolhattunk. Bőséges reggelit kaptunk és pezsgővel koccintot­tunk az expedíció sikerére, a vi­szontagságos út emlékére. Tele­fonjainkat pillanatokon belül kap­csolták. Valamennyien hazaüzen­tünk: délután kettőkor landol majd a gépünk Ferihegy—2-n. A repülőgépen kedvesen fogad­ták a Petőfi-expedíció csoportját. Kezünkbe adták az aznapi magyar lapokat, melyekben terjedelmes cikkek jelentek meg a barguzini szenzációról. Meg kell hagyni, nem örültünk az írásoknak, mert igen-igen gunyoros hangnemet ütöttek meg. A stewardessek vi­szont készségesek voltak. Minden szavunkra figyeltek, hallgatták be­számolóinkat, a barguzini élmé­nyeket. A pilóták ugyancsak ér­deklődtek. Jólesett, hogy hisznek nekünk. Nem úgy, mint mások, később, a budapesti sajtótájékoz­tatón. Morvái Ferenc nagyszabású saj­tókonferenciát szervezett az újság­írószékház színháztermében. Zász­lók, fényképek díszítették a terem falát. Július 31-én, hétfőn délelőtt, a Petőfi-bizottság tagjai találkoz­tak, délután pedig a sajtó képvise­lői is feltehették kérdéseiket a nem mindennapi expedícióval kapcso­latosan. A Petőfi-expedíciót tisztelet illeti tetteiért, de azt is megjegyezte: Morváit néha cserbenhagyja az emlékezete, a tényeket önkényesen kezeli. Drexler úr támogatólevelet emlegetett, melyet még március­ban adott át a levéltári kutatások­hoz, a források tanulmányozásá­hoz. Igen ám, de a júliusi exhumá­lást már nem támogatták ilyen egyértelműen. Még akkor sem szü­letett hivatalos papír, írás, amikor Morvái már táviratban közölte a minisztériummal, hogy megtalál­ták Petőfi Sándor földi maradvá­nyait. Drexler Gábor arra hivatko­zott, hogy ilyen esetekben nem a Művelődési Minisztériumnak kell intézkednie, hanem a két ország külügyminisztériumának. S amíg a szakértői jegyzőkönyv nem jutott el a moszkvai magyar nagykövet­ségre, nem tehettek lépéseket a ha­zaszállítás érdekében. Csak na­pokkal később gyorsultak fel az események. Július 29-én, azon a napon, amikor hazaérkezett az ex­pedíció, jelent meg a lapokban a moszkvai nagykövetség és a Mű­velődési Minisztérium közlemé­nye, miszerint szülessen mielőbbi döntés a hamvak sorsáról. Igen ám, de ekkor bármilyen határozat született volna, Petőfi csontjait már semmi esetre sem tudtuk vol­na magunkkal hozni Budapestre, esetleg Moszkvába, mert régen be­zárták az ulan-udei trezorba. Drexler Gábor azt is mondta a sajtótájékoztatón, hogy nem sze­retné, ha a Petőfi-ügy a napisajtó szenzációja lenne, inkább tudomá­nyos alapokra terelődjön a vita. Nos, ezt azóta sem sikerült elérni. Maradt tehát a napisajtós szenzá­ció, a marakodás, a gúnyolódás. Érthetetlen ez a tény, hiszen olyas­min vitatkoznak az ismert Petőfi- kutatók, amin valójában lehetet­len. Izgalmas összejövetelre számít­hattunk. Gondoltuk, talán választ kapunk arra is, miért kellett tétle­nül várnunk a távoli Szibériában, hogy intézkedjenek a hazaszállí­tást illetően azok, akiknek lépése­ket kellett volna tenniük. Az expe­díció tagjai, érthetően, feszülten fi­gyelték a kormány képviselőinek szavait. Vciss László, a Pozsgay- titkárság vézetője fejet hajtott a csoport áldozatkészsége előtt, sze­rinte minden tisztelet megilleti a Barguzinból hazatérőket. Utak a bürokráciára, a nemzetközi kap­csolatok működési mechanizmu­sára. Nem lehet eltekinteni a szo­kásoktól, a diplomáciai előírások­tól, a szabályoktól vélte. A Mű­velődési Minisztériumnak — a kormány illetékes szervének — kell felelősséget vállalnia Petőfi megtalált csontjainak hazahozata­láért. Morvái viszont szokatlan tempót diktált, amit lehetetlen kö­vetni. A kormánynak már csak azért is lépnie kell, nehogy újabb mítoszok teremtődjenek. Nem ke­rülhetők el a további szakmai vi­ták. Azoknak a véleményét is meg kell hallgatni, akiknek az életmű­vük nem a szibériai verzióra épült. A vitát megnyugtató módon kell lezárni, a levéltári kutatásokat pe­dig muszáj sürgetni. Vass úr azt mondta: türelemre, bölcsességre, okos lépésekre van szükség. Petőfi­nek, a magyar népnek tartozunk annyival, hogy ne meggondolatla­nul, mások véleményét kizárva cselekedjünk, mert ellenkező eset­ben holnap megint útnak indul egy csapat és Petőfit fogja keresni: Ébben van igazság. Magyarázat viszont nincs arra, hogy miért nem intézkedtek kellő időben a földi maradványok hazahozataláról. Drexler Gábor, a Művelődési Mi­nisztérium nemzetközi főcsoport­jának vezetője vette át a szót. Han­goztatta, hogy a Barguzinból ha­zatérteket senki nem kérdezte meg, leszámítva a repülőtéri rögtönzött interjúkat és a július 31-ei sajtótá­jékoztatót. Csak azok véleményére voltak kíváncsiak a riporterek, akik ott sem voltak az exhumálá­son. Hogyan lehetne akkor egész­séges vitát kialakítani? Legfeljebb hitetlenkedni, támadni lehet. Arról nem beszélve, hogy a Petőfi-cson- tokat további szaktekintélyek nem látták, miután féltve őrzik Ulan- Udéban. Akkor pedig nem fölösle­ges a vitatkozás? Az ismételt vizs­gálatok után, várhatóan, megint felerősödik majd a párbeszéd. És reménykedjünk abban, hogy való­ban értelmes párbeszéd zajlik majd le! Ne tévesszük szem elől, hogy az állásfoglalás a tudományos élet szakembereire vár, higgadt, tárgyi­lagos, felelős polémia keretében. Az expedíció sajtókonferenciá­ján is támadtak heves viták. Ott voltak a kétkedők; még Ungvárról is eljöttek. Dr. Kiszely István ant­ropológus, Varga Béla, Szabó Gé­za régészek igyekeztek mértéktar­tóan felvázolni az exhumálás so­rán történteket, tájékoztatták a hallgatóságot az eredményekről. Megjelent Balajthy András is, akit Morvái Ferenc nem engedett be a sajtótájékoztatóra. Azt az embert, aki — bár eljátszotta á becsületét, de mégiscsak évek óta nyomá­ban volt a szibériai legendának, s mégsem lehetett ott a júliusi feltá­ráson. Sajnáljuk, vagy ne sajnáljuk? • Együtt az expedíció. A felvétel Barguzinban, a Petőtí-sírnál készült. A döntés nem ránk tartozik. Ak­kor sem, ha könnyek között nyilat­kozik a televízió képernyőjén. Újra itt van a „nagy csapat”, hazatért Barguzinból. Huszonhár­mán tudjuk az igazságot, meggyő­ződtünk arról, hogy Petőfi Sándor feküdt százharminchárom eszten­dőn át a barguzini temető egyik sírjában. Az élményeket senki nem veheti el tőlünk. Támadhatnak, gúnyolhatnak bennünket. Ezt meg is teszik! Mit tehetünk? Elviseljük. De meddig? Petőfi Sándor eltűnésére fény derült, ha nem is levéltári és egyéb dokumentumok nyomán, hanem egy exhumálás segítségével. A szi­bériai expedició befejeződött. Most új fejezet kezdődik: a földi maradványok újbóli vizsgálatá­nak, a majdani hazaszállításnak és a temetésnek a történetei pereg­nek. Jó magyar szokás szerint zaj­lanak az események, akár hónapo­kig is eltarthatnak. És ez már egy másik történet lesz. Meglehet, megérne egy újabb cikksorozatot. ( Vége) • Petőfi Sándor csontjait Barguzinból még elhozhattuk. Képünkön: dr. Kiszely István, Morvái Ferenc és a háttérben Varga Béla. • Itthon vártak bennünket...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents