Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-31 / 205. szám

1989. augusztus 31. • PETŐFI NÉPE • 3

A ROMÁNIAI LÁTOGATÁS UTÁN SINCS GARANCIA

Elveinkből nem engedtünk, a kapcsolatok fenntartása azonban közös érdek

A közelmúltban a romániai Fehér megyében járt az MSZMP Bacs-Kiskun megyei delegációja. Hazaérkezésük után kérdeztük a tapasztalatokról Komáromi Attilát, a megyei pártbizottság titkárát, a küldöttség vezetőjét.

— Egyáltalán miért mentek el most, az adott helyzetben, amikor számos súlyos probléma terheli a magyar—román viszonyt, s éppenséggel nem a magyar fél hibájából?

Két hete kaptunk egy meghívást augusztus 23., Románia nemzeti ünnepe alkalmából. Nagy dilemma volt, el- menjünk-e, vagy sem. Végül úgy döntöttünk: elfogadjuk a meghívást, hogy ne szakadjanak meg végleg a két ország, a két terület között a kapcsolatok. Háromtagú delegációnk három napot, pontosabban mintegy negyven órát töltött el Romániában.

— Össze tudja vetni tapasztalatait a korábbiakkal?

— Bármennyire is meglepő — jóllehet az erdélyi irodalmat, történelmet, színházat azért ismerem — én magam először jártam kinn. Ennek ugyan személyes okai vannak, de, persze, nem ezt az alkalmat vártam, hogy kilátogassak.

— Mi volt a határnál?

— A magyar oldalon gyorsan átkeltünk, kint pedig beálltunk a sorba. Másfél órás várakozás után találkoztunk az elénk küldött vendéglátónkkal, ezt követően már felgyorsultak némiképp az események, s rövidesen indulhattunk a 270 kilométerre lévő Gyula- fehérvárra. A hivatalos fogadás után, Balázsfalván megnéztük a szőlészeti kutatóintézetet, másnap pedig fogadott bennünket Ion Savu, a megyei pártbizottság első titkára, aki egyben a megyei néptanácsnak is elnöke. Ekkor átadtam neki Szabó Miklós Bács- Kiskun megyei MSZMP első titkár levelét.

— Miről szólt az írás?

— Áttekintette az 1972 óta fennálló

kapcsolatokat, amelyeknek eddig főként a protokolláris része jelentkezett, de 1984—85-től az is egyoldalúvá vált. Lagábbal^ üzemi jjontaktu-„

sok, "elnatározás maradt a kereskedelmi együttműködés. Szakértői delegációk találkozóját kezdeményeztük: vizsgálják meg: hol, hogyan lehetne a gazdasági, kereskedelmi, kulturális, egészségügyi kapcsolatokat felélénkíteni. Konkrétan javasoltuk a párldelegáció Bács-Kiskun megyei látogatását, s két- két újságíró cseréjét. Nézzenek körül, s írják meg, amit láttak.

— Ezeket hogyan fogadták?

— Azt mondták, hogy majd írásban adnak választ.

— Szóba keriiltek-e a legégetőbb kérdések, mint az erdélyi magyarság helyzete, a falurombolás Ugye?

— A levélben leszögeztük: „Mindkét népnek érdeke a kétoldalú kontaktusok segítése, javítása, egymás munkájának, országaink valóságának megismerése és megismertetése. Ebben a kpmp- lex programban elvitathatatlan szerepet játszanak nemzetiségeink, amelyek, hidat alkotva, a hagyományok, az egyetemes és a nemzeti kultúra őrzői.” Természetesen utaltunk az MSZMP megyei bizottsága 1989. június 27-ei állásfoglalására, amelyben a testület a Romániában kialakult helyzettel foglalkozott. Erre azonban nem reagáltak.

— Rákérdeztek?

— Vendégként nem ezt tartottuk feladatunknak. A célunk: tárgyalni a legvégsőkig, a legkulturáltabb módon. Nem udvarolni mentünk, de nem is akartuk a feszültséget élezni. Egyébként a hivatalos politikai eszmecsere formális volt. Ők nem vetettek fel kényes kérdéseket, s érezni lehetett: igazából nem is tájékozottak a mai magyar- országi helyzetről.

— Akkor mi hangzott el a tárgyaláson?

— Ion Savu felsorolta az 1968 a megye megalakulása — óta elért eredményeket, amelyek elérésében — az ő véleménye szerint — fontos tényező az egy^pg^s, rpn^yn,, nemzet kialakulása és a szisztematizálás. Én pedig arról szóltain, hogy minden politikai szervezetnek, pártnak az a feladata, hogy saját népeinek boldogulásáért dolgozzon. És nagy eredmények a kisemberek nélkül, kárára nem érhetők el.

— Szembesíteni tudták a hallott eredményeket a valósággal?

Erre nem nyílt módunk. Vendéglátóink szerint a rövid idő volt az oka. De nem tudtunk eljutni például egy gyulafehérvári templomba, nem találkoztunk úgymond egyszerű párttagokkal.

— De benyomásaik csak kialakultak?

— Feltűnt, hogy a megbeszéléseken a vezetőktől mindössze kétszer hallottuk a „nagy kondukátor” nevének említését. A felvonuláson, persze, más volt a helyzet. Versek, rigmusok hangzottak el Ceausescuról. Román nemzeti színek zászlókon, kendőkön, a két vezető fényképei nagy táblákon, aláfestésként pedig harsogó indulók és román népzene. Gyerekkoromból emlékszem az ötvenes évek hazai felvonulásaira. Az laza polgári demokráciának tűnt a most látotthoz képest. De mi figyeltük az arcokat is, és azok mást is mutattak, nem csak a hivatalos lelkesedést. Megdöbbentő élményem volt, hogy az ünnepségre menet, a másfél kilométeres séta során, három embert láttam csak az utcán. Mintha egy kihalt városban jártunk volna. A többiek a felvonulásra készülnek — mondta az első titkár. Meg volt a válasza arra is, miért nincsenek a népi táncosok között magyarok: „Ők a bukaresti nagy felvonuláson vesznek részt”.

— Végül is mit hozott ez a látogatás?

— Bármennyire nehéz volt is, el kellett mennünk. Utólag is ezt tudom mondani. Elveinkből semmit nem engedtünk, hangsúlyoztuk, hogy a nyitott, a nyilvánosság előtt zajló politizáláson nem változtatunk, s szorgalmaztuk a kapcsolatok fejlesztését. De hogy ez sikerül-e, arra garanciát senki sem vállalhat. ----------*'#/**

V

aczi Tamas

Alulnézetből

Valamikor régen, még a napjainkig tartó áremelési hullám kezdetén, hatalmas izgalom, idegesség és félelem uralta a politikát. Vajon miként vélekednek majd a dolgozók minderről? Előbb taggyűlésen a párttagokat tájékoztatták a változásokról, de mondani sem kell, hogy kiszivárgott a dolog, s eszeveszett felvásárlás kezdődött. Minden tartalék kis pénzüket az érintett cikkek felhalmozására fordították az emberek. Az előzetes tájékoztatás és szinte bocsánatkérö, rendszerint a világpiaci árak „begyűrűzésére" hivatkozó, magyarázkodás még megismétlődött néhányszor, azután az esetek gyakorisága, s a nevezetessé vált magyarázatok miatt — végül is abbamaradt az egész.

Napjainkban pedig már ott tartunk, hogy néhány alapvető élelmiszer kivételével a termékek szabadárassá váltak. A mi fogalmaink szerint ez azt jelenti, hogy szinte naponta találkozunk az árak útjracimkézésével, a felfelé kúszó összegekkel. Mert ma már senki sem áltat bennünket azzal, mint eleinte, hogy az árak ha netán a világpiacon is ez történik — lefelé is mozoghatnak. Megtanultuk nagykeservesen, hogy nálunk az ármozgás nem a piaci értékítéletet, hanem csak az egyre nagyobb mérvű állami terhekre reagáló vállalati magatartást tükrözi.

Elmondták például a Volán és a MÁV vezetői, amikor felemelték a viteldíjakat, hogy a többletpénz nem a fejlesztési szolgálja, azt tőlük is kiszippantja különböző címeken a növekvő elvonás. Vagyis hát az eladósodott ország pénzügyi vezetése, kormányzata úgy segít magán, ahogy tud, évi 15-20 százalékos inflációval terheli a lakosságot a költségvetési egyensúly megteremtése a hozzá hasonló állapot szimulálása? érdekében.

Bocsánat ezért a leegyszerűsített, „közgazdasági" szakemberektől kölcsönzött fejtegetésért, de mára valamennyien ilyesfajta szakértők lettünk. Próbáljuk megérteni az egyre követhetetlenebb intézkedéseket, s megmagyarázni magunknak a történteket.

Nemrég a televízió képernyőjén láthattuk, hogyan vitázik a húsáremelés hatásáról, az ország szerencsétlen ár- és bérviszonyairól, összekuszálódott szabályozórendszeréről és a lakosság egyre romló életszínvonaláról a pénzügyminiszter, a SZOT főtitkára és az egyik szabadszakszervezet vezetője. Nos, ettől csak annyival lettünk okosabbak, hogy láthattuk, mennyire nem tudnak közös nevezőre jutni a legilletékesebbek sem. Volt ott finoman elrejtett gúnyos mosoly a főtitkár részéről, akadt mellébeszélés, egymás szavaira nem figyelés, csak éppen a kiút felvázolása hiányzott, hiába igyekezett ez irányba terelni a dolgokat a műsorvezető.

Örvendezhettünk azután annak is, hogy megint tárgyalt az országos „kerékasztal" és másfél órára beengedték még az újságírókat is, akik hírmazsolákat csipegettek fel. hogy valahogy etethessék az információra, de főleg cselekvést jelző tájékoztatásra váró olvasóikat. Később kibővült az informálás köre, de csak az világion ki ezekből is, hogy késlekednek a fontos törvények előzetes egyeztetésével, s a demokratizmus irányába mutató fejlődés kezdeti lépései elbizonytalanodtak. S ami ennél is nagyobb hiba, az ország tényleges gazdasági helyzetéről, kátyúba jutásáról, a szociális körülményeket javító tennivalókról alig esik szó.

Mintha egy sorsdöntő csata kellős közepén a hadvezérek a mentéjüket díszítő gombok jényesítésével vagy a leszakadt rangjelzés paroli? felvarrásával lennének elfoglalva. Karikatúrába, groteszk színjátékba illő jeleneteknek vagyunk tanúi. BagateU kérdésekről folyik a „véres" szócsata, gyermeteg nyilatkozatok özöne áraszt, köldöknéző „vitáik" ki mondta, hogy mondta, miért mondta? közben folytatódik az egymásra mutogatás, a taktikázó időhúzás, a pozíciókat védő kiszorítósdi, vagyis a nevetséges íróasztal-politika ismert csatározása. Amiből a kívülálló alig ért valamit, az egész nem is érdekli igazán. Csak várakozik és reménykedik. Még egy kevés ideig, mert türelme fogytán. F. Tóth Pál

Mennyit ér a pártok, a társadalmi szervezetek vagyona?

Mennyit ér a pártok, társadalmi szervezetek vagyona, a tulajdonukban lévő ingatlanok, épületek, üdülők együttese? Ez a . kérdés egyre inkább a viták középpontjába kerül. Esetleges osztozkodáskor nem mindegy, hogy az egyes vagyonrészeket milyen értéken veszik figyelembe.

Nagy János, a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője elmondotta, hogy a társadalmi szervezetek, pártok vagyontárgyainak értékelésénél hasonló előírások vannak érvényben, mint a vállalatoknál, gazdálkodóknál. Ez pedig azt jelenti, hogy a könyvekben a beszerzéskori értéken tartják nyilván az üdülőket, az épületeket, folyamatosan korrigálva az időközben felmerült érték- csökkenéssel. Tény, hogy ez egyáltalán nem tükrözi a vagyontárgyak tényleges árát. Legutoljára 1968-ben került sor az állóeszközök átfogó újraértékelésére, azóta viszont nem sok történt ez ügyben. Mostanában azonban újra aktuálissá vált annak következtében, hogy a társadalmi, valamint az átalakulási törvény lehetővé tette a vállalatok, szövetkezetek társasággá történő alakulását. A társaság alapítói általában rákényszerülnek, hogy az általuk bevitt vagyont újraértékeljék. A Pénzügyminisztérium ennek segítésére rendeletét adott ki, amelyben megfogalmazta a vagyonértékelés végrehajtásának irányelveit. Ezek az előírások azonban nem kötelezőek.

A PM-rendclet az érdekelteknek elsősorban azt javasolja, hogy a vagyontárgyak újraértékelésénél vagy a jelenlegi beszerzési, vagy az eladási, tehát piaci értékét vegyék figyelembe. Ezt az elvet lehet alkalmazni a társadalmi szervezetek, pártok vagyonának esetében is. Egyébként a vagyonértékelés elvégzésére több hazai és külföldi szervezet is működik már Magyarországon, amelyek ehhez a munkához megfelelő gyakorlattal rendelkeznek. Amennyiben vitás kérdések merülnek fel, célszerű hozzájuk fordulni, kikérni szakmai tanácsaikat.

JÁSZOK UNOKÁI KUN FÖLDÖN

A szabad véleménymondásból nem élünk meg

Jászszentlászló „idegen” név Bács- Kiskun térképén. Volt rá eset mondják az itt élők , hogy a Szolnok megyei postára vitték a nekik szóló pénzküldeményeket. Jászok leszármazottai, dédunokái élnek a községben, a falu nevét büszkén vállalják. Büszkeségüket még talán növeli: másfél évtizede közös „harcban”, falugyűlésen kellett megküzdeniük érte.

□ □ □

Azokat a kunokat, akik fölvették a keresztséget, itt telepítette le László király. Mocsaras, elzárt területen. Lehetőségük sem igen lehetett arra, hogy összeütközésbe kerüljenek a környéken élőkkel. Az évszázadok során aztán lassan mégis szétszéledtek, kihaltak. A maradék népességet a török verte szét.

László király neve azonban a vidéken maradt. Az 1856-os esztendőben a Jászjákóhalmáról ide sodródó 144 jász család is Pusztalászlóként ismerte. Tízezer-ötszáz katasztrális holdat vásároltak itt, kereken tízezer aranyforintot fizettek érte. A nomád pásztorkodásból élő jászok azonban eleinte nem telepedtek meg, csupán legeltetésre használták a birtokot. Néhány esztendő múlva honosodtak csak, akkor alakult ki a falu magja. Egy írásos dokumentum 1873-ban már Jász-szentlászló néven említi.

□ □ □

Pintér Sándorné, a jászszentlászlói tanács gazdálkodási főelőadója is emlékezik még arra a bizonyos nevezetes — falugyűlésre. Itt nincs olyan, aki ne emlékezne rá, most pedig nyíltan is beszélnek róla az emberek. Legalább nem jártunk ú^y, mint Szentkirály — mondja Pinterné. — Nekünk nem kellett újból kérvényeznünk a'hagyományos nevünket.

Jászszentlászlón és a hozzá tartozó Móricgáton 3700-an élnek. A legnagyobb munkaadó a két termelőszövetkezet, néhány tucatnyian a félegyházi cipőgyár és a háziipari szövetkezet egy-egy részlegénél, valamint az erdőgazdaságnál helyezkedtek el. Jászszentlászló kereskedelmét az Integrál, a móriegátiakét a kiskunmaj- sai áfész jelenti elsősorban. Akinek helyben nem jut munka, az Kiskunfélegyházára, Kiskunmajsára jár; van, aki még ennél is távolabbra, Kiskunhalasra vagy Szegedre buszo- zik mindennap.

□ □ □

A hetvenes évek elején megyei „ráhatásra’,’ a községnek új nevet akai- tak adni a falu akkori vezetői. „Kun- lászló”, így szerepelt a javaslatban. A hivatalos fórumok már „áment” mondtak rá, de a látszatdemokrácia játékszabályai szerint a falugyűlésnek kellett kimondania a végső szót.

— Nagy vita volt — emlékezik vissza Csűri Péterné, a község MSZMP-szervezetének 1985-ben megválasztott titkára. Végül egy falukutató pedagógus hozzászólása után elvetették az ötletet. Maradt a Jászszentlászló. A pedagógus azonban még sokáig „vörös posztó” voll a hivatalban lévők szemében.

Az MSZMP községi szervezete idén májusban nyílt vitafórumot rendezett. Azokat várták, akik a község múltjáról, jelenéről, de legfőképpen jövőjéről mondták el véleményüket, javaslataikat. Csúriné itt nyilvánosan is pótolta elődei másfél évtizedes mulasztását: megkövette a faluért kjálló, meghurcolt pedagógust.

Ä községi pártbizottság épülete szép, tágas. „Éz lehetne a politika háza Jászszentlászlón” fogalmazza meg véleményét Csúriné, és nem titkolja: sokan ellenkező állásponton vannak.

A Magyar Demokrata Fórum idén kétszer is megkísérelte a tagtoborzást a faluban. Fevonultatta képviselőit, elmondták a céljaikat, bírálták a múltat, vitatkoztak. Közönségük azonban ennél többet várt. A bírálaton kívül a megoldást, a kivezető utat a gondokból. Talán ezért nem alakult MDF-szervezet egyelőre Jászszentlászlón.

□ □ □

Tüzel a déli nap, ember sincs most az utcákon. A főtéren két egymással szem ben álló obeliszk. Az egyikkel az első világháború helybeli magyar hőseire, a másikkal a szovjet felszabadítókra emlékeznek. Környezetük feltűnően ápolt, rendezett.

Mostanában hozták rendbe karolja körbe egy kézmozdulattal Tamási István.

A bólogató fák megmaradtak. Tamási apja is ültetett itt néhányat. Mennyi ideje már? — kutat emlékei között a fia . Van az vagy három évtizede.

Tamási István itt született. Most a jászszentlászlói takarékszövetkezet ügyvezető igazgatója, és ő a Mészöv elnökhelyettese. Nevéhez fűződik a helyi takarékszövetkezet megalapítása. Ez is három évtizede történt. Százharminc tag, hetvenezer forintnyi betét. Ennyi volt az induláskor.

• Tamási István Jászszentlászlón született.

• Az első világháború áldozatainak emlékműve.

lőszövetkezethez. A település szélén, az út mentén hatalmas, épülő ház. Azt mondják presszó lesz majd itt. A Kiskunmajsa felé utazó külföldieket „állítja meg” —- ha rövid időre is — a vállalkozó tulajdonos.

A termelőszövetkezet háztáji árbevétele 35 millió forint volt egy esztendő alatt. Most, „Hangya" néven, egy új kisszövetkezet is szerveződik a községben. Mintegy 300 holdon és 70-80 taggal, várhatóan jövőre kezdi majd meg a működését. Független lesz a tsz-től, de közös lesz az irodaépületük, és a tsz adja a telexet, valamint a telefont is. Segít a beszerzésben, az áru értékesítésében.

A főtéren napbarnított, szikár férfi áll. Talán ő is a jászok dédunokája...

Itt most nem érnek rá politizálni az emberek. Munka után is dolgozniuk kell, hogy megéljenek valahogy. A pedagógus humuszt termel, mé- hészkedik, a könyvtáros tanyát tart fenn, és a falusi turizmus meghonosításáról sző terveket, az adminisztrátor paradicsomra, szőlőre köt szerződést, a traktoros pedig disznót hizlal. A véleményünket ugyan egyre szabadabban elmondhatjuk, de abból nem élünk meg.

Jászszentlászló talán „idegen” név .Bács-Kiskun térképén. Az itt élők gondjai mégis olyanok, mint bárhol, a megye bármely településén.

Noszlopy Nagy Miklós

• A takarékszövetkezet betétállománya ötszázszorosára növekedett három évtized alatt.

• Csúri Petemé: „A községi pártház a,politika háza’ szerepét tölthetné be Jászszentlászlón”.

• A szezon már elmúlt, de munka még mindig van a * fóliaházak körül. (Tóth Sándor felvételei)

— Tamási elvtárs, magának bokáig érő szakálla lesz, mire elérik a kétszázezer forintot mondta nekem valaki ekkor. — A betétállományunk most 341 millió forint. Július végéig 128 millió forintnyi kölcsönt utaltunk ki tagjainknak, ez 30 millióval több, mint a fél évvel ezelőtti ❖olt. Mutatja azt is, hogy az egyéni vállalkozások egyre nagyobb teret kapnak a községben.

Érdekes — vagy talán egyre inkább jellemző módon - ma már a nagyobb összegű, vállalkozás céljára fordítandó kölcsönöket keresik. Amíg korábban ilyen jelleggel csak 100-150 ezer forintot adtak (adhattak), addig most nem ritka a 300— 500 ezer, sőt, az egymillió forintos kölcsönkérelem sem. Állatvásárlásra, fóliasátor-építésre, gépekre veszik föl elsősorban a pénzt. Egy kft.-vei szerződést kötött a takarék, így rövidesen

a biohumusz-termelésre is adnak majd kölcsönt.

— Na, nem a giliszták szaporítására — derül az ügyvezető az újabban csak „kaland-féregként” aposztrofált, hírhedtté lett vállalkozás elfajult változatán. A kft. biohumuszt vár tőlünk.

□ □ □

Halász Mátyás, az általános iskola irodalom szakos tanára volt az, aki felszólalt a község érdekében azon a falugyűlésen.

Tudtam, hogy baj lesz belőle — emlékezik vissza. — Nem is akartam elmenni. A tanácselnök asszony azonban rámtelefonált, azt hitte, magam is a pártjukon állok. Az emberek csak hümmögtek, csendben morgolódtak, nemigen akartak kötélnek állni. „Jó nekünk a mostani név” erőlködtek. „Hallgassuk meg Halász tanár urat, majd ő megmondja az igazat” állított fel végül a tanácselnök. No, ebből lelt nekem a bajom! Pedig csak tíz percig beszéltem . .. Ismertettem a falu nevének eredetét, az emberek pedig egyszerűen felálL täk és otthagyták az elnökséget. Szavazni már nem is lehetett.

□ □ □

Az önállóan vállalkozók száma nem sok, mintegy száz családra teszik a községben. Legtöbben fóliáznak, libáznak, de szinte nincs olyan, aki ne kötődne valamilyen módon a terme-