Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-30 / 204. szám
1989. augusztus 30. • PETŐFI NÉPE • 5 KUPECKÖRÚT Tehetetlenség-jár(l)at eladó neve? Eszében sincs, hiszen neki érvényes hizlalási szerződése Szalmaszálat csap a szélvédőre a mellettünk elhúzó pótkocsis Lada. Érdekes, miért van leponyvázva? Előzünk. A lebbenő takaró felfedi a rakományt: sertések. De a környéken nem volt ma állatvásár, akkor honnan hozhatják? És hová vihetik? Egészségesek az állatok, vagy lappang bennük betegség? Születési helyükről indultak? Az eredeti gazda szállítja őket? Esetleg csak az áruk nőtt meg, miközben többször gazdát cseréltek ugyanazon úton? A kérdésekre — ha feltennénk őket — hogyan bizonyítaná válaszait a jármű vezetője? ő-e a félve emlegetett kupec, vagy ő az ismételten megszorongatott termelő? Ki tudja? Kinek kellene tudnia? És főleg: ki és honnan bizonyíthatja? A magunkban kupeckörútnak elnevezett hosszú körjárat alapján az utóbbi kérdésekre a válasz: tehetetlenséget jelző, széttárt karok. Elvileg — zárlat A kézen-közön állatokat vásárló, szállító kupecek hosszú időn keresztül csak a környezetükben dolgaikról valamit is sejtő emberek idegeit borzolták. Igen hosszú időn keresztül, hiszen — mi is többször emlegettük ezt a tényt a lapban — 15-16 évig állatjárvány nem söpört végig az országon. A helyzet ebben az évben megváltozott: a fertőző sertésbetegségek első számú hurcolói pedig éppen a követhetetlen utakon járó sertésszállítók lettek. Állat-egészségügyi probléma lenne tehát'a kupecügy? Létezik egy rendelkezés, az úgynevezett községi zárlat. Az ez alá vont településekről — elvileg — állatot ki- és bevinni, levágni, állatvásárt tartani tilos. Erről a település állattartóit a kifüggesztett leiratokon, hangosbeszélőn, „kisbiróval” tájékoztatják. Ezentúl az állategészségügyi hatóság mit tehet? Az állatorvosok, bizony, kemény munkát végeznek. A bejelentett beteg állatok vizsgálata, laboratóriumi eredmények kérése, várása, illetve a további — nem túl boldogító — teendők az övék. A megelőzés? Az állatorvosok szerint szakmailag teljesen indokolatlan amúgy „védőoltani” az állatokat, a teendő a fellépett fertőzés megállapítása, illetve az állatok kiirtása. Másmilyen megelőzés is létezhet? A községi zárás településről való „se ki, se be állat” szigorú ellenőrzése. No, de egy kisebb falunak is lehet több ki- és bevezető dűlője, földútja, ösvénye. Hogyan lehetne éjjel-nappal ezeket őriztetni? Egyébként is: mi jogon kérdezné meg bárki is, hogy honnan vannak a szállított malacok? És hogyan lehetne bizonyítani, ha azt mondja a gazda: csak keresztüljött a községen, az állatokat 8-10 vagy 100 kilométerrel odébb nevelte, vásárolta? Ki, honnan? Egyáltalán megkérdezi-e, mondjuk egy sertéstartó, amikor udvarára behajt egy ARO 50 malaccal meg a közeli mezőgazdasági üzem szerződtetőjével, hogy honnan származnak ezek a jószágok és mi az van, sőt itt a hizlalást koordináló cég képviselője, meg egyébként is örül, hogy szép malacokat kapott. A baj akkor kezdődik, amikor a 22 kilogrammosnak mondott malacokat visszaméri, és a legnagyobb sem éri el a 19 kilót, de talál köztük 13 kilósat is. A még nagyobb bajt akkor veszi észre, amikor az állatorvosért kell szaladnia, mert bizony a jószágok egyre-másra pusztulnak. Aztán jön a laborvizsgálat eredménye, és a még élő állományt is ki kell irtania. Persze, az állatorvos az irtásról igazolást ad, ami állami kártérítést is jelent. Hogy kinek? Ezt a termelő durván két hónap múlva sem tudja biztosan. Ki mennyi pénzt kap, a koordinátor gazdaság vagy ő? Vagy a rá terhelt értéket szüntetik meg, vagy szép álom — az elmaradt hasznot is téritik? Egy tény: udvarának közepén (!) már felverte a gaz azt a „sírhelyet”, ahová — igaz, beleegyezésével — eltemették az ő, illetve a szomszéd elpusztult, kiirtott állatait.. Mit mondhatnak a koordináló gazdaságban? Létezik egy kifejezés, a karantén. Hogy ez megoldaná-e a dolgokat? Ki tudja? Ki állná a költségeket? Vagy a legjobb karantén, ha egyik kistermelő óljából a másikba vándorol az állat? Hogy ki, hogyan szállítja? Miért sajnáljuk — van, aki így fogalmaz — a vállalkozótól azt a kis pénzt, amit nagy kockázattal megkeres? Hiszen az állatot szállítók egyfajta társadalmi igényt elégítenek ki: onnan viszik a malacot, ahol van, oda, ahol nincs. Ötven-e a tizenkettő? Ha már pénzről esett most szó, lássuk, vajon a kupec fizet-e adót? Ennek eldöntésére hivatott az adófelügyelőség. Mármint az lenne, ha létezne ilyen .jogosítvány”, mondhatnánk — esetleg kevésbé pejoratív szóhasználattal — állatkereskedőnek is. Csakhogy ilyen meghatározás nincs. Van viszont mezőgazdasági kistermelő, aki köztudottan 500 ezer forintos határig adómentességet élvez. így tehát — a rendelkezés alkotói szerint ez abszolút kézenfekvő — aki a „háza táján” állattal foglalkozik, az állattartó kistermelő. Ugyan ki tételezné fel a mai Magyarországon, a mai viszonyok között, hogy a „pénz beszél, kutya ugat” igazsága nagyobb, mint az adózó állampolgár fegyelme? Mert, ugyebár, kistermelőnek minősül az, aki — mondjuk — tart két anyakocát — ami jó esetben felnevel egy alomból 12-14 malacot —, de a gazdája már, ki tudja, hogyan, ötvenet ad el sajátjaként. Hogyan lehet ezt bizonyítani? Sehogy. Az adófelügyelőség szakemberei — mondják — sokfélével próbálkoznak, például jelzések alapján adatokat gyűjtenek a termelő állattartó körül. Azaz gyűjtenének, ha nem csak saját megyéjük határain belül tehetnék, ha az állatkereskedéssel foglalkozók nem lennének állandó mozgásban, és — még ilyen apróságot! — ha az udvarokba a harciasán acsarkodó kutyáktól — esetenként gazdáktól — be tudnának jutni. Mondják, az állatvásárok közönségének nyolcvan százalékát is kiteszik a vélhető kupecek. Igen ám, de hatósági igazolvány ide, adófelügyelő negyvenkettes nyakbősége oda, az igazoltatástól meghátrálni kényszerül az, akinek -á. előfordult már—igazolvány helyett bicskát mutattak. Jó, jó; ne tételezzünk fel mindjárt minden rosszat! És ha így van, akkor az adófelügyelőség — lévén önadózás — minden esetben feltételezi, hogy a kistermelő fegyelmezett állampolgár, év végén minden jövedelmét bevallja. (Az viszont megint kinyomozhatatlan, hogy ez konkrétan, pontosan mennyi, hiszen vannak még unokatestvérek, egyéb rokonok, kiknek nevén szintén futhat a dolog. Nem beszélve arról, hogy ki kér és ad manapság bármiről is számlát.) Joga van A kupeckörút egy állomásán egyik szakember hallomásbeli emlékeket idézett, mondván: a hatvanas években dúló állatjárványok idején a községi zárlat elrendelésekor kivonult a rendőrség, a katonaság. Nemhogy az állat, de a ki-be járó ember is csak e „szűrőn” keresztül léphette át a település határát. Ha már a rendőrség is szóba került, tőlük is megkérdeztük, tehetnek-e valamit kupec-, illetve járványügyben. Ők legfeljebb a hoppon maradtakkal találkoznak. Persze, hogy van jogszabály arra nézve, hogy a szavatossági időn belüli kárát a vásárló térittethesse az eladóval. Már ha tudja, hogy az egyáltalán ki, másrészt ha van türelme, ideje, pénze polgári peres úton érvényesíteni igényét. Egyébiránt büntetőjogilag üldözni nem célszerű az „állatkereskedelmet”, hiszen ha ők nem, ki vállalkozna egyfajta egységesebb malacelosztásra? Az már más lapra tartozik, hogy a jelen helyzetben ennek valóban vannak állat-egészségügyi vonatkozásai. Regi, de jo (lenne) Eleddig tartott a tényfeltárás, következzék a lehetséges tennivalók tárháza. Mondjuk ilyenek, hogy állampolgári fegyelem, meg szerződéses fegyelem, meg valódi piacgazdálkodás és még jó néhány, sokat emlegetett, mégis kiveszni látszó fogalom. Konkrétabban nem lehetne? Talán igen. Nem mai keletű ez a találmány, hiszen a tévébeli Tenkes kapitánya filmsorozatból már a gyermekek is megtudhatták: a valamikor tőzsérek marhalevél nélkül nem hajthattak állatot. Mi ez a marhalevél? A Mezőgazdasági Lexikonban még van ilyen címszó (hívták e papírt járlatlevélnek is): olyan közokirat, amely a rájegyzett állatra vonatkozó tulajdonjogot igazolja, azt, hogy az állat forgalomba hozatalának állat-egészségügyi szempontból akadálya nincs. Az állattulajdonos marhalevéllel köteles ellátni minden lovat, szamarat, öszvért, szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést, ha az állatra vonatkozó tulajdonjogát másra ruházza. A marhalevelek kiállítása, kezelése a tanácsok feladata. A marhalevelek illetékkötelesek. Ilyen egyszerű lenne átvágni a gordiuszi csomót? Már hallom is az ellenvetéseket: nagyobb adminisztráció, pluszköltségek stb. Ezeket az ellenvetéseket egészen ez esztendeig — mármint a járványmentes időben — érvként figyeltem volna. Ma súlytalan érveknek tartom. És hozzáfűzöm azt, amit egy józan gondolkodású gazdálkodó mondott, maga is érintett e témában: a termelőknek össze kellene fogniuk, hogy a marhalevél birtokában — azt megadva és megkövetelve — kilökjék önmaguk közül azokat, akik az ő — és nem kevésbé a fogyasztók — pénztárcájának tartalmát csapolják meg. Egyetlen kérdésem marad még: mennyi időre van szükség ahhoz, hogy két rendelkezés megszülessen? Jelesen a marhalevél intézményének visszaállítása, illetve az állatkereskedői jogosítvány megfogalmazása. Ugyanis a járványok gyorsan szoktak terjedni... Gál Eszter BODZÁK TIBOD Megtaláltuk Petőfit! 12. Az expedíció MEG A MORVai A szibériai expedíció kapcsán sokan megtanulták a nagyrédei feltaláló, kazángyártó magánkézben lévő üzemének nevét. Megamorv: hirdette a mecénás az expedíció nevében, sőt a Petöfi-bizottság elnevezése elé is oda került a mozaikszó. Az expedíció tagjai piros és kék pólóban szorgoskodtak, rajta hímzett megamor- vosfelirattal. A barguzini temetőkapujában öntapadós emblémák hozták a látogató tudtára, hogy benn a Megamorv Petöfi-bizottság által kiszemelt szakemberek végzik az exhumálást, az ásatást. A feltárt sírok tövében a magyar, a szovjet és az amerikai zászló társaságában megamorvos selyemlobogóval is játszott a szél. Sokan mondták, mondják: jó kis reklám ez a kazánmilliomosnak. Pedig a véletlennek köszönhető, hogy Morvái Ferenc vezette az expedíciót. A tervezett szibériai „kirándulás" előtt több jeles milliomost megkerestek az amatőr Petőfi-kutatók. így például Soros Györgyöt, Rubik Ernőt, Béres Józsefet, Spéter Erzsébetet ás végül Morvái Ferencet. Az említettek közül Morvái vállalta, hogy a kutatáshoz, a sírfeltáráshoz, az expedícióhoz több millió forintot ad. Kezdetben Balajthy András filmes diktálta a tempót, vagyis: mire mennyi kell. Am többször eljátszotta becsületét, nem tudott elszámolni a pénzzel. Pereskedés lett a kapcsolatból és meg kellett válni attól az embertől, akinek szíve vágya volt, hogy a barguzini ásatáson ott legyen. A töretlen lendületű, agilis Morvái pedig továbbvitte az ügyeket. Többen belekötöttek abba, miért egy kazángyárosnak kell Petőfivel foglalkoznia. Morvái soha nem állította azt, hogy ő kutató, szakértő lenne, ö csak a mecénás szerepét vállalta fel. És az mindenképpen örvendetes, hogy pénzt áldozott azért, hogy végére járhassunk a szibériai legendának. Azt pedig ki gondolta volna, hogy a bátor kezdeményezést siker koronázza? Morvái Barguzinból Moszkvába indult a további ásatáshoz szükséges engedélyek megszerzéséért. Nem tudhatta, hogy közben előkerülnek a szenzációs leletek: Küchelbecker és Petőfi Sándor földi maradványai. A hírt Moszkvában kapta. Nem ment vissza, hanem hazajött Magyarországra. Azt gondolta: készségesen segítenek majd neki, hogy a költő végleg „hazatérhessen". Nem így történt. Óriási ellenállásba ütközött. A hivatalokban packáztak vele, az újságírók, riporterek tőle kértek szakszerű magyarázatot. Hiába mondta Morvái, hogy majd a szakemberektől mindent megtudnak. Nem. Az az ember adjon tájékoztatást, aki nem volt ott azon a bizonyos, szenzációs hétfői napon. Vártuk vissza Morváit. Titkon abban bíztunk: mindent sikerült elintéznie és megfelelő, biztonságos körülmények között vihetjük haza Barguzinból Petőfi földi maradványait. A méltó fogadtatást is latolgattuk. Arra gondolni sem mertünk, hogy odahaza megoszlanak a vélemények. A szakemberek, a Petőfi-kutatók és az egyszerű emberek is kételkednek az expedíció sikerében, eredményeiben. Nem csoda, hogy Morvái Ferencet a rosszullét kerülgette, amikor a barguzini temetőben először megpillantotta a vizsgálóasztalra helyezett csontokat és Petőfi koponyáját. Hullottak a könnyei, elakadt a hangja. Kiszely professzor szívgyógyszert kerített, mi pedig nyugtatgattuk a mecénást. Kérdezgettük az otthon történtekről. Morvái kis idő elteltével előadta, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbakra, hiszen nem várnak majd bennünket diadalkapuval, piros szőnyeggel. Bevallottak: erre számítottunk. A tények viszont tények maradnak, ezzel vigasztaltuk egymást. Egyre inkább vártuk a hazaindulás percét. Ulan-Udéban fogadkoztunk: addig nem szállunk fel a repülőgépre, amíg meg nem érkezik az engedély arra, hogy Petőfit is vihetjük. Ha három nap sem elegendő az intézkedésre, akkor még tovább is ott maradunk. Hiába volt az elhatározás, másképpen kellett cselekednünk. A fémládától meg kellett válnunk. Morváival beszélgettem: —- Másfél évvel ezelőtt kapcsolódtam be a Petőfi-keresők munkájába. Már bánom. Teljesen kiborultam — mondta szomorúan az expedíciót vezető mecénás. Csodálkozva néztem a fáradt emberre, akinek megannyi gondot, bajt, álmatlan éjszakát okozott a szervezés. — Rendkívül örülök, hogy megvan Petőfi. De rá kellett jönnöm, hogy a bürokraták, a magyar vezetők nemcsak a kazánügyleteimet próbálják megnehezíteni, gátolni, hanem még a nemes céljaimat is. Semmit sem tettek az ügy érdekében! Az újságírók szintén ellenem szegültek, elferdítették mondandóm lényegét. Petőfi kapcsán azt is megkérdezhetnénk: kié a Magyar Televízió? Nem a magyar embereké, hogy nem tartották fontosnak az expedíció munkájáról tudósító filmek sugárzását? Jó lenne kideríteni, miért ütközött ellenállásba a Petőfi-expedició. Talán Morvái személye, vállalkozása nem tetszett sokaknak? Legyintettek, hogy egy kazánmilliomos adott pénzt? — Nem is tudom gondolkodott el Morvái. — Azt hiszem, azok az emberek tiltakoztak kézzel-lábbal, akik nem szeretnék, ha kiderülne az igazság. Petőfit megfelelő pompával kell majd eltemetni Kiskörösön. Ehhez ragaszkodom. Tudja, óriási erkölcsi és anyagi felelősséget vállaltam az expedíció finanszírozásával, számolva azzal, mi lesz akkor, ha nem találjuk meg Petőfit. Abban az esetben engem tovább gúnyoltak volna. Az APEH büntetésével nem is törődöm, így is, úgy is megkapom a magamét. Nos, az ilyen dolgok keserítenék el, ezért mondtam az imént, hogy kár volt belevágnom az expedícióba. Úgy éreztem, nem kaptam választ arra, hogy miért érte meg mégis Morvainak az expedíció költségeinek felvállalása. Tovább faggattam. A kazáncég tulajdonosa évekkel ezelőtt elhatározta, hogy pénzét nem luxusvillákban, vadászatokon költi el, hanem a magyarság múltjának felkutatására fordítja. Véleménye szerint, aki nem törődik a múltjával, annak nincs jövője sem. Először kiadta a korona-könyvet, majd egy népzenei nagylemez következett. Ezekért természetesen „elkapta" az APEH. Közben, persze, rendületlenül járt a bíróságokra, különféle peres ügyei zajlottak. Tönkrement a családi élete és három szívinfarktuson esett át. Túl drága fizetség? Es mindezek után jött a Petöfi-ügy. Morvái úgy gondolta, megér néhány milliót az, hogy egy legenda végére járjon. Tisztességes szándékát sokan jó előre megkérdőjelezték. Az örömben nem osztoztak vele, velünk. — Üzleti életében kamatozik-e majd szibériai sikere? — kérdeztem. — Az, hogy a nemzetközi antropológusbizottság azonosította a megtalált csontokat Petőfivel ? .. . Mi köze ennek a kazángyártáshoz? Más az üzleti siker, és megint más az expedíció eredményessége. Nem én vagyok Petőfi Sándor! A mecénást fél éve ismerem. Láttam izgulni, sietni, örülni, sírni. Láttam mérgesnek, meghatódottnak, vidámnak. Morvái rendkívül energikus ember. Hogyan bírja a sokak által követhetetlen tempót? — Elfáradtam mondta halkan. — Gondolkodtam azon, hogy takarékra állítom magam. A szívem is vacakol. De ha valamit elvállalok, menet közben nem törődöm azzal, hogy van-e energiám vagy nincs. A cél érdekében mindent megteszek. Látott kiabálni? Sírni? Hát ilyen vagyok. Kiszely a fülembe súgta: • A nemzetiszín szalagot Morvái Ferenc kötötte a kopjafára. (A szerző felvételei) megérem még azt, hogy kilencvenévesen megjegyzi mögöttem egy gyerek: itt megy a Morvái bácsi, aki pénzt áldozott Petőfi felkutatására. Örülök, ha a hatodik ikszet elérem. A negyvenkét esztendős Morvái Ferenc bizonyára sokáig megőrzi emlékezetében azt a percet, amikor visszatérve Barguzinba, szembesült a megmásíthatatlan ténnyel: előtte fekszenek Petőfi csontjai. Bevallotta: abban a pillanatban győztesnek érezte magát. Örömmel jöttünk el az azóta is sokat emlegetett expedíció helyszínéről. Bíztunk, csak jól végződhet a vállalkozás. Tüske maradt bennünk, hogy Petőfi földi maradványait Ulan-Udéban „lekapcsolták”. — En is észrevettem, hogy elkeseredett a csoport. De valamennyien tanúsíthatják, hiába küzdöttünk az utolsó percig, nem tehettünk másként — vélekedett bánatosan a milliomos. Lám, bizonyos helyzetekben a kudarcot is el kellett viselni. Még Morvái Ferencnek is. A Megamorvnak is. (Folytatjuk) Következik: Újra itt van a nagy csapat • Zászlók lobogtak az ásatás hely- • Szemtől szembe, színen. • A barguzini temető bejárata, a kazángyár emblémáival.
