Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-29 / 203. szám

1989. augusztus 29. • PETŐFI NÉPE • 5 Mohó akarás és bús lekönyöklés Periculum in mór a: a késleke­dés veszéllyel jár. Bevéstük a ró­mai történész, Titusz Liviusz mondását, mert latinórán ez azt jelentette: akik elkéstek, ment­hetetlenül felelésre szólíttattak. Hiába mentegetőztünk: késett a buszunk, hóakadály volt, Bor­bély tanár úr könyörtelenül vál­lalóra fogta a késön jövőket. A késlekedés súlyosabb és le- leplezöbb veszélyeiről felnőtt­ként még több leckét kaptam, ma pedig a nemzet sorskérdésévé nőtt a dilemma: végérvényesen lekössük az európai járatokat, vagy fel tudunk kapaszkodni leg­alább az utolsó szerelvényre? Amikor a nem működő telefo­nok miatt gutaütés kerülget, amikor semmihez nem találok il­leszkedő és működő alkatrészt, amikor úton-útfélen kulturálat- lanságba ütközöm, mindig arra gondolok: miféle illúziók táplál­ják azt a hitet, hogy képesek va­gyunk, leszünk felzárkózni? Rozsdás, behemót alkatrészek­kel, begyöpösödött agycellákkal lehetséges kontaktust teremteni? Ugyanakkor azt is tudom, hogy minden embernek, nemzetnek kellenek a nagy rátörő célok, a * felemelő programok, amelyek ma még irreális álmoknak tűn­hetnek, de holnap már esélyes távlatként kalkulálhatók csele­kedeteikbe. Az egyik oldalon a felzárkózás makacs és mohó akarása, a má­sik oldalon a kudarcok, a lema­radások halmozódása, a pesszi­mizmus és a hitetlenség. Ezt az életérzést Ady Endre zseniálisan fogalmazta meg: „Pimasz szép arccal látszik, hogy akar, /De közben búsan lekönyököl, / Nyög, sír az én fajtám, a ma­gyar" . Ez a kettős magatartás: a szép akarása, és a bús lekönyöklés egyszerre van jelen. Az ellentét­pár egységéből és harcából szület­het meg afelzárkózás esélye vagy a másik realitás: a „mi mindig mindenről lekésünk" tragédiája. A bús lekönyökléseket az a helyzettudat is táplálja, hogy mi Kelet és Nyugat szorításában élünk. Pedig ebből helyzeti elő­nyöket kovácsolhatnánk, mert nem akármilyen adottság az, hogy nekünk erre is, meg arra is nyílnak ajtóink és ablakaink. No persze, ez a gondolkodás- és cse­lekvésmód aktívabb jelenlétet, alkotóbb részvételt kíván, míg a másikhoz elégséges a lemondó legyintés; a szöveg régóta kész, a koreográfia kidolgozott. A szintézishez, Kelet és Nyugat értékeinek megőrzéséhez, adap­tálásához, a nem nekünk való minták elutasításához több bá­torság kellene, nagyobb önálló­ság, magabiztosabb öntudat, bi­zakodóbb önértékelés. A lekö- nyökléshez, a nyögéshez, a sírás­hoz jóval kevesebb erény szüksé­geltetik. Mentség, persze, mindenre van. Sok közül az egyik: nem vol­tunk, nem lehettünk sofa a ma­gunk urai. Most a szegénység mi­att vagyunk kiszolgáltatottak. Meg talán azért, mert mohó min­dent akarásunkban igazán nem tudjuk, mi a legfontosabb szá­munkra. Én Jászi Oszkárt szok­tam idézgetni magamnak, és ajánlom másoknak is. 1918-ban fogalmazta meg a Habsburg- birodalom romjain. Megállapítá­sa a Sztálin-birodalom romhal­mazáról szemlélve is használha­tónak tűnik: „A népeknek nem uralom, gazdaság, dísz és hatalmi presztízs kell, mint ama feudális és plutokratikus osztályoknak, amelyek eddig őket környékez­ték, hanem minél bőségesebb ter­melés, minél fejlettebb munka- megosztás, minél intenzívebb cse­re, az anyagi és szellemi erőknek minél akadálytalanabb kifejlesz­tése, minél több erkölcsi és politi­kaiszabadság.’’ Zágoni Erzsébet „Nem lesz iskolát rengető változás” Dr. Kelemen Elemér miniszterhelyettes az új tanévről Az iskolákban hamarosan megszólal a csengő: új tanév kezdődik. Dr. Kelemen Elemér művelődési miniszterhelyettest nem a tanévkezdésről kérdez­tük, hanem az iskolák állapotáról, a fejlesztés irányairól és lehetőségeiről. DIAGNÓZIS —- A közoktatás fejlesztésének alapkérdése az általános iskola helyzetének rendezése — mondta. — Az. általános iskolák működési zavarai nagyrészt azzal magyarázhatóak, hogy az elmúlt évtizedekben súlyos hátrányok halmo­zódtak fel. Még ma is 3500-zal kevesebb az általános iskolai tanterem, mint ahány általános iskolás tanulócsoport van. Igen magas — 8 százalék körüli — a szükségtantermek aránya, ugyanakkor még igen sok, nagy létszámú osztály, csoport is működik. Az iskolák 30 százalékában nincs tornaterem. Állandósult ...itt most nem kifejthető okokra visszavezethetően a képesítés n élküli tanítók száma. Az ellentmondást fokozta, hogy az általános iskola tartalmi fejlesztése az elmúlt évtizedek során, de különösen a hetvenes évek végén —- az átfogó tantervi reform időszakában — elrugaszkodott a valóság­tól: túlméretezett tantervek, túlzsúfolt ismeretanyag, egyoldalú intellcktualiz- mus jellemzi, és ez hozzájárul ahhoz, hogy néha a gyerekek és a pedagógusok számára is elviselhetetlen a feszültség, a hajsza, a versenyfutás az elsajátítandó tananyagért. Ugyanakkor riasztó mutatók jelzik, hogy romlik az általános iskola teljesítménye: szociológusok 20-25 százalékra becsülik az általános iskolát megfelelő tudás nélkül elhagyó gyerekek számát. Ez pedig súlyos egyéni, társadalmi problémákat sejtet, hiszen a társadalmi munkamegoszlásba való beilleszkedésnek ma már feltétele az, hogy középiskolát végezzenek, szakmához jussanak: ennek híján a munkanélküliek növekvő táborának után­pótlását jelentik. A KISTELEPÜLÉSEK IGÉNYE — Mi lesz az aprófalvak egykor volt iskoláinak sorsa? — Ezek az iskolák az elmúlt évtizedekben nagyrészt eltűntek, megszűntek. A megszűnés hátterében azok a nagy gazdasági, társadalmi folyamatok állnak, amelyek a városiasodással, a kistelepülések elnéptelenedésével, a mun­kalehetőségek, a gazdálkodó szervezetek, a tanácsi szervek evakuálásával függ össze. Ezek nyomán — de a falvak állapotának további leromlását önmagában is előidézve — számolták fel az iskolákat. A kistelepülések regenerálódásával egy időben ugyanakkor ma sok helyütt erős és jogos az igény az iskola visszaállítá­sára. Ezt feltétlenül támogatandó folyamatnak tartom, de körültekintő mérle­gelés döntheti el, hogy valós igényekről, reális szükségletekről van-e szó, és milyenek a feltétetek ennek a megteremtéséhez. Magunk is szorgalmazzuk, hogy a következő tervidőszakban olyan kormányzati program készüljön, amely az önhibájukon kívül rossz helyzetbe került, es önerejükből a szükséges lépéseket megtenni nem tudó községek, települések, önkormányzatok számara alakítsunk ki valamilyen állami segélyrendszert, támogatási lehetőséget. Szá­molni szeretnénk természetesen az önkormányzatok helyi erőfeszítéseivel, törekvéseivel is. Célszerűnek tartanánk, hogy ennek a nagy programnak egyfajta nemzeti adósság is ez — a megoldására, végrehajtására ne csak központi, hanem területi, megyei céltámogatási rendszerek is kialakuljanak. Ugyanez a véleményem a hátrányos helyzetű iskolák kérdésében. SZAKMÁT ÉS ÉRETTSÉGIT —- Minden iskolatípusban túljelentkezés van, kivéve a középiskolát, s ez később komoly gondok forrása lehet. Mi erről a véleménye? — A magyar közoktatás egyik legfájóbb, legkritikusabb pontja a középisko­láztatás optimálisabb feltételeinek a kialakítása. Ez hosszú időn keresztül csak a jelszavakban jelent meg, és lényegét tekintve tabu témának számított, mert összefügg az iskolarendszer struktúrájával. Magyarország elmaradását a ná­lunk fejlettebb országoktól a gazdasági és egyéb tényezőkön kívül a teljes fokú középiskoláztatás, az érettségizők aranya is jelzi. Nálunk fele annyian érettsé­giznek, mint a fejlettebb európai országokban. A fiatalok mintegy 40 százaléka részesül teljes fokú iskolai érettségit nyújtó képzésben, a fejlett országokban 80, a legfejlettebbekben pedig közel 100 százalékuk. Nem csak Nyugat-Euró- pában vagy Japánban van így; a közelmúltban találkoztam egy dél-koreai oktatási szakemberrel, aki elmondta: náluk a teljes érettségit nyújtó szakkö­zép-iskoláztatás aránya 94-96 százalékos. — Reális volna ma kitűzni nálunk ezt a célt akkor, amikor a középiskolák — főleg a gimnáziumok — iránt csökken az érdeklődés? — Ha nem ezt tesszük, akkor óhatatlanul nagy mennyiségben „termeljük” az. alacsony képzettségű vagy képzettség nélküli munkaerőt. A kérdés megol­dásának nagyon rugalmas módját kell kitalálnunk. Nem elég az, ha a gimnázi­um alapvető funkcióját: a felsőoktatásra való felkészítést tartjuk csak szem előtt, mert akkor a felsőoktatásba be nem jutó gyerekek csak papírt — érettségi bizonyítványt -, és nem munkára jogosító dokumentumot kapnak. Meg kell találni ennek a valaha népszerű iskolatípusnak a differenciált fejlesz­tési módját. Arra kell törekedni, hogy a gimnáziumi érettségi mellé a munka- megosztásba való belépést jelentő szakmai végzettséget is kapjanak a fiatalok. MINŐSÉGET SZOLGÁLÓ INTÉZKEDÉS — A nyelvoktatás ma kétszeresen is időszerű téma, különösen azóta, hogy a szabad nyelvválasztás lehetővé vált. De megvannak-e hozzá a feltételek? Egy negyvenéves történelmi időszak után az idén lehetőség nyílt arra, hogy az iskolák szabadon válasszák meg az általuk oktatott nyelveket. Ez a választási lehetőség azonban ma még inkább elvi jelentőségű, hiszen köztudo­mású, hogy az elmúlt évtizedekben a kizárólag kötelező orosznyelv-oktatást a pedagógusképzés gyakorlata is szolgálta. Az általános iskolák 15-16 százalé­kában folyt az elmúlt tanévben az orosz mellett más idegen nyelv oktatása is szakosított tantervi osztály, fakultációs program vagy nyelvi szakkör kereté­ben. Ez a lehetőség azonban a 3—8, osztályos tanulóknak alig több mint 5 százalékát érintette. A számok mögött a szakos ellátottság közismert gondjai állnak: kevés az idegen nyelv szakos tanár, és azok egy része sem az iskolák­ban, hanem az iskolán kívül keresi a boldogulását. Az. intézkedés tízéves programot indított el, s ahhoz, hogy ez eredményes legyen, a tanárképzést, az átképzést, s nem utolsósorban a pedagógusok élet- és munkakörülményeit egyszerre kell fejleszteni, javítani. — Mit tart Ön a szeptemberben kezdődő iskolaév legnagyobb újdonságának? Egy változást említettem már: a feltételektől függően és a szülők vélemé­nyének kikérésével lehetőség nyílik más idegen nyelvek oktatására is. Kisebb mértékű változás várható a történelemoktatásban is: az 1945 utáni korszakot nem a régi, rossz tankönyvből, hanem különböző átmeneti megoldások segítségével — egy készülő szöveggyűjtemény felhasználásával tanulhatják a gyerekek. A legnagyobb eseménynek azt tartom, hogy nem lesz igazán nagy, iskolát rengető változás. Változásnak tartom viszont, hogy sok száz iskolában részben központi kezdeményezésre, részben az iskolai törekvések markánsabb megjelenésével megkezdődik, folytatódik vagy kibontakozik a közoktatás jövője szem­pontjából talán legfontosabb önfejlesztő folyamat. RUGALMAS ÓRATERV Száznál több iskola részvételével szeptembertől rugalmas óratervvel kísérle­tezünk. Ebben nagyon különböző iskolamegújító, -korszerűsítési törekvések jelennek meg. Széles a választék az új tantervi programok kísérleti kipróbálá­sától a helyi tantervek, rugalmas óratervek kidolgozásáig. A közoktatás- fejlesztési alap országos pályázatára csaknem 500 iskola nagy részük általá­nos iskola nyújtotta be anyagát, és a kuratórium a pályázó iskolák felét a benyújtott program alapján érdemesnek tartotta arra, hogy támogatásban részesítse. Ennek az innovációs pályázatnak a keretében a legkülönfélébb helyi törekvések fogalmazódnak meg. Valamennyi olyan, amelyik — meggyőződé­sem szerint az iskolai önállóság erősödését, a szakmai igényességet, a pedagógusok vállalkozó kedvét bizonyítja az elismerten nehéz körülmények ellenére is. Kereza Imre 11. Híradások az éter hullámain Barguzin—Kecskemét: tizenhárom- ezer kilométer! Óriási távolság. Ideha­za, a szerkesztőségben latolgattuk: egy­általán lesz-e módunk kapcsolatot te­remteni, sikerül-e valamilyen úlon- módon hazaküldeni a tudósításokat. Igazából nem számítottunk arra, hogy már az első napokban sikerül beszámo­lót közreadni Barguzinból. Meg is le­pődtek kollégáim, amikor nemcsak helyszíni jelentést, hanem még egy te­kercs fekete-fehér filmet is kezükbe ve­hettek a szerkesztőségben. A kiküldött tudósító ugyanis kihasználta azt az al­kalmat, hogy Morvái Ferenc hazauta­zott Magyarországra. Ő továbbította a friss híranyagot, a fotókat Kecskemét­re. így elsőként számolhattunk be a Petőfi Népében a távoli eseményekről. Egy nappal a cikk megjelenése után már a szenzációs bejelentés is első ol­dalra kerülhetett: Barguzinban megta­lálták Petőfi Sándor földi maradványa­it! Természetesen idehaza óvatosan, körültekintően kezelték a hírt, hiszen nem csak Kecskeméten tűnt hihetetlen­nek ez az információ. Izgatottan, láza­san várták a további jelentkezéseket. A Petőfi-expedíció tagjai pedig Bar­guzinban igyekeztek hírekhez jutni. Ez már sokkal nehezebb volt. Velünk jött Kardos Lajos, a Közlekedési, Hírközlé­si és Építésügyi Minisztérium hírközlé­si főosztályának munkatársa, aki kitar­tóan cipelte felszereléseit, köztük a Yaesu márkájú, 757 GX típusú, 100 wattos, rövidhullámú berendezést. Ez a kis japán masina óriási szolgálatot tett! Nélküle — és persze, Kardos La­jos nélkül elvágtak volna bennünket a külvilágtól. A biztonságosan szállít­ható és pillanatok alatt telepíthető an­tennával nem volt probléma, annál in­kább az akkumulátorral. Barguzinban ugyanis csak több nap elteltével adtak megfelelő tápegységet. Általában a hajnali órákban és dél körül sikerült az amatőr rádión kap­csolatot létesíteni a posta székesfehér­vári rádióállomásának Videoton-klub- jával. Minden perc órának tűnt, a kicsi szállodai szobában néma csöndben fi­gyeltük az éter hullámain hozzánk szó­ló szavakat. Mi sok esetben rendkívül jól hallottuk az itthoniakat, de üzenete­inket kevésbé vették tisztán. A távol­ság! Előfordult az is, hogy a „vonal­ban” levő rádióamatőröket meg kellett kérni, később foglalják le a sávot. Az pedig rendkívüli érzés volt, amikor haj- nalonta valamennyi amatőr arról dis- kurált, hogy „Szibériában megtalálták Petőfi csontjait, nem Segesváron halt meg...” A New York-i magyarok szintén erről beszéltek, de meghallot­tuk a kínaiakat, a németeket, a hollan­dokat is. És természetesen az itthonia­kat! Nem számított, hogy napokon át lemaradtunk a reggeliről, néha még az ebédről is. A kapcsolat sokkal fonto­sabb volt. Egykettőre megtanultuk a székesfehérváriak hívójelét: HG 4 P jelentkezz! És a miénket: HAP5 kd/ uaoy. Egyszerűbben, ahogyan rádió­sunk kezdte: hotel, alfa, papa, five kilo- delta ... Világossá vált, hogy a rádióvonal révén minden tudósítás jó kezekbe jut: a székesfehérvári amatőrök készsége­sen vállalták a közvetítő szerepet. Ter­mészetesen nemcsak a Petőfi Népének továbbították a híreket, tudósításokat, üzeneteket, hanem különféle szerkesz­tőségeknek, a távirati irodának. A nagy lehetőségről mégis lemarad­tunk! Mégpedig arról, hogy az MTI- nek elsőként küldjük haza az exhumá­lás világraszóló eredményeit. Hiába fo­galmaztuk meg éjszaka a közleményt, nem állt módunkban hazajuttatni. Ak­kor még nem volt megfelelő akkumulá­tor, a telefonokat pedig nem „hozták be”. Mindjárt más lett a helyzet, ami­kor a TASZSZ világgá röpítette a hírt, hírünket. Lehet, hogy csak erre vártak? Csak ezután léphettünk akcióba? Itt­hon pedig a rádióban bemondták: a TASZSZ jelentése alapján közöljük ... Oroszul jól beszélő tolmácsaink regge­lente boldogan közölték velünk, hogy egyik alkalommal a leningrádi, máskor pedig az ulan-udei rádió hírműsorában hallották az általunk már több napja tudott-látott szenzációt. Hamar megje­lentek az újságírók, a riporterek, a fo­tósok. A burját köztársaság televíziójá­t nak munkatársai napokon át forgattak a helyszínen. Később érkezett Bargu- zinba Bérezik Ilona, az ulan-udei rádió magyar (!) származású munkatársa. Kíváncsian vártuk az első újságcik­keket. A legfontosabb eseményekről már másnap beszámolt a barguzini he­lyi lap. Lelkes újságírója, Ugrjumov egyenesen a nyomdából hozta nekünk a cirill betűs napilapot. Ezt követően az Ulan-Udében szerkesztett Burjátszkaja Pravdában is megjelentek a beszámo­lók, sok-sok fotó kíséretében. Budunov, aki az expedíció során éjt nappallá téve fényképezett, nagyította a felvételeket, s reggelente körbeadta friss fotóit. Do­kumentumértékű fotográfiái a helyi múzeumba kerülnek majd. Arról most nem érdemes szót ejteni, hogy eközben idehaza, Magyarorszá­gon csak tovább nőtt a kétkedők száma, az újságokban már-már sértő módon megkérdőjelezték az expedíció felfede­zéseit. Morvái Ferenc pedig tovább folytatta csatározásait a Magyar Tele­vízióval, amiért az expedíció indulása előtt két nappal aláírás nélkül küldték vissza neki a szerződést. Az előzetes szó­beli megállapodás úgy szólt, hogy a TV 2 bemutatja az expedíció, majd az exhu­málás munkájáról szóló riportfilmeket. Cserébe rövidke kazánreklámot kért a nagyrédei milliomos. Nyilvánvalóan sokaknak szemet szúrt ez, a Petőfi kap­csán születendő, „ingyen”-reklám. így mindeddig — egy szerződés értelmében — csak a városi televíziók sugározhat­ták a Petőfi-expedícióról és a barguzini ásatásokról készült kisfilmeket. A „nagy” televízió pedig nem tehetett mást, mint megszólaltatta a kétkedő­ket. Más kérdés, hogy ezzel megint csak a szibériai, élővé vált legenda ellen han­golták a közvéleményt. De térjünk vissza Szibériába. Kiala­kult a megszokott napirend. Hajnalban ott ücsörögtünk Kardos Lajos szobájá­ban, „fürkésztük” a magyar hangokat, a rádión kapott híradásokat. Nem ta­gadom: igen jó érzés volt hallani az otthoniakat, egyik reggel például Bullái Józsefet, a Petőfi Népe főszerkesztő­helyettesét, aki az éjszakát sem sajnál­va, saját amatőr rádiója mellől kérde­zősködött a tényekről, az azonosítás bizonyítékairól. Hasonló módon a Ma­gyar Rádió is készíthetett volna inter­jút az expedíció szakembereivel, antro­pológusaival. A tárnoki központi ve­vőállomás segítségével erre is alkalom nyílt, de az egyenes adásra, élő beszél­getésre senki sem tartott igényt. Vagy nem is tudtak erről a lehetőségről? Pe­dig hát a Szent Jupát-körút idején gyakran készítettek ekképpen riporto­kat. A Petőfi-expedíció ennyit sem ér(hetet)t... Kardos Lajos, precíz rádiósunk nem csak szakmájában remekelt. A maga • Telefonon Moszkvát sem volt könnyű elérnünk, pedig a bargu­zini tanácselnök a dolgozószobá­jából próbálkozott. • Kardos La­jos szobájá­ban, a nélkü­lözhetetlen rá­diósbiroda­lomban. nemében az sem kis teljesítmény, hogy tizenháromezer kilométer távolságból kitűnő rádiókapcsolatot teremtett. Természetesen lelkesen szemlélte a te­metőben a feltárásokat, részesévé vált a nagy horderejű felfedezéseknek úgy, mint mi, valamennyien. — Kezdettől fogva figyelemmel kí­sértem a Petőfi-ügyet mondta. A szerencsének köszönhetem, hogy el­jutottam Barguzinba. Kellett rádiós, így hát megkerestek. Nem is tudom, hogyan tudott volna az expedíció haza­üzenni, ha nem utazik rádiós a hely­színre. Itt a feladatomat teljesítettem, az ásatáson szerzett élményeimről na­gyon nehéz beszélni. Megdöbbentő lát­vány volt, amikor Petőfi csontváza elő­került, a leesett, szinte üvöltő állka­pocs, a szemmel láthatóan törékeny ember csontváza. Magam elé képzel­tem a költőt... Barguzinban, elutazásunk előtt saj­tótájékoztatót hirdettek a művelődési házban. Ha nem is újságírókkal, ripor­terekkel telt meg a nagyterem, ott vol­tak helyettük a városlakók. Záporoz­tak a kérdések. Sajnos, az Ulan- Udében megszervezett sajtótájékozta­tót le kellett mondani, mert azon a dél­utánon derült ki, hogy Petőfi Sándor földi maradványait ott kell hagynunk. Ez a tény ugyancsak sok kérdést vet fel és akár egy sajtótájékoztatót is megér­ne. ( Folytatjuk ) Következik: Az expedíció MEG A MORVai. • Budimov lelkesen mutatta friss fényképeit. • Nemcsak a sajtó képviselői kíváncsiskodtak a bargu/ini temető környé­kén, hanem a város apraja-nagyja is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents