Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-28 / 202. szám

1989. augusztus 28. • PETŐFI NÉPE • 5 BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓK; Gyermekjátékok „ Volt egyszer egy ember, Sza­kálla volt ken­der, Meggyul­ladt a kender, Megégett az ember, Beletették lepedőbe, Kivitték a temető­be, Két kutya húzta, Sári néni siratta, Pista bácsi kacagta.” Ez a ritmusos mondóka, mely­nek mi már többnyire csak az első két sorát ismételgetjük, sok más társával együtt a régi falusi kisgye­rekek egyik legkedveltebb mondó- kája volt. Már a kisbabát úgy altatta édes­anyja, úgy csitítgatta, hogy jól- rosszul versbe szedett mondókát „ringatott” a fülébe. Cseperedvén a kisgyerekek, egymástól is sokat tanultak, s anélkül, hogy a szavak értelmével, tartalmával törődtek volna, változtatva-módositva to­vábbadták a mondókákat, versi­kéket. A legősibb népi gyermek­mondókák egyben máig nyúlóan a legkedveltebb „játékai” a legkiseb­beknek. A mindannyiunk által is­mert csigabigás mondókát régen is szerették a gyerekek, sok változata élt, csakúgy, mint a fákról, füvek­ről, virágokról, bogarakról szólók­nak. íme, egy kevéssé is mert so­mogyi változat: „Csiga-biga gyere ki / Vacsora vár ideki / Csiga-biga gyere ki / Úr leszesz te ideki! A nagyobbacska fiúk, lányok éle­tét, közösségeiket a játék szabá­lyozta, hiszen a játékban rejlő moz­gató erő öröm forrása, a gyermek énjének legőszintébb és legtermé­szetesebb kifejeződése. A játékok készítésénél — és játék közben is — a gyerek minduntalan utánozta környezetét, játszótársait, s a fel­nőttek kicsit távolibb, „félelmete­sebb”, izgalmasabb cselekvéseit. Játék közben így lehetett tagja és alkotó résztvevője a társak cso­portjának, és a felnőttek, a család körének is. Játék közben testi-szel­lemi adottságait gyakorolta, fej­lesztette, ismereteit bővítette a folytonos tanulásban. Nemcsak a mondókák, énekek, mesék átköl- tésével, vagy szavak, kifejezések, árnyalatok cserélésével gazdagí­totta környezetét, hanem játékai elkészítésekor is, amikor a ház kö­rül található hulladékokból „alko­tott”. Hiszen már az egész apró gyermek is szívesen húzogat maga után zörgő-csörgő tárgyakat, kari­kát, fém- vagy edénydarabot. A nagyobbacska fiúk szívesen csináltak cserépsípot, fűzfa oboát, kóró- vagy kukoricahegedűt, ma­dártoliból sípot. Lánytársaik pedig csumababát, kukoricaszárból ólat, rongybabát. Később még szebben és alaposabban megmunkált játé­kokat készítettek, egy-egy régi já­ték szabályaihoz igazodva. Sokféle dobó- és hajítójatékot ismertek. Ilyenek a „csürközés”, a „kecské- zes”, a „mancsozás”, a „bigézés” vagy a „gólyázás”. Milyen játékok ezek? A gólyazás például csoportos, bothajíto játék, amelyet egy vezér irányít. Ha a vezér feldobja a bo­tot, a többieknek jó pár méter tá­volságból el kell találniuk azt. Mindez nagy ügyességet kívánt, ám akinek sikerült, később köny- nyebben eltalálta a repülő madarat vagy a futó vadat is. Elsősorban lányok kedvelték a „mancsozást”. Ütője, a mancsütő néha gyönyörűen faragott és díszí­tett. Tartozékai a fagolyók, ezeket kell eltalálni a gömbölyű mancsü­tővel. Ezeken a szellemi és testi ügyessé­get fokozó játékokon kívül termé­szetesek voltak a „szokásjátékok”, vagyis az újévi, húsvéti, karácsonyi ünnepekhez kapcsolódók, és a la­kodalmi játékok is. A gyermekla­kodalom szereplői utánozták a fel­nőtteket: táncolni tanultak a ma­guk készítette hangszerek „zenéjé­re”. Előfordult, hogy szüleik segéd­keztek a „lakodalomban”: kínál- gattak, rendezkedtek. Mit csináltak a gyermeklakodalom apróbb részt­vevői, a kistestvérek? Nekik csak annyi jutott, amennyi egy mondó­kába belefér, s amennyit talán a mi emlékezetünk is őriz még: „Katicabogár, merre viszel férj­hez? Bécs felé, Buda felé, Tarka kutya háza felé.” Csók Márta * Miért kevés a pénz, ha sok? Sokan panaszkodnak a pcnz hiányára. A túlzott mér­tékű jövedelemelvonást és a .pénzpolitika restriktiv jelle­gét hibáztatják, az adókat és a hitelszűkítést jelölik meg gondjaik előidézőjének. A pénzszűkére vonatkozó válla­lati panaszok tárgyszerűségét, objektivitását bizonyítja, hogy az úgynevezett sorban állás, a fedezethiány miatt nem teljesíthető szállítói követelések összege az első ne­gyedév végén meghaladva az Ötvenmilliárd forintot, majd’ két és félszerese lett az egy évvel korábbinak, mi­közben a fizetési kötelezettségeiket nem teljesítő gazdál­kodók száma is megkétszereződött. Az állam „belenyúlt” A lakosság másmilyen okokból érzékeli a pénzszűkét, lényegében azt, hogy a névértékben, összegben nagyobb bevételeiből csökkenő életszínvonalát is egyre nehezebb fi­nanszírozni. Ez sem szubjektív vélemény; e tekintetben an­nak van bizonyítékereje, hogy a bankjegyek központi kasszába, a Magyar Nemzeti Bankba való visszaáramlása felgyorsult, minden 100 forint készpénzkiáramlásból 97,77 forint visszatér a jegybank pénztáraiba. S amíg ko­rábban, még néhány évvel ezelőtt is az volt a tipikus, hogy a forgalomba hozott bankjegy- és érmeállomány növek­ményének nagyobbik része a lakosság készpénztartalékait gyarapította, ezúttal már néhány milliárd forinttal több pénz áramlott vissza a jegybankhoz, mint amennyit kibo­csátott, azt jelezvén, hogy a lakosság a folyó bevételek és kiadások viszonyában jelentkező pénzszűkét készpénztar­talékainak részbeni felélésével igyekszik enyhíteni. Bizonyos szempontból nehezen érthető, miért kevés a hitelpénz és a készpénz, hisz az erőteljes inflációt éppen a pénzhígulást, a kínálatot és az árufedezetet messze felülmúló pénzbőség jellemzi, s ez okozza a pénz vásárló­erejének csökkenését. A magyar gazdaságban azonban nemcsak infláció van, hanem stagnálás is, s ezért az infláció okozta pénzbőség nem érvényesül. A pénzszűké­nek mindemellett mélyebbre nyúló pénzügyi indítékai is vannak. Nehéz lenne időponttal meghatározni, mikor kezdődött az a folyamat, amelynek következményeként az államháztartás és a beruházások állami finanszírozása mindinkább rátelepedett a gazdaságra, hogy azután a rendelkezésre álló finanszírozási források zömét évről évre elvonja és újraelossza. Az állami pénzügyek előbb említett szektora már régó­ta túlnőtte eredeti funkcióját — a társadalom közös szükségleteinek finanszírozását ma már nincs a társa­dalmi-gazdasági életnek olyan területe, ahová ne hatolt volna be. Hogy milyen méretű az állami pénzügyek, el­burjánzása? Felfalt források Átfogó jelleggel az adhat erről tájékoztatást, hogy a Magyar Nemzeti Bank összes ...rövid, közép- és hosszú le járatú kihelyezésének — állománya megközelíti az 1000 milliárd forintot, s ebből több mint 700 milliárd az állami pénzügyek körében található. Miközben az állami pénz­ügyek szektora a források csaknem 76 százalékát köti le, a gazdálkodó szervek pénz- és hitelellátására hivatott bankszféra mindössze 24,4 százalékos arányban részese­dik a forrásokból. Az állami pénzügyek szektorának burjánzása, a nép­gazdaság forrásainak magábaolvasztása, elszívása ko­rántsem lezárult folyamat, sőt éves szinten erősödő inten­zitással érvényesül. Az elmúlt esztendőben például a jegy­bank belföldi kihelyezései csaknem 60 milliárd forinttal növekedtek, ez a növekmény azonban úgy jött létre, hogy az állami pénzügyek szektora 85,6 milliárd forint többle­tet használt fel, s a költekezést ellensúlyozandó a bank­szférának, végül is a tavalyinál mintegy 27 milliárd fo­rinttal kevesebb hitellel kellett beérniük. Ily módon megismételjük —: az üzleti bankok rövid lejáratú hitelei­nek csökkentését, a gazdálkodókkal szembeni hitclrest- rikcíót az állami költségvetés forrásokat felfaló szerepe kényszeríti ki. Az állami pénzügyek gazdaságra való rátelepedéséi nemcsak az elmélet, de főleg a gyakorlat szempontjából kell elítélni. Ez a szektor ugyanis a hatékonysági követel­mények Semmibevételével használja fel, köti el egye­bek között támogatásokra, veszteséges tevékenységek konzerválására —■ a jegybanki forrásokat, amelyeket pe­dig a gazdaság jól prosperáló vállalatai a népgazdaság javára hasznosíthatnának. t Az adósság a költségvetést finanszírozza Még egy pénzügyi ok-okozatra kell felhívni a figyel­met. Nevezetesen az eladósodás és az állami pénzügyek, mindenekelőtt az. állami költségvetés forrásigényének kapcsolatára. Az elmúlt évben az ország — a Magyar Nemzeti Bank — devizatartozása forintban számolva csaknem 80 milliárddal nőtt, mely teljes egészében az állami költségvetés és az Állami Fejlesztési Intézet együt­tesen 84,4 milliárdos forrásigényét finanszírozta. Az ország belső pénzügyi helyzetének súlyos voltát mutatja, hogy az utóbbi esztendőkben az új belföldi kihelyezések —‘az új rövid, közép- és hosszú lejáratú hitelek —- fedezetének több mint kétharmadát a külföldi források, hitelfelvételek biztosítják. Egyébként a múlt év végéig hitelfelvételek révén 840 milliárd forint külföldi forrás bevonására, s belföldön forrásként való felhaszná­lására került sor. Garamvölgyi István 10. Két temetés Az exhumálás vasárnaptól vasárna­pig tartott. Nem gondoltuk volna, hogy elegendő lesz ennyi idő a sírok feltárására. A szerencse hozta úgy, hogy a húsz jeltelen sírt sikerült egy hét alatt exhumálni. Amennyiben a többi kijelölt helyen kezdenek ásni, talán a sikerre is várni kellett volna. Természe­tesen, a pecsétes papírok birtokában, a • korábban tiltott helyszínen is elvégez­ték a szakemberek az exhumálást. A barguzini ótemetőt tehát eredeti álla­potában adta vissza a helyi vezetőknek az expedíció csapata, élén Morvái Fe­renccel. A második hét hétfőjére, déli tizen­két órára ünnepséget szerveztünk. Va­lamennyien lázasan készültünk a nagy napra, hiszen — terveink szerint — kopjafát kívántunk állítani azon a sír­helyen, ahol százharminchárom eszten­dőn át nyugodott Petőfi Sándor. A barguzini tanárok fél órán belül hoz­tak jól faragható fát. Terveztünk, raj­zoltunk, véstünk — közösen. Régé­szek, antropológusok, tolmácsok, újsá­gírók, tanácsi vezetők. A kopjafára csak a tények kerültek: Petőfi Sándor 1823—1856. És a költő földi maradvá­nyai megtalálásának dátuma: 1989. jú­lius 17. A puritán fejfát nem sokkal dél előtt állítottuk fel. A rá kötött nemzeti­színű szalagot lobogtatta a szél. A sír­hant közelében pedig gyülekeztek kis ünnepségünk résztvevői. A városlakók virágcsokrokat hoztak a jelképes teme­tésre. Az addigi Petőfi-sírt hamar elbo­rították a tarka virágok. Felhangzott a Himnusz, Petőfi-verseket szavaltak az expedíció tagjai, Morvái úr és a bargu­zini tanácselnök rögtönzött beszédet mondott. Végezetül a Szózat csalt könnyeket a szemünkbe. Örültünk, boldogan öleltük meg egymást, mi, akik részesei lehettünk a sok minden­ben meghatározó jelentőségű ásatás­nak, a Petőfi-expedíciónak. Egymás után vittük az „üres” sírra virágjainkat, melyeket a környéken szedtünk. Aztán még sokszor visszatértünk a büszkén álló kopjafához, az előtte elhelyezett Petőfi-portréhoz. Üres kézzel sosem in­dultunk a temetőbe. Előfordult, hogy éjszaka, egy környékbeli kirándulásról hazatérve siettünk a Petőfi-sírhoz, ter­mészetesen óriási vadvirágcsokorral. Megható élmények birtokában azon gondolkodtunk, arról beszélgettünk, vajon milyen lesz majd odahaza a te­metés. Egyáltalán: lesz-e sokakat meg­mozgató ünnep? És mikor? Az amatőr rádión eljutottak hozzánk az otthoni hírek: azon vitáztak, Kiskőrösön vagy Budapesten helyezzék-e végső nyuga­lomra világhírű költőnket. Erről a vitá­ról kecskeméti kollégámtól hallottunk, amikor egy hajnalon sikerült közvetlen kapcsolatot létesítenünk. Nem hábo­rodtunk fel. Tudtuk: csak Kiskőrösre kerülhetnek Petőfi földi maradványai. És nem is aggódtunk, hiszen odakinn, távol a magyar földtől, tőlünk telhető tisztességgel adóztunk a temetőben, könnyek között hagytuk ott az üres barguzini sírt. Azért gondoltunk az itt­honi, leendő temetésre is. Útipoggyá­szunkból nem hiányzott az a maréknyi föld, melyet a hetes sírból hoztunk el, hogy majd a kiskőrösi sírba vessük. Hogy így lesz-e? Nem tudjuk. Egy nappal később ismét temetés kö­vetkezett Barguzinban. Mihail Karlo- vics Küchelbeckernek adtuk meg a vég­tisztességet. A délutáni perzselő hőség ellenére rengetegen összegyűltek a te­metőben. Nem csodálkoztunk, hogy a város apraja-nagyja ott volt; hiszen a településen hetven éve nem rendeztek pravoszláv temetést. Talán csak az idő­sebbek emlékeztek arra, hogyan is kell a szertartás részesévé válni. A párt- és állami vezetők az egyházzal karöltve napokon belül megszervezték Küchel- becker újratemetését. (Lám, a pere­sztrojka!) Ulan-Udéból hoztak pópát, aki celebrálta a szertartást. A felrava­talozott koporsó körül gyertyák égtek. Megdöbbentő látvány volt, ahogyan a fehér lepellel borított csontváz és a de­kabrista koponyája szembenézett ve­lünk. A hosszas búcsúzás különféle be­szédekből állott, majd a pópa megszen­telte a sírokat; azokat is, melyeket az exhumáláskor megbolygattunk. Mondani sem kell, hogy Küchelbe- cker sírjára is töméntelen virág került. A pravoszláv fakereszt mögött néhány méterre pedig Petőfi kopjafája, arcképe ragyogott. Sokáig nem mozdult senki sem a te­metőből. Láttuk, a barguziniak is meg- hatottan álltak a sírok körül. Meglehet, hogy azon meditáltak, vajon miért nem temethetnek a mai korban pappal. Az öregek fejében gondolatok kavaroghat­tak ugyan miért nem élhetnek valláso­san, hiszen még templomuk sincs a vá­rosban. Talán visszakaptak valámit hi­tükből? Talán másként élnek majd ez­után? Nézegettük a temető palánkjára ki­függesztett fényképeket, melyeket a lel­kes középiskolai tanár, Budunov készí­tett. Az exhumálás felejthetetlen pilla­natai tárultak elénk a kinagyított fotó­kon. Olvasgattuk a táviratokat, melye­ket időközben kapott a maroknyi csa­pat a legkülönfélébb helyekről. Gratu­láltak nekünk, velünk éreztek a sürgö­nyök feladói. Magyarországról egyet­len sor sem érkezett hozzánk. Senkinek nem jutott eszébe az, hogy biztató sza­vakat küldjön az expedíció helyszínére. Nem fájt. Egy kárpátaljai magyar em­ber távirata viszont elgondolkodtatott bennünket. Óva intett, hogy vigyáz­zunk, hazafelé jövet, nehogy megsérül­jenek a fémládába zárt csontok, esetle­gesen készüljünk fel a legrosszabbakra. Felkészültünk. Petőfi maradványait biztonságba he­lyeztük a szállodában. Ulan-Ude felé, a hosszú úton pedig valamennyien őriztük a ládát. Mindannyiunkra sor került, félóránként váltottuk egymást a nemzeti színű szalaggal átkötött fém­doboz mellett. Nem sejtettük, hogy ha­marosan meg kell válnunk az értékes ereklyétől. Izgatottan vártuk, hogy a burját fővárosban találkozzunk Szirti Lászlóval és Hornyánszki Tamással, akik előbb indultak el, egészen Moszk­váig. A magyar nagykövetségre elvit­ték magukkal a két nyelven megfogal­mazott szakmai jegyzőkönyvet,,,cseré­be” pedig a csontok hazaszállításának segítését kérték. Igen ám, de hamar lelohadt a jókedvünk, amikor megtud­tuk Ulan-Udéban, hogy Szirtiék már az odautazás során bajba kerültek. Egyszerűen „lekésették” velük a moszkvai járatot. Nem tudni, mi lehe­tett ennek hátterében, az viszont egyér­telműen kiderült, hogy Petőfi Sándor földi maradványait még Moszkváig sem vihetjük el. Az idő gyorsan repült; egy hét kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megfelelő lépéseket tegyenek azok, akiknek dolga lett volna. Hivata­los levél helyett magánhangú külde­ményt juttattak el Morvái Ferenc kezé­be. Semmi garanciát nem ígértek. Hiá­ba telefonáltunk azonnal Moszkvába, hiába próbáltunk kapcsolatot teremte­ni a magyar vezetőkkel, már minden intézkedés késő volt. Arról nem beszél­ve, hogy ránk köszöntött a hét vége. Szomorúan nyugtáztuk: a félíve őrzött fémdoboztól meg kell válnunk. Az ulan-udei minisztertanács épületének legfelső emeletén, három, zárt ajtó mö­gé, a titkos raktár páncélszekrényébe helyeztük a régóta keresett és végre megtalált Petőfi-csontokat. Kifelé jö­vet Morvái csak annyit mondott: „Na, gyerekek, ismét letartóztatták Petőfi Sándort!” (Folytatjuk) Következik: Híradások az éter hullámain • Két sír­hant, melye­ket elborítot­tak a virágok. • Petőfi sír­jánál a bargu­ziniak is tisz­telegtek. • Temetések után... (A szerző felvéte­lei) • Tökből készült állatka • Küchelheckcr ravatalánál. • Kopjafafaragás. Még a tanácsel­nök-helyettes is kivette részét a mun­kából.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents