Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-24 / 199. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. augusztus 24. NYUGAT-BEREIN UTÁN POZNAN Vendégszereplésre készülnek a kécskei citerások Bezárta kapuit Tiszakécskén a IX. Nemzetközi Citeratábor. Jugoszláviából, Csehszlovákiából. Franciaországból, Kanadából és hazánk szinte valamennyi népzenét kedvelő vidékéről voltak itt ifjak és öregebbek, lányok, legények, hdgy avatott kezű zenepedagógusoktól, Pribojszky Mátyás eiteraművésztől tanulják el az ősi népi instrumentum pengetésének csínját-bínját. — Kilencven helységből, háromszor egy hetes turnusokban több mint hatszázan fordultak meg az idei táborban mondta Zoboki Józsefné kollégiumi nevelő, az Arany János. Művelődési Központ citeramüvészeti csoportjának vezetője, a tábor mindenese, Ilonka néni. Az elődök Fonyódon, Hő- gyészen, Balatonfenyvesen rendezték az első táborozásokat, majd a tiszakécskeiek átvették ezt a nagyszerű kezdeményezést, amely a magyar népzenei hagyományokat hivatott ápolni, segíti a zenetanulást. Jelszavunk: tanuljunk játszva énekelni, zenélni! Hat éve minden nyáron itt találkozunk a Tisza-parton. A tábor önfenntartó, de nagyon sok segítséget ad a helyi tanács, a művelődési szerv, no meg az otthont adó alma mater. A házigazdák az elmúlt kurzusokon is sokat tanultak. Már Európa- szerte ismert a Tisza művészeti • A Kodály Zoltán citerazenekar. együttesük, amely felnőtteket (el- adó-sorúakat, leszerelőket) tömörít. Vezetőjük Urbán Zoltán. A „Tiszavirág” középiskolásokból verbuválódott Ézsiás Gábor vezetésével, míg a Kodály-zenekar az általános iskolásokat fogja össze. A kísérleti csoportokban pedig az általános iskola alsó tagozatos diákjai tanulják a citerázást, énekléssel, népszokások feldolgozásával. A kécskei citerások júniusban Nyugat-Berlinben vendégszerepeitek nagy sikerrel, augusztus 30-án pedig kéthetes turnéra Lengyelországba utaznak, a poznani „Piroska” néptáncegyüttes meghívására. Kovács Sándor Pál A PETŐFI NÉPE AJÁNLATA KÖNYV Ez évben a mai magyar próza egyik legtöbb kötettel jelentkező alakja kétségtelenül Csalog Zsolt. 1989-ben került a boltokba a Cigányon nem fog az átok, a Börtön volt a hazám, most majdnem egy időben az M. Lajos, 42 éves és a Eel a kezekkel kötet; az utóbbi kettő a Maecenas Kiadó gondozásában. Az M. Lajos, 42 éves magyarul és angolul (egy kötetben!) írt dokumentumregény. A kétnyelvű könyv hőse történetét 42 éves korában meséli el. 1942-ben vonult be katonának, a Don- kanyarnál fogságba esett. 14. életévét már a szibériai lágerben töltötte, ahol tizenhárom keserves év várt rá. A 16 000 fogoly, közül csupán 300 élte túl a fogságot. Mindennapjaikat a kényszermunka határozta meg: éheztek, az utolsó csepp erejükig dolgoztak . .. indulataik, élni akarásuk embertelen emberré tette őket. (A boncházból lopott emberi belsőségeket ették, a visszaélő szakácsot megfőzték egy óriási kondérban stb.) A Novaja Zemlján töltött évek után visszatérhetett hazájába, régi énjéhez ... a régiek közé ... elindulhatott hazafelé. 1956 áprilisában végre itthon volt, de nem találta meg az otthont... büntették, gyanakodva figyelték, előítéletek között küszködte, tengette életét. A tragikus életet jegyző kötet zárómondata, a főhős összegzése: ,,... egyébre se panaszkodok, semmire se panaszkodok. Mer legalább itthon vagyok .. .”. A Fel a kezekkel főszereplői sem átlagemberek. Többnyire deviáns, kallódó figurák. Többségük állami gondozott volt, lázadásra, szökésre, önlör- vényérvénycsítésre kényszerült, drámákkal terhes világ szereplői. Tizenhárom fejezetben narkós, sátánimádó je- hovista, strici, az „autósoron” strichelő utcalány, zsebtolvaj, szobáztató nő, homoszexuális fiú vallomásait gyűjtötte össze a szerző, az eredeti fogalmazást követő, lüktető nyugtalanságot őrző leírásaiban. A társadalmi lét peremén élők többsége pontosan érzi, értékeli helyzetét, ítéli meg az okokat, befolyásokat, a szerctet-nélküliség hatását élete alakulásában. A hányattatások, bűnök, bűnhődések és büntetések ördögi körében élők történeteit feldolgozó könyv bűnügyi riport is, dokumentumgyűjtemény is, szociográfia is, a téma szakemberei számára szákirodalom, a mindennapi olvasónak olvasmányos, elképesztő sajnos mindennapi alvilági esetek, alakok bemutatása. * Szekfü Gyula a trianoni katasztrófát feldolgozó Három nemzedék cimű munkája sok vihart kavart, sokan magasztalták, volt idő, amikor agyonhallgatták. A magyarság sorstragédiájának feldolgozására kortársként vállalkozott Szekfü, nem éppen elfogulatlanul. (Levéltáros volt Pesten és Bécsben, a Tanácsköztársaság ideje alatt a pesti egyetem tanszékvezetője, 1925-től bölcsészkari tanár, 1941-től a Szálasihatalomátvétel után bujkálni kényszerült, 1945-től rektorhelyettes, 1946—48 között az első moszkvai magyar követ, 1953-tól országgyűlési képviselő, 1954- től az Elnöki Tanács tagja.) A Három nemzedék és ami utána következik címmel most megjelent kötet tulajdonképpen két könyv. Az első végére 1920-ban, közvetlenül a trianoni sokkhatás után, a másodikéra 1934- ben tett pontot a szerző; a kettő együtt száz esztendő magyar történelmét idézi, az 1830—1930 közötti időszakot. Szól a polgári Európa kibontakozásáról, benne a magyar reformmozgalomról, ..Széchenyi , konzervatív, refprrn- rcndszeréről, az első liberális nemzedékről, majd a második nemzedék koráról (1849 tanulságairól, a nemzeti kiegyezésről, a közjogi ellenzék kialakulásáról, a kapitalizmus kezdeteiről és a zsidóság szerepéről). A harmadik nemzedék közjogi vitáiról, az állami és nemzeti illúzióról, a társadalmi osztályokról és az uralkodó iránnyal ellentétes törekvésekről. A második részt 1934-ben folytatta Szekfü, elemezve az állam és a nemzet helyzetét, a feszültségeket, a kereshető lehetőségeket és a magyarabb magyarság felé mozduló törekvéseket. Nézetei itt már alapvetően mások voltak, mint korábban; egyre távolabb került a jobbra tartó politikától. A könyv újrakiadása biztosan újabb heves indulatokat fog szítani: Egy konzervatív polgár máig legnagyobb hatású, okfejtéseiben meggyőző, sodró lendületű, sok helyen sebezhető kötete a most újra megjelenő Három nemzedék. Hazai történetírásunk egyik alapműve ez a kötet; most az ÁKV-Maecenas reprint sorozatában kerül az olvasókhoz. FOLYÓIRAT Nagyvilág Korunk egyik legnevesebb osztrák írójának, a nemrégiben elhunyt Thomas Rcrnhardnak Heldcnplatz című drámájából közöl egyebek mellett részletet a Nagyvilág című világirodalmi folyóirat idei nyolcas száma. Tandori Dezső fordításában ismerkedhetünk meg a darab főszereplőivel, akik a nácizmus elől Oxfordba menpkültek, majd visszatérve nem tudlak többé beilleszkedni a hazai környezetbe. Más partok. Ez a címe annak a szemelvénynek, mely Vladimir Nabokov orosz származású amerikai író önéletrajzi regényéből való. Az író nevét leginkább a nálunk két éve megjelent Lolita című regénye után ismerjük, holott rendkívül termékeny esztendőket hagyott maga után, akár orosz, akár angol nyelven született, remekeit vesszük számba. A Tájékozódás című rovat egyik legérdekesebbnek ígérkező cikke Malier Sándor tollából született Magyarország angol szemmel címmel. Könyvekről elmélkedve Gömöri György Angol könyvek kelpt- és közép-európai költőkről című írását ajánlom az olvasók figyelmébe. KONCZEK JÓZSEF: Üdülői história Ilyen liftet még nem látott Rózsi. Az ajtók maguktól kinyíltak a várakozók előtt, amikor pedig beszálltak, a gombnyomásra az ajtó is bezárult, és azonnal fel is vitte a másodikra az utasokat. De nem kellett megvárni, amíg kiszállnak, s majd utána nyomni meg a következő kiszállóhely gombját, hanem mindjárt a beszálláskor mindenki beprogramozhatta a megfelelő emeletet. S még az sem okozott galibát, hogy a hetedik emeletet előbb kérte valaki, a másodikat pedig csak utána. A lift agya szépen sorba szedte az emeleteket, és még olyan helyen is megállt, ahol nem kérték a liftben ülők. Ilyenkor azok állították meg, akik valamelyik szint folyosóján felfelé igyekeztek. De azért akármilyen okos is volt ez a gép, azt már nem tudta, hogy ha négyen vannak benne, akkor ne álljon meg a külső kérésre, hiszen csak négyen szállhatnak be egyszerre. így hát a folyosón álldogálók bocsánatot kértek, a lift pedig becsukta az ajtót, és ment tovább. Egészen a hetedikig, ahová Rózsit irányították. Amikor másodszor fordult a nagyobbik bőröndjével, szerette volna maga kezelni a gombokat, de sajnos, a három fehérkendős nővér közül az egyik, udvariasságból, megelőzte, s benyomta a hetest. Pedig nem is oda mentek. Bizonyára a fagolyós kulcsról olvasta le a nővérke, amit Rózsi a kezében szorongatott. A bőrönd egy kicsit lökdöste a térdét, míg sikerült az ajtóig cipelnie. Ott várt már a szobatársa, összecsapta a tenyerét, mi a csudának ide ennyi holmi, elég volna egy sporttáska, meg a ridikül. Vagy talán itt az egész ruhatára? Joli is így\jött, beutalóval, özvegy, egész évben a kis szőlőt műveli, amit még a férjével együtt vásároltak, s így, amikor már az utószezon is elmúlt, mindig kap a szakszervezettől beutalót. „Hát te?” — kérdezte Rózsitól. Nem esett jól megmondani, mi az igazság, de azért csak kibökte Rózsi: „Elment a Cafkájával.” Ezen lehetett hűm- mögni egy sort, ebédig még megbeszélték azokat a keresztszemes mintákat, amelyek Joli sálját díszítik, aztán itt volt az ebéd ideje. Amikor megették a három fogást — a krumplipürét jó tejesen csinálták, és kanállal mintákat nyomkodtak bele, meg tettek rá egy szál petrezselymet is, a hús nem volt sok, de friss és jó, aztán jött az a poharas valami, a tetején a hab, hát az jó volt —, maga a főorvos úr állt ki egy pillanatra az asztalok elé, és köszöntötte őket. Egészségcsapatnak nevezte a társaságot, finoman beleszőtte beszédébe, hogy öregember nem vénember, ezzel meg is nevettette őket, no és ha meg nem is tapsolták, de nagyon megszerették az első perctől mindnyájan. „S hogy a kedves hölgyek jól érezzék magukat (ez igen jól esett, hiszen valóban a nők voltak nagyobb számban), lehet sétálgatni a parkban, felhívom a figyelmet a platánsorra, a park végében pedig van egy kis márványtábla is, annak emlékére, hogy Vak Bottyán generális itt gyógyította a köszvényét, ki lehet menni a városba is, az étkezési időt, leérem, pontosan tartsák be, van itt tévé, rádió, lemezjátszó, magnetofon, sakk, kártya, biliárd, s ha valaki még ettől sem kerül emelkedett hangulatba, annak javaslom a liftet.” Nevettek. A főorvos úr aztán, aranyos ember, mosolyogva bocsánatot is kért ezért a kis tréfáért, hozzátéve, hogy ők itt a házban ezt így szokták mondani, ne haragudjanak meg érte. Ebéd után gyógyszerrendelés volt, ott is személyesen a főorvos úr foglalkozott velük, Rózsi eddigi gyógyszereit például leállította, Joliét helybenhagyta, de kiegészítette egy kis erősítő injekciókúrával, Rózsi testsúlya többnek találtatott azon a gyönyörű szép kis mérlegen, a főorvos úr - miközben levette keret nélküli szemüvegét, és fáradtan megsimította szemhéját -javasolta neki, hogy a diétás étrendet ikszelje be az étlapon, mozogjon sokat, megmászhatná például naponta az épület mögött húzódó japánkert enyhén emelkedő dombját, egészen a barackfáig és vissza, no és úszni, úszni, sokat. „Mért, talán a mi orvosunk nem tudja, milyen gyógyszer kell nekem? Jó orvos a Palika, nemhiába a falu taníttatta, szeretjük is nagyon ...” „Nem úgy van, Rózsikám, ez itt más. Azok az orvosságok jók voltak otthon, de itt más a környezet, érted, itt úszni kell, naponta mérik a súlyunkat, szóval ez más, érted." „Otthon is mérik a súlyt." Rózsi'egész délután diinnyögött. Ezzel még nem is lett volna baja Jolinak, hanem az, hogy Rózsika, enyhén szólva egy fűrészgattert lepipáló hangerővel húzta a lóbőrt négy után, amikor a beszélgetés végén kicsit szende- regni kezdtek, ezt már nehezen viselte Jolika. Elment sétálni, és rettegve gondolt az éjszakára. Mi lesz akkor? Vajon mi lett? Csak az, hogy Joli bizony alig aludt egy keveset, azt is csak hajnaltájban. Nnnail! Hát így van ez. A csízek, a rigók, a magasban köröző gólya ott kinn a hegyen nem horkol, az biztos. Joli megpróbálkozott a horkoló ember jobb belátásra bírásának ismert módszereivel, hajnali háromnegyed ötkor már olyan hangosan cuppogott-csemcsegett, hogy maga is megsokallot- ta, aztán kis papucsa sarkával kopogott a parkettpadlón, ám Rózsi, némi feleszmélés után, átváltott egy oktávval mélyebbre, és a legnagyobb nyugalommal brácsázott tovább. De ha még csak azt! Ennek a horkolásnak stílusa volt! Nyugodt és laza horka- násokkal kezdődött, lassan bátorságra kapott, a kifejlet tetőpontja felé haladtában még egy kicsit rá is hortyolt az alapmotívumra, ott valami csavarvonalat vett, aztán teli tüdőből és megállíthatatlanul, győzedelmesen, elsöprően recsegte-brattyogta- fodrozta tovább. S az elégedett nagymotívum fölött kis hurokvonalak képződtek, egy-egy világosabb hangszínű elkalandozás, mint a méhek, amikor a nyár közepén a virágok fölött zsuzsorognak, s egyik-másik már megtelt kis lábzsákokkal, boldogan hátralöki magát a szirmok közül, harci repülő, kiélvezve könnyed mozgása technikai lehetőségeit. Joli karikás szemekkel, térdeit felhúzva üldögélt az ágyon, eszébe jutottak a repülőgépek, amikor az állomást bombázták. Istenem!!! Igen, a nehéz bombavetők, most meg a vadászok, kíséretül. Megrázta a vállát, Rózsi elfordult. Akkor Joli vizet öntött zsebkendőjére a kancsóból, megmosta vele Rózsi arcát, nem ébredt fel. Csak kevés tartotta vissza, hogy arcába ne öntse az egész maradék vizet. Elszívott a folyosón egy cigarettát, sétálgatott, majd visszament. „Nesze neked, emelkedett hangulat. .mondogatta magában. Ablakot nyitott. Hat óra lesz három perc múlva. Ébredt a park. A rigó az ablakpárkányra röppent. Biztosan beetették az előzők. Talált egy fél kiflit, odamorzsázta neki, a madár nyugodtan eszegetett. Rózsinál lassan elvonult a hang árhulláma, csendesen szuszogott. No, aludjunk egy kicsit. Hét óra sem volt, amikor felébredt a becsapódó ajtó zörejére. Almosán feltápászkodott: „De Rózsikám, az isten szerelmére . .." Rózsi végighallgatta. Szuszogva felhúzta a zoknit, jaj, fehérsávos zöld melegzoknit a nejlonharisnyára, és oda sem nézve Jolira csak ennyit mondott: „Ha kinyitod az ablakot, huzat lesz, a huzat pedig bevágja az ajtót." Joli megadással hanyatlott a párnájára. Rózsi nem ment be a vízbe. A nővér biztató szavaira is csak a medence szélén locsolgatta magát. „Persze, hiszen nem tud úszni!” értette meg Joli. A nővérnek volt elég gondja másokkal is, nem törődött vele. „Na, gyere, te .. .” nyújtotta neki a kezét. A medencét belülről övező korlát mellett biztonságban haladhattak volna, a víz különben is csak másfél méter, és mozogni kell, úszni sokat. „Most nincsen hozzá hangulatom" — felelte Rózsi. Joli még sétált egyet ebéd előtt, Rózsi az ágyon feküdt. Felhúzott lábáról vágta a körmöt egy kisollóval. „Nem fogja összeszedni. .." gondolta Joli. Szólni kellene a főorvosnak, helyezze őket külön. „Tudod, mit álmodtam az éjjel?" — mondta, miközben ügyesen lekanyarította a nagylábujja körmét." Almomban a főorvos úr megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy te Rózsika, nem is gondoltam, hogy te még csak tizenkilenc éves vagy. Képzeld, én, tizenkilenc ... hogy honnan vehette ezt" -kuncogott elégedetten. Joli egy szót sem tudott szólni. („Azt tudom ... — őrlődött magában. — Azért szaladtál el reggeli után, rámhagyva az asztal lerámolá- sát, pedig az este is én tálaltam le. Mert afőorvos urat szeretted volna elcsípni. Igaz, hogy ma délelőtt nem jött be. Talán megkérdezted volna, hogyan isgondolta ezt a dolgot az álmodban ?”) Hopp! Ebédnél megint ott volt a főorvos úr. Rózsi most nem sietett az asztaltól, sőt, maga ajánlotta fel, hogy majd lerámol. A főorvos úr a villájára tűzött húsdarabbal élénken magyarázott az arany fülbeva- lós főnővérnek, aki szemközt ült vele a kétszemélyes asztalnál. Nemde ... ?— mondta a főorvos úr, és mindketten nevettek. A főorvos úr sokáig ebédelt a főnővérrel, Rózsi ki-kinézegetett az ebédlő üveges ajtaján a lifthez, sokan álltak már sorba, az meg, ugye, csak négyesével. . . s látta azt is, hogy Joli beáll a sor végére. Sokáig sündörgött a tálalóablaknál, a főorvos urat várta ... Ez az arany fülbevalós elmehetne már . . . Egyszeresük, hipp-hopp, a főorvos úr meg a fülbevalós felálltak, s már el is mentek. Lógó orra! ballagott a lifthez. Hát Joli hová lett? Az előbb még itt állt a görbebotos öregember mögött, tartotta neki a.helyet.. . Érthetetlen ... Egy félóra múlva jutott fel a szobába. Joli az ablaknál ült, és egy színes pulóvert kötött. „Hát te hogy tudtál feljönni? Előreengedtek? fin kérdeztem ott lenn, de azt mondták, senkit nem engedtek előre... Felgyalogoltál a lépcsőn? Hét emelet! Gyalogoltál?. . . Neked nem szabad. . ." „Nem gyalogoltam” — mondta nyugodtan Joli. („Türelem, türelem mondogatta magában ---, nekem lett volna beszélnivalóm a főorvossal, de ez a jóféle még ezt is elvette tőlem. Most bezzeg szívesen rakosgatta a tányérokat. Úgy kell neki. Majd beszélek a főorvossal holnap.” Azt pedig, hogy miképpen jutott fel hamar a szobába, a legszívesebben odakiáltotta volna neki: „Te, ostoba, ha az ember felgyalogol egy emeletet, ott már akad hely a liftben, mert ott kiszállnak belőle. Te meg ott ácsorogtál a földszinten félóra hosszat. ” De nem szólt. Ez a kis bosszú nyugalommal töltötte el, és csak forgatta a kötőtűket. Lassan jókedve lett. Dudorászni kezdett. Rózsi ki-bejárt, fogat mosott, a bőröndből nagy halom illatos szőlőt rakott az asztalra. „Egyél!”, s megint azt mesélte, hogy a főorvos úr álmában megsimogatta az arcát. Később elszunyókált. Rózsi fokozódó ingerültséggel figyelte a horkolás erősödő fokozatait... Atya úristen, mi lesz itt megint éjszaka! Ha innen kezdve azokra a pletykákra hagyatkoznánk, amelyek pár nap múlva lábrakeltek a beutaltak között Rózsika éjszakai bolyongásait illetően, bizonyára tévednénk. Az igaz, hogy többen is erősítik, hogy látták gyalogolni felfelé a földszintről a hetedik emeletig, s Jolika is bevallotta, hogy ő bizony kizárta Rózsikát a közös szobájukból, amikor az éjszaka pisilni ment. Rózsika viszont emiatt nem tett panaszt az éjszakás nővérnek, sőt nem is akarta elhinni, hogy öt Jolika kizárta a szobából. Az tény, hogy ő egész éjszaka le-fölgyalogolt az emeleteken, helyesebben lefelé lifttel járt, s azt sem tagadja, hogy közben mindig azt sóhajtozta, hogy „drága főorvos úr!" Szögezzük le azt is, hogy a főorvos úr nem szokott éjszaka az üdülőben tartózkodni, ha tehát néhányon Rózsikát a főorvos úr szobája környékén is látták éjszakánként, ennek, a főorvos úrra nézve, az égvilágon semmi jelentősége nincsen.
