Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-08 / 159. szám

1989. július 8. • PETŐFI NÉPE • 5 FŐDÍJAS A SZTOJKA-FILM Merre visz az út, Kati? Néhány nappal ezelőtt a tv-híradó- ból tudhattuk meg, hogy a 29. miskolci filmfesztiválon Böjté József Vigyél ma­gaddal című alkotása megkapta a zsűri fődíját és a SZOT-díjat. A kalocsai Sztojka Kati, a film főszereplője, az MTV által újonnan alapított nívódíj­ban részesült. — Márciusban volt a film díszbemu­tatója Kalocsán, azóta mi történt? kérdeztem Katitól, a cigány szociális gondozótól. — Nehéz lenne összeszámolni, hogy az országban hány helyen vetítették a filmet eddig. A fesztivál előtt is játszot­ták Miskolcon, ott, ahol két hónappal ezelőtt még gettót akartak építeni a cigányoknak. Hogy ez nem történt meg, egy kicsit a mi ottlétünknek, a filmnek is köszönhető. A szekszárdi ta­nítóképző főiskolán azt mondta nekem egy fiatalember, aki ősztől már a kated­rán áll, hogy a film láttán másként kö­zeledik a cigányokhoz, másként látja e népcsoport életét. A cigányoktól is jött visszajelzés. Sokan megköszönték, hogy a filmből saját népük alig ismert kultúráját, szokásait megismerhették. — Milyen érzés volt a kitüntetést át­venni? — Igazán még most sem tudom fel­fogni, hogy nívódíjat kaptam. Nagyon örültem neki. Olyannyira meglepett, hogy alig bírtam felállni és átvenni a kitüntetést. Úgy érzem, hogy sikerem­ben része volt a kollégáimnak, a szociá­lis otthon dolgozóinak. A díj átvétele után is az járt a fejemben, ami forgatás előtt, hogy jól teszek-e a népemmel. A film által használok-e nekik? Az elis­merés azt sugallja, most már, hogy igen. Sok mindent elmondtam magam­ról, gondjaimról, szorongásaimról, tit­kaimról. Egy idő óta nem félek az em­berektől. A forgatás elején félszeg, szo­rongó kislány voltam, de a végére fel­nőtté váltam. — Merre visz az út, Kati? — Felnyitottam a társaim szemét. De hQgy kövessenek, ahhoz többnek kell lennem. Tanulnom kell szeptem­bertől. Ennyivel most már tartozom népemnek. Valóra akarom váltani a filmben is megfogalmazott terveimet. Pedagógus szeretnék lenni. Mostaná­ban gyakran álmodom arról, hogy egy kollégiumban nevelem a fekete, csillo­gó szemű gyerekeket. Tamás László CSANÁDY JÁNOS: A Lótusz csendje Ahogy a mozdulatlan vízre nézek a kerek láthatár alatt megülve, az Égbolt alá települve: felrebbennek a tűnő évek. Mint vadmacskák a Tó színéről, miket megriasztott a nádas egy váratlan, zöld rezdülése, amikor félredöl a széltől — felrebbennek, sivitó szárnnyal berobbannak a levegőbe láthatatlan örvényt keverve. Aztán újra a kerek semmi mérhetetlen közömbössége, s mintha gömbölyded, arany Buddha köldökmosolyú szeme nézne. KOCZÓ ILDIKÓ: Tett. .. Szomorú szemekbe nézett a szél, időbe véste a monogramokat; majd meghúzta a vészharangot a bokáig bűnben gázolókért. r Atme s élt történélem Naiv alkotók kiállítása Kecskeméten, a Naiv Művészek Múzeumában a legújabb időszakos kiállításként - a következő hetekben Lakatosné Dékány Mária festőasz- szony és Nagy András szoborfaragó munkáival találkozhatnak azérdeklő- dők. Lakatosné (aki a képeken válta­kozva használja lány- és asszonyne­vét) figurákkal bőven benépesített vi­lága témái szerint is meglehetősen szí­nes képet mutat. Szerepet kap rajtuk az egykori pusztai élet idillje (Csikó­sok a pusztán, Magyar gulya, Vacso­rafőzés a pusztán). Másféle, mcgemel- tebb idillről, az éden megbontatlan harmóniájáról csak a természetbe helyezett állatfigurákkal - mesélnek dekoratív, síkban komponált festmé­nyei. A dzsungel és a szavannák álla­tai: elefántok, zsiráfok, majmok, oroszlánok népesítik be ezeket a derűs lapokat. A mesék, mítoszok és az át­mesélt történelem külön részét képe­zik munkásságának (János vitéz Ilus- kával, Jézus lecsillapítja a háborgó tengert). Rcszletgazdag, realista pon­tossággal leképezett tájképein szere­tettel rajzolja meg a jól ismert látványt (Tájkép templomokkal, Nógrádi táj, Napraforgós táj). A tematikailag le­nyűgözően gazdag anyag, a képaláírá­sok tanúsága szerint, a legutóbbi két esztendőben született. A tárlat másik vendége Nagy And­rás szoborfaragó, aki 1940-ben szüle­tett. Mint a katalógusban olvasható, vázlatos életrajzából kiderül, édesap­jától örökölte a fa megmunkálásához való kedvet. Nyolcévesen készítette első, jelentékenyebb faragását: egy bölcsőt. Mesterei között említi Varga József és Tóth József népművészt. • Lakatosné Dckány Mária festmé­nye. • Nagy András: Szent Pál Megismerkedett a kőfaragással is, de vallomása szerint — mindig köze­lebb állt hozzá a fa. 1982 óta mutat­kozik be rendszeresen, közönség előtt, munkáival. Most látható kis és közepes méretű faszobrai egy részének „modellje” az egyszerű tanyasi ember: pásztorok, földművesek. A faragások másik cso­portja szenteket ábrázol, pontosab­ban ezek az alakok azok, melyeket alkalmasnak vélt arra, hogy az embe­ri sors drámai és lírai összetevőiről valljanak. A Szűz Mária, a Szívet adó Jézus és Szent István figurája a kö­zépkor expresszív plasztikai nyelvén szolnak a látogatóhoz. Az alkotások augusztus 16-áig te­kinthetők meg. K. J. Kultúra, politika, kultúrpolitika' Örvendetes, hogy mind jobban ki­bontakozik hazánkban a politikai sokszínűség. Az MSZMP mellett új (és új-régi) pártok, pártszerű képződ­mények, mozgalmak fogalmazzák meg céljaikat — vagy legalábbis kör­vonalaznak ilyeneket. Egyetlen dologban máris jó volna egységre jutni: mégpedig abban, hogy a kultúra, a művelődés, a tudomány, a művészet az egész nemzet, az egész társadalom ügye. E területen bármely párt legfeljebb csupán a művészi s a tudományos tevékenység, az alkotó munka szabadságát deklarálhatja, valamint a művelődéshez való emberi joj>ot a társadalom valamennyi tagja szamára. (Ami eleve cáfolata a kultú­rát úgyszólván teljes egészében áruvá minősítő folyamatok létjogosultságá­nak.) Például Petőfi Nem mai keletű a fölismerés, amely a kultúrának bizonyos érte­lemben kitüntetett, sajátos helyet je­löl ki a társadalom szerkezetében; vonzó formában, meggyőzően már a romantika megfogalmazta ezt. Schil­ler a XVIII. századvégén az ember esztétikai neveléséről írott leveleiben — a művészetet s a tudományt kivon­ta a hétköznapi praktikum, a külső beavatkozás a politikai irányítás hatálya alól. „A politikai törvény­hozó elzárhatja területüket írta Schiller, rossz eshetőségeket kockáz­tatva meg, és korábbi tapasztalatok alapján is —, de nem uralkodhatik rajta.” Mindez persze korántsem je­lenti azt jól látta Schiller is —, hogy a művészet s a tudomány füg­getlen a kor gondolkodásának, néze­teinek áramlataitól, így a politikai fölfogásoktól, hiszen ezek „termelé­sében” éppen hogy oroszlánrészt vál­lal. A politizáló művész s a politizáló tudós nem tekinthető abszurdumnak; mindkét terület eszköze lehet politi­kai célok megvalósításának: gondol­junk Petőfi szabadságért, világsza- badságért kiáltó verseire, vagy a mar­xi elmélet politikai következményei­re. Csakhogy az elmúlt negyven évben — a többi között — épp azért szület­tek súlyos hibák, mert a kultúra poli­tikai jelentősége túlzott hangsúlyt ka­pott. A művésztől a közélctiséget, a milliókhoz való közvetlen szólás „de­mokratikus” igényét várta el a magát mindenben illetékesnek tekintő poli­tikai vezetés, amely aztán meglepő­dött, amikor némelyek éltek is ezzel a fölhatalmazással, és valóban el­kezdtek politizálni. Válaszul erre a hetvenes évek közepétől egysze­riben műveket, művészi alkotásokat kezdett követelni a politikai vezetés, de a szellemet akkor már nem lehetett visszaparancsolni a palackba. És cső­döt mondott a müvészetkritika rend- fenntartó, néha rendőri szerepére ala­pozott irányítási metódus is. Egységes és oszthatatlan Most tehát újra kell gombolnunk a kabátot. A pártok ne tervezzék, hogy irá­nyítani fogják a kultúrát vagy leg­alább annak valamilyen területét. Nincs tehát szükség kulturális poli­tikára? De van. Ez tartalmazhatná azt, hogy milyen eszközökkel kívánja segíteni az illető párt a kultúrához, művelődéshez szükséges feltételek, pénz meg- és előteremtését. Tartal­mazhatna azt, hogy az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra fejlődé­sén belül milyen hangsúlyokat lát fontosnak a maga szemszögéből. Tartalmazhatná, hogy mely retegek művelődési helyzetéért érez az illető árt közvetlenebb felelősséget. Azt is, ogy a szabadon kialakított nézetek, eszmék terjesztésében mely áramla­toknak tulajdonít különös jelentősé­get. Lesz párt, amely a filozófiai ma­terializmus talajáról szemléli a kultú­ra, a művelődés kérdéseit is, míg egy másik mondjuk a vallásos neve­lés pozícióit erősíti majd. Lesznek po­litikai alakzatok, amelyek a művelő­dés közösségi, s lesznek, amelyek an­nak egyéni formációiért szállnak sík­ra. (Szeretném remélni azonban, hogy egy közösségi elvű magyar tár­sadalom tervrajza bontakozik majd ki a kulturális elképzelések mérnök­asztalain is.) Legyen a kultúra, a művelődés a társadalmi türelmesség, a másság el­fogadásának, a toleranciának a tere­pe. S a nyitottságé, ami mindezzel egyet jelent. Engedjük be hozzánk, engedjük ki tőlünk, ami alkotmányos elgondolásainkkal összeegyeztethető, s mindenekelőtt: ami érték, egy ^széles merítésű viszonyítás alapján. Ám ez nem vezethet önfeladáshoz. Máris szinte jóvátehetetlen károsodást szenvedtünk az angol nyelvű tömeg- kultúra termékeinek gátlástalan be­áramlásától, beáramoltatásától (pop­zene, videoklipek, akció- és horrorfil­mek stb.). Az a nemzeti kultúra, amelynek gyarapítása közös feladat­ként hárul valamennyi pártra, egész­séges azonosságtudatot feltételez, s mi hovatovább már köszönni sem tu­dunk magyarul (miközben az európai ENSZ-világnyelvck tömeges ismere­tével, néhány esztendővel a máris sokat vitatott — világkiállítás előtt, aligha büszkélkedhetünk). Tudás szerinti kiválasztódás S hátra van még egy alapkérdés. Addig, amíg a kultúra, a művelő­dés — látszólag merő cifraság az ország, a nemzet építményén, amíg az iskolázatlanság, szakképzetlenség nem akadálya látványos, tekintély- képző, utánzásra serkentő anyagi és társadalmi sikereknek, írott malaszt marad ez az eszmefuttatás. Mert a boldogulásnak, a boldogulás mérté­kének valós teljesítményeken kell ala­pulnia, és valós teljesítmények csakis tanult, képzett, művelt embertöme- gektől várhatók. Ebben is egységre kell jutniuk a magyarországi pártok­nak, politikai szervezeteknek. Társa­dalmunk esélyegyenlőségét mely immár nem művelődési, hanem álta­lános politikai kérdés éppen a tu­dás, a képesség, a képzettség szerinti kiválasztódás szavatolhatná, s ehhez a kiválasztódáshoz teremthetne bá­zist az egységes és oszthatatlan nem­zeti kultúra. Kőháti Zsolt • „Repülés 111." (Bodor Miklós grafikája) ézus tekintete végigsugárzott a sokaságon, mely szétte­rülve a hegyen, körülfogta őt. Nézte az éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás kö­zött szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már harmadszor is vettek, mintha el akarnák magukban raktá­rozni a szűkösebb napokra. Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elége­detten nyújtották ki, rajtuk a jólla­kottság ernyesztö zsibbadtsága. Hebron szeme le-lecsukódott, talán szendergett is keveset, amikor Bere­kiás hirtelen megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra.- Mit akarsz? — kérdezte és ásí­tott, ezzel is jelezve, hogy ő inkább aludni szeretne most, nem beszélgetni, ha Berekiásnak ahhoz volna kedve. — Odanézz ... mutatott előre izgatottan Berekiás , most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a tizedik kosárral! — Jól teszik ... morogta egykedvűen Hebron —, nem szabad, hogy kárba vesszen egyetlen darabka sem. Hebron, barátom . . . meredt rá Berekiás —, éb­redj Jel, ha alszol! Még mindig nem érted? Öt kenyér volt és két hal, és nézz körül, hányán laktunk jól belőle. És hogy megelégedtünk, mennyi maradt. A Názáreti csodát tett. Bizony, hogy próféta ö. — Meglehet...— mondta Hebron, és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. Egész közel hajolt hozzá, és úgy mondta tagoltan, minden szónak nyo- matékot adva. — Ha ezt tette a kenyérrel meg a hallal, úgy mással is megteheti. — Mással... ? — Hebron felült, bambán bámult a másikra. —- Hogy értelmezzem a szavaidat, Berekiás? Berekiás apró, ravasz szeme összehúzódott, arcára szé­les mosoly terült. Majd két ujjúval megcsípte Hebron kön­tösét. — Hány köntösöd van Hebron? — Hát.. . ez a viseltes ... Meg otthon egy tisztább ... — Na látod, én sem mondhatok többet... És sarud? Hebron ormótlan, repedezett sarujára nézett, aztán ma­ga alá húzta, mintha röstellné. — Ne röstelld, barátom -- mondta Berekiás —, hiszen az enyém se különb. Es nekem sincs több, mint ez az egy pár. De lehetne akár tíz pár is, meg köntösből is ugyanany- nyi. Meg házunk is, akár három. Es ehetnénk aranytál­ból . .. — Mit zagyválsz itt összevissza? —fakadt ki Hebron dühösen. — Csak járatod a szád fölöslegesen. Nem va­gyunk mi gazdagok, hogy ez lehetséges legyen ... — Még nem vagyunk... — mondta Berekiás —, de azok lehetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy minket is gazdaggá tehetne. Aki öt kenyérből és két halból ennyi embert megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is. Ekkor már többen is közelebb húzódtak hozzájuk, bólo­gatva hallgatták Berekiást. Úgy igaz - mondta Eliud, a vízhordó —, nagy hatalma vagyon . . . Azt mondom én is, tegyük királlyá, és kérjük cserébe, hogy adjon nekünk gazdagságot. . . Bölcsen szólott helyeselt Gazzám, a birkapásztor. — Menjünk, győzzük meg erről a népet. .. És fölkerekedjek és körbejárták a sokaságot, hogy meg­győzzék erről. Es az emberek örültek a lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a próféta majd megsokasítja a javaikat, mint tette az öt kenyérre! és a két hallal. Aztán mint a hömpölygő áradat megindultak Jézus felé. A tanítványok megrettenve figyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel nyugalomra intette őket. Es amikor a sokaság a közelébe tódult, kivált közülük Bereki­ás, a halász, térdre esett és így szólt: — Rabbóni — mondta —, nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt kenyérből és két halból. De hát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk, csak az éhünk csillapítottad kissé. Igen, az éheteket... — mondta Jézus, és szelíd szomorúsággal nézett a halászra. Mit akarnál még, jóember? — Azt, hogy légy királyunk, óh Rabbóni — kiáltotta Berekiás —, és vedd el nyomorúságunkat is! Intett, mire a sokaság térdre borult, és egy emberként kiáltotta utána ezt. — Nézd — rántotta szét ekkor a köntösét Berekiás —, milyen viseltes, milyen kopott. Adj nekem új köntösö­ket, és a feleségemnek, a gyermekeimnek is új ruhákat. A házam kicsi és szűk, tedd nagyobbá, díszesebbé, óh szent próféta. Es mert halász vagyok, tedd, hogy fogjak sokszor annyi hatat, mint eddig. — Hallgasd meg az én kérésem is — csúszott közelebb Hebron , mert én szegényebb vagyok Berekiásnál is. A kezem eldurvult már az agyag gyúráséiban, a derekam fáj a görnyedéstöl, és kisebesedik a lábam a sok talpalás- tói, míg néhány korsót el tudok adni. Hátralévő éveimet aranyozd be kissé, hogy gondtalanul élhessek , mint a gaz­dagok. — Akkor mit mondjak én kiáltott Eliud—, a vizhor- dónál nincs nyomorultabb. Még a kutyákat is irigylem olykor, akik teher nélkül szaladgálnak. Az emberek egymás szavába vágva kiáltoztak, kérve Jézust, hogy legyen királyukká, és tegye gazdaggá őket. „— Adj díszes ruhákat, lakhassunk jól naponta, bor is kerüljön!" „ Agyagtálból ettem eddig, egyek ezentúl ezüstből, mint a gazdagok!" Tíz birkám van, legyen tízezer annyi!" „ Uj házat adj a régi helyett, erős kövekből, díszeset!" „ A szőlőm teremjen ötször egy évben, a borom édes legyen, mint a nektár!" És így tovább, őrjöngve kiáltozták kívánságaikat a moz­dulatlanul álló Jézus felé. Arcukat kiszínesítette az elkép­zelt gazdagság, gondolatban távot kerültek mindattól, ami valóságos, és ami otthon körülfogta őket. — Oh, nagy király — kiáltozták — , tekints ránk, nyo­morultakra, vedd el szegénységünket, és mi hódolunk ne­ked! Jézus szemében ekkor a harag fénye villant, és abban a pillanatban szél sepert végig a hegyen. Majd fekete felhők tódultak össze, megdördült az ég, és zuhogni kezdett az eső. Az emberek megpróbáltak védett helyekre menekülni, vagy csak köntösüket húzták fejükre a csapkodó viharban, és egymáshoz szorultak, mint a védtelen birkák. Es amikor ismét kisütött a nap, már hiába keresték Jézust és az ö tanítványait, nem látták őket. Csak a tiz kosarat, bennük az átázott kenyérdarabokkal. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Öt kenyér és két hal BARANYI FERENC: Szép a küzdelem (Aldo Severin! nyomán) A természet erőit úgy legyőzném! S magamat átadom e szép erőknek, mikor hatalmas hullám ölel vadul magához és elragad illatozó sörényű szilaj sodrása engem. Oly szép a küzdelem, a gyözni-vágyás - és legyözetni egy simogatástól, mikor dalát a szíved tovább dalolja tébolyult ütemben és örült szenvedélyeket hangol a hárfa hevesen össze, mitől a barométer mutatója viharosan szökik a lázas égig.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents