Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-26 / 174. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. július 26. Politika — értelmiség írta: Komáromi Attila, az MSZMP megyei bizottságának titkára Az önvizsgálat korát éljük. Ez egyeseknek önmarcangolást jelent, másoknak a közelmúlt teljes tagadását. Bizalomvesztés és az önbizalomhiány az a két véglet, amelyek között a felelős politikai testületeknek — benne új arcoknak, tenni akaró embereknek --- működni kell. Bibó Istvántól kölcsönözve a gondolatot: „A politikában hazudni nem lehet. Pontosabban lehet itt- ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni”. Ezért kötelező parancs valamennyiünknek, hogy az elmúlt egy-két évtized politikai tanulságait hazugságmentesen feltárjuk és a magunk számára, de jórészt gyermekeink hasznára gondoljuk végig lehetséges tennivalóinkat. Ebben a szellemben vitatta meg nemrég az MSZMP megyei végrehajtó bizottsága az értelmiség helyzetét és fogalmazta meg saját feladatait. Csökkent társadalmi presztízse Felvetődhet a kérdés: a magyar társadalom jelenlegi szorongató gondjai közepette nincs jobb dolgunk, mint az értelmiség ügyeivel bíbelődni? Nagyon sok ember, párttag számára az értelmiségi kérdés máig is valamiféle mellékes dísz „a társadalom kalapján”, valami megfoghatatlan, a termeléstől elkülönülő, de semmiképpen nem a szorító gazdasági kérdéseink közé tartozó, élő jelenség. Holott a valóság ennél sokkal összetettebb. Ezért fogalmazott úgy a végrehajtó bizottság, hogy át kell értékeltetni azt a hibás felfogást, miszerint a társadalom, termelőkj£.és..jasiiLtóJiadQtoe. tagozódik. Hiszen ez sokaknak azt sugallta, hogy a nem termelő (a mérnök, tanár, óvónő, jogász stb.) a társadalom számára nem érték. Pedig az elmúlt évtizedekben nemzetközileg felértékelődött a szellemi munka, nálunk viszont folyamatosan vesztett értékéből és társadalmi presztízséből. A „szövetségi politika” MSZMP által hirdetett ideológiája mögött a követett gyakorlat sokszor politikailag szembeállította az értelmiséget a társadalom más tagjaival. Az általános érdektagoltságot sokáig eltagadó politikai rendszerben az idealizált munkás- és parasztérdekeltségek nevében leginkább az értelmiség etikai, szakmai és kulturális érdekeit támadó politika folyt. Súlyos szavak ezek, de ha konkrétan végiggondoljuk, akkor igazságtartalmukat nehéz lenne megkérdőjelezni. Álreformok az oktatásügyben Az oktatásügyben az álreformok sorozata még bizonytalanabbá tette a pedagógusokat; tovább csökkent megbecsülésük és érvényesült a kontraszelekció. A felsőoktatás, most már a mértéktartóbb vélemények is állítják finanszírozási csődbe jutott, legalábbis abban az értelemben igen, ha el akarjuk kerülni az értelmiségképzés balkani- zálódását, s ha valóban szeretnénk, megpróbálva a lehetetlent, kicsit is felzárkózni Európához. Természetesen a kevés pénz csak egyike a már egyre jobban ismert bajoknak. Ebben a kérdésben is tanulságos, hogy a válságból kitörni képes társadalmak gazdaságát a kutatás- fejlesztés, az oktatás és az általános kultúra radikális korszerűsítése és támogatása újította meg, nálunk pedig a szellemi élet és területei mára legfőbb válsággócokká váltak. Ma már kevesen vitatják azt is, hogy a hetvenes évek végétől a minőségi igényt egyre inkább háttérbe szorította a jövedelmezőség kritériuma, ezért a felhíguló nemzetközi kulturális kínálat és a minőség megőrzéséért utóvédharcot folytató hazai kulturális törekvések fokozatosan szembekerültek egymással. Az olcsó kulturális termékek szennyezik szellemi életünket és veszélyeztetik nemzeti kultúránkat! Az általános helyzetre igaz, amit Illyés Gyula mondott több mint tíz éve Lakiteleken: „egy-egy országnak jó haladása olyan, mint a római szekéré. Két kereke van, az egyik a közéleti, a politikai, a másik a szellemi élet. Akkor jó, ha az együtt működik. Ha kihagy valamelyik, az rögtön bajt jelez. Az szokott történni: az egyik átveszi a másik dolgát”. Ez történt (történik) az elmúlt két évtizedben. Nem forgott együtt a két kerék, s ez mindkettőt megviselte, s főleg magát a szekeret és utasait. Vidéken élni Bács-Kiskun megye értelmiségének sorsát a területnek az országos újraelosztásból való részesedés átlagon aluli mértéke, agrár jellege, falusias települési viszonyai és belső fejlesztési aránytalanságai is befolyásolták állapította meg a többi között a végrehajtó bizottság elé került elemzés. Szólt arról is, hogy a huszonkétezernél valamivel több felsőfokú végzettségű közül az aktív keresők száma nem éri el a tizen- kilencezret sem. Legtöbben az oktatásban, közművelődésben és a mezőgazdaságban dolgoznak, de például kevés a közgazdasági végzettségű. A gazdálkodás fejletlenségét is jelezheti az a tény, hogy a diplomások kétharmada főiskolai szinten képzett; az egyetemi végzettségűek kisebbségben vannak. Külön gond „a vidéken élni” helyzet, hiszen az ott letelepült értelmiséginek a 80-as évek végén is szembe kell néznie két veszéllyel. Az-egyik: minél kevesebb nézeteltérés, nyugodt élet. Elvégezni a munkát legyen az tanítás, gyógyítás -T .,, ahogyan elő van4E.va,r pontosan végrehajtani a kise^b-nagyobb fel- sőbbségek utasításait, nem kilógni a sorból se fölfelé, se lefelé. A másik: kapcsolatokat építeni lehetőleg mindenkivel, „aki valamit számít”, jóban lenni, a társasági kapcsolatokat is célszerűen alakítani. Csakhogy — hála nyitottabb korunknak! —, ma már egyre többet kérdeznek, sokasodnak a kérdőjelek, amelyekre a diplomásoknak is kell válaszolniuk. Kapuscinski írja a Forrás hatodik számában: „Amikor olyan kérdések merülnek fel, amelyekre nincs válasz, akkor következett be a krízis.” A végrehajtó bizottság is jól tudja, hogy a helyi társadalom kérdéseit a párt vezetése gyakran nem azokkal vitatta meg, akik annak szakértői, hanem sokszor a szűk politikai, egyéni érdekek vezérelték. Ezért fogalmazott úgy, hogy kiáll a szellemi műhelyek önállósága és felelőssége mellett, ezt törvényes garanciákkal védeni kívánja, mert a gondolkodás szabadsága nem lehet kegy és engedélyezés kérdése. A kérdésekre válaszolni kell azért, hogy nálunk ne legyen igaza a már idézett lengyel szerzőnek, aki ezt írja: „Kétféle szegénység létezik: az anyagi szegénység és az igények szegénysége.” Az igények „gazdagságát” az értelmiség is megteremtheti a saját példájával! Szűk vezetői körben, szubjektív döntések Természetesen az anyagi gazdagságot egy politikai testület nem biztosíthatja, de sajátos eszközeivel támogatni akarja, hogy „a költségvetési szféra kulturális-tudományos intézményeinek működési támogatása reálértékben dinamikusan növekedjen” ... „hogy a kialakuló bérrendszer ne az irányítási hierarchiában elfoglalt helyet, az életkort honorálja, hanem a valóságos a szakmai közélet és a társadalom által visszaigazolt teljesítményt” ... „hogy a különböző értelmiségi ’szakmák’ közötti bérkülönbségek ne nőjenek tovább”. Mindezek persze nem lehetnek deklarált elvek, sem pedig fölülről elvárt „juttatások”! Ezért ösztönzi a testület, hogy a párttag értelmiség ismerje fel saját politikai törekvéseit, érdekeit és indítsa meg szabadon az MSZMP politikáját megújító platformjainak kidolgozását minden szerveződési szinten. A megyei párt-végrehajtóbizottságtámogatja az értelmiségiek új alapszervezetekbe való tömörülésének szabadságát. A vitában szó volt arról is, hogy a kulturális intézményrendszerben létrehozott aránytalanságokat, az alapellátás hiányosságait érzékelő értelmiségiek és pártalapszerveze- tek jelzéseit a megyei vezetés a 70-es évektől kezdve fokozatosan figyelmen kívül hagyta. Előfordult, hogy megkerülve a valóságos helyzetet, a kulturális szférából vont el támogatást. Reprezentatív beruházásokat kezdeményezett a megyeszékhely kulturális életében. A létrehozott intézmények életképesnek bizonyultak, erősítették a magyar művészet nemzetközi hírét, lehetőséget adtak a művek és a közönség találkozójára is, de a közoktatás és a közművelődés közben jelentős hátrányokat szenvedett. Az agrárszférában, a kisebb települések kulturális ellátásában, a hetvenes évtizedben a párt néhány jó kezdeményezését nem kötötték össze a helyi értelmiség érdekeivel. A nyolcvanas években különösen a kulturális területen elterjedt a szubjektivizmus. A döntések mindinkább szűk vezetői körben születtek. Van jövőnk! Az elmúlt két évtizedben az országos ideológiai visszafogottság mellett jó törekvés volt a népinemzeti gondolat erősítése, a nemzetiségi érdekek képviseletének szabadabb biztosítása, a helyi társadalmak szociografikus vizsgálata, de nem egyszer előfordult az is, hogy a vezetés egyes rendezvényekre, publikációkra idegesen reagált. Ha csak nagy vonalaiban tekintjük át a mögöttünk hagyott húsz esztendőt, akkor is látható; hogy gondunk, javítani és igazítani valónk temérdek. Most, amikor gondolkodásunkat gúzsba kötik gazdasági (vagy annak látszó) bajok, sokan felelőtlen álmodozásnak, utópiának vélik, ha a holnapról vagy holnaputánról merünk beszélni. Szabad-e erről gondolkodnunk, szólnunk? Kell, de először el kellene hinni, hogy van jövőnk! Aztán azt, hogy bár a gazdaság létünk alapja, de nem az egész élet. A gazdaság csak úgy fejleszthető, ha a nagyfokú újrafelosztást felváltja a szociálpolitikával kiegyensúlyozott piaci szabályozó újratermelési szisztéma. Az egész népgazdaság, de a kulturális élet gondjain csak a restrikció letörésével, a belső fogyasztás fellendítésével és az alapszolgáltatások, a humán terület költségvetési támogatásával lehet középtájon is túljutni. A társadalmi erőkre épülő kutatási-fejlesztési, közoktatási és kulturális intézményrendszert hálózattá lehet fejleszteni, de az átmenet idejére is biztosítani kell a korábbi intézmények zavarmentes, értékteremtő működését. Az oktatás ügyét végre komolyan kell venni. Az esélyegyenlőtlenségek csökkentése, a tehetség ápolása, támogatása elemi kötelességünk. Az alkotómunka: feltétel A végrehajtó bizottság ezért fogalmazott úgy, hogy a korszakváltás és a reform legfontosabb feltételének az alkotómunkát, a szellemi teljesítmények értékének megfelelő elismerését, az innováció ösztönzését, a nagyobb tudás érdekében való beruházást, a jól hasznosítható ismeretanyag kialakítását tartja szükségesnek. Ehhez a politika sajátos eszközeivel és módszereivel akar hozzájárulni úgy, hogy felhasználja a kultúra, a művészetek, a tudomány által megalkotott értékeket. Annak érdekében, hogy a már említett „római szekér kerekei” szinkrónban forogjanak mindannyiunkért! HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Névhasználati szokások Kecelen 1734-től az 1940-es évekig A XVII. szazadra megszilárdult a magyar névhasználatban a kételemű név: a családnév plusz keresztnév. így azt gondolhatnánk, hogy Kecel újratelepítésétől csak ez dívott napjainkig. Azonban a különböző összeírások, névsorok, peres iratok nem csak erről tanúskodnak. Bepillantást engednek a hivatalos névhasználaton túl a községekben a nép körében használatos elnevezésekbe, a beszélgetés közben használatos névemlítésbe. Megállapítható, hogy személyek megnevezésekor az egyént csak családnévvel elvétve illették. Ez nagyon indokolt volt, mert a leggyakoribb 21 családnevet (Flaisz, Fejes, Herceg, Kovács, Szabó, Németh, Haszilló, Sendu- la, Filus, Borbényi, Lajkó, Farkas, Sebestyén, Hlaky, Morvái, Vancsik, Or- csik, Turcsik, Stenczel, Palásti, Antóni) a lakosság 35 százaléka viselte. Szükséges a megkülönböztetés érdekében a keresztnév használata. A leggyakoribb férfikeresztnevekkel (János, József, István, Mihály, András, Ferenc, Pál, György, Imre, Sándor, Mátyás), a férfiak 87 százalékát, a női keresztnevekkel (Mária, Rozália, Erzsébet, Terézia, Julianna, Anna, Veronika, Franciska, Katalin, Ilona, Ágnes, Éva) a nők 93 százalékát hívták. A gyakori családnév és keresztnév nem tudta igazán betölteni funkcióját. Megjelentek a nevek mellett a kort jelölő szócskák, betűjelek. Például: idős (id.), öreg (ör.), ifjú (ifj.). Még ma is tapasztalható a parasztcsaládoknál, hogy az apám szó helyett az „idős-t” használja az azonos keresztnevű gyermek. A kor jelölését hol a név elé, hol utána tették. PL: id. Farkas József, id. Fejes Mátyás, Antóni Pál id., Árvái Sándor id. Recézés a XVIII. századtól Már az 1700-as években megtaláljuk a gyermekeknél a keresztnevek becézé- sét. Szinte hivatalossá vált egyeseknél a becéző forma, mert a hitoktatási csoportok összeírásába így került bele. (Antóni Mariska, Balás Maris). Az összeírásban nem mindenki szerepel a kerésztnév becéző formájával. Ebből arra következtethetünk, hogy csak a jellegzetes személyek becézése vált közismertté. Ezek néhánya a későbbi időben ragadványnévvé vált. (Ilka Tóni, Marina Borbényi, Misus Orcsok, Mariska Pista). A férfiak család- és keresztneve mellett a választási összeírásokban megkülönböztetésül az apa keresztnevét is felírták. Ugyanezt tették peres ügyekben is, mert legtöbbször az apa nagyobb tekintélyt szerzett a közösségben. Valószínűleg a hétköznapi használat is ezt a gyakorlatot követte. Az apa keresztneve mellé gyakran tettek más szót. Leggyakoribb a „fia” s a korjelölő szó. Például: Herczeg Istvány Albert, Herczeg János Albert, Antóni János Mihály fia, Antóni István Mihály fia, Bleszák János István fia, Haszilló István István fia id. stb. Előfordul olyan eset, amikor az apa neve helyett női ágon a nagyapa családneve szolgált a személy tisztázásában. Pl.: Fejes Mátyás ifj. Farkas. Az elsőszülött fíú A mai gyakorlattól eltérően régen az elsőszülött fiú az apa keresztnevét kapta. Három generáción keresztül ez problémát jelentett. Erre ilyen megjelölést alkalmaztak Kecelen: Fejes József id. József fia. Szívesen mondták a kételemű név mellett a tisztséget vagy a foglalkozást. Például: Antóni Pál judex, Bíró Nagy István stb. írásban a bíró szót B. betűvel jelezték. B. Herczeg István, B. Herczeg Gábor, Herczeg János B. stb. A XVIII. század végén vagy a XIX. században Kecelre települtek nevében előfordul a származás helye, mint ismertetőjegy. Pl.: Árva Milicz András (Árva megyéből való), Albert Hertzeg István (Kis-Albert Somogy megye), Hernádi Turcsik György (Alsó-, Felső- Hernád Pest-Pilis vm.) E földrajzi neveken kívül szívesen használták a helyi földrajzi megnevezéseket az alsó, felső (a falu alsó, felső részén lakó, a tanyák kialakulása után alsó, felsőtanyák lakói (hegyi) dombon, halmon lakó, (a kis közben lakó). Alsó Cserni József, Alsó Laukó József, Alsó Morvái Györgyné. Az 1930-as években jelent meg az azonos nevűeknél a római szám alkalmazása írásban, szóban pedig az egy, kettő, három stb. A legalacsonyabb számjelölte a legidősebbeket. Pl.: Fejes István II., Fejes István III., Fejes János IV. Nem szóltam még az asszonyok név- használatáról. Általában az országos szokást követték. A férj teljes heve után a „né” szótagot ragasztották. Ettől akkor tértek el, ha a vagyoni helyzetet, rangot ki akarták hangsúlyozni. Ilyenkor az asszonynév mellett a leánykori névről sem feledkeztek el. Farkas Já- nosné Sendula Mária, Haszilló Istvánná Farkas Erzsébet, Horváth Jánosné Pálinkás Teréz, Fejes Róza Vörösvácz- ki Istvánná, Grobál Mária Giebert Jó- zsefné, Herczeg Ilona Veréb Ferencné. Találunk az asszonynevek között olyant, amelyikben a férj családnevéhez kapcsolódik a „né” és mellette a leánykori név áll: Czoborné Rozália Árvainé. Sok esetben tükrözte a név a tulajdonos állapotát, az özvegységet. Nem szégyelltél, sőt tekintélyt paran- csolóan használták: Özv. Árvái Istvánná, özv. Dudás Gyuláné, özv. Hering Antalné. Egyes esetekben a megkülönböztetés érdekében egyéb elemeket tettek, tétettek neveik mellé: ö. Fejes Istvánná alsó, Cserni Józsefné Farkas Julianna. Jött a személyi igazolvány Ha egy közösségen belül igen sokan viselik ugyanazt a nevet, akkor a név nem tudja betölteni eredeti funkcióját, írtam fentebb. Új jegy hozzáadása szükséges az eddigiekhez (erről szóltam eddig), vagy pedig az eddigieknek másik jeggyel való felváltása. Munkámban — amelyet a Bárth János által szerkesztett Kecel története és néprajza című monográfia, Kecel személynevei című ELTE-kiadvány és egyéb levéltári kutatás alapján állítottam össze — az itt élő nép 200 év alatt felhalmozott ötletét, leleményességét, fantáziáját akartam bemutatni. E gazdagságot részben megszüntette a személyi igazolványok bevezetése. Ma már egyetlen hivatal sem mer feljegyezni közszájon forgó neveket. Ázt hiszem, ezzel szegényebbek leszünk. Iván László FECSEGJÜNK A NŐKRŐL I. Csak úgy általában fecserésszünk, csevegjünk, hogyan öltözködtek, miként divatoltak, viselkedtek hajdanában- danában, amikor még nem találták föl a két műszakot, nőnap tájékán nem olvasgatták az újságokban, hogy „ne csak nőnapkor, hanem az év minden napján figyeljünk rájuk, becsüljük meg őket’’, nem vették át a szakszervezettől a hóvirágot, a bonbont, mert még nem találták föl a szakszervezetet, nem volt nőnap sem. Csak nők. Azok, persze, voltak mindennap. Különben most hol lennénk? Induljunk hát az időben visszafele, azzal a hátsó gondolattal, hogy csakis a szépet villantgatjuk föl, mindenféle sanda megjegyzések nélkül. Az akkori tudósítóktól, hírlapíróktól (csak még nem így nevezték őket), kobzosoktól, regölöktöl, írástudóktól szemelgessünk ezt-azt. Hátha kicsikét többet értünk meg a maiakból. Kezdjük a székely népballadák egyik gyöngyszemével, a Biró szép Anna cíművel. Miként öltözött fel szépre Anna ? íme: „ ... felöltözködöm innepi gúnyámba, Innepi gúnyámba, vont-arany szoknyámba, Kajszén katrincámba, szép piros csizmámba. Fátyolkeszkenőmet kössem a fejemre, Kevés költőpénzem tegyem a zsebembe.” Az arannyal majd még a későbbiekben is találkozunk, úgy tűnik, ez örök divat. A kevés költőpénzt egyébként kár volt Bíró szép Annának magával vinnie, mert a három egyén, kivel útnak indult vala, éppen emiatt megölé. Nem beszélve arról, hogy útnak indulni is veszélyes volt három idegen férfiemberrel. Otthagyni maga mögött mindent. Ma már szerencsére ilyesmi nem fordul elő. Sem az, hogy valakit megöljenek költőpénzéért, sem az, hogy egy nő útra keljen idegen férfiakkal... Menjünk, kicsinyég, messzebbre időben, térben, menjünk a mi rokonainkhoz, édestestvéreinkhez, a finnekhez, nézzünk bele csodás-irigyelt eposzukba, a Kalevalába, miként öltöztek, viselkedtek akkortájt a hölgyek. Mármint az eposz születésekor. Azért is érdekes ez, hiszen majd hogy nem azt is mondhatnák: akárcsak magunkat látnánk! Szükséges annyit elmondani, hogy minden idők nagy kovácsa, Ilmarinen feleségért indul Pohjolába, Észak Úrasszonyához, méghozzá hogyan! Ilmarinen, minden idők nagy kovácsa szélfúvásán, Holdnak hátán, Napnak alján, Gön- cölszekér oldalában érkezett Pohjola udvarára úgy, hogy „nem hallották őt kutyák sem, nagy ugatok nem figyelték". Erre is kellett hát ügyelnie, amiről néhány nótánk is említést tesz. Mármint a kutyákról, meg irigyekről, ilyesmikről. De maradjunk csak Észak Úrasszonyának udvarában, aki a legény jöttét látva emígy szól kislányához: „Vedd most a jobbik ruhádat, vedd fel a fehér ruhádat, a melledre fényesebbet, a kebledre ékesebbet, nyakadba szépségesebbet, * homlokodra díszesebbet, pirosodjék most az arcod, szépsége megmutatkozzék!” A lánynak, persze, nem kell kétszer mondani, mert: „Akkor Észak ékes lánya, földnek, víznek híressége veszi választott ruháit, legragyogóbb öltözetét; öltöződik, cifrázódik, fejékével ékesedik, rézszalagot köt magára, aranyévet ölt magára. Jön a házba kamrájából, a járása ringatózó, szép a szeme csillogása, füle íve felnövése, orcája gyönyörűsége, meg is megpirosodása; fényes arany függ a mellén, ezüst villog a hajában.” Hát bizony! Nem csodálható, ha Ilmarinen, minden idők nagy kovácsa még a Göncölszekért is igénybe vette, hogy elérjen ebbe az udvarba ...! De hát nem eszik olyan forrón a kását! Észak Úrasszonya, miután bemutatta gyönyörűséges lányát, megkérdé Ilmarinent, vajh’ tudna-e szampót ácsolni? Mármint azt a csodamalmot, mely mindenféle jókat őröl. Még hogy ő ne tudna? Húzhatta ki magát minden idők nagy kovácsa. Ha egyszer ez az ára a lánynak ! Csak nézzék meg azt a szampót! Meg is csinálta (aki nem ismeri, olvassa már el a Kalevalából, mert csodás, és itt nincs hely az idézésre), és ment a lányért. Aki elámult. Ha ő innen elmenne, hogy is lenne? És rákezdi: „Már akkor nálunk jövőre, jövő nyárra, harmadévre kakukkmadár kinek szólna, kis madár kinek dalolna, ha én más vidékre mennék, bogyó, idegenbe jutnék! Ha a kis tyúk útra kelne, boldog madár elrepülne, elmenne anyám gyümölcse, kicsi piros áfonyája: minden kakukk útra kelne, minden madár elrepülne, mind elhagyná ezt a dombot...” Hát ekkora katasztrófa következne, ha elmenne a szam- pó megkovácsolójával! így hát Ilmarinen a szép lány helyett csak búslakodását vitte haza, miután a pohjolai asz- szony etette, itatta, majd csónakba ültette és rábízta a szelekre. Minden idők nagy kovácsára mai, ordenáré kifejezéssel azt mondanák: át lett verve. Átdobták. Minő szerencse, hogy már ez is csak a régi időkben történhetett meg...! Priska Tibor ( Folytatjuk )
