Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-18 / 167. szám

1989. július 18. • PETŐFI NÉPE • 5 HOL A FALU KÖZEPE? Sertésátvétel Akasztón Panaszkodnak a termelők: kicsi a haszon Hol a falu közepe? Nyári haj­nalokon, szerintünk, a felvásár­lótelepek környékén. Hosszú sorok kígyóznak a mázsaházak és a depók előtt. Amíg a minősí­tők, a számlázok, a mázsakeze­lők a munkájukat végzik, jut idő, hogy a gazdák megvitassák a világ, legfőképpen a falu ügyeit. Munkatársunk Akasztó egyik hajnali fórumáról hozott tudósítást. A nyilatkozók a he­lyi szakszövetkezet sertésfelvá­sárló telepénél várták állataik átvételét. Kijózanító számlák Reggel fél hat. Lovas kocsi, traktor és néhány, nehezen meghatározható öszvér motolla fuvarozza röfögő terhét a Béke szakszövetkezet állatvásárteré­re. A sertésleadás izgalmas ügylet. Ha délre érkezne is Kalocsáról az átvevő, akkor sem kelnének négy óránál ké­sőbb az érdekelt gazdák. Az „áldoza­tok”, a mázsásra dagasztott állatok megérzik a különleges esemény köze­ledtét. Hogyan szunyókálna napfölkel­te után is békésen az, aki fél évig vigyá­zott rájuk?! Egyébként is, amint pir- kad, megérkeznek a szomszédok, hogy segítsenek a kutricákba terelni a hízó­kat. Jó pálinka és erős reggeli dukál a segítkezőknek. Ha nem lenne oly sze­rény a pénztári bizonylatra kerülő ösz- szeg, kellemes napindító foglalatosság­nak mondhatnánk a piacolást. A sta­tisztikák bizonyítják viszont: egyre ke­vesebben kémek ma már az efféle szó­rakozásból. Ezt igazolta az akasztói átvevőtelepen Csaba Sándor, a Béke szakszövetkezet háztáji ágazatának ve­zetője is. — Nem tagadom, évekig jól ment a bolt — mondja Csaba Sándor. — Két­száz akasztói családdal volt szerződé­sünk. Kamatmentes előleget adtunk. Segítettük partnereinket, hogy helyben vehessék meg a tápokat és a szalmáért se kelljen a szomszédos településekre utazniuk. Volt ambíció, kedv, akarat. Ma is segítenénk, amiben csak lehet. (Igaz, a kölcsön után már 15 százalé­kos kamatot kérünk.) De ha nem éri meg, hiába a szándék. Fölszámolják a vállalkozók a leggazdaságosabb hizlal­dáinkat. Ilyenkor, nyár közepén, hét­száz forint a napszám. A hizlalóknak pedig, hat-hét hónapos fáradságos munka után, jó ha marad hatszáz fo­rintjuk darabonként. Ha betegség is felüti a fejét — ami nem ritka manap­ság —, még ennyi sem marad. Az ilyen összegek a megszállottakat is kijózanít­ják. Tavaly még kétezer-hétszáz hízót sikerült értékesítenünk. Az idén örül­nénk a felének is... — Volt idő, amikor az átadás sem ment simán ... — A piac változása természetesen érezteti hatását egy ilyen kis telepen is. A januári áremelések után, amikor a lakosság még a tavaly feltöltött Goren­jékből fogyaszthatta a tartalékot, keve­sebb húst adtak el a boltokban. Mi is megéreztük ezt, de partnerünk, a Du­na—Tisza Közi Állatforgalmi Vállalat nem hagyta cserben a vállalkozókat. Nem volt fönnakadás. Most is vinné­nek jóval többet is, ha lenne ... Kit szólít a rádió? A mérlegház előtt vitatkozó, hangos csoporthoz lépek. A fő téma: a szőlő, a peronoszpóra elleni harc. Ki hány­szor és mivel szórta az ültetvényeit? Jámbrik Péter sejti, az idegen nem ért a vegyszerekhez. Lezárja a témát... • Harmincéves traktor, ha van gazdája, hűségesen szolgál. — Ebben a rendszerben min­dig kitolnak a pa­raszttal — mond­ja felemelt han­gon. — De meg­érdemeltük, mert tűrtük; éppen úgy, mint ez az állat tűri sorsát a kutricában. Jöt­tek a beadások, a kulákperek, majd a tagosítás. Még jó, hogy itt meg- úsztuk a téeszesí- tést. Nem vágták agyon a szakszö­vetkezetünket. És persze robot, ro­bot, robot... Ki szólt értünk? Ki védett meg? Ha egy nagyfőnökkel találkoznék, el­számolnék neki. A pontos adtarn- kaptam leltár bi­zony fölérne egy kacskaringós ká­romkodással. Hát sztrájkolok! Volt, amikor száz hízót tartottam; most le­adom az utolsó hatot. Decemberig meghízik még újabb három, de azt nem adom az államnak, kell a családnak. Csinálja az, akinek megéri, aki lophat­ja a takarmányt... t — Uram, minél drágább, annál gyengébb minőségű a táp — veszi át a szót Szabó Sándor. —- Ügy gondoljuk itt többen is, hogy a betegséget is a tápok terjesztik. Jön az orvos, megyek a patikába, és már rá is fizettem. Úgy látom én is: jobb, ha bezárom az ólat. Üresen! Majd viszem az Amo szappant Törökországba. Ez a rendszer a sefte- seknek kedvez ... — Ebben az országban mi nem szá­mítunk — néz föl a kalap alól Németh János. — A rádió is úgy kezdi az időjá­rás-jelentést: kedves üdülők, sajnos, ma nem napoz­hatnak, mert esni fog. Hogy mi mit gondolunk a pászta szélén, az nem számít?! És sorolhatnám es­tig. Az autópá­lyadíjat megfúr­ták a fővárosiak, akik gyakrabban jutnak le a Bala­tonhoz, mint mi. A parasztság jár­hat a borzasztó földulakon, most már, a drágább benzinnel. Évek óta nem voltunk üdülni, nem tud­juk, mit jelent a valóságban: világútlevél. A valutakere­tünk is bent al­szik a Nemzeti Bankban. Csak a munka?! De mi is eszmélünk ám! Tizenöt-tizenhét forintot kínálnak — ilyen permete­zőszerárak mel­lett — egy liter jó • Leadják a hízót. Pénz áll a házhoz. Az emberek mégsem örülnek igazán. Nem jártak jól most sem. borért. Bolond az is, aki nem szántja ki az ültetvényeket. — De már hallatja hangját a falu népe is. Biztosan itt is volt mozgolódás Péter- Pál napján vetem közbe. — Volt, de nem értünk vele semmit válaszol nagy hangon Kovács Gá­bor. Egyébként is csak azért szervez­ték ezt a „nagy bulit” a főnökök, hogy eltereljék az emberek figyelmét. Hogy az állammal vitatkozzunk, ne velük. Mert az állami gazdaságok, téeszek, szakszövetkezetek vezetői .milliókat zsebelnek be, míg az egyszerű tagok­nak, alkalmazottaknak felkopik az ál­luk. Egyszer már az elosztási arányo­kat és a vagyonügyeket is fölül kellene valakiknek vizsgálniuk! Annyira elült már a hajónk, hogy milliárdokra lenne szükség, hogy lekerüljünk a zátonyról. A támogatás a hatékony kisgazdasá­goknak kell .. . — Nézze ezt a traktort — szól közbe Nagy Pál harmincéves, tizenöt éve egy tsz roncstelcpén vettem, kilóra. Én —mert a sajátom — tudok vigyázni rá. Százféle feladatnál szolgál. Most per­sze, amikor új gépek, új ültetvények kellenének, igazi gazdatársulások se­gíthetnének. Persze, ésszerű szövetség­re gondolok: léhűtők, ilyen-olyan tit­károk, papírpocsékolók nélkül. Harmat után ... Nem maradnak visszhang nélkül a kemény szavak. Sorra jegyzetelem a kommentárokat. Bús Antal, Dómján Pál és Dulai Pál érvekkel támasztják alá kollégáik állításait, amelyekből ki­derül: valamit nagyon eltéveszthettünk az elmúlt évtizedekben; itt az jár rosz- szul, aki dolgozik. A disputa tovább tart. Közben meg­érkezik az állatorvos, a falu egyik leg­jobban kereső értelmiségije. Befut a fel­vásárló vállalat képviselője is. Ezután már hiába faggatom az embe'reket, nem nagyon figyelnek rám. Ennyi elég a politizálásból. A társaság elcsönde- sül. Mindenki a mázsát lesi, meg azt kutatja, miként juthatna minél előbb haza. A szőlőben már fölszáradt a har­mat. Lehet kezdeni a permetezést... Farkas P. József Élelmiszer-tartósítás szárítással Amióta az ember növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkozik, gondot jelent a nem egyenletesen beérő termések és termékek minél hosszabb ideig való tárolása, annak érdekében, hogy min­dennapi élelme az ínséges időben is biz­tosított legyen. Később ezzel a céllal ala­kult ki a konzervipar, amelynek a tevé­kenysége abban foglalható össze, hogy megakadályozza az élelmiszerek romlá­sát és biztosítja a lakosság egész éven át történő ellátását megfelelő minőségű és választékú élelmiszerekkel. Az élelmiszer-tartósítás talán legősibb módja a szárítás. Ennek az a célja, hogy vízelvonással a tárolás alatt az áru rom­lását előidéző mikroorganizmusok fejlő­dését megakadályozzák. Az ilyen típusú szárításban a fő törekvés, hogy a szárítás alatt ne menjenek végbe irreverzibilis változások, úgy, hogy vízadagolással a szárított áruból a kiindulási anyaggal közelítően azonos szerkezetű termék ke­letkezzék. A szárítás legegyszerűbb módja a na­pon történő, természetes szárítás. Ezt megfelelő klimatikus viszonyok között, például gyümölcsök szárítására még napjainkban is elég elterjedten alkalmaz­zák. Hátránya a nagy helyigény, a hosz- szú szárítási idő alatti — jelentős légzési és fermentációs folyamatok által oko­zott — anyagveszteség, és a sokszor gyenge minőségű termék. A mesterséges szárítás legtöbb megol­dásában áramló meleg levegővel száríta­nak. Az anyag felmelegedése után a szá­radás egy állandó száradási sebességű szakaszra és egy ezt követő, csökkenő száradási sebességű, szakaszra osztható. Az első szakaszban a szabad víz távozik, a folyamat sebességét az anyag felületén végbemenő párolgás határozza meg, az anyag hclsejéből a nedvességtartalom a párolgás ütemének megfelelően vándo­rol a felületre. A csökkenő sebességű sza­kaszban a folyamat sebességéi a nedves­ségtartalomnak az anyag belsejéből a fe­lületre történő diffúziójának a sebessége szabja meg. A szárítóberendezések közül legegy­szerűbbek a kamrás szárítók. Ezekben a szárítandó anyagot tálcákra helyezik és a tálcákat a kamrában levő állványzatra vagy kocsikra rakják. Hátránya, hogy nem egyenletes benne a száradás. A szekrényes szárítás szárítószekrényé­ben kihúzható, perforált aljú, 4-5 négy­zetméter felületű tálcák vannak. A fel­melegített levegő alulról felfelé halad át a tálcákon. A tálcákat időnként kihúz­zák, a rajtuk lévő anyagot megforgatják, majd a tálcákat egyre mélyebben fekvő szintre helyezik vissza. Az alagútszárí- tókban a szárítandó terméket tartalma­zó tálcákat kocsikra rakják és a kocsikat 10-50 méter hosszú alagúton vezetik át. A meleg levegőt áláramoltathaják a ter­mék haladásával egy irányban vagy el­lenkező irányban. Az alagútszárítókat főleg a gyümölcsök és zöldségek szárítá­sára használják. Képünkön: az élelmiszer-szárítás ősi módját még ma is alkalmazzák. A meg­tisztított halak Chilében kötélen szárad­nak és a napon szárított halat a piacon értékesítik. (MTI Külföldi Képszerkesz­tőség) Megrémült, amikor reggel a tükörbe nézett. Alit a fürdőszobában egyre ijed­tebben és hiába szerette volna abba­hagyni, nem tudta. Szünet nélkül bólogatott, mintha azt helyeselné, hogy kezd kopaszodni, hogy gyűrött az arca, mint negyvenéves kora óta minden reggel. Nem tudta abbahagyni az állandó bó­logat ást. Szerencsére teljesen egyedül volt a la­kásban, egyelőre nem kellett senkinek megmagyarázni, más ember ijedtsége nem fokozhatta tovább az övét. Egyedül volt a bajával, ami tapaszta­lata szerint néha sokkal jobb, mint „megosztani", mert az gyakran inkább a baj szaporítása. A felesége azt mondta volna, ha látja: — Jézusom, még ez is! Hát mit kell még kibírnom? Egy kollégája ezt mondta volna: — Megmondtam, öregem, hogy nem tesz jót, ha ennyire hajtod magad! Mi­nek neked családi ház? Nézd, mi is meg­vagyunk a két gyerekkel a hetediken, lehetnénk kicsit tágasabban is, de azon az áron, hogy tönkremenjünk ... Nyitva volt a fürdőszoba ablaka, nyár eleji friss levegő áramlott be rajta, ma- dárcsiripelés, messzebbről egy kakas kukorékolása. Rájött, hogy saját ijedt arcától is még jobban megijed. Megpróbált derűsebb arcot vágni, és az eredmény elég komi­kus volt: most jóindulatúan, kedvesen bólogatott a tükörbe. Ettől megnyugodott valamennyire, átgondolta, hogy tulajdonképpen nem fáj semmije, nincs rosszul, akármilyen hülyén néz ki így, az állandó bólogatás- sál ennél rosszabb is lehetne. Csak a borotválkozásnál voltak nehézségei, amúgy elkészült, rendesen, mint más reggeleken. Mindenesetre dol­gozni nem mehet be így, azt tudta. Való­jában legszívesebben ki se ment volna az utcára, de mit lehetett tenni? Valószínű­leg kimerült, rosszak az idegei, legjobb, ha egyenesen a pszichiátriára indul. Ez­zel a körzeti orvos nem írja ki, legfeljebb beutalót ad oda, akkor meg két helyen kell ilyen bólogatva kivárni a sorát. Nem is érezte idegesnek magát, gye­rekkora óta megszokta, hogy minden kellemetlenséget magába fojtson, hogy soha ne adja jelét a türelmetlenségnek, hiszen ehhez mindig csak másoknak volt joga­Először a szüleinek, aztán az iskolá­ban a tanárainak, aztán a főnökeinek, a feleségének. Annyi belátás pedig volt benne, hogy ne tegye ugyanezt a gyerekeivel, tehát velük szemben sem tanúsított soha türel­metlenséget, nem mutatta, hogy ideges. Miért éppen azokon töltse ki minden baját, akik kiszolgáltatottak neki, és akiket tulajdonképpen a világon a leg­jobban szeret? Ebből az adódott, hogy a gyerekei sokat megengedtek maguknak vele szemben. Ugyanis egyedül vele tehették. Sem az anyjuk, sem a tanáraik nem tűrték, hogy helytelenkedjenek, hogy extra kívánságaik legyenek - aminek megítélése természetesen mindig relatív. Mert, ha például a lefekvés ideje után még fél óráig hancúroztak a gyerekszo­bában, azt a felesége extra szemtelen­ségnek minősítette, ö viszont egészen meg tudta érteni őket, és ha tehette, részt is vett a párnacsatákban, legfeljebb kikapott, a gyerekekkel együtt. Ha valaki azt gondolná, hogy János, aki bólogatva ébredt fel ezen a reggelen, gyávaságból volt tekintettel a környeze­tére, az téved. János nem is érdekből volt tapintatos, hanem olyannak szüle­tett. Kiskorában sokszor sírva fakadt egy romantikus dalon, amit anyja éne­kelt, s amelyik arról szólt, hogy három árva kimegy a temetőbe az anyja sírjá­hoz. Titokban sírt, ha a családban vesze­kedtek, mindig amellé állt, akit éppen bántottak. János soha nem sírt saját magáért. Ha bántották, arra gondolt, hogy ő ugyanezt nem teheti mással, mert nem akar olyan fájdalmat okozni, mint amit neki okoznak, ha bántják. Alkatából adódóan ö ezt a tapasztalatot szűrte le a világból. Egy bogarat nem tiport el. Ha nem volt senki a közelben, beszélge­tett az állatokkal és a növényekkel. Tulajdonképpen mindennek ez volt a lényege: János akkor lehetett önmaga és boldog, ha nem volt senki a közelben. A probléma azonban az, hogy amióta megszületett, mindig sokan voltak a kö­zelében és ez azt jelentette, hogy János az esetek többségében tekintettel volt rájuk. Úgy értve: ebben merült ki szá­mára az, amit társadalmi együttélésnek neveznek. Ugyanis sokszor nem úgy vi­selkedtek ezek az emberek, akik őt kö­rülvették, ahogy János szerint kellett volna. Erőszakosak voltak, önzők, han­gosak, udvariatlanok, önhittek és .. . sajnos, úgy találta, hogy elég buták. Ezért a gondolatért nagyon szégyellte magát, és megpróbálta menteni őket. Végül is mitől lennének értelmesebbek, ha egyszer azok, akik őket körülvették, szintén hasonlóak voltak? Hogy János miért nem tőlük tanult, az rejtély. S ha nem tőlük, akkor kitől? Egyszerűen csak úgy volt, hogy János mindig másképpen gondolta. Tapintat­ból, a békesség kedvéért azonban ezt, ha ki is nyilvánította, olyan szelíden és olyan bocsánatkérően, hogy a többiek azonnal lehurrogták. így adódott, hogy miután nem akart örökösen vitatkozni, legjobban a növényekkel és az állatok­kal értette meg magát, ezenkívül a gye­rekekkel vagy az öregekkel. Ok, túljut­va már saját tévedéseiken, képesek vol­tak úgy látni a világot, mint János. Elkészült, mint más napokon és kezd­te megszokni, hogy nem tudja abba­hagyni a bólogatást. Azzal vigasztalta magát, hogy nagyobb baja is lehetne. Ezért legfeljebb kinevetik az utcán, hát annál nagyobb sérelem ne érje! Persze, hogy kinevetik, hiszen elég komikus le­het így! Elment a pszichiátriára, ahol, legna­gyobb meglepetésére igen sokan voltak. Ismerősök is, kollégák is, még főnökök is, de nem akarták megismerni, hanem úgy tettek, mintha el akarnának bújni inkább, hogy ott látja őket. János látta, hogy szégyenkeznek. Mert betegnek lenni, betegnek lenni itt, szégyen. Egy olyan világban, ahol annak tap­solnak, aki tapos, aki harácsol, lehenge­rel, emberszámba sem veszi a többieket. Ebben a világban ő a sztár, és ha valaki nem olyan, legalább higgyék róla, hogy az. De aki itt ül, és vár a sorára, az lebukott a többiek előtt. Az gyengének bizonyult, veszített. így János kapott egy cédulát és úgy ült, bólogatva, az ismerősei között, mintha nem ismerné őket. Maga elé né­zett, és észrevette, hogy a többiek felbá­torodnak: rá-rápillantanük oldalvást. Erezte, hogy ezt gondolják: — Ni, a János! Hogy röcög a feje! Egy doktornőhöz került, akiben az empátiának tizedrésze sem volt meg, mint amennyi Jánosban, születése óta. A doktornő bizonyos fenntartással fo­gadta. Míg feltette kérdéseit, egy tollat for­gatott az ujjal között, nagy idegesen és több ízben megismételtette Jánossal a válaszait, mert „nem értette". A dók-, tornőnek már első pillanatban koncepci­ója volt, ugyanis sok mindent látott, és ezeket a maga módján értékelte. Elve volt például, hogy nem kell az a nagy babusgatás a betegekkel, szigorú­an rá kell ébreszteni őket a mulasztása­ikra, gatyába kell rázni őket, és majd mindjárt nem hiszik azt, hogy betegek. :— Iszik ? — kérdezte például hirtelen. Már ... hogy? — Azt kérdeztem: iszik? Sokat? — Esténként meg szoktam inni egy vagy két sört, de . . . Erről van szó. A mája? — Nem jaj a májam. — Nem baj, majd fájni fog. Alatto­mos dolog a máj, előbb-utóbb felmondja a szolgálatot, és akkor már késő. Mond­ja, miért teszi tönkre magát készakarva? János kicsit hallgatott és ahogy nézte a doktornő idegesen verdeső kezét a tol­lal, legszívesebben rátette volna a maga tenyerét, megnyugtatóan. Aztán rájött, hogy ez tapintatlanság volna. Kapott egy injekciót, a nővér azt mondta, hogy erre nem szabad semmi alkoholt innia, mert rosszul lesz. A dok­tornő kiírta, gyógyszereket is felírt. János ezek után sajnálta a többi sorra várót, a lehajtott fejűeket, sápadtakal kint a székeken és, türelmesen bólogat­va, elment a gyógyszertárba, ahol szin­tén fenntartással néztek rá. Betelefonált a munkahelyére, aztán hazakocogott. Menet közben bevásárolt. Elhatározta, hogy estére főz valami finomat a család­nak. Már nem is volt olyan kétségbe­esett, kezdte megszokni, hogy egyfoly­tában bólogat. S hogy a gyerekek meg ne ijedjenek, majd viccet csinál az egész­ből. Otthon kipakolt a konyhában, aztán leült, és átgondolta, mi is történhetett vele? Az egész ott kezdődött., még gye­rekkorában, hogy ő olyan sokszor más ­képpen gondolta. .. De hogy ne bántson meg senkit vagy mert úgyis lehurrogták, hallgatott róla. Az emberek éltek, ahogyan éltek, de ő az egészet másképpen gondolta. Az em­berek beszéllek körülötte, ő meghallgat­ta, de olyan sokszor másképpen gondol­ta. De hogy ne bántson meg senkii, hát bólogatott. Valahol belül, a gyomra tá­ján, rozsdaízt érzett ilyenkor, de meg­próbálta legyűrni. Bólogatott, érezte azt a rossz valamit, a gyomrában, és egy­szeresük nem tudta abbahagyni a bólo­gatást. Ezt szerette volna elmondani ott a doktornőnek, hogy megértse, mi történt Vele, de nem volt rá mód. Most a doktor­nőre gondolt, meg a fenyegetéseire a májával kapcsolatban, é's kivette a hűtő bői az estére vásárolt sörét. Kora délután volt, nyár eleje. Kintről jázminillat szállt he a házba. János megitta a sörét, valami végtelen nyuga­lom és nagy megértés szállta meg. Mo­solygott, arra gondolt, mit főz majd va­csorára a csatádnak. Eszre sem vette, hogy megszűnt a hólogatása. Dudorászva lett-vett a konyhában, és anélkül, hogy tudta volna, meggyógyult. Arra gondolt, milyen jót tesz az ember­nek, ha néhanapján azt csinálja, amit akar . . . BÁN ZSUZSA: Ha nem akarod . ..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents