Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

1989. július 15. • PETŐFI NÉPE • 5 BESZÉLGETÉS GERLE MARGIT KERAMIKUSMŰVÉSSZEL Tájképek pszeudo-növényekkel Gerle Margit keramikusművész szakmai életrajza beszédes. 1973-ban szerezte meg diplomáját az Iparmű­vészeti Főiskolán, szabadfoglalkozású művészként tag­ja a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának és a Képző- és Iparművészek Szövetségének. Hazai és külföldi (Valencia, Gualdo Tadino, Frankfurt, Hanno­ver, Párizs, Róma) kiállításokon, nemzetközi bemuta­tókon — jelenleg egy arcueuille-i nemzetközi tárlaton — rendszeresen szerepel munkáival. Állami ösztöndí­jasként 1981-ben Finnországban, 1985-ben pedig Olaszországban gyarapította tudását. Néhány hónapja költözött családjával Kecskemétre, ahol nemcsak szak­mai körökben ismert a neve. Ösztöndíjasként, vendég­ként rendszeresen tevékenykedik a kerámiastúdióban, munkáival a kecskeméti bemutatótermekben is talál­kozhattak már az érdeklődők. A napokban érkezett haza egy svájci kisvárosból, Nyonból, ahol egy nemzet­közi triennálé vendégművésze volt. Találkozásunkkor először a meghívás körülményeiről, a legfrissebb élmé­nyekről beszélgettünk. — A júniusban megrendezett nyoni kerámiakiállí­tás előzménye egy nemzetközi pályázat volt, melyre közelítően háromszázan jelentkeztek. A rövid múltra visszatekintő, most másodszor megszervezett trienná­lé a porcelán révén kötődik a városhoz, ahol a múlt­ban működött egy híres porcelángyár. Mára csak az itt készült szépséges munkák és a címer maradt fönn, a szervezők átmentették a szimbolikus kis halat a nemzetközi triennálé jelképébe. Ä hagyományokhoz való kötődés itt persze csak az értékek tiszteletét jelen­ti, ugyanis a rendezvényt „Avantgárd törekvések a porcelán területén” mottóval hívták életre. A három­száz jelentkezőből a zsűri — a beküldött bemutatko­zási anyag ismeretében végül is tizenkilenc alkotót hívott meg. A teljes anyagot egy gyönyörű várkastély földszintjén és emeleti termében valóban ritkaság- számba menő ízléssel, hozzáértéssel, műgonddal he­lyezték el. Az összhatást emelendő, maga a kastély is különlegesen szép helyen, a Genfi-tó partján fekszik. — Magyarországról meghívtak más keramikusokat is? Összesen négyen mentünk — Geszler Mária, Lammel Ilona és Kecskeméti Sándor —, ami mutatja azt is, hogy igen erős a hazai szakmai színvonal. — Pályája a tíz esztendővel ezelőtti indulás óta mindvégig sikeresnek mondható. Ilyen egyértelmű volt az indulás is? — Sokat jelent, hogy jó iskoláim voltak, tehát volt alkalmam alaposan megismerni a szakmát. Ami több­nyire azzal is járt, hogy közben egy erőteljes, konzer­vatívnak minősíthető szemléletet is igyekeztek rá­kényszeríteni az emberre. Ezektől a hatásoktól na­gyon erőteljesen igyekeztem szabadulni. — Mi nevezhető konzervativizmusnak a műfajon belül? — Elsősorban a népi gyökereket próbálták szá­mon kérni, ám hogy számomra ezek a tanult kötődé­sek nem gyökerek, és ha vannak sem a kijelölt helyre eresztve, az tanáraim közül tulajdonképpen soha sen­kit nem érdekelt. Én kerámiában a kezdetek óta átté­telesebben gondolkodom. Tehát ha érintem a népmű­vészetet, azt is más hangsúlyokkal teszem. — Kerámiái egy része formailag és színben ugyan­csak izgalmas, letűnt kultúrák kelyheit, serlegeit is idéző használati tárgy. Ezek arról árulkodnak, hogyan kötő­dik a hagyományhoz, a kerámiakészítés alapjaihoz. — A népművészetben vannak teljesen letisztult vo­nulatok, s ezek közül — de a művészet egészén belül is — elsősorban az archaizáló vonulat érdekel. Min­den kultúrának az a korai időszaka, amelyben, úgy gondolom, hit van. Biztos, hogy a munkákat nézve a mai, huszadik század végén élő ember is megérzi ezt.. A szellem valamiképpen visszatér, érzékelhető, jelen van. De nincs ez másként a kortárs művészetben sem. Mert lehet persze gesztuskerámiákat csinálni, sokféle stílusban blöffölni, sőt hazudozni, a hatás összeha­sonlíthatatlan. • Gerle Margit- keramikusművész. • Hajtás. (Walter Péter felvételei.) — Munkássága másik — az archaizáló tárgyakkal párhuzamos — vonulatát öntörvényű, antropomorf ke­rámiaplasztikák alkotják. A vegetáció, az életerő, a terjeszkedés „új dimenziókra nyitó” fikciói; „tájképek, pszeudo-növények, hajtások, földek”, melyek „titokza­tos erők hatása alatt” olyan benyomást keltenek, mint­ha folyamatosan mozognának, növekednének. E jelleg­zetes kerámiaköltészet milyen technikára, technológiá­ra épül? — Hosszú ideig korongoztam. Hamar kiderült azonban, hogy ez túlságosan nagy kötöttségeket je­lent számomra. Zavart, hogy ezzel az eljárással csak centrális tárgyakat lehet létrehozni. Bár azonnal de­formáltam ezeket, az eredménnyel mégsem voltam elégedett. Később öntöttem vagy kinyújtottam az agyagból egy lapot, és abból építkeztem. — Mióta tartja számon ezt a fajta plasztikai gon­dolkodásmódot saját stílusaként? —• Elmondhatom, hogy már a főiskolán kialakul­tak olyan jellegzetességek, amelyek állandóak, mára is jellemzőek maradtak. Úgy tűnik, azok közé tarto­zom, akik folyamatosan építkeznek. Közhely, de csakugyan egy épület létrehozásához hasonlithatom ezt a folyamatot. Azzal együtt, hogy maga az építke­zés is jellegzetes. Mert vannak kollégák, akik felhúz­nak egy kis házat, és abban — akár munkásságuk végéig —jól „elvannak”. Persze kell, hpgy legyen a fejem fölött fedél, kell egy olyan hely, ahol tudok lakni, de én sejtszerűen, folyamatosan építgetek eh­hez. A legnagyobb elismerés számomra, hogy a kollé­gák is érzik munkáimban ezt a folyamatosságot. Károlyi Júlia • Védett növény II. KAUTZKY NORBERT: r­Álmennyezet Az orvos a lelkűkre kötötte, rie izgassák fel magukat. Az idegrendszer rugalmas, igyekszik alkalmazkodni bocsánat — a leghülyébb helyzetekhez is. De hatvan körül már nem olyan megbízható. Népszerűbb nyelven, bemondja az unalmast. Még nagyobb a baj, ha bedobja a törülközőt is. Feddő Andor nem premizálná a doki humorát. Pedig annak idején zsebből fizetett. Inkább a gyomoridegével foglalkozzon a doktorka. Ha a Központi Állami Kórházban - éppen neki! nem jutott hely. Mert „spéciül” a gyomorideg a vezetők betegsége. Boruzs Barna hivatalból tiszteli a doktorokat. Mindenkit tisztel, aki él és mozog. Ez az élet rendje. És a rend kiszámíthatatlan. Szegény papa mondogatta: fiacskám kussolj, ha jót akarsz. Amikor a doki elbúcsúzik tőlük, egy kissé feláll. Nem nagyón, mert Feddő elvtársunk — mindenki elvtársa, nemcsak az övé -— ülve marad. És mivel ágyszomszédok, nem szeretné magára haragítani: — Ez a mi doktorunk itt hatásos tisztelettel néz Feddőre — hogy úgy mondjam, tudhatná, hogy Feddő elvtárs nagyon is jól tudja. Mi az, hogy tudja? Kívülről, ebbe biztos vagyok. Értem én, tessék elhinni. Nem egészen úgy, mint az illető elvtárs a HKI-től. Mondom neki, értse meg, ránk dőlt. Én nem tudom bevakolni. Ahhoz szakértés kell. Más derült ki a végén, a kisszövetkezet. Őnekik kiadták, meg várjam a statisztikust, megnézi. Máris rájövök, ez stimmel, nálunk a vállalatnál Gibicz kartárs — suttogva hozzáteszi nem párttag, a statisztikus. De megjártam vele, nem a Gibicczel, az a másik volt a hiba. Létrát kért, fölmászik rá, és mondja az illető elvtársnak a HKI-től, ide meg oda véssék a lyukat, ne máshová. Nem megy az olyan könnyen, ahogy elképzeljük. Először is bevonul a kisszövetkezetből négy fő, mind melós. Elnézést Feddő elvtárs, njii csak így hívjuk őket. Kérdik, járt-e mifelénk a statikus? Mondom neki, csak a.statisztikus járt. Három napon keresztül várták. Elütötték az időt, egy fiatalember horkolt is, úgy aludt. Munka az semmi. Erre jön a főnökük, és kivéstek a falba nyolc lyukai. Az asszony nem győzte söpörni a porfelhőt. Majd ide teszik a vasgerendát. Mert ránk dőlt az az istennyila plafon. Az a mérnökféle, a statikus nehogy összetévesszem — mondja, ez így nem stimmel. Véstek még nyolcat. Csupa lyuk volt a szobánk. Gondolom is, melyikük lesz a jó? Ilyesmi csak az eszébe jut az embernek, Feddő elvtárs. Az asszony mindig kéznél van, mondom neki, te, mit szólsz hozzá, hogy szédelgck én. Vigasztal, ahogy csak bír. Ne gondoljak a lyukakra. A dolgozók meg eltünedeztek. Azt mondják, Feddő elvtársam, ez a mi bajunk. Ugye, el tetszik magyarázni, hogy is van ez? Amit a televízió mondogat, a felét se értem. A Parla­mentből se többet. Egy szép napon megint jönnek, és kijelentik, jön a statikus. Akkor kiabáltam először: csak azt ne! És a szédelgéstől, úgy ahogy voltam, eldőltem. Akkor lett ez a kis baj a szívemnél. Két hétig tartóztattak az intenzív osztályon. Feddő Andor a levegő egy hig pontját nézi: — És elkészült végre az az álmennyezet? Nem az, még mindig úgy áll, ahogy otthagytam. És Boruzs Barna halkan lecsúszik a székről. KÖNYVESPOLC „SZEGÉNY ORSZÁG!” A tanúk még élnek Nehogy megvedd! figyelmezte­tett barátom a könyvesboltban, ami­kor belelapoztam Marosán György A tanúk még élnek című kötetébe, mely nemrég jelent meg a Hírlapkiadó Vál­lalat gondozásában. Miért? Én már olvastam. Igaz, csak félig, mert a gyomromat kímélnem kell. . . Hazudik? — Nem. Talán éppen azért. .. Ma, az. értékek káoszában, már-már természetes (?), hogy a lesújtó kritika még inkább felhívja a figyelmet egy-egy produkcióra. Ráadásul Marosán köny­vének előszava így kezdődik: „Nem túl­zó a megállapítás: az év politikai bestsel­lerét tartja kezében az olvasó." Egy szó mint száz: megvettem, nem kevesebb, mint 117 forintért. Nem sokáig kellett olvasnom, hogy megállapítsam, a bará­tomnak igaza volt. De csakazértis ko- noksággal nem dobtam cl egy-két feje­zet után. Előfordult, hogy a sarokba ha­jítottam, de elszántságomat izmosítva, újra meg újra előkotortam, hosszasan eltűnődve a mazochizmus rejtel-, mein... Marosán egy esztendő, történéseire emlékezik könyvében, a maga sajátos szemüvegén át pislogva vissza az 1956- os és 57-es eseményekre. Már az elején kiderül, hogy kiszabadulva Rákosi börtönéből, 1956. szeptemberében lé­pett hivatalba, mint miniszterelnök­helyettes. S már itt elgondolkodhat az olvasó: milyen ember (volt) Marosán? Halálra ítélték, s jó fél évtizedig ette a börtönkosztot az akasztófa árnyéká­ban. Amikor mégis kiszabadult, fel­ajánlotta szolgálatait azoknak, akik börtönbe juttatták. Persze, ilyen fur­csaságokon kár fennakadni, a követke- ' ző fejezetek elég jól érzékeltetik, milyen ember, milyen politikus volt ő. Nos, először is hiú, öntelt. Olyan, aki harsányan részletezi, hogy milyen éles előrelátással vette ésZre már jóval ko­rábban, hogy „ellenforradalomba” ro­han az ország. Nagy Imrében cs „ban­dájában” nem bízott sosem. A szovjet katonai beavatkozást már sokkal ha­marabb kérnie kellett volna az akkori vezetésnek, Marosán véleménye sze­rint. Csakhogy Nagy Imréék nem akar­ták, hogy idegen katonák lőjenek ma­gyar tüntetőkre, honfitársainkra. Cso­da, hogy Marosán nem bízott az akko­ri miniszterelnökben? Persze, a véron­tást ő sem akarta, de meggyőződése volt, hogy le kell számolni azokkal, akik „a munkáshatalmat” veszélyezte­tik. Nagyszájú írók, jobboldali szervez- kedők, lumpen elemek, bűnözők, és nem „szervezett munkások" ragadtak fegyvert 1956-ban, állítja Marosán. S érdekes, eszébe sem jut megkérdője­lezni, hogy a többség esetleg nem azt az utal tartotta helyesnek akkor, amelyre Kádárral és másokkal ő lépett, a szov­jet tankok segítségével. Sok fejezetben „nosztalgiázik" arról, milyen meggyőzően agitált az ország különböző részein, az „ellenforrada­lom” leverése után. Logikája ilyenkor is rém egyszerű rugóra jár: aki egyetér­tett az ő megítéléseivel, az rendes mun­kás voll, jó kommunista, aki nem, az sunyi, nagyszájú felbujtó. S ugyanígy vélekedik az írókról, egyetemi tanárok­ról . .. Marosán humornak szánja könyvé­ben annak a beszélgetésnek a felidézé­sét, ami az édesanyja és szomszédasz- szonya között zajlott le. Idézem: „A szomszédasszony átszaladt hoz­zá: Marosán néni, megalakult a for­radalmi munkás-paraszt kormány. Ne mondja! De igen, a rádió most mondta be. Nahát, ez érdekes. — És a maga fia, a Gyurika állammi­niszter benne. Szegény ország! mondta az anyám.” És milyen igaza volt Marosán néni­nek. Hiába, legjobban mindenkit az édesanyja ismer .. . Ahogy Bibó Ist­vánnak akit már a Kádár és Maro­sán nevével jelzett időszakban ítéltek életfogytiglánrá ugyancsak igaza van, amikor Eltorzult magyar alkat... című tanulmányában így fogalmaz: ,,Közösségi vezetéshez és irányítás­hoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylegesen ke­resztül vihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus és a feladatok bel­ső törvényeit jól felismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságnak valami­féle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál rea­lista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhatja. Talál hőség­ben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvé­nyesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az ér­telemben realisták lenni, hogy a hazug­ság fennálló és érvényesülő konst­rukcióját elfogadják valóságnak ...” Azt hiszem, ennél pontosabban na­gyon nehéz lenne megmagyarázni mindazt, amit Marosán György köny­vében kupacra lapátolt. Persze mond­hatni, hogy mindennek ellenére tanul­ságos ez a könyv. Mert ha valaki gon­datlanságból, butaságból slb. tüzet okoz, s leég a háza, az esel szörnyű áron ugyan, de neki is szolgál tanul­ságokkal. Nyilvánvaló: le vagyunk ég­ve rendesen. Mármint az ország. En­nek a leégésnek is megvannak a tanul­ságai. Csakhogy az árát egy egész nem­zet fizeti meg^, amiért nem találhatott „realista és lényeglátó” vezetőket tisztelet a kevés kivételnek. Marosán György iránt sokféle érzelem dúlt ben­nem könyvét olvasva. A tisztelet nem volt közöttük. Koloh Elek PÁKOLITZ ISTVÁN: Elárvult Ölhetett kézzel üldögélve órákon át sétáltatja elárvult-bágyadt tekintetét a kilincs meg a telefon között A szerteszét szaladt gyerekek eleddig még csak-csak de újabban már szentidöben se igen Legalább a bérházbeli szentfazék a leskeWdő-hallgatózó pletykafészek rányithatná az ajtót Nagy kő esik le színéről ha valaki a Tudakozót kajtatva 'mellétárcsázik s megkérdezi: Mikormegyreggel Babarcra a busz PUSZTAI ZOLTÁN: Monoszkóp emlékké lettek a párnacsaták, arcomat fogkrémmel (korommal?) nem kenik a bohókás fiúk; lábujjaim közé nem csempésznek immáron papírlapot, nem perzselik lopott gyufával talpaimat, jó éjt kívántak örökre, elfüggönyözve az ablak — nem látnak, nem léit hatom őket ma már, nem vár többé a mókás csapat szakadt képeskönyvet lapozgatok, tintafoltok mögött sötétlik minden mondat, minden színesnek hitt fotó. irka-firkákkal csúfítva a vignyetta. töredezetten a gerinc, valami végleg bevégeztetett — takar odót fújok. SIMÁI MIHÁLY: Hó-tükrű tájban hó-tükrű tájban nézem arcomat üveg lő köbén nézem arcomat liályog-tócsákban nézem arcomat jég-indás szemekben nézem arcomat és arcom mindig láthatatlanabb megvakult télben vakító havak csillaghideg csönd jégtü-szemfogak befagyott tengerek a poharak ne moccanj szól s koccint velem a Fagy arcában látom végső arcomat • Védett növény I.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents