Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)
1989-06-07 / 132. szám
1989. június 7. • PETŐFI NEPE • 3 AZ ORSZÁGOS SAJTÓSZOLGÁLAT KÖZLEMÉNYEIBŐL Az FDSZ felhívása minden magyar iskola tantestületéhez Tisztelt Kollégák! A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete Ügyvivő Testületé Nagy .Imre és sorstársai temetését történelmi eseménynek tartja. Ezért arra kéijük Önöket, tantestületük vitassa meg a június 16-ai munkatervüket, és az esetleg erre a napra kitűzött értekezletet, megbeszélést, vizsgáztatást halasszák el. Az intézmények autonómiája alapján a tantestület véleménye legyen a döntő. E közös ügyünk támogatásara kértük fel Glatz Ferenc miniszter urat is alábbi nyílt levelünkben. Nyílt levél Glatz Ferenc miniszternek . Tisztelt Miniszter Úr! A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete Ügyvivői Testületé Nagy Imre és sorstársai június 16-ai temetése kapcsán fordul Önhöz. Több tagunktól, kollégánktól érkezett a kérdés, hogy e napon az érettségi vizsgákat felfüggeszthessek, az esetleges értekezleteket eíhalasztnassák stb., ha a tantestület is így kívánja. A PDSZ alapvető törekvése az iskolai autonómia erősítése, így ebben a kérdésben is a tantestületek döntési jogát kívánjuk növelni. A mai helyzetben kiemelt fontosságú lenne ezen elv minisztériumi deklarálásának is, hiszen elevenen él még a pedagógusokban kiszolgáltatottságuk tudata. Iskoláink dolgozói, tanárok és diakok egyaránt érezzék, hogy a döntés az ő kezükben van, s nincsenek kimondott vagy kimondatlan adminisztratív tiltások előttük. Tisztelettel: a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete Ügyvivő Testületé Barcs Sándor mondjon le képviselői mandátumáról! A Hazafias Népfront Országos Tanácsa Ügyvezető Elnöksége — a népfront Budapest IX. kerületi bizottságának megkeresése alapján — a benyújtott javaslattal egyetértve június 5-ei ülésén állást foglalt Barcs Sándor országgyűlési képviselő mandátumával kapcsolatban. Álláspontunkat Barcs Sándornak a Rajk-perben játszott szerepét — népi ülnökként a halálos ítélet egyik aláírója volt — mérlegelve alakítottuk ki. Elismerjük, hogy mindenkinek joga saját lelkiismérete szerint magában elrendezni és elviselni — saját szavai szerint is — „élete legmegrázóbb, legtragikusabb” élményének hatását. Valljuk ugyanakkor, hogy cselekedeteiért erkölcsileg mindenkinek élete végéig kell felelni. Kötelességünk, hogy szót emeljünk annak érdekében, hogy az állami, társadalmi vezetés, a népképviselet minden szintjén hiteles, feddhetetlen vezetők álljanak. Egyre tisztuló társadalmi erkölcsiségünk tudata is kötelez bennünket arra, hogy mozgalmunk megújulási szándékában a társadalom bizajmát erősítsük, ez pedig korábbi tévedéseink tudatos korrigálása nélkül nem lehetséges. Véleményünk szerint a már széleskörűen megismert tényék etikailag megengedhetetlenné teszik további országgyűlési képviselői tevékenységét. Felkéijük Barcs Sándort, hogy álláspontunkat mérlegelje, és képviselői mandátumáról mondjon le. A Hazafias Népfront Országos Tanácsa Ügyvezető Elnökségé SCHÖFFER-KIÁLLÍTÁS NYÍLIK A FRANCIA FŐVÁROSBAN Felépült betegségéből a kalocsai származású művész A MAGYARORSZÁG EXKLUZÍV INTERJÚJA VIII. Mit mond Kádár János? Egy nappal a szabadulása előtt Kádár Jánosnak megengedték, hogy levelet Írjon Rákosi Mátyásnak, az MDP első titkárának. A levelet — terjedelmi okok miatt rövidítve — alább közöljük. Szigorúan bizalmas! Rákosi Mátyás elvtárs részére Tisztelt Rákosi elvtárs! Úgyszólván valamennyi, személyemmel kapcsolatos és pártvonatkozása miatt fontos kérdésre az újonnan lefolytatott állami vizsgálat világosságot derített. Van azonban ezek között néhány olyan kérdés is, amelyekre — természetszerűen— még ez a vizsgálat sem adhatott teljesen pontos választ ... Bocsásson meg nekem ezért a levelemért, ha benne nem helyesen vagy talán szükségtelenül vetek fel valamit: de úgy érzem, hogy néhány kérdésről kell, mégpedig fenntartás nélküli őszinteséggel kell írnom Önnek. Ezért minden további hosszadalmas bevezetés nélkül rá is térek azokra a kérdésekre, melyekre gondolok: 1. Amikor 1950 májusában Ön megkérdezte tőlem, miért nem akarok a Belügyminisztériumban dolgozni, akkor nem őszinte, kitérő választ adtam. Valójában engem a következő dolgok befolyásoltak: 1949. július végén történt egy eset, amit akkor így láttam: Ön egy szombat este értesítést küld nekem, hogy másnap legyek Aligán, a Rajk-ügyben lesz egy bizalmas megbeszélés. Másnap reggel azonban Ön vagy Farkas elvtárs már nem tartják kívánatosnak jelenlétem, mert letiltják a telefonértesítést, melyet indulásomhoz meg kellett volna kapnom. 1-950. október végén, Rajk kivégzése után Ön és Farkas elvtárs feltételezik rólam, hogy engem lesújt összeesküvők, kémek és gyilkosok kivégzése. Ugyanebben a hónapban az ÁVH vezetője nekem olyat mond, aminek az értelme, hogy én csak ellenség lehetek. Tudatosan provokál? 1950 decemberében Farkas elvtárs már úgy véli, hogy azt sem lehet már rám bízni, hogy az ÁVH pártszervezetének munkáját bíráló titkársági határozatot én kommentáljam egy szűkebb, zárt ÁVH aktíva előtt. Ezek után én megkérdeztem magamat, hogy lehetek-e én tovább belügyminiszter? És úgy láttam, hogy a Magyar Népköztársaságban nem lehet belügyminiszter olyan ember, aki az Ön (és ami ugyanaz, a Párt és a nép) bizalmának híján nem rendelkeztem többé azzal az erkölcsi alappal és hátvéddel, ami nélkül még csak tűrhető módon sem oldhatok meg olyan természetű feladatokat, melyeket naponta, tucatjával vet föl a belügyminiszter feladatköre. Ezért kértem más beosztást. Önnek ezeket a dolgokat így elmondani nem tudtam, mert az előzmények után még azt sem értettem, hogy miért nem váltatott le Ön már régen és ha most már magam kérem leváltásom, akkor miért éntőlem kérdezi ennek okát? 2. Péter Gáborral volt egész közös munkám alatt két eset kapcsán merült fel bennem az a gondolat, hogy ez az ember nem tudatosan rosszhiszeműen járt-e el? Egy eset kapcsán pedig egy pillanatra még az a gondolat is felmerült bennem, nem tudatosan provokál-e? ... 1949 novemberében történt, mikor egy határidőre el nem készült javaslatukat sürgettem rajta, kihívó és arcátlan válaszaival kiprovokálta belőlem azt a megjegyzést, hogy vele sem könnyű dolgoznom. Erre még kihívóbb és gyűlölködő hangon azt mondta nekem, hogy vele Rákosi elvtársnak nem nehéz, vele csak az ellenségnek nem könnyű dolgozni. Ezt követően bojkottált... 3. Az 1950 augusztus elsejétől Párizsi telefoninterjú Kicsit lassabban gyógyul Schöffer Miklós a reméltnél, így — mint a napokban kiderült — csak lelkileg lehet jelen a nyári kalocsai szemináriumon. A Dargay Lajos által kialakított programmal egyetért, közölte a hét végén. Telefonon beszélgettünk. — Tehetséges ember a bevezető előadást vállaló Németh Lajos. Átgondolt a tematika.- Viszonylag régen hallottunk Önről. Betegsége óta gyarapodott valamelyik város, közgyűjtemény' Schöffer-alkotással? — Kettő is. Lyon egyik metróállomásánál helyezték el 30 méteres kompozíciómat. A genfi autópályák .találkozásához is terveztem mobil tornyot. — Szerepeltek művei kiállításon az elmúlt hónapokban? — Igen. Moszkvában, a francia akadémiát bemutató rendezvények keretében mutatták be néhány művemet. — Mondana valamit terveiről? — Érdeklődéssel várom számítógép segítségével készült, színes, kibernetikus programjaim kiállítását. A Denis René-szalonban lesznek a színes lapok. A francia forradalom kétszázadik évfordulója tiszteletére a párizsi Magyar Intézetben rendezett ünnepségsorozatban is közreműködöm. A magyar nagykövet nyitja meg. a kiállítást a néhány éve felavatott Magyar Intézetben. — Betegségéből lábadozva sem unatkozik ezek szerint. — Most is időhiánnyal küszködök. Két könyvön is dolgozom egyidejűleg. A sík és a tér inkább művészelméleti jellegű, a másik a Jelenlét és a távoliét c-j filozófiai indítékú. — Búcsúzóul arra volnék kiváncsi: tud-e az itthoni változásokról? — Napról napra várom az új híreket. Nagyon örülök a több demokráciának. Bízom benne, hogy semmilyen szélsőség nem veszélyezteti a régóta szükséges társadalmi reformokat. . — A mielőbbi magyarországi viszontlátás reményében köszönöm a beszélgetést. H. N. FELEMELTÉK A GONDOZÁSI DÍJAT A nevelőszülők megbecsülése Az állami gondozott gyermeket családjukba fogadó nevelőszülők példamutató áldozatvállalásáról sokszor olvashattak már újságunkban. írtunk „mamákról”, akik féltucatnyi gyereket „eresztettek” szárnyukra, s kaptak elismerésként (olykor) szeretetteljes ragaszkodást, jó szót viszonzásul. Ellenkezőjéről is eshetne szó, de hát aki belső indíttatásból vállalja, hogy a „más kőikével vesződik”, azt aligha a hálavárás vezérli. Egyszerűen „csak” szereti a gyermekeket. Az utóbbi időben már végképp erre a szeretetre alapozódott a nevelőszülők ténykedése, mert a gondozási díj, amit kaptak, jelképessé zsugorodott. Ugyanakkor a költségek, de az igények is nőttek, s hogy az állami gondozott gyereket ne érje a tapintatlan iskolatársak szóbeszéde, bizony nemritkán saját jövedelmükből is áldoztak egyegy jobb ruhadarab megvásárlására ... , Vitatni lehet a tényt: mi a jobb, az intézetben cseperedni, növekedni emberré, „steril” körülmények között, vagy családi körben, ahol tán pedagógiai ismeretből kevesebb van, de több a személyes példamutatás a követhető életmodell kialakításához. Dr. Kovács Gyulával, a Bács- Kiskun Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatójával közös véleményen vagyunk, pártoljuk a nevelőszülőket. Számára is azért volt örömteli a hír, hogy végre a Szociális és Egészségügyi Minisztérium most megjelent rendelete alapján a nevelőszülők eddigi kötelezettségeinek kikötései mellett a gondozási dijak emelésére is sor kerül. Mégpedig visszamenőlegesen, 1989. január elsejétől. A gondozási díj legalacsonyabb összege 1800 forint (a régi 640 forintos átlag helyett). Ennél magasabbat állapíthat meg a gyivi igazgatója, ha a gondozott csecsemő- vagy serdülőkorú, ha szakvéleménnyel alátámasztottan súlyos magatartási zavarban szenved, fogyatékos, beteg. A legmagasabb összeg 2400 forint. Folyósítása az egyéb kiadásokra szánt pénzzel együtt történik, így például nagyobb bevásárlásokat is lehetővé tesz. A fontos tudnivalókról pontos értesüléseket kapnak az érdekeltek a körzeti értekezleteken. Soltvadkerten már megtartották a napokban: ott negyvenöt pótmama vette tudomásul — örömmel az intézkedést. Mert való igaz, hogy vannak pénzzel megfizethetetlen dolgok. De amit meg lehet, azt meg is kell fizetni. Abban viszont bízunk, hogy a jelenlegi pénzügyi helyzetben, a gondozási díjak értékmegőrzésének kérdését az egészségügyi kormányzat napirenden tartja. Nagy Mária tanúsított felelőtlen magatartásomról. Én életemben sokszor voltam olyan helyzetben, hogy félnem kellett valamitől. Ilyenkor féltem is, de leküzdöttem a félelmem és azután mindig szembe néztem, amivel kellett. De megrémülve csak egyszer voltam életemben, de akkor nagyon. Ez az az augusztusi este volt, mikor Ön a Sáakasits vallomását idézve közölte velem — más szavakkal, de félre nem érthetően —, hogy rendőrspiclinek, provokátornak tart engem. Ebből azután nem is tudtam többé magamhoz térni. Amikor megpróbáltam mégis gondolkodni, ahogy az eszembe jutott, hogy Ön kezében tartva egy rendőrspicli, provokátor vallomását, aki arról vall,» hogy másképp bérelte fel őt a horthysta rendőrség az én beugratásomra, azzal fejezi be, hogy nálam kellett valaminek lenni — képtelen voltam tovább gondolkozni. Eltompulás, fatalizmus Ezen kívül teljesen, jnegbolondított, hogy Péter Gabor?.1 Szirmai, Orbán, Donáth, KállMfíéM'f feleden szóba jöhető ember egyhangúan és állhatatosan hajtogatja, hogy nem tudja, mi módon kerültem összeköttetésbe 1943-ban Szakasitscsal: nem tudtam, ki hazudik, ki provokál, ki az, akinek a politikai felelősségtől való félelemtől ment el az esze? ... Amikor azután 1950. október végén egy titkársági ülés után, mindenbe belezávarodva, azzal álltam fel az asztaltól, hogy most már rendőrspicli is, horthysta rendőröket védő is, ÁVH-ellenes is lettem — egyszóval ellenség vagyok, mint Rajk; akkor már nekem végem volt és valami eltompulás, fatalizmus vett rajtam erőt.' Elhatároztam, hogy többet nem is gondolkozom, lesz ami lesz; mert éreztem, ha én egy fél óráig egyhuzamban gondolkozom ezeken a dolgokon, akkor vagy agyonlövöm, vagy felakasztom magamat. 4. Az 1951. december 18-ai tárgyalás megnyitása előtt úgy láttam az ügyemet, hogy a pártvezetőség téved, az ÁVH téved, Donáth és Zöld előre összebeszélve provokál, Péter Gábor pedig, aki ha előtte nem is, de feljegyzésem alapján 1951. szeptember elejétől tudja azt, hogy 1943-ban a Szakasits meghívását és hogy elmegyek a tárgyalásra, előzetesen a vezetőség tagjai közül vele átbeszéltem — aljasul hazudik. Ezek már olyan dolgok voltak, melyeket nekem a tárgyaláson meg kellett volna mondanom. Erre azonban képtelen voltam. Mindig az kóválygott a fejemben, azt képzeltem magam elé, hogy Ön már hónapokkal előbb, az én valótlan vallomásaim alapján tájékoztatta a Központi Vezetőséget, a Központi Vezetőség engem, mint ellenséget réges-rég elítélt. Ha én a tárgyaláson ezzel a zavaros hebegéssel előállók — gondoltam —, az Önök felé egy esküdt ellenség provokációjának vagy a legjobb^esetben egy, az életéért reszkető utolsó, gyáva, rongy önmentési kísérletének fog tűnni. És ehelyett in-< kább háromszor felakasztottam volna magam. 5. Még egy dolgot meg kell mondanom, úgy ahogy az volt. Ön tudja, én nem őrültem meg á börtön- . ben: így nem kell sokat bizonygatnom, hogy bármi is történt velem áfj elmúlt években, nekem a Párthoz, a Népköztársasághoz, a Szovjetunióhoz való viszonyom soha, egy pillanatra meg nem zavarodott. Szólnom kell azonban azokról a vezető pártfunkcionáriusokhoz való személyes viszonyom alakulásáról, akik tudomásom szerint ügyemben döntő szóval rendelkeztek — azaz elsősorban — az Önhöz, továbbá Gerő, Farkas és Révai elvtársakhoz való személyes viszonyomról. Az Önökhöz való személyi viszonyom 1950. augusztus elejéig politikailag normális, emberileg közeli volt Á- gondolom, ezt sem kell külön bizonygatnom. 1950. augusztus elejétől, 1953. január elejéig, bár magamban sokat háborogtam, hogy hogyan tudtak egy szempillantás alatt bennem árulót látni, politikailag úgy láttam mindig a dolgot, hogy Önök felelnek a magyar nép és annak állama sorsáért, nem tudhatják, velem valójában hogyan is áll a dolog, csak lelküsmereti, kommunista kötelességüket teljesítik akkor is, amikor velem szemben eljárnak. Mást nem is tehetnek; Önök helyében minden hasonló esetben magam is csak így járnék el: Az után a kihallgatás után azonban, amikor 1953. január elején Farkas elvtárs beszélt velem a Conti utcában, én valahogy úgy vettem, hogy Önök azóta már tudják, hogy én nem voltam áruló, hogy az egész ügyem — ezt semmiféle nyomozó Önöknél jobban nem tudhatja — nem egyéb, mint Péter Gábor által végrehajtott ellenséges provokáció. Mégis megértettem, hogy egy gondos vizsgálat-mégiscsak szükséges. Ültem és vártam türelmesen. Mikor azonban négy hónap múlva megünnepeltem a május elsejét is anélkül, hogy legalább a Péter Gábor által másfél évvel előbb rám rakott, testileg, lelkileg gyötrelmes fegyelmi rendszabályok, akárcsak egyikét is hatályon kívül helyezték volna — mérhetetlenül elkeseredtem. Azután meg minél jobban múlott az idő, az elkeseredésem miatt harag gyűlt fel bennem Önök iránt. Nem embernek való Azt mondhatom, hogy amit én B és persze nem csak én 9 az utolsó négy év alatt átéltem S az nem embernek való. Ha lehetne sorsot cserélni, akkor inkább választanám mindenkor, hogy mint kommunista üljek egy kapitalista ország börtönében tizenkét évet, mint a saját népköztársaságom börtönében 12 hónapot. Sajnos, volt alkalmam a különbséget öszszemémi W ez a két dolog nem ugyanaz, nem is lehet összehasonlítani. Befejezem. Még egyszer kérem Önt, ha rosszul tettem, hogy írtam vagy nem úgy írtam, ahogy illő volna, bocsássa meg és tudja be annak, hogy már évek alatt elvesztettem a reális dolgokban minden mértékem és ítélőképességem. Én nem akarok úgy visszamenni az életbe, hogy még mindig tartogassak magamban valamit, amit nem most, hanem réges-régen kellett volna elmondanom Önnek. Remélem, mindnyájan jó egészségben vannak és kívánom, hogy a jövőben kevesebb mérgelődés. gond és vesződség zaklassa Önöket, mint az utóbbi években és éppen őzekben az átkozott ügyekben. 1954. július 21-én. Őszinte tisztelettel: Kádár János Kanyó András (Folytatás a legközelebbi Magyarországban, illetve a jövő héten kedden, szerdán a Petőfi Népében.) Mi történt Kiskőrösön? Olvasói válaszok a Petőfi Népe írására Május 31-ei lapunkban Tiszakécske, 1956. október 27. — levelek a szerkesztőséghez címmel cikket közöltünk. írásunkban megszólalt Koszorús János, Solt, Rév u. 7. szám alatti lakos is, aki a többi között arról beszélt, hogy nemcsak Tiszakécskén, hanem — tudomása szerint — Kiskőrösön is történt vérengzés az említett időben. Ott három egyetemista halott és sok sebesült maradt a támadás után a helyszínen — írja K. J. A cikk ezen részére több észrevételt kaptunk: Fábián János járműgépész üzemmérnök:-Kiskőrös, Klapka György u. 119. szám alatti lakos a többi között így írt: „1984-ig a Kiskörösön diszlokáló alakulatnál teljesítettem szolgálatot, egyben a helyőrség elhárító tisztje voltam. Semmiféle anyag, okmány, személyes emlékezés nincs az említett cikkrészlet alátámasztására.” „Én mint az események szemtanúja a leghatározottabban állítom és minden részrehajlás nélkül kijelentem, hogy a jelzett gépek lőttek ugyan, de a laktanyában nem volt vérengzés és nem halt meg három személy és nem sebesültek meg többen. Ismereteim szerint a laktanyán kívül volt egy sebesülés, a sérültet dr. Rónaszéky Aladár látta el, aki jelenleg is Kiskőrösön dolgozik.” — hja Pozsgai Zoltán Kiskörös, Gőgös Ignác utca 3. szám alatti lakos. „Az 1956. októberi—novemberi események alatt Kiskörösön teljesítettem katonai szolgálatot és bátran állíthatom, hogy Koszorús János kijelentése teljesen alaptalan, mivel sem haláleset, sem pedig sebesülés nem történt. A jelzett időben a laktanya udvarán tartózkodtam—fogalmazza levelében Köri Nándor Kiskőrös, Árpád utca 16. (A vezetéknevet nem biztos, hogy pontosan tudtuk elolvasni.) Végül ide újuk Csirke Mihály Kiskőrös, Ligeti Károly utca 10. szám alatti lakos véleményét is: „Az alakulat híradó század parancsnoka voltam. Az újságcikkben leirt vérengzés’ nem fedi a valóságot, ezt én mint szemtanú igazolhatom.” Sajnos, nem tudjuk, hogy Koszorús János milyen értesülések alapján irta levelében a - kiskőrösi laktanya udvarára vonatkozó állításait. Úgy látszik azonban, hogy tévedésről van szó és ezért kiskőrösi olvasóink elnézését kéijük. A fönt idézett levelek írói közül többen felvetik a kérdést, hogy miért nem ellenőrizzük egy-egy cikk állításait, mielőtt azt közreadjuk. Elmondhatom, hogy személyesen kerestem fel Koszorús Jánost és rákérdeztem levelének kiskőrösi vonatkozásaira, ő határozottan állította, hogy erről pontos ismeretei vannak. Ebből is látszik, hogy a múlt tisztázása korántsem egyszerű dolog. Jelen esetben azonban megnyugvással tölt el bennünket, hogy — levélírónkkal együtt — tévedtünk. G. S.
