Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-06 / 131. szám

1989. június 6. • PETŐFI NEPE • 3 AZ ÖNKÉPZÉST SZOLGÁLJA Megyei védőnői nap A védőnők áldozatos munkálkodásának nagy része van abban, hogy Bács- Kiskun megyében a megszületett kisbabák közül mind kevesebbet veszítünk el. Tavaly a csecsemőhalandóság 15,8 ezrelék volt, ami azt jelenti, hogy ezer kisbabá­ból tizenhatot nem sikerült életben tartani. A statisztikában kimutatott javuló eredmények azonban nem jelenthetik a belenyugvást egyetlen reménykedő család gyászába sem ... A védőnők kisérik figyelemmel a gyermeket^vállaló kismamák egészségi állapo­tát, a rendszeres orvosi ellenőrzés mellett tanácsot adnak a helyes életvitelhez, fölkészítenek a szülésre és fogadják a kis jövevényt, készen állva a segítségnyújtás­ra. Szám szerint megyénkben negyedezernyien vannak, s nem kis fáradsággal járó tevékenységük során szinte minden eldugott helységbe eljutnak. Felelősségteljes munkájukban a szakmai tudás folyamatos tökéletesítésére is gondot fordítanak. Ennek példája a megyei védőnői nap, amelyet tegnap délelőtt tartottak meg Kecskeméten, a megyei tanács nagytermében. Ott került sor ugyanis a védőnők számára kiírt pályázat eredményhirdetésére, s a legsikeresebb pályamunkák is­mertetésére. Az idén három témában várták a „dolgozatokat”: — a védőnők szerepe a családgondozásban—lehetőség terhes nők életmódjának befolyásolásá­ra, — az iskoláskorúak egészségvédelme. A beérkezett pályázatok között Kiss Ferencné, jánoshalmi körzeti védőnő mun­káját részesítették első díjban (8 ezer forint). A második Madácsi Mária solt­­szentimrei, harmadik Nyúl Jánosné körzeti védőnő lett. N. M. Az élővilágot ünnepelték I&pl^ EGY MDF­­NYILATKOZAT MARGÓJÁRA Ki tagadott le és mit? Különös nyilatkozatot közöl má­sodik számában a Bácskapocs cí­mű, magát függetlennek tituláló közéleti hetilap. A példás gyorsa­sággal közreadott dokumentum­ban az MDF Kecskeméti Városi Szervezetének elnöksége azt állítja, hogy a Petőfi Népe letagadta, hogy az MDF is indít jelöltet az időközi választásokon. A nyilatkozat nem kisebb súlyú megállapítással zárult: „az MSZMP tisztességtelen módon politizált napilapjában az előkészí­tő kampány során”. Az indok — vagy inkább ürügy — a támadásra az a szombati cik­künk, melyben munkatársunk be­mutatta Nagy Lajost, az egykori judóbajnokot, a borgazdasági kombinát vezérigazgató-helyette­sét, abból az alkalomból, hogy a HNF egyik jelöltje volt a szombati tanácstagválasztásokon. Állítólag ekkor „tagadtuk le” a valódi politi­kai rivális létezését — tudniillik az 56-os körzetben Agárdi László sze­mélyében az MDF is indított jelöl­tet. Ténykérdés, amivel nincs mit vi­tatkozni, hogy e számunkban az MDF emberéről nem írtunk, ám az is ténykérdés, és azzal sem lehet vi­tatkozni, hogy nem tagadtuk le lé­tezését. Könnyen meggyőződhet er­ről mindenki, aki föllapozza május 17-ei számunkat, melyben hírt adunk a jelölőgyűlésről. Ott áll mindhárom jelölt neve: Kálmán Dezsőné, dr. Nagy Lajos és Agárdi László. A Petőfi Népe szerkesztősége persze készséggel közölte volna azt az MDF-nyilatkozatot is, melyben tiltakoztak volna a magát függet­lennek nevező Bácskapocs — még múlt vasárnapi — első számában megjelent „Új arcok — új képvise­let” írás ellen, mondván: „teljesség­gel inkorrekt, sőt, jogsértő”, hogy abban a cikkben körzetenként csak egy-egy jelöltet mutatnak be, és az ellenfeleknek még a nevét sem köz­ük. Ez szintén ténykérdés. (A választókerületben egyébként szom­baton nem dőlt el semmi. Hiába hosszab­bították meg a szavazási időt, egyrészt alig gyűlt össze több szavazat a minimá­lisnál, másrészt többséget nem szerzett senki. Előbb most újabb jelölögydlés, az­tán június 17-én második forduló követke­zik.) — A szerk. A lajosmizsei Őszikék nyugdí­jasklub tagjai a hét végén a helyi Gerébi-kastélyban madarak és fák napját ünnepelték. A találkozóra — amelyre több mint száz idős em­ber gyűlt össze — meghívták Knoll Istvánt, a nyugdíjasklubok és idő­sek Életet az éveknek szövetségé­nek elnökét is, aki beszédében hang­súlyozta, hogy az idősek támogatá­sa kötelesség, nem pedig egyéni am­bíció kérdése. A nap fénypontja azonban a . kisdiákok voltak, akik jelmezeikkel és előadásukkal egy­aránt hűen szemléltették a termé­szetvédelem fontosságát. (Straszer András felvételei) IDŐKÖZI VÁLASZTÁSOK Bács-Kiskun megyében, az 1988. március 12-én megtartott időközi választás óta, több tanácstagi választókerület üresedett meg. A tanácstagi helyek betöltésére június 3-ára időközi választást írtak ki, melyek eredményeként a választópolgárok döntöttek képviselőjük személyéről. Kecskeméten, a 45. számú választókerületben Kovács Kiára, a kunbajai 18-as számú választókerületben Weitstem György, a hajósi 8-as választókerületben dr. Berta Sándor, Pálmonostora 2-es választókerületében Csikós István, a 9-es válasz­tókerületben Martus Pál, a mélykúti 20-as választókerületben Sere Jánosné, a fülöpszállási 8-as választókörzetben Cseh-Szakáll Sándor, Kiskunmajsa 16-os választókörzetben Balogh Ferenc, Tiszakécske 17-es választókerületben — mint tegnapi lapunkban már írtuk — Kovács Miklós lett a helyi tanácsok tagja. Baján a 39-es, Kecskeméten az 56-os, Kalocsán a 9-es és 37-es választókerület­ben a választás eredménytelennek bizonyult. RÁDIÓJEGYZET A Rajk-titok A rádióban a múlt héten, hétfőn es­te, már befejeződött az a két részben közvetített beszélgetés, amelyet Lazar Brankovval, Rajk László vádlott-társá­val, a másodrendű vádlottal — a per egyetlen, még élő elítéltjével *■ készí­tettek. A televízióban, igen jól időzítve, a rádiós közvetítés befejezésekor, pont­ban tízkor kezdődött el Brankovval egy — filmszalagon is megörökített — beszélgetésnek az első része. Azt hiszem, nem egyédül voltam, aki a rádiót meghallgatva, máris a televízi­óhoz ült, hogy ne csak hallja, de lássa is ezt a rendkívüli embert. Aki egy ki­csit idegen akcentussal, de még mindig jól beszéli a magyart, és valami külön­leges nyugalommal, hittel és bizalom­mal mondta el élete történetét. Okulá­sul is a inai nemzedéknek, mert „nem szabad semmit eltitkolni, ki kell monda­ni a teljes igazat". f A rádiós beszélgetést visszahallgat­va, úgy érzem, hogy nem csak a szem­tanú szuggesztív egyénisége tette rám a legnagyobb hatást. Hanem annak a ti­toknak a feszegetése, hogy vajon miért játszotta el Rajk, Brankov és több tár­suk azt airáosztott szerepet, amely vé­gül is annyiuknak a halálával végző­dött. A fanatikus hit, hogy használnak az ügynek? Nem tudta ezt felfogni mai ésszel a riport kérdezője sem. De talán megérintette a hallgatót is, majd a né­zőt is valamilyen erős léleknek a sugár­zása. Mostanában a történelem alapo­san próbára teszi beleérző képességün­ket. Francia nap Van egy vaskos útikönyvem Fran­ciaországról, jártam is az ország egyik csücskében, de Párizsba — fájlalom — nem jutottam el. Sok milüó honfi­társammal együtt ez már csak vágy­álom marad a számomra. Ennek elle­nére nem irigylem Rapcsányi Lászlót és Sediánszky Jánost, akik szombaton reggel hat órakor a Szajna partjáról, illetve a párizsi rádiószékházból kö­szönthették a magyar hallgatókat. És a műsor szerint — budapesti kollégáik­kal együtt — csak vasárnap hajnalban köszöntek el tőlük. Valami fantasztikus méretű — tech­nikailag is kiváló — vállalkozása volt ez a Magyar Rádiónak és francia segí­tőtársaiknak. A nap bármelyik idősza­kában is figyeltünk bele a műsorba, mindig érdekes riportok, beszélgetések és sokféle igényt kielégítő zeneszámok fogadták a hallgatót. Híres emberek, színészek, muzsikusok, költők szólal­tak meg, filmsztárok énekeltek, s amit kedélyes csevegést hallgatva megtud­hattunk erről az országról, az több volt, mint történelmi lecke. Ami legin­kább megfogott, az utca emberének is az öntudatos büszkesége, hazafisága. Az a szilárd meggyőződése és hite, hogy demokráciában, az emberi jogok érvényesítésében ők voltak az elsők és azok ma is. Jó lenne a töredékét hallani ennek idehaza. A forradalom kétszázadik évfordu­lójára készülő és azt Világraszóló ün­nepségekkel köszöntő Franciaország megérdemli a fokozott érdeklődést, melyet mintegy előzetesként a rádió igyekezett kielégíteni. A bizalomért A parlamenti közszereplés ugyan az ország színe előtt zajlik, de a lakosság ebbe nem tud közvetlenül beleszólni, még kérdések útján sem. Ezen ugyan keveset változtat egy órányi rádiós be­szélgetés, de azért tán mégis segít az eügazodásban, a görcsök oldásában, a bizalom erősítésében. Németh Miklós miniszterelnök vasárnap délelőtt a mikrofon előtt — Wisinger István jól csoportosított kérdései nyomán - megpróbálkozott ezzel. Töredékes volt ez természetesen, de a válaszok mögül felsejlett egy, a feladatára elszánt, álló­képes és bizakodó közgazdász — szá­momra rokonszenves — politikus port­réja. Sporthasonlattal élve, bár csak a pályán lévők mindegyike teljes erőbe­dobással segítené a reá váró „mérkőzé­sek” becsületes végigküzdésében. F. Tóth Pál A MAGYARORSZÁG EXKLUZÍV INTERJÚJA VII. Mit mond Kádár János? ítélet: életfogytiglan — Az előző alkalommal az Ön letartóztatásának körülmé­nyeiről volt szó. Beszéltünk ar­ról is, hogy Szakasits vallomása alapján rendőrspiclinek tartot­ták Önt. Mi volt a vád: Az, hogy rendőrkézre juttatott má­sokat? Schiffer Pál nem vallott — Nem, ilyesmivel nem vádol­tak. Már a kihallgatások során, majd a bírósági tárgyaláson is azt igyekeztek rám bizonyítani, hogy én 1943-ban a horthysta rendőr­séggel összejátszva közreműköd­tem a Kommunisták Magyaror­szági Pártjának feloszlatásában, méghozzá egy olyan szakaszban, amikor a párt tevékenységére az antifasiszta erők összefogásában nagy szükség lett volna. Sajnos, a korábban letartóztatott Szaka­sits ilyen értelmű vallomást tett. Nem tudom, milyen kényszerítő módszereket alkalmazhattak vele szemben, hogy rábírhatták erre a vallomásra. De én soha nem ne­hezteltem rá ezért. — Az MDP Politikai Bizott­sága már 1951. április 21-ei ülésén, tehát még az Ön „beis­merő vallomása” előtt, megtár­gyalta Kádár János, Donáth Ferenc, Kállai Gyula és Lo­­sonczy Géza ügyét. Létrehozott egy hármas bizottságot is — Farkas Mihály, Kovács István és Kiss Károly voltak a tagjai ~ —, azzal a feladattal, hogy vizsgálják ki az ügyet. A Köz­ponti Vezetőség egy hónappal későbbi, május 22-ei ülésén Rá­kosi Mátyás már azt a tényál­lást ismertette, amiről Ön be­számolt. Erről mi a véleménye? — Ez csak megerősíti azt, az ügy kezdeti szakaszában keletke­zett, gyanúmat, hogy Rákosiék már előre elrendezték a dolgokat, s csupán a beismerő vallomásokra volt szükségük, hogy azzal hitele­sítsék és legalizálják eljárásukat a közvélemény előtt. — Nem merült fel Önben az a gondolat, hogy a bírósági tárgyaláson visszavonja korábbi vallomását és leplezi Rákosi, Farkas Mihály és Péter Gábor tevékenységét, amelynek követ­keztében Rajk László és a párt több más ismert vezetője is az akasztófán végezte be életét? — Ez nem olyan egyszerű do­log. Először is, emlékezetem sze­rint, 1950 őszén, talán október­ben, egy titkársági ülésen Rákosi kezdeményezésére szóba került személyem és tevékenységem. Ott sok minden hangzott el. A részle­tekre már nem emlékszem, de arra igen, hogy én ott mint a horthysta rendőröket védő miniszter, rend­őrspicli és az ÁVH ellen fellépő egyén kerültem terítékre. Kóvály­gott a fejem, amikor felálltam. Egyre csak az járt az eszemben, szóval én is ellenség vagyok, mint Rajk László. Gondoljon csak bele, ilyen előz­mények után tartóztattak le, tár­ták elém a vádakat és a rám nézve terhelő vallomásokat. Schiffer Pál ugyan nem volt hajlandó azt val­lani, amit vártak és követeltek tőle, de hát mit számított az, amikor a többiek mind „beismer­ték”, amit Rákosiék hallani akar­tak, s aki még felmenthetett volna a súlyos vádak alól, az maga Péter Gábor volt, de a vizsgálatot éppen ő irányította. — Még nem válaszolt arra a kérdésre, miért nem leplezte le a bírósági tárgyaláson a per koncepciós jellegét, azt, hogy akárcsak a Rajk-ügyben, ezút­tal is hamis vádak alapján akarják Önt és társait elítélni? ____sakkozással álcázta magát” — Azt hiszem, kiszabadulásom előtt Rákosinak írt levelemben már próbáltam válaszolni erre a kérdésre. Ma is csak azt tudom mondani, amit akkor írtam. Természetesen megfordult a fe­jemben, hogy a bíróság előtt feltá­rom az igazságot. Azt, hogy velem valótlan dolgokat íratott alá a ki­hallgatóm, Farkas Vladimir. Csakhogy a másik gondolatom meg az volt, hogy Rákosi már nyil­ván tájékoztatta a Központi Veze­tőséget, mégpedig az én valótlan vallomásaim alapján, a Központi Vezetőség pedig engemet mint el­lenséget elítélt, a pártból is bizo­nyára réges-rég kizártak. — Milyen volt a tárgyalás és hogyan hangzott az ítélet? A tárgyalásra nem érdemes sok szót vesztegetni. Annyit mondhatok, hogy sem a bíró, sem az ügyész nem állt a helyzet magas­latán. Az ügyész, dr. Alapi például olyanokat mondott, hogy „Kádár különösen álnok összeesküvő volt, aki sakkozással álcázta magát”. Ami pedig az ítéletet illeti, az köz­tudott: engem életfogytiglanra ítél­tek. — Ezt várta, és megkönnyeb­bült az ítélet hallatán? — Egyáltalán nem. Úgy gondol­tam, rám is Rajk elvtárs sorsa vár. Talán megnyugtatóbb is lett volna számomra. Ámbár a börtönben később többször megfordult a fe­jemben, hogy ha kivégeznének, ab­ban a tudatban kellene meghal­nom: elvtársaim és hozzátartozó­im soha nem tudnák meg, hogy ártatlan voltam. — Vannak, akik azt állítják, hogy a Conti utcai börtönben igen kényelmes szállása volt és jó ellátásban, bánásmódban ré­szesült Ön és Mindszenty is, aki akkortájt ugyancsak ott ült. — Nem tudom, kik azok, akik ezt állítják. S lehet, hogy a her­cegprímásnak jó szállása és ellátá­sa volt. Én mindenesetre nem kí­vánnám senkinek azt az ellátást és kényelmes szállást, amiben nekem volt részem. Mint említettem, néhány héttel az ítélet után már beláttam, hogy akkor is vállalnom kell a küzdel­met, ha nem tudom, hogy mi lesz a vége. Szóval, megírtam, hogy mi is történt az én ügyemben, de az írások ugyanazok kezébe kerültek, akik engem a börtönbe juttattak. Miként is várhattam hát, hogy ép­pen ők segítenek feltárni az igazsá­got. A következménye ennek a próbálkozásomnak az lett, hogy Péter Gábor utasítására olyan szi­gorú, szinte állatias rezsimet vezet­tek be ellenem a börtönben, ami­lyet ember még nem tapasztalha­tott. — Miből állt ez a szigorú re­zsim? Napokig víz nélkül — A teljes és szörnyű izoláción kivül, egyebek között, azt is jelen­tette, hogy az ivóvizet egy bizo­nyos időre megvonták tőlem. Nem olvashattam és nem írhattam, éjje­lente nem hagytak aludni, s azt is meg kell mondanom — mert csak így lehet teljes képet alkotni sanya­rú sorsomról —, hogy napokon át nem engedtek kimenni a mellékhe­lyiségre sem. — Meddig tartott ez az álla­pot? — Nem sokkal azután kezdő­dött, hogy 1951. december végén első kísérletet tettem a történtek feltárására és írásom nyilván Péter Gáborék kezébe került, s tartott minimális enyhítésekkel egészen szabadlábra helyezésemig, 1954jú­liusáig. Meg kell jegyeznem, hogy az első enyhítést csak úgy tudtam kicsikarni, hogy összetörtem a zár­ka berendezésének egy részét. Hát ez volt a finom bánásmód velem szemben a Conti utcai börtönben. Még valamit azonban el kell mondanom. Ez pedig az, hogy Pé­ter Gábor letartóztatása után, 1953 januárjában, engem a bör­tönben kihallgatott Farkas Mihály és Piros László. A kihallgatás so­rán ügyem érdemi vonatkozásain túl, erről az embertelen bánásmód­ról is beszámoltam, és kértem, ér­vénytelenítsék a velem szemben fo­ganatosított intézkedéseket. Erre Farkas Mihály és Piros László ígé­retet tett. Csakhogy semmi sem' történt. Hónapok múltán írásban fordultam az érdekeltekhez, így Pi­ros Lászlóhoz is. Választ azonban nem kaptam. Újabb hónapok el­teltével engedélyt kértem, hogy a Politikai Bizottsághoz, személy szerint pedig Farkas Mihályhoz ír­hassak beadványt. Ezt azonban nem engedélyezték. — Mit gondol, miért nem könnyített Farkas Mihály és Pi­ros László az Ön helyzetén, hi­szen ezt akkor már könnyűszer­rel megtehették volna. Péter Gá­bor ugyanis letartóztatásban volt és Rákosiék minden korábbi bűnt az ő nyakába varrtak? — Nehéz erre magyarázatot ad­ni, ennyi év távlatából. Arra azon­ban emlékszem, hogy én akkor ab­ban a meggyőződésben éltem, hogy mindazt, ami Péter letartóz­tatása után velem történt, Farkas Mihálynak köszönhettem. Ebben megerősített az, hogy rehabilitálá­som után Farkas Mihály hónapo­kig kerülte a velem való találkozót. Csak tudnám, miért tette ezt ve­lem, hiszen én a letartóztatásomig jó viszonyban voltam vele. Egye­dül vele tartottam közvetlen, mondhatni, magántermészetű, te­hát csaknem bizalmas kapcsolatot a Moszkvából hazatértek közül. — Beszámolt-e Ön később er­ről Rákosi Mátyásnak vagy a Politikai Bizottságnak? — Igen. Emlékezetem szerint én ezeket a dolgokat megírtam Ráko­sinak. Ez azonban már nem sokat változtathatott a dolgokon, hiszen erre is csak a kiszabadulásom előt­ti napokban nyilott lehetőségem. Azután, hogy két magas rangú szovjet tiszt szintén kihallgatott a börtönben, s nekik is beszámoltam mindarról, ami velem történt. — Mikor tudta meg a felesé­ge, hogy Ön él, és hogy remény­kedhet a viszontlátásban? — Talán két-három héttel a ki­szabadulásom előtt Gerő Ernő be­hívatta feleségemet a pártközpont­ba és közölte vele, hogy életben va­gyok, s hogy ügyemben felülvizsgá­lat folyik, amelynek eredménye­ként hamarosan szabad lehetek. Ez idő tájt történt az is, hogy az egyik kihallgatáson — ez már a rehabilitálási eljárás része volt — megkérdezték tőlem, nem aka­rok-e találkozni a feleségemmel. Kérdésemre, hogy ez hol történne, azt válaszolták, hogy a börtönben. Mire én kikeltem magamból, s azt találtam mondani: találkozzon Gerő a feleségével a börtönben. Igen ám, csakhogy a feleségem az egész beszélgetés alatt ott volt a szomszédos cellában. — Akkor hát mégis létrejött a találkozó? — Igen. Kanyó András (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents