Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-27 / 149. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. június 27.

A 7 h°gy szülők panaszkodnak gyermekük iskolájára, pedagógusára, az oktatásra vagy annak körül■**-^9ményeire, igazán nem eg, < li eset. Az viszont már sokkal ritkábban fordul elő, hogy végső tanácstalanságukban — az iskola igazgatóságával összefogva — ankétot rendezzenek, melyre azzal a nem titkolt szándékkal hívják meg az illetékeseket, hogy választ kapjanak végre: mikor, s milyen formában számíthatnak gyermekeik tarthatatlan helyzetének javulására.

A kecskeméti Nyíri Úti Általános Iskola és Speciális. Szakiskola az enyhe fokban értelmi fogyatékos (debilis) gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkozik. A köznyelv—ßttyet hányva az oktatási törvényre — egyszerűen csak gyógypedagógiának hívja. Arról pedig, hogy mi is történik az ajtón túl, kik milyen eszközökkel és módszerekkel, miféle körülmények között kikét tanítanak, nevelnek, készítenek fel a felnőttkorra, a kívülállónak csak homályos elképzelései vannak. Mindaddig, míg a som kegyetlen szeszélye szembesülésre nem kényszeríti...

Más ez az iskola 1.1

,»MEGPRÓBÁLOM LEÍRNlMlNDAZT, AMIT TUDOK MAGAMRÓL”

Mi fért el 41 füzetben Kucsera János életéről?

Száz gyerek helyén háromszáz

A tüneti kezelés már nem ér semmit

Dr. Kerényi Zoltán vállalta a szülők nevében a „szóvivő” szerepét. Kisebbik fia negyedik éve tanul az intézményben. Az iskola» igazgatója szerint ő az a szülő, az az egyéniség, aki nem csupán elviseli, hanem megéli az élet minden mozzanatát. Akivel találkozni egyben feltöltődést is jelent. Mert megértő és reális, mert megtanult alkalmazkodni, s mert megtalálja az örömöt ott is, ahol nagyon elrejtőzött.

— Nyolc-tíz esztendeig, míg a gyerek iskolás, az itt uralkodó viszonyok között kénytelen élni. S ezt éli meg a szülő is, gyermekén keresztül. Négy éve, mióta közvetlenül kísérem nyomon az iskola életét, egyre romlik a helyzet. A gyerekek napról napra piszkosabban, ingerültebben, fáradtabban térnek haza, a tanulmányi eredmények egyre romlanak—jóllehet a tanári kar gyakorlatilag változatlan. A zsúfoltság, az ennek köszönhető folyamatos stresszhatás már külső jegyeiben is megnyilvánul a gyerekek viselkedésében. Több szülővel együtt segíteni szerettünk volna: felszámolni az előidéző okokat. De csakhamar rá kellett jönnünk, hogy itt a tüneti kezelés már semmit sem ér, többről van szó. így kerestük meg az igazgatót, s jutottunk el közösen a fórum megszervezésének gondolatáig. Reméltük, hogy az illetékesek elé tárva a problémákat választ, ígéretet, netán határidőt kapunk a helyzet javítására.

Nincsenek irreális céljaink, nem várunk erőn felüli fejlesztéseket. Mindössze néhány tanteremmel való bővítést szeretnénk elérni, netán egy tornaszoba kialakítását. Ezeknek a gyerekeknek alapvetően kisebb a tűrőképességük, mint egy normál általános iskolai tanulóinak. így hát a zsúfoltságot is rosszabbul viselik.

A szülő, ha elégedetlen az iskolával, vagy úgy véli, hogy a környezet rossz hatással van a gyermekére, legfeljebb választ egy másik intézményt, s rövid ügyintézéssel átíratja csemetéjét. Az enyhe fokban értelmi fogyatékosoknál ez másként van. A lehetőségek köre roppant szűk. Otthon maradhat gyermekével az anya, hogy maga nevelje, tanítsa, de ez az ember gyakorlatilag elvész a társadalom számára, a szülőnek pedig örök teher marad. Megoldás lehet még nevelőt fogadni, ami egyrészt roppant költséges, s mivel a közösségi életet sohasem nyitja meg a gyermek előtt, arra valószínűleg örökre alkalmatlan lesz. Marad tehát ez a fajta általános iskola, mely pedig olyan, amilyen. Márpedig a mulasztás minden bizonnyal jóvátehetetlen. Saját gyermekemről beszélhetek csak. 0 pedig -ír meglátásom szerint — kiegyensúlyozott környezetben, optimális lehetőségek között mintegy ötven százalékkal többre volna képes.

Felzárkózva a nulláig

A Nyíri Úti Általános Iskola és Speciális Szakiskola igazgatója Fazekas István. Szerinte gyógypedagógiával:— pláne ilyen körülmények között csak a megszállottak foglalkoznak. Az igazgatói iroda szűkös egyhangúságát érzelmektől hevített hangja tölti be: — 1983-ban kerültünk át a városi tanácshoz, előtte közvetlen megyei intézmény voltunk. Az épületünk 1968-ban készült, és az akkor érvényben lévő építési szabvány szerint száz-száztíz fő befogadására volt alkalmas. Ámbár átadásának pillanatában is lehetetlenné tett bármiféle gyógypedagógiai jmódszert, a kiscsoportos foglalkozásra alkalmas helyiségek híján. Egyszóval, az optimálisan száz-száztíz főre készült iskolának ma mintegy háromszáz,diákja van. Háromszáz százalékos kihasználtságunkul pedig a megyeszékhely legzsúfoltabb iskolájának mondhatjuk magunkat.

1983-ban tehát egy cserépkályhával fűtött, rosszul világítható, állandó váltakozó tanítással működő gyógypedagógiai iskolát kapott személyünkben a városi tanács. 1984-ben már a teljes elektromos hálózatot felújították, egy évvel később valamennyi cserépkályhát újjáépítették, újabb egy esztendő elteltével pedig átalakították központi fűtésűre. Ez utóbbi intézkedéssel nyertünk két tantermet is, amikor a fáskamrákból gyakorlati szobákat alakítottunk ki.

Mindezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy tudjuk: a városi tanács nem érzéketlen az ügy iránt, hiszen csaknem kétmillió forintot áldozott az intézményre e néhány év alatt. Az a sajnálatos tény azonban nem hagyható figyelmen kivül, hogy mi ezek után közelítünk csak a nullához, merthogy valahonnan a mínuszból indultunk. Az épület 19 helyiségéből 16- ban reggeltől estig—ma is két műszakban tanítunk — foglalkozás fojyik. Ezen kívül 7 napközis és 4 speciális szakiskolai csoport, valamint a városi logopédia tartozik hozzánk. Nem ringathatjuk magunkat abban a hiú ábrándban sem, hogy tanulóink száma netán csökkenne a közeljövőben. 1983 és 1987 között hetvennel növekedett a létszám. Ez pedig valószínűleg még tovább nő, esetleg — egyes adminisztra- i tív intézkedések-hatására S stagnál. iO'vt A. JO .

Megoldhatatlan

feladat

— Mindent egybevetve tarthatatlan a helyzetünk. A legelemibb követelmény: egy tornaszoba is ábrándnak tűnik. Pedig az értelmi fogyatékosság optimális fejlesztéséhez — nem szeretném a szakmai miértekkel untatni — a megfelelő testmozgás, testkultúra, az egyes mozgásfajták rendezettsége hozzátartozik. Ezzel szemben mi folyosón, jobb esetben az udvaron tornázunk. A korrekció, az egyéni foglalkoztatás feltételei teljességgel hiányoznak. így hát a gyógypedagógiából semmi sem marad. Együtt kell élnünk azzal a tudattal, hogy feladatunk — vagyis hpgy valamennyi tanulót képességeihez mérten a maximum szintre fejlesszünk -i- alapjában véve megoldhatatlan. Lehet, hogy vannak iskolák még ennél is tarthatatlanabb helyzetben. Csakhogy a tanulóink esetében előszeretettel használt „másság” fogalma munkánkra, feltételeinkre is jellemző kell. hogy legyen.

Ebben az országban háromfajta felesleges ember létezik: az öreg, a beteg és a gyermek. S ha e három jellemző közül kettő még össze is fonódik, hát totálisan feleslegessé válik az egyén. Mintha a döntéshozó szinteken gyökerestől irtották volna ki az együttérzést.

Az,, hogy a következő tanév miként zajlik majd nálunk, főként azon múlik, hogy milyen választ kapunk dr. Szabó Miklósnak címzett levelünkre. Az oktatási igazgatóság hat tantermét kértük ebben, az iskolánk bővítéséig terjedő időszakra. így megvalósulhatna végre nálunk is az egyműszakos oktatás, sőt kiscsoportos foglalkozásokra is sort keríthetnénk.

Kiből mi legyen?

1 Hosszasan sorolhatnám a hiányosságokat, de a továbbtanulás témaköre már egyenesen groteszk. Azelőtt, ha valaki elvégezte a gyógypedagógiát, az hat általános iskolai osztálynak felelt meg. Az oktatási törvény ezt módosította, s ma már bizonyítványunk: rf- i elméletben — azonos értékű bármely más általános iskolában szerzett bizonyítvánnyal. így tehát — maradjunk elméleti síkon — végzős diákjaink akár gimnáziumba is jelentkezhetnek. Csakhogy a reális lehetőségek körét a- valóságban a speciális szakiskola alkotja. Itt — személyes kapcsolatainkat is latbavetve — évente legfeljebb két-három

szakot tudunk indítani. Teljesen mindegy tehát, hogy pék, szobafestő vagy vízvezeték-szerelő szeretne lenni a gyerek, ha pillanatnyilag csak géplakatost tudunk képezni. S ha el is végzi a tanfolyamot, annak végbizonyítványa csak az adott vállalat kapuin belül hasznosítható. Legyen bár hasonló profilú a szomszéd vállalat, ott* már ugyanazt a munkát legfeljebb segédmunkásként végezhetik. Ez pedig ugye semmiképp sem nevezhető a dolgok megnyugtató rendezésének.

A tanácstagok döntenek

Hogy meddig várat még magára a „megnyugtató rendezés”, azt Széki Bálintné elnökhelyettestől kérdeztem.

pép Az 1990-es esztendő tanácsi tervébe már mindenképpen be szeretnénk építeni egyfajta minimális programot. Tárgyalások folynak például az oktatási igazgatóság néhány helyiségének bérbe vételéről is. Ám ha a nem hivatalosan szerzett információnk — melyek szerint mintegy ezer forintos napi igénybevételi díjat kémének — igaznak bizonyulnak, akkor nem ígérhetem a megvalósulást. Elvégre ez a költség egyetlen tanterem esetében is évi több százezer forintra rúgna. Egy helyiség pedig még mindig nem oldaná meg a helyzetet. Ami a hosszabb távú tervezést illeti, még magunk is bizonytalanok vagyunk, hiszen azt sem tudjuk, hogy milyen realitásokkal tervezhetünk. Jómagam mindenképp az első helyen tartom számon a széchenyivárosi 16 tantermes általános iskola felépítését és a Nyíri úti iskola bővítését. Ismerve az uralkodó állapotokat, úgy gondolom, hogy ez utóbbi a tervek elején szerepel majd. A döntést azonban a tanácsülés hozza meg.

* * *

Távol álljon tőlem, hogy illetéktelenül szóljak a tisztelt tanácstagok dolgába. Mégis engedtessék meg egy megjegyzés. Gyermekeket — legfőképp nem egészséges gyermekeket — ilyen körülmények közé sülyeszteni szégyen. Ezen a józan felnőtti elme felháborodik, ellene tiltakozik. De hagyni, hogy ez az állapot ')-$■ akár egyetlen évre, hónapra vagy napra is — konzerválódjék, az már égbekiáltó, megbocsáthatatlan bűn.

G. Tóth Tímea

(1) Szinte hibátlan helyesírású, szépen formált levél keltette föl néhány hete érdeklődésemet. Bevezetőjét betűhíven idézem

„1945 január első napjaiban a lajosmizsei tanyavilágból két tizenhat éves fiú fagyban, hóban elindult Kecskemétre a Révész nyomdába újságért. Először száz-száz, később több száz újságot vásároltak. A Kecskeméti Lapok-at hetenként kétszer vitték a hátukon jutazsákban Lajosmizse és Örkénybe. Terjesztették a minden hírforrástól elzárt falusiaknak hónapokig. Akkor még az utak mentén kilőtt autók, repülőgép roncsok és halott katonák tetemei voltak.

Később az egyik fiú a Dunántúlra ment lakni. A másik romokat eltakar!- “ tani Pestre. 1951-től bányász volt közel öt évig.” [...]

*

Arra gontoltam, hogy a levélben kideríthetően friss nyugdíjas városszéli lakos legalább utólag szeretné elismertetni újjáépítési érdemeit.

Váratlanul leptem meg a Háy Gyula nevezetes, az Irodalmi Újságban Rajk temetése napján megjelent Miért nem szeretem? című gúnyirat hírhedt antihősével azonos nevű Kucsera Jánost fotóriporter kollégámmal. Éppen alsócsalánosi házának melléképületét tatarozta. Szabadkozott foltozott munkaruhája, borostássága miatt, noha nekünk kellett volna elnézést kérni a bejelentetlen látogatásért.

Egész délelőttöt betöltő eszmecserévé duzzadt a félórásra tervezett beszélgetés. Még órákig hallgattuk volna színes életét, ha illendőség és elfoglaltság nem követel búcsúzást.

Gondolkodó, gazdag életű, ritka fogékonyságé embert ismertünk meg a 61 esztendős, kistermetű munkásemberben. Tudatosan élte minden percét. Messzire révedő tekintete, az emberi lényeget megérteni óhajtó bölcsessége Weöres Sándort idézte számomra.

A Lajosmizsén született Kucsera János is írhatta volna: „A mai ember általában abban az ijedt aggodalomban él: Mi jut nekem? Miről maradok le? Ezért egész élete törtető hajszában telik. Jobb, ha lényéből ez sugárzik: Mit tudok adni? ... csekélység, amit adni tud, de az a csekélység folyton megsokszorozódva tér őhozzá és másokhoz.”

Mazsolázhattunk eddig 41 vastag füzetbe írt naplójából. Legszívesebben az első betűtől az utolsóig közölnénk feljegyzéseit egy parasztszármazású munkásemberből lett értelmiségi magántörténeteként.

Mivel százezrek sorsát élte meg, bizonyára sokak érdeklődését felkeltik a gyermek- és ifjúkorában iszonyú szegénységgel küszködő honfitársunk önéletrajzából olykor találomra válogatott szemelvények. .

Látszólag semmibe hulló mindennapjainak megörökítésére egy szebb élet utáni vágy adott a 26 éves fiatalember kezébe tollat. 1954 .óta minden lnyegesnek tartott történést leírt. Utólag, külön füzetben rögzítette gyermek- és ifjúkori emlékeit.

„Ebbe a naplóba születésemtől kezdve, a naplóim kezdéséig megpróbálom leírni mindazt, amit* tudok magamról, lehet, hogy sikerül, lehet, hogy nem, lehet, hogy beleunok, lehet, hogy elké-* szülök vele, talán tíz év is eltelik, talán több is. Az is lehet, hogy előbb meghalok, mint ahogyan megvalósíthatom ezt az elhatározásomat. Lehet, hogy egyszer ha elkészülök, érdekes lesz és sokan-olvassák. Az is lehet, hogy elvesznek írásaim vagy senkinek sem kellenek sokáig. Mindegy. Azt hiszem, ha lesz időm és türelmem e sokszor nehéz és változó életemet leírni, akkor könynyebben halok meg, tudva, hogy ... a * lelkem tovább él írásaimban, Istenem segíts meg.”

Válogatta, feljegyezte: Heltai Nándor (Folytatjuk)

MINDEN KEZDET NEHÉZ

Egy közös vállalat első lépései

Nemrégiben útnak indította a megrendelőhöz első áruszállítmányát a Festő—Pneumatika elnevezésű, Szimferopolban alapított szovjet—osztrák—magyar közös vállalat. A pneumatikus munkahengereket osztrák alkatrészekből szerelték össze. Terveik szerint idén néhány ezer darab ilyen munkahengert gyártanak.

— Az igények viszont ötvenszer meghaladják ezt a mennyiséget —mondja Ivan Atlaszov, a vállalat vezetője. — E hengerek nélkül nem működnek az automatizált rendszerek és gépsorok, nem záródik az autóbusz vagy a troli ajtája. Fokozatosan növelni fogjuk a termékkibocsátást úgy, hogy 2000-re elérjük az ötvenezer darabot. Az első

időkben valutáért kell eladnunk a kész hengerek legalább 60 százalékát, de körülbelül két év múlva, amikor az alkatrészeket hazai üzemek állítják majd elő, az egész mennyiséget rubelért is meg lehet vásárolni.

A valutát természetesen olyan termékek eladásával kívánja megszerezni a vállalat, amelyek a külpiacon különösen keresettek. Ilyenek például az ipari robotok befogószerszámai vagy a pozicionáló rendszerek, amelyeknek mintadarabjait hamarosan átadják a megrendelőknek kipróbálásra. Ezen kívül 200-300 ezer rubelt kaphatnak évente a közvetítésért, vagyis az osztrák üzlettárs termékeinek szovjet piacon való értékesítéséért.,

A frontember

A heti moziműsort nézegettem a sarki hirdetőoszlopon, amikor a szomszéd utcából régvolt egyetemi tankörtársam, az'évfolyam egykori tehetséges titánja, a nagy jövő előtt álló Csqmöszlei Benő fordult ki elém. Három borjú nagyságú bernáthegyit terelt maga előtt szíjra fűzve.

— Mi az, kutyasétáltató lettél? — kérdeztem tőle, amikor lihegve-megállt mellettem.

— Frontember vagyok, nem kutyasétáltató.

— Az meg mi?

Tárj meg itt! Felkísérem ezeket a dögöket a második emeletre, aztán visszajövök, és beszélgetünk.

Tíz perc múlva Csömöszlei egy csendes kis söröző asztalánál magyarázta el, hogy mit is csinál egy frontember békeidőben.

• — Az a helyzet, hogy gazdasági igazgatóhelyettef vagyok az Általános Hacacáréműveknél — mondta, közben az első korsó sört eltüntette a bajusza mögött. —- A frontember funkcióját egy pszichológussal együttműködve én találtam ki. A képlet egyszerű. Te is tudod, hiánygazdálkodás folyik nálunk. A vállalat teljesítménye az együttműködő partnerek kényekedvétöl függ, meri csapnivaló a szállítási fegyelem, csúszik a határidő, kritikán aluli a minőség, gyenge az anyag- és alkatrészellátás, gazdasági összefonódások nehezítik a munkát. Nekünk tehát ebben az anomáliáktól terhes világban a legfőbb tennivalónk: emberileg közelkerülni a partnerekhez. Feltérképeztünk mindenkit, megnéztük, kinek mi a hobbija, milyen szenvedélynek Hódol, s ezen keresztül fogjuk meg a pasast. Nálunk sok minden vadászvacsorákon, hétvégi szesztornákon, baráti összejöveteleken dől el még ma is, ezért mi a partnereink magánéletére specializálódtunk. Világos?

A második korsó után Csömöszlei példákat is mondott.

— Tudod, ugye, hogy az egyetemen leigazolt asztaliteniszező voltam ? Kérlek szépen, egy több millió forintos szerződés megkötését annak köszönhetjük, hogy a partnercég főnökével végigjátszottam egy egész hétvégét. Szombat reggeltől vasárnap estig pingpongoztunk. Mert neki ez a hobbija. így aztán vállalati érdekből megtanultam lovagolni, szörfözni, szükség esetén vezetéses totókulcsokat gyártok, snóblizok, ismerem a legfontosabb kártyajátékokat, bejáratos vagyok néhány vadászházba, tudom, mikor lehet vadkacsázni, fácánra menni. Valamikor fogalmam sem volt, hogy mi a különbség az ügető és a galopp között, ma pontos nyilvántartást vezetek minden lóról, amelyik hazai pályán versenyez. Rendszeresen olvasom az Új Embert, a Reformot, Fradimeccsre járok, legalább száz közmondást idézek eredeti latin nyelven, s ha szükséges, Bibó Istvánról kiselőadást tartok.

— Ez a kutyasétáltatás is frontemberi teendő?

— Igen. Az ágazati miniszterhelyettes úgy tudja rólam, hogy valódi szakember, tenyésztő vagyok. Megkért, hogy amíg külföldön tárgyal, egyszerkétszer nézzek rá a dögéire. Egyébként sietek, el is búcsúzom, mert táncórára megyek. Szteppelni tanulok. Tudod, az egyik új kuncsaftunk Fred Astaire-rajongó. Hívj fel néhány hét múlva, és megint dumálunk egyet!

Néhány nappal később döbbenten olvasom az újságban, hogy egy ittas ’vezető, áttörve kocsijával a kerítést, berohant egy sportpályára, és az ott lábteniszező fiatalok közül négyet el* gázolt. Köztük volt Csömöszlei-is, a frontember.

Siettem a kórházba, de nem jutottam be hozzá. Felesége az ajtó előtt rám szólt, hogy most ne zavarjam a beteget. Egy sakknagymester van bent nála, gyakorolnak, aszicíliai védelem lépéseit tanulmányozzák. Állítólag olasz delegáció jön a céghez, s a vezetőjük kedvenc hobbija: két kiadás lábteniszmeccs közöttpihentetőül sakkozni szokott.

KiSs György Mihály

— Hogyan osztják fel a nyereséget a tagok között?

Az első tíz évben semmiféle felosztásra nem kerül sor — mondja I. Atlaszov. — A nyereséget teljes egészében termelésfejlesztésre, új termékfajták kialakítására fordítjuk. A későbbiekben minden üzlettárs a bevitt vagyon arányában részesedik a nyereségből. Az osztrák cégre 51 százalék jut, a magyar félre kettő, a fennmaradó összeget pedig a szimferopoli „Pneumatika” tudományos-termelési egyesülés kapja, amely üzemhelyiségeket és részben gépi berendezéseket vitt be a közös vállalatba.

— Az ellenőrző részvénycsomag az osztrák partneré, a vállalatot mégis szovjet igazgató vezeti. Miért?

— így határozott az igazgatóság, amely a Festő—Pneumatika vezető szerve. Ha mind a hat tagja egyöntetűen arra a következtetésre jut, hogy nem felelek meg ennek a beosztásnak, mást neveznek ki.

— A vállalat szakembereivel szemben milyen követelményeket támasztanak?

— A szükséges gyakorlóidőt mindnyájan Ausztriában és az NSZK-ban töltöttük, ahol a Festő cég „főhadiszállásai” vannak. Alapvető feltétel a német nyelv ismerete, fontos, hogy alkalmazottaink tudjanak autót vezetni. Kötelező egyszerre több feladatkört ellátni. Nálunk például a tervező-' mérnökök is foglalkoznak piackutatással,, reklámmal vagy termékértékesítéssel. Sokat kell tudniuk azoknak, akik a Moszkvában, Leningrádban, Kazanyban nyíló leányvállalataink vezetői lesznek. Fizikai dolgozóink többsége is magasan kvalifikált szakmunkás. A vállalatnál az egy főre jutó munkateljesítménynek már idén el kell érnie a 60 ezer, később' pedig a százezer rubelt.

T. Rjabcsikova (Krimszkaja Pravda)