Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. június 24. • Teljes üzem a bajai hütőgyárban. (Straszer András felvételei) • A nyersanyagot a töltőberendezésekhez szállítják. Borsószezon Baján A Bajai Hűtőipari Vállalatnál a paraj, a szamóca és az egres feldolgozása után most a legnagyobb munkát a zöldborsó tartósítása jelenti. A korai borsóvetésekből származó szemtermés menynyiségben és minőségben is elmaradt a várakozástól, s eddig 950 tonna készárut tudtak gyártani. A hűvös éjszakák,' az alacsonyabb hőmérsékletű és esősebb nappalok miatt lassabban fejlődnek a borsószemek, az érés elhúzódik, emiatt a feldolgozási idő mintegy egy héttel meghosszabbodik és várhatóan csak július közepén végeznek ezzel a munkával. Addig négyezer tonna készárut gyártanak, amelynek több mint felét tőkés országokba exportálják. Eddig is szálb'tottak már 140 tonnát Hollandiába, Görögországba és új vevőjüknek, Olaszországba. TPevékenységük jövedelmezőségét illetően a közvélemény nem egészen a valóságnak megfelelően ítéli meg 2 kereskedőket, a kereskedelmi cégeket. Úgy tudják róluk: gazdagok. Tény viszont, hogy többségük anyagi gondokkal küszködik. Azért hozták létre ipari üzemeiket az általános fogyasztási és értékesítő szövetkezetek, az áfészek is, mert a kereskedelem bevételéből nem futotta a fejlesztésre. Ilyen, többféle tevékenységet folytató — ahogyan mondani szokták, több lábon álló — szövetkezet a Kiskunhalas és Vidéke ÁFÉSZ is. Mostanában azonban joggal kérdezik: a sok lábuk közül vajon melyikre álljanak? Mivelhogy mind roskadozik. I AMIKOR MÁR MINDEGYIK LÁB ROSKADOZIK Ki kit, miért, meddig támogat ? Ksirsl£ A termelő akart diktálni! Sapkakészítő, autójavító, savanyító és húsfeldolgozó, vágóhíddal: ezek a halasi áfész ipari üzemei. Közülük égyedül a sapkakészítők nyeresége a biztos, de a szövetkezet egészéhez viszonyítva nem számottevő. Pedig a józan ész szerint az élelmiszer-feldolgozásban kellene, hogy inkább megtalálják a számításukat. Hiszen az alapanyagot maguk termeltetik meg, s a késztermékeiket saját üzleteikben értékesítik. Az összes haszon, ami a termelőtől a fogyasztóig megtett úton az árura „rakódik”, mind a szövetkezeté marad. — De csak akkor, ha a portéka elkel — teszi hozzá dr. Zs. Szőke Zoltán, a szövetkezet elnöke. —| Mi azonban korábban olyan hibát követtünk el, aminek következtében termékünk egy része a nyakunkon maradt. Boltvezetőinket ugyanis arra köteleztük, hogy ha tetszik, ha nem, átvegyék a saját üzemünk készítményeit. Emellett más cégek termékeit nem is árusíthatták! — El tudom képzelni, hogy megunták a vásárlók! — Magától értetődik. De még jobban elment a kedvük készítményeinktől a romló minőségük miatt. Az üzem dolgozóit ugyanis kényelmességre szoktatta az, hogy bármilyenrp sikerült is a termék, boltjaink mindenképpen átvették. Tetéztük a hibákat azzal, hogy nagyon sokat, legalább 78-félét gyártottunk. Ezek nagy része ráfizetéses volt. Mindennek következtében húsfeldolgozónk veszteségeken üzemelt. — Múlt időben mondja! — Fajlagos számításaink szerint az idén már nem ráfizetéses ez a tevékenységünk. Üzleteinknek ugyan még mindig kötelező'átvenni valamennyit a saját termékeinkből, de emellett más cégek készítményeit is árusíthatják. így a konkurencia hatására már jobban odafigyelnek a minőségi munkára üzemünk dolgozói. Felhagytunk a veszteséges termékek gyártásával. A vásárlók főként az olcsó felvágottat tudják megvenni: ennek megfelelően változtáttunk a termékszerkezeten. Mindenkinek igaza van? — Megpróbálják húskészítményeiket máshol is eladni? — Igen, de nagyon nehéz piacra találni. Hiszen Félegyházán üzemel egy nagy kapacitású feldolgozó; a bajai Bácshús szintén ontja az árut; a szekszárdiak, a gyulaiak az egész országban terítik termékeiket. Bács-Kiskun megyében telített a piac. — El kellene vinni termékeinket az ország más részeibe! — Ráfizetnénk a szállításra. — Azt akarja mondani, hogy a szállítási költség nem fér bele az értékesítési árba? — Azt kell mondanom. A hízott sertésért nem adhatunk kevesebbet, mint mások, mert akkor felvásárolják előlünk. A töltelékáru fogyasztói ára szintén adott. A kettő között van a termelési költség: ebben van némi lehetőségünk a változtatásra. Ugyanis amenynyivel kisebb költséggel dolgozunk, annyivei több lesz a jövedelmünk. De, kell-e mondanom, milyen nehéz feladvány ez most, a folytonos áremelkedések időszakában? — így nagyon vékony reményük van a jövedelemnövelésre!- Következésképpen ipari tevékenységünk —és nem csak a húsfeldolgozás — már nem tudja betölteni eredeti funkcióját. Azt, hogy aí" üzemek nyereségét az alaptevékenység, azaz a kereskedelem fejlesztésére fordítsuk. 1 9 Csökkent a kereslet, ezért kevesebb töltelékárut készítenek húsfeldolgozójukban. Felvételünkön: Horváth József, Szabó János és Rasztik József főzőkolbászt töltenek. *1 9Trávaly, egész "évben,*^5 ezer sapkát varrtak az áfész üzemében, az idén már eddig 70 ezret értékesítettek. Felvételünkön: Rajcsány Mihályné és Ferenczi Károlyné élelmiszer-ipari munkaruhához varrnak sapkákat. (Gaál Béla felvételei) LÁNCSZAKADÁS AZ INNOVÁCIÓBAN Büyjös szó járja be az egész világot. Innováció. Maga a szó újítást, megújulást jelent, szőkébb értelemben a tudományos eredmények beépülését a mindennapi élet termékeibe. S míg korábban a nagy feltalálók fejéből isteni szikraként pattant ki a világot előrevivő gondolat, most éppenséggel fordítva van. Meghatározott célok megvalósítása érdekében dolgozik a kutatók légiója, s előbb-utóbb eljutnak a megtervezett eredményig, az ötlet felbukkanásától a termékig. Ezzel foglalható össze az innovációs lánc lényege. Még akkor is, ha a lánc minden szeme ép, szükség van bizonyos időre a kezdettől a végeredményig. Hát még, ha ez az innovációs lánc helyenként meg-megszakad! Ezekről a szakadásokról beszélgettünk Szabó Leventével, a Debreceni Műszaki-Tudományos Park vezetőjével. — Jobb lenne, ha innovációsláncszakadás helyett a szakadások láncolatáról beszélnénk, ez jobban kifejezné a lényeget. "• — Miért? \ -— Ahhoz, hogy az innováció útja a társadalomban szabad legyen, az kell, hogy piaci közegben, a láncban részt vevők érdekeltségének hatására jusson el az ötlet a termékig. Nálunk csak most igyekeznek megteremteni a piacot, s emiatt nincs érdekeltség az innovációban. Ugyanis Van egy adott gazdasági szabályozórendszer, s egy társadalmi-gazdasági állapot. Sajnos, egyik sem kedvez az innovációnak. — A szóhasználatra mintha nem ez lenne a jellemző. Ugyanis sokan dobálóznak az innováció fogalmával, s még többen magyar fordításával, a megújulással ... — Szavakban könnyű ... a valóságban azonban az innovációs lánc szakadásainak vannak szubjektív oldalai is. Korábban a mi társadalmunk gazdaságpolitikájában nem volt központi kérdés a vállalkozás, így nem alakult ki annak a kultúrája sem. Sajnos, az utóbbi néhány évtized alatt odáig jutottunk, hogy a vállalkozás gyanús dologgá vált. Az így kialakult köztudatban pedig nem várhatjuk, hogy a vállalkozási kultúra egyik napról a másikra kialakul. Az innováció viszont vállalkozáson keresztül valósul meg, kockázatvállalással jár, és hasznot remél. Az innovációs láncban részt vevőket más- és másféle módon érinti a piac hiánya. A kutatókat érzékenyen érinti, míg a monopolszervezeteknek kedvez. — Az egyik szakadást tehát a piac hiánya idézi elő. Hol van még szakadási pont az innovációs láncban? — Az országban az innováció feltételei nem egyenlően vannak meg. Előfordulnak fehér foltok, ahol hiányoznak az alapvető feltételek is. Például, ahol nincs jó szakember, onnan nem nagyon indulhat el egy-egy jó ötlet sem. S mivel a központi — innovációra szánt — pénzeket úgy osztják el, hogy oda adnak, ahol a feltételek megvannak ■— s ez tulajdonképpen logikus is —-, ezek a területek nem juthatnak hozzá az oly szükséges tőkéhez. Igaz, egyközpontú ország vagyunk, de olykor-olykor még fokozzuk is az ebből fakadó hátrányokat. A helyzet jellemzéséhez egy adalék: a magyar műszaki értelmiség 62 százaléka Budapesten él és dolgozik. A hírhedtté vált jelszó szerint a vas és az acél országává kellett volna lennünk. Nos, az országnak azon területei, ahol sem vasérc, sem szén, sem kohó nem volt, már eleve komoly hátrányt szenvedtek. A feltételek hiánya nemcsak azt jelenti, hogy onnan nem kerül napvilágra innovatív elképzelés, hanem azt is, hogy az adott mostoha területen a fogadókészség sem jön létre a kívülről jövő innováció részére. — Ez nemzetközi viszonylatban is így van. Ahol például nem ismerik a legújabb számítástechnikai eredményeket, ott meg sem érthetik a legújabb generációs számítógépek működését. De hogyan hat ez az elmaradottság az emberekre? — Alapvetően megszabja szemléletüket. Gazdasági példát mondok. Ahol hozzászoktak ahhoz, mondjuk, egy vidéki gyáregységben, hogy mindenben a központ dönt, mindent a központtól várnak, ott elszoknak az emberek a gondolkodástól. Ördögi kör alakul ki: az egyszeri lemaradás újabb lemaradás forrásává válik, s ebből nehéz kilépni. Az elmondottak borúlátóvá teszik az ember. Hiszen csupa olyan tényezőt említett, amit nehéz befolyásolni. Piac csak lesz, az ország egyenlőtlenül fejlődött, az emberek elszoktak az alkotó gondolkodástól, kevés a pénz a kutatásra. Mit lehet mégis, ebben a helyzetben tenni az innovációs lánc szakadásai ellen? — Piacot kell teremteni, ehhez tőke szükséges. Olyan kutatási témák menedzselésére van szükség, amelyek az adott területeken megvalósíthatók, ismerve a régió gazdasági, földrajzi viszónyait. Leginkább — és viszonylag legkisebb tőkeigénnypl — az információs rendszerek kiépítésében lehet segítséget nyújtani. Ha van egy adatbank, amely kapcsolatot tarthat a nagy nemzetközi információs hálózatokkal, akkor a központtól legtávolabbi kutató is birtokába juthat a fontos ismereteknek. Ugyanis csak a nagyvállalatok gondolhatnak arra, hogy belépjenek egy nagy nemzetközi információs rendszerbe. A másik dolog a kutatási infrastruktúra megvalósítása. Enélkül ugyanis a legtöbb ötlettel n$m lehet mit kezdeni. Ez már nagy eszköz- és tőkeigényt feltételez, ráadásul az úgynevezett türelmes tőkét, amely nem azonnal szeretne nagyon nagy hozadékot elérni. Ekkora tőke* nincs a vállalatoknál, ilyen természetű tőke pedig kevés van a bankoknál is. Ezekre a célokra a legkézenfekvőbb a tudományos-műszaki park létrehozása. Gőz József — Nem értem. A kistermelő joggal panaszkodik, hogy kevés vagy semmi haszna a sertéshizlaláson. A húsfeldolgozáson alig van jövedelem. A kiskereskedelmi árrés nem fedezi az értékesítés költségeit. Miközben az állampolgár hovatovább nem tudja megfizetni az egyre drágább húskészítményeket! Itt valakinek nincs igaza!- De, sajnos, mindenkinek igaza van. Ez a nagy magyar valóság. A jövedelmi és a piaci viszonyokat kellene teljes egészében megváltoztatni. Nincs ma Magyarországon olyan tevékenység, ami a bővített újratermeléshez szükséges jövedelmet biztosítaná. így — véleményem szerint —| jelenleg nem az a kérdés szövetkezetünk számára sem, hogy „melyik lábunkra álljunk”, hanem az, hogyan erősítsük meg ezeket a lábakat. A kormány azt ígérte: augusztusban megjelenned a kereskedelmi egységek szerződéses üzemeltetésé-! nek új jogszabályai. Az elgondolások jónak tűnnek. Megpróbálunk ezzel a lehetőséggel élni. Lehet, hogy megérjük még: a kereskedelem fogja eltartani az ipari üzemeket? Akkor pedig majd éz utóbbiak nyitnak sorra boltokat, hogy bevételéből az ipart támogassák? Egészen addig, amíg a szabályozók ismét tönkreteszik a virágzó vállalkozásokat, hogy aztán megint valami másba kényszerüljenek a termelők ...?! Nem folytatom. Egyszer végre hinni kellene mátabban, hogy sikerül az ördögi körbőlTaTépttünk^ Almási Márta • Hőkezelés után a lehűtött borsó adagolószalagra kerül. • A gyorsfagyasztott borsót osztályozás után válogatják.
