Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)
1989-06-20 / 143. szám
1989. június 20. • PETŐFI NÉPE • 5 NEM AZ MNB VOLT FELEDÉKENY MÓDOSÍTOTTÁK A SZÖVETKEZETI TÖRVÉNYT szigorú ügyrend Pl Éml IpÉil I (MNB) Báí^^^^u %Iegyei igazgatóságának^ vezetője kifogást emelt május 16-ai, „A feledékeny bank” című cikkünkkel kapcsolatban. Az írásban a bajai Bácshus Vállalat exportbevételének jjkálváriájáról”, a banki átfutási idők hosszadalmasságáról volt szó. A történtek és az adatok pontosítása után eleget teszünk a megyei igazgató belyreigazítási kérésének. Eszerint tehát: azMNB-nek a Bácsbds konkrét ügyletéhez semmi köze sincs, ez esetben a Magyar Külkereskedelmi Bank (MSB) volt az érintett. Dr. Bányai Endre véleménye szerint az MKB a honi viszonyaink között normális futamidőn belül teljesítette az átutalást. Ugyanakkor mind a cikk, mint az MNB megyei igazgatójának levele tállép a konkrét ügyön, és általánosabb kérdéseket feszeget. 4 félreértések vagy félreértelmezések tisztázása érdekében arra kértük dr. Bányai Endrét, válaszoljon néhány kérdésünkre. A beamelyhez nőm kívánnak senmtily^^^gjegyzést ■ Bán ftTená jgazgatóhelyettes ht részt vett. M. Á.: Dr. Bányai Endre főképp a „bank ül a pénzen” kifejezést sérelmezi. Ez kétségtelenül nem pénzügyi szakkifejezés, inkább afféle köznapi szóhasználat B. E.: Az, hogy szándékosan ülünk a vállalatok pénzén, sőt, használjuk, semmi esetre sem igaz. A pénz ugyanis csak akkor pénz, ha kint van a gazdaságban, a bankszférán kívül. A bank azáltal, hogy fizet, pénzt teremt, de amit nem teremt, azt nem is használhatja. Forgatni csak a'betéteket tudja. Ami a bankok trezorjában van, az nem pénz, hanem szigorú számadású nyomtatvány. Pénzzé akkor válik, amikor az állam megint elismeri — akár bankjain keresztül —, hogy vele szemben X. vagy Z. vállalatnak követelése van. Abban a pillanatban, ahogy a bank számlájára befolyik a pénz, az a szó közgazdasági értelmében megszűnik létezni. Ellenben egyik vállalat használhatja a másik pénzét, ha nem fizet neki. M. A.: Nyilvánvalóan ezt a „használatértelmezést” terjesztik ki a vállalatok a bankra is. Egyáltalán nem vitatom — nem is vitathatnám — a pénzteremtés és -megszűnés folyamatát. De egy vállalat mégis érezheti úgy: nem kapja meg időben a jogos járandóságát, a bank ' „ül” a> pénzén, és számára ebből a szempontból nem érdekes, hogy az közgazdasági értelemben létezik-e vagy sem. B. E.: A banknak semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy ne fizessen, pláne, ha a fizetésnek fedezete is van, hiszen a deviza beérkezett. Alapvetően más-más problémát feszegetünk. Én azt mondom, hogy amíg a bank nem fizeti ki a pénzt, azt addig nem lehet használni, tehát a bank sem használhatja. Azon lehet vitatkozni, hogy elégséges pénzt teremt-e a bankrendszer a gazdaság működéséhez. A szakemberek egy része ezt vitatja, de ennek a kifejtése már túlmenne a konkrét problémán. __ M. A.: Végeredményben a kedvezményezett, tehát az exportáló cég mikor és kitől tudja meg, hogy a pénzt kifizette a vevő? B. F.: A külkereskedelmi vállalattól tudja 'meg, amikor az átutalja neki az összeget. Miután a külker, cég — adott esetben a Terimpex — megkapja az értesítést, hogy jóváírták a számláján, megkeresi, mely szállítóké a pénz. Azt nyilván csak ő tudja, hányán és kik FI LM JEGYZET szállítottak abban az összegben. A következő napon beadja a rendelkezést a bankhoz, azt egy nap múlva teljesítik — most tételezzünk fel optimális esetet -r- , újabb egy nap múlva megkapja a szállító. M. A.: Ez szép, de akkor miért panaszkodnak mostanában annyit a vállalatok a hosszú átfutási időre, amikor — mondják — ráadásul hitelt sem kapnak? B. E.: A vállalatok többnyire azért panaszkodnak, mert sem nekik, sem a gazdaság egészének nincs elegendő pénze. Az eddigi gazdaság- és társadalomirányítási modell eredményeként katasztrofálisan alacsony a tőke jövedelemtermelő képessége. Továbbá, a vállalatok közötti kooperációs és egyéb kapcsolatok fejletlensége miatt elviselhetetlenül nagy az eszközlekötésük. Miből adhatnának újabb hiteleket a bankok, ha nem képződnek betétek? Ez a téma megint messzire vezet, maradjunk a külkereskedelmi szállításoknál. Ezek 80 százaléka Magyarországon a mai napig nyitva szállítás. Ami azt jelenti, hogy a vevőtől nem kémek bankgaranciát. Ha kapnának garanciát egy elismert banktól, ennek következtében pedig úgynevezett forgatható exportokmányt, akkor azt a jegybanknál olcsón — 5 százalékos leszámítolási kamatlábbal — azonnal leszámítoltathatnák. Emellett olyan megállapodást is köthetne a termelő a külkereskedővel, hogy a beérkező pénzt a fogadó bank (például a jegybank) a külkereskedő számláját megkerülve, azonnal a termelőnek utalja át. Ez esetben a külkereskedelmi vállalat valóban nem tudná használni a termelő pénzét. M. Ás Szóval az, hogy a szállító nem tudja, mikor érkezik a pénze, semmiképpen nem ad lehetőséget a banknak, hogy késlekedjen, bármilyen okai is? vannak erre? B. E.: A szigorú belső ügyrend szerint 48 órán belül minden tételt át kell utalnia. A banknak az a dolga, hogy a nap folyamán a beérkező bizonylatokat feldolgozza. Ha egy bizonylat elkallódik —előfordulhat, mert sok áttételen megy keresztül —, „lerohad” a technika, és így tovább, akkor 48 órától kezdve 60 napig is ott lehet a pénz. Ha a bank nem találja meg a kedvezményezettet, függőszámlára teszi az összeget, és elindul a forró nyomon. M. A.: Ebben az esetben ki fizet a A Michael Mann rendezte in amerikai film forgatókönyve a maga nemében ugyancsak híresnek számító alapműből, Thomas Harris Vörös sárkány , című regényéből készült. Nem véletlenül sikerült megszereznie a megfilmesítés jogát, alapos előtanulmányokat végzett ebben a műfajban. 0 írta és rendezte — a legelső nagyobb megbízatásaként — a hetvenes évek közepén a Starsky és Hutch-ot, ezt követte a Police story első hat része, majd a hazánkban videoforgalmazásban hozzáférhető Kegyetlen utcák című munka. Az 1985-ben született mozidarab nem tartozik az átlagos zsarufilmek sorába. Köszönhető ez az alapműnek is, amelyről Mann úgy nyilatkozott, hogy a legjobb, legizgalmasabb, legeredetibb bűnügyi regény azok között, melyekkel valaha is'találkozott. — Három tényezőt keresek, amikor egy anyagot olvasok — nyilatkozta a rendező. Intenzitást, erőt és intelligénciát. A Vörös sárkány, úgy tűnik, nem nélkülözi egyiket sem. Átütő Az embervadász sikerét alighanem a ma divatosnak számító tényezőnek: az intellektuális izgalmakkal telített, különlegesen nagy vérfürdőnek köszönhette. Főszereplője nemcsak különlegesen sok vért ont, hanem ezt különleges kegyetlenséggel is teszi. A produkció nézője ennek köszönhetően aztán nemcsak a vér meglehetősen mindennapi látványával, hanem szellemes nyomozói mutatványokkal is szórakoztathatja magát. A könyv érdeme az a jól bevált „csavar”, hogy nemcsak a gyilkos, hanem üldözője is megszállott. Persze csak annyira, hogy azért a néző szimpátiáját ne veszítse el. (A főszerepet kitűnően alakító William Petersen a közelmúltban látható volt az Élni és meghalni című, elegáns amerikai krimiben is.) Az embervadászban egy olyan figurát kelt életre, aki már több éve levonult a pályáról. Régi kollégái kérésére kifejezetten erre a feladatra tér vissza az FBI kötelékeibe. E különlegesen nehéz, képességét alakésésért? Van valamilyen garancia, megállapodás arra, mennyi idő alatt kell a pénznek eljutni a szállítóhoz, és amennyiben késik, ki fizet ezért? Fordított esetben ugyanis — amikor a banknak van követelése a vállalattal szemben — súlyos késedelmi kamatokat kell leróni. B. E.: Erre azért nem tudok válaszolni, mert minden konkrét hibánál tisztázni kellene, ki volt a vétkes. Túl sokan vannak a láncban a vevőtől a postán át a számlavezetőig. Hajlok arra, hogy korrekt dolog lenne: viselje a veszteséget az a bank vagy szervezet, ahol a mulasztás tetten érhető. B. F.: A fizetési megállapodásnak elvileg szerepelnie kell a külkereskedelmi vállalattal kötött szerződésben. Egyébként van ilyesmire példa. Egyik megyei vállalatunk nem kapta meg a megállapodás szerinti határidőre a pénzét, fogta a szerződést, és benyújtotta követelését a külkereskedelmi partnerrel szemben. Az pedig ki is fizette a késedelmi kamatokat. Nyilván nála volt az összeg, különben továbbadta volna a követelést a banknak. B. E.: De ne felejtse el, hogy az 50- 60 napos átfutásban benne van a vevő által vállalt fizetési határidő is. A banki ügymenet ennél sokkal kevesebb időt vesz igénybe. Azt nem tudom, hogy a Bácshús esetében miért telt hat munkanapba, amíg a Terimpexnek átutalták az összeget, ez derül ki ugyanis a kapott tájékoztatásból. M. A.: Ezt az ügymenetet nem lehet valahogy meggyorsítani? B. E.: Akkor lehetne, ha olyan fejlett technikával rendelkeznénk, mint a nyugati bankok. Ha rá lenne kapcsolva a banki számviteli rendszerre a vállalati számviteli rendszer is, a szállítónak gyakorlatilag ugyanazon a napon meg kellene kapnia a pénzt, amikor a vevő indította. M. A.: Tehát egyetlen nap alatt? B. E.: Úgy van, de hol vagyunk mi még ettől! A banktechnika ma — ha három pénzintézet van a láncban — legalább hat napot vesz igénybe. Optimális esetben! .Vagyis akkor, ha mindenki azonnal intézkedik. M. A.: Javíthat a helyzeten, ha jövőre bekapcsolódnak az üzletbe a kereskedelmi bankok? B. F.: A technikai részen. Két nappal rövidülne a futamidő, mert egy bank kiesik. B. E.: A devizadecentralizálásnak is az lenne a lényege, hogy ott szülessenek a döntések, ahol valóban látják az eseményeket. De nem kellene ettől csodát várni. A kifogásolt újságcikk úgy állította be a dolgot, mintha a pöffeszkedő bank azt csinálhatna a vállalatokkal, amit akar, mintha teljesen kényérekedvére, és nem szigorú ügyrend szerint működne. De majd üt az igazság órája, vége a devizamonopóliumnak! Csak éppen, semmiféle csoda nem történik. Mert ha a gazdaság rossz, a tőke nem termel jövedelmet, nincsenek valódi tulajdonosok, akkor decentralizálhatunk, amennyit akarunk. Odaadhatja a bank a valutát annak, akinek akarja, mégsem javul semmi. Az alapvető baj ez, az összes többi csak másodlagos. Magyar Ágnes a közös vagyon? Amikor az „előre” visszafelé van A legutóbbi országgyűlés jóváhagyta a szövetkezeti törvény módosításának javaslatát Amennyiben a végrehajtási utasítás valóban elősegíti az elképzelések megvalósítását, ez a változás jelentős fordulatot hozhat az ipari szövetkezetek életében. Mondhatnánk, ezekkel a vívmányokkal egy lépést tehetnek előre a szövetkezeti mozgalom, illetve a szabad vállalkozás makacs hívei. Az igazság azonban az, hogy ez az „előre” ebben az esetben visszafelé van. Miért volt szükség a törvény módosítására, mit tartalmaznak a változások, mire jó ez és kinek? Minderről Nusser Elemérrel, a Bács-Kiskun megyei ipari szövetkezetek szövetsége (Kiszöv) elnökével és Gaál József titkárhelyettessel beszélgettünk. — Az ipari szövetkezeteket vállalkozó kedvű iparosok, a saját belátásuk szerint, szabad akaratukból alakították, alakítják. Az ilyen önkéntes szerveződések csakis demokratikus alapokon jöhetnek létre. Most mégis miért van szükség ezek demokratizálására ? — Több kistőke összevonása, annak hatékony működtetése, megsokszorozása, a bővített újratermelés feltételeinek megteremtése: ezek voltak az ipari szövetkezeti mozgalom elindításának alapvető céljai. A magyarországi gyakorlat annyiban eltért az általánostól, hogy itt nem a termelési technika korszerűsítésének szándéka, hanem inkább a kézműipar átmentése volt az összefogás egyik motívuma. De mindenképpen külső beavatkozás nélkül jöttek létre hazánkban is ezek a kis gazdasági szervezetek, zömében az ötvenes években. A közös munkára vállalkozók adták össze az induló vagyont, amit a saját munkájukkal gyarapítónak. Kezdetben szabadon, a maguk választotta módon alakították belső életüket. Az idők során azonban fokozatosan elveszítették lehetőségeiket erre, a különböző központi intézkedések egyre szűkebb keretek közé, egyre kisebb területre szorították szabadságukat. A szövetkezeti mozgalmi jelleg már legfeljebb csak a kulturális, szociális, sportszervező tevékenységükben volt fellelhető. A leghúsbavágóbb visszalépést annak idején az a hivatalos deklarációjelentette, miszerint a szövetkezeti vagyon oszthatatlan ... — Ezt nevezik a szövetkezeti tulajdon államosításának? t, — Igen, bár ez az elnevezés az utóbbi időben terjedt el. — Mi történt azután, hogy a hatalom teljesen önkényesen eldöntötte: mostantól kezdve a tagok által összeadott és gyarapított vagyon személy szerint nem a tagoké, hanem „a” szövetkezeté? .—Közvetlenül nem a döntésnek lettek negatív következményei, hanem az e szerint az alapelv szerint alkotott jogszabályoknak. 1968-posan próbára tevő munka nem kevesebb, mint egy őrült gyilkos törbecsalogatása, ami csak úgy lehetséges, ha a nyomozónak sikerül kifürkésznie az elmebeteg indítékait. Ehhez pedig meg is kell „tanulnia” gondolkodásmódját, rá kell éreznie az ölés szenvedélyének mozgatórugóira. Amikor pedig a nyomozó a gyilkos szenvedélyeit tökéletesen érti, nem sok választja el attól, hogy meg is értse... A szuperfelügyelöt a nem mindennapi lélektani hadviselésben persze a számítógépek, az elektronmikroszkópok is segítik. Aki olvasta a regényt, az a film képsorait nézve időnként bizony unhatja magát, ám Az embervadász a „profi” amerikai mozikrimik között — a kiemelkedő színészi alakításoknak is köszönhetően — az igényesebbek közé tartozik. K. J. tói a vállalati szabályozást kiterjesztették a szövetkezetekre is. Ugyanazok a korlátozások vonatkoztak rájuk, ugyanazok az elvonások sújtották őket. így a szövetkezeti tag érdekeltsége a termelésben, gazdálkodásban teljesen elveszett. Hiszen már semmit sem számított, hogy annak idején mekkora vagyonnal lépett a szövetkezetbe: attól neki se több, se kevesebb nem lett a jövedelme. Az sem érdekelte többé, hogy a közösbe vitt tőkéje hogyan hasznosul, hiszen a jövedelmét nem ez, de jószerint nem is az határozta meg, hogyan dolgozott. Mindez a szabályozók függvénye volt. így vált a tagok viszonya a saját szövetkezetükhöz bérmunkás viszonnyá. A korláto’ zó, elvonó szabályozókkal együtt nehezítette^ akadályozta a termelést, a gazdálkodást. — Érdekképviseleti szerveik nem tudták ezt megakadályozni? — Nemcsak hogy abban nem döntöttek önállóan szövetkezeteink, hogy akamak-e az Okiszhoz, illetve a Kiszövhöz tartozni — ez kötelező Volt számukra —, de még azt is j}énzügyminiszferi rendelet írta elő; hogy-mennyi hozzájárulást fizessenek.~Xz érdekképviseleti szervek pedig a legfelsőbb irányítás részeivé, a központi akarat közvetítőivé váltak. Két-három évvel ezelőtt, az Okisz IX. kongresszusának előkészítése során már igen erőteljesen érződött az igény a változásra. A kongresszusi határozatok meg is valósítottak ebből valamennyit. Átalakult az érdekképviseleti szerepkör, annak a magától értetődő kívánságnak megfelelően, hogy valóban a szövetkezetek, illetve a tagok érdekeit képviseljék az erre hivatott szervezetek. Ennek gondolatában választottak a megyei szövetségek elnökének gyakorló szövetkezeti elnököket, akik a saját bőrükön tapasztalják a gondokat, bajokat. A Kiszöv-apparátusok alapvető feladata pedig közreműködni az ipari szövetkezetek legfelsőbb fórumainak döntés-előkészítésében, a döntések végrehajtásában. Most már a szövetkezetek maguk határoznak arról, akarnak-e az érdekképviselethez tartozni, a befizetés összegét pedig a szövetkezeti tanács állapítja meg. — Más téren is történtek változások? — 1982-től a jogszabályok lehetővé tették a kisszövetkezetek alakítását. Rájuk kedvezőbb szabályozók vonatkoztak: alacsonyabb adót fizettek, bérgazdálkodásuk kötetlen volt, előnyösebb lehetőségeik voltak a termelés fejlesztésére. Igaz, hogy az egyenlőtlen versenyfeltételekkel meg is osztották az ipari szövetkezeti tábort, de az eltelt hét esztendő alatt egyfajta értékelési alapot adtak, a vállalkozói típusú, részben a piacra orientált gazdálkodószervezetek 1 modelljét alakították ki. — Azóta tudjuk: a versenysemlegesség megteremtésének égisze alatt egyrészt megnyirbálták a kisszövetkezetek lehetőségeit, másrészt valamelyest liberalizálták a hagyományos szövetkezetekét — így a feszítő ellentmondások nagy része megszűnt, a szövetkezeti mozgalomban már nem teszünk különbséget a kis- és a hagyományos szövetkezetek között. A múlt év eleje óta érvényben levő társasági törvény és a most elfogadott átalakulási törvény azonban újább differenciálódásokat idézhet elő a versenyfeltételekben. A gazdasági társaságok működésének elvi alapja a vagyoni érdekeltség, ami a tagokat a nyereség, a vagyon növelésére, illetve arra készteti, hogy ne a bankba tegyék, hanem a termelésbe fektessék tőkéjüket. Nos, ezt az érdekeltséget kívánjuk megteremteni a szövetkezetekben. — Illetve: újrateremtem! Hiszen a szövetkezeti mozgalom ezt már kitalálta egyszer! — De most mások a körülmények. Az alapító tagok közül, akik annak idején a közösbe adták tőkéjüket, már kevesen dolgoznak, az újak viszont vagyon nélkül léptek be. Az 1982 után alakult kisszövetkezetekben pedig az eddigi elveknek megfelelően megismétlődött az a helyzet, amit a szövetkezeti közös vagyon államosításának neveznek. Ezért volt szükség a törvény módosítására, ami szerint az 1982 után alakult kisszövetkezetekben a teljes vagyon, a régi szövetkezetekben pedig a közös vagyon ötven százaléka felosztható, bevonható a tagi érdekeltségbe. A tagok a saját tőkéjük arányában részesednek az osztalékból. Ez egyrészt arra ösztönzi őket, hogy beleszóljanak a termelésbe, gazdálkodásba, másrészt, hogy minél többet és jobban dolgozzanak, hiszen ettől függ a részesedésük öszszege. Nem kis pénzekről van szó, ezek után azonban várhatóan nem személyi jövedelemadót, hanem úgynevezett forrásadót kell majd fizetni, ami egységesen húsz százalék. Ez a részesedési rendszer ugyanakkor arra is készteti a tagokat, hogy pénzüket a termelésbe invesztálják. — Csakhogy a bankban 18-20 százalékot kamatozik a tőkéjük, s ezért a kisujjukat sem mozdítják. Ma viszont Magyarországon nincs olyan termelőtevékenység, amelyik ekkora nyereséget hozna! —1 Éppen ezért alapos, nagyon pontos számításoknak kell megelőznie annak eldöntését, hogy mekkora legyen az a vagyonrész, amit úgymond megnevesítenek, azaz, bevonnak a személyes érdekeltségbe. A kecskeméti Épszisz ehhez készített egy számitógépes programot, amit az ország valamennyi ipari szövetkezetében jól hasznosithatnak. — A várható változások véget vetnek-e annak a méltánytalanságnak, miszerint a kisszövetkezeti tagoknak a fizetésükből kell finanszír ózni ok a szövetkezet veszteségét? — Igen, de még nem tudjuk pontosan, hogyan. Nem világos még az sem, hogy a szövetkezeti veszteséget a felosztható vagyonrészből kell-e fedezni? Azt sem tudjuk, hogy az oszthatatlan rész az esetleges felszámolás esetén kire száll: az érdekképviseleti szervezetre, vagy valamiféle elkülönített alapba kerül? Az ilyen és hasonló kérdésekről még folyik a vita. — Nem becsülöm le ezeket a változásokat. Az igazságtalan ellentmondások különösen az utóbbi időben nagyon nagy feszültségeket idéztek elő a szövetkezetekben, számukra megváltás lesz, hogy ezek egy részétől megszabadulnak. Mégis: csak félsikeraek érzem ezeket a vívmányokat. Kezdve azon, hogy a régi szövetkezetekben a közös vagyonnak miért csak az ötven százaléka osztható...? — Hadd hivatkozzam Köveskutj Lajosra, az Okisz elnökére, aki egy hasonló kérdésre Willy Brandt magyarországi nyilatkozatából idézett: „Nem engedhető meg, hogy egy elképzelés kudarcot valljon azért, mert a második és a harmadik lépést az első előtt akarjuk megtenni.” Almási Márta „Pöffeszkedés” helyett Enyém, tiéd — kié
