Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
1989. április 8. • PETŐFI NEPE • 5 Költészet napja, 1989 Inter arma silent musae, azaz az egyik legismertebb latin mondás szerint háborúban hallgatnak a múzsák. Mint minden közmondásnak, ennek is van fonákja, és hosszan lehetne sorolni az ellenpéldákat csak a magyar művelődéstörténetből is, a még latin nyelven író Janus Pannoni- ustól Balassi Bálinton, Petőfi Sándoron át Radnóti Miklósig. Háborúban, fegyverek közt sem hallgatnak feltétlenül a múzsák, sőt, legalább ugyanannyi a példa arra, hogy békében hallgatnak el, akkor apad el az ihlet, akkor forrad az érvényes szó a költő ajkára. Háborúban igazából nem is a múzsák hallgatnak, hanem az olvasók, azazhogy nem tudják tenni azt, ami a dolguk: nem tudnak olvasni, mert nincsenek arra alkalmas helyzetben. S mi van ma Magyarországon 1 Hiszen ha figyelmesen körülnézünk, mintha hallgatnának a múzsák. Háború volna? Nem hallatszik, szerencsére, a' fegyvercsörgés zaja. Akkor meg ájult béke volna? Tudjuk, az sincs, szerencsére. Nincs béke, mert éles politikai harc folyik, amelyben végső soron mindenki egyet szeretne: felvirágoztatni az országot, de a nagy bajból odáig vezető utat sokan sokféleképp gondolják megvalósíthatónak. Eles politikai harc folyik, s egyre inkább a politika eszközeivel. Ezek egyikeként meg kell említeni a költészetet is, a magyar hagyományok tapasztalatával nem is a legutolsók között, de semmiképpen sem meghatározóként., A költészet akkor lép — nálunk szinte szükségszerűen — a politika helyére, ha nem lehet közvetlenül politizálni. Ilyenkor érzi a politikai hatalom a cenzúra szükségességét, s ilyenkor válhat egyetlen védtelen vers is hol vízválasztóvá, hol a megtorlás ürügyévé. Benjámin Lászlónak talán legnagyobb verse, a Vérző zászlók alatt, negyedszázada, első megjelenésekor még azon nyomban elítéltetett hibás nézetei miatt, hogy aztán alig három esztendő múltán már a Hét évszázad legszebb magyar versei között kapjon helyet. Nagy Gáspár verse 1986 nyarán még botránykő volt, s nemcsak szerkesztők rúgattak ki és kaptak fegyelmit, de a közlő lap is megszűnt gyakorlatilag létezni — s ma már csak néhány versbarát figyelne fel rá. Sokkal hosszabb időt, több mint három évtizedet kellett várnia Illyés Gyula 1952- ben írott, s először éppen 1956 őszén megjelent művének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek, amely újólag csak 1986- ban vált olvashatóvá. A versek kibírták, a költők is, mi olvasók is, mégis szegényebbek lettünk, mert olyan szabadságban éltünk, ahol nem mondhattuk el az egy mondatot a zsarnokságról. A politikai harcnak ma sokkal inkább van szüksége az állam-, a jog-, a politikatudományokra, mint a költészetre. De mindezek a tudományok tudják, érzik, genezisükben és történetükben őrzik mindazt, amit a költészettől, a művészettől kapták és kapnak folyamatosan. A költészet előőrs volt mindig az utóbbi négy évtizedben is, s mondta a mondha- tatlant, azt is, amit civil szóval soha nem lehet igazán kimondani, csak költőivel, a világ elgör- bíthetetlen gyémánttengelyére függesztve figyelő szemünket, hogy átmenekíthessük „a Szerelmet a túlsó partra”; s mondta azt is, amit a mindenkori napi politika nem engedett civil szóval mondani, sőt sokszor még költőivel sem. A tudományok tudják és érzik ezt az igazságot, a gyakorló politika azonban már kevésbé „emlékszik rá”. Vagy azért kényelmetlen számára, mert még jó fél esztendeje is harcban állt ezzel a költészettel, vagy azért, mert ha az úttörő érdemekre mutatna rá, ő maga csak követő lehetne. De hát az emberiség értelmes egye- dei mindig követői voltak annak a néhánynak, aki kimondta az igazságot, s aki annak szellemében próbált cselekedni. A költészet azonban régi igazságainak fényében nerp pihenhet meg, félre sem vonulhat, mondván, megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Továbbra is tennie kell a dolgát, megfogalmazni azt, ami ma mopdhatatlan. S én úgy látom, tüdja és teszi is ezt mai nap is a magyar költészet. Majd egy boldogabb korból, mondjuk az új évezred hajnalából visszatekintve pontosabban fogjuk látni a nyolcvanas évek végének magyar líráját, s annak igazi értékeit, de az már most is látható, hogy nem a meghátrálás, nem a megalkuvás, hanem a szembenézés költészete ez. Az olvasó azonban nem ér rá ezt észlelni. Nem ér rá verset olvasni, mert a politikát olvassa, az országgyűlési tudósításokat, a pártprogramokat, a tüntetések petícióit. S ez természetes is. De soha ne feledjük, hogy Petőfi és kortársai számára a Tizenkét pont és a Talpra magyar együtt és egyszerre jelentette a megújulást, a forradalmat. Az utca embere tudta vagy legálábbis érezte a maroknyi magyar értelmiség, meghatározó szerepét a megújulásban, és büszke volt rájuk. S talán hálából is: olvasta őket. Nem a/politika helyett, azzal együtt. Ebben is tanulhatunk elődeinktől. Ha például ma valaki pontosan le tudná kottázni azokat a dallamokat, amelyek meghatározzák 1989 közhangulatát, s az eredményt egybevetné húsz-harminc év magyar lírájának dallamaival, az eredmény meglepő azonösságot-hasonló- ságot mutatna. A magyar költészet — ellentétben a nem művészi megszólalásokkal '— azt mondta, ami volt, azt látta előre, ami ma van. Nem elismerés jár ezért: ez volt a dolga. S ha tette a dolgát — és tette A-,' akkor annyi azért kijár neki is, hogy beépülhessen a nemzeti köztudatba. Vagyis: váljunk olvasóivá a mai magyar költészétnek. Azért is, mert így a mai Magyarországot jobban meg tudjuk érteni. . Vasy Géza Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog,' ríem lógok a mesék tején, nörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. JÓZSEF ATTILA: Ars Poetica Én túllépek e mai kocsmán, ag értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány . módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se. szolgálok aljas, • m nyomorító hatalmakat. Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom he pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón e század: rárh gondol, szántván, a paraszt engem sejdít a munkás teste kél merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözőit. S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, , fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit.. Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen.. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szeretprtf},. BUDA FERENC: Falak könyve 1957/ — részlet — I. Kiskésemmel korunk földjébe ások — gyökeret vert a dudvás félelem. Futószalagon szerelt tárgyalások gépcsarnoka a tárgyalóterem. Fék csikorog, kiszáll ajcét detektív: „X. Y. itthon van? Jön. v'elünk!" — . s a zöld ügyész előtt a ferde, fiktív . vádak ellen hiába átívelünk. Dagadnak már a hűs fogházfalak — alul a fém, felül a rossz salak —, s torkukba hűl a tiszta szó rekedten. Dehát sebaj, a búza majd kinő, s asztalhoz ül az ítélő idő i a földgolyónyi tárgyalóteremben. II. Az ember olykor úgy tud vágyakozni, hogy égetőbben már nem is lehet. Minden csak bánatát képes fokozni, s fájó filmszalag lesz a képzelet. Emlékezéssel szívig megrakodva a kinti gerlebúgást hallgatom. Hamuvqhull a hitvány cigaretta. Aléltató fény ül az ablakon. Falak ellen nincs eszköz védelemre — szívom a kéklő füstöt émelyegve, szétfoszlik az, akár a tűnt öröm, s szálanként hull, fogyatkozik reményem. De tűrni kell most könny nélkül, keményen, S kurta csikkel ujjam pörkölöm. 9 Bodor Miklós (Kiskunhalas): A bugaci ösborpkásban PINTÉR LAJOS: Ezredfordulón az ének Hóvirág és téltemető, mondjátok, mit hoz a holnap? Gyöngyvirág, ködvirág, a kérdés ez: és mit hozunk holnapra? Hóvirág és téltemető?. Gyöngyvirág? Ködvirág? mit hozunk mi napvilágra? Mit hozunk mi a holnapra? Ezredfordulón az ének. Ezredfordulóponton az ének. 9 klossy Irén (Baja): Part RAFF AI SAROLTA: Csak a fegyelmet ismerem Állj fel — mondják, és én felállók szépen. Leülhetsz r— hallom, s leereszkedem. Csak kezem lázad. Döntetlen után távolodnak el egymástól ily lassan a küzdőtársak, s torkukig betelvén, amint eloldalogna tőlem tenyerem — | vonszolódnék utána babonásan. Állj fel — mondják. És én felállók szépen. Leülhetsz — hdllom s letelepedem. Hallom. . .•* i . Csak a fegyelmet ismerem. Hogyha felállók: állni kényszerültem. És hogyha mégsem: letelepedem. Átlátszó, vastag, göbfejű nagy búra- íiveg alatt. Sajtsárgán, süketen. Nem üdvözülten, csupán érettsárgán: alávalóan, bölcsen, süketen. 9 Szol Iá th Katalin (Kecskemét): Repülés KÖNYVESPOLC Verssé lett érzés és gondolat A zongoraművészként ismert - Kecskeméten a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet adjunktusaként is tevékenykedő tój Szabó Orsolya az idei költészet napján egy (első) verseskötet szerzőjeként is bemutatkozik az olvasóknak. A napokban megjelent, a legutóbbi esztendők termését tartalmazó kis kötet árról vall; hogy szerzője számára a nyelv legalább olyan árnyalat- gazdag kifejezőeszköz, mint a zene. Míg azonban a zenél előadóművészként interpretálja, nyelvét, illetve - zenei tevékenységéhez sok szállal kötődő — nyelvi zenéjét maga teremti meg. A többségükben rövid, tömör versek az alkotói Személyiség olyan tulajdonságairól — elemző intellektuaKtásáról, érzékenységéről, szenvcdélyességröl, az összegzésre és pontosságra való törekvésről, az esztétikai és főként erkölcsi értékekhez való ragaszkodásról — tudósítanak, melyek az előadóművész, a zenepedagógus Szabó Orsolya jellemzői is. Versei egyik - " mennyiségileg jelentős — csoportjának középpontjában a „lírái én”, egyidejűleg pedig a nyelv felfedezése: a szavakra találás már-már érzéki öröme áll. Egyes szám első személyé költeményei gyakran klasszikus állapotleírással kezdődnek: „Ülök szótlanul... szótalan. /Képlékeny állapotban mozog /fejemben sok gondolat.” A naplóírás spontaneitásával indító polémiáiban aztán úgyszólván minden megérintett érzésés gondolat verssé lesz. A költemények másik vonulata arról a tényről árulkodik, hogy szerzőjük számára a nyelv, határaival még korántsem zárgl le a világ, sőt mintha a szavak csak (segéd) eszközök lennének ennek a világnak” felderité- . seben. A versírás folyamatában - akarva, akaratlanul tökéletes stílus- és arányér- zékü előadóművészként, sőt lényeglátásban és lájtatasbán gyakorlott zenepedagógusként is jelen van. A gondolatot erősítő, érzé- kííő ritmikus „ráolvasások” már öntörvényű poémaként arról a „gyönyörű önfejlesztő és öngerjesztő’” folyamatról is szólnak, melyben az instrukció egyidejűSzabó Orsolya Magán hangzóim leg oda- és visszahat. Magukkal'sodró nyelvi és zenei, különleges ritmikaiját .tékái lényeges részét képezik alkotásmódjának, egyéni hangjának,.mellyel meghatározza, leírja a világot, benne magát, a kettő összességében pedig a vers működését. ' A megjelenési formájában is igényes kötet gazdag (a hazai nyilvánosság előtt ismeretlen, korábban csak Olaszországban bemutatott), inspirációként a versekben ismegjelenő grafikai anyag a Szabó Orsolya édesapjának: a tavaly elhunyt Szabó István Ybl-dijas építőművésznek a munkája. Károlyi Júlia SZABÓ ORSOLYA: Zene Hallgasd, hallgasd.. :.ez a Zene. .Lassan. vele együtt, dobog , , önritmusú szived, rajtad áramlik át lüktetése, beléd vési átlényegült szavát a Zeneszó ereje. •-Dallamok beszédes légzése, érzelmek szótlan rezdülése, drámai lendület égberánló rugója feszit belül Világzene! Lelkiállapotok gazdag hulláma, harmóniák vándorlása, kisiklott tántorulások gesztuserejű indulata Te vagy az. Zene! Ritmuskarod ölelön tart fogva, bejárom az ismeretlent, zuhanórepüléssel lelki Himalájám csúcsát Veled, varázserös változás Zene, emberiség igazi fegyvere! Napként világíts belénk, járd át a világot, hogy a zene napvilága, á világnap zenéje., a v ilágzene napján szóimon mindenkit éltető vértedbe!
