Petőfi Népe, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-11 / 60. szám

/ 1989. március 11. • PETŐFI NÉPE • 5 ÖNÁLLÓ LESZ A KECSKEMÉTI MŰTEREM • • Ösztöndíj — új támogatókkal Fesztiválok, megrendelések, új rajzfilmek Harminchat egyedi és reklámfilm, televíziós sorozat, összesen 190percnyi rajzfilm készült tavaly a Pannónia FihnváUalat- kecskeméti műtermében. Az árbevétel meghaladta a 23 milliót, a nyereség pedig az egymillió forintot. Több kiemelkedő nemzetközi fesztiválra ne­vezték a kecskeméti animációs produkciókat, s több rangos díjat nyertek a műterem alkotói az elmúlt esztendőben is. Rajzfilmes körökben jelentős visszhang­ja volt határainkon túl is a tavaly megrendezett II. Kecskeméti Animációs Filmszemlének. — Szakmai si­kerek, nyereséges gazdálkodás. Mindezekhez a jövőben is adottak lesznek a feltételek? Várhatók-e jelentősebb változások? Hogyan alakulnak az idei tervek?—Ezek­kel a kérdésekkel kerestük fel a kecskeméti műterem vezetőjét, Mikulás Ferencet. — A tavalyihoz hasonló árbevé­telt tervezünk. Igaz, az arányok várhatóan módosulnak: több kül­földi bérmunkára, több reklám­film készítésére vállalkozunk az idén. És több koprodukcióra. — Külföldi cégekkel? — Igen. Például a krakkói stúdi­óval közösen készül majd az Ajtó című sorozatunk. Hasonló együtt­működési szerződésről tárgyalunk pozsonyi és észt rajzfilmesekkel is. Az idei év egyik nagyon fontos fel­adata lesz annak előkészítés?, hogy 1990-től önálló gazdálkodást folytathassunk. — A kecskeméti műterem kiválik a Pannónia Film vállalatból? — Ez az elképzelésünk. S ezzel együtt egy kft. létrehozását tervez­zük külföldi és hazai partnerekkel. Közöttük a filmvállalattal. Tisztá­ban vagyunk azzal, hogy az önál­lóság jóval nagyobb felelősséggel jár, de ez a jövő útja. Addig persze, még több technikai, szervezeti kér­désben kell döntenünk. — A műterem nemzetközi ösz­töndíjrendszere változik? — E célra három éven át kap­tunk támogatást a Soros Alapít­ványtól. Ez most megszűnt, sike­rült azonban új támogatókat talál­• Horváth Mária: Ajtó (sorozat). ni: a minisztérium filmfőigazgató­sága, a megyei és a városi tanács, valamint a Pannónia Filmvállalat ad anyagi segítséget, így az idén is dolgozhatnak külföldi — finn, iz­landi, osztrák fc—v. szakemberek a kecskeméti műteremben. Ahogy tőlünk is utaznak rajzfilmesek kül­földre tapasztalatcserére vagy ta­nítani. A jövő hónapban rendezik 0 Gyulai Líviusz—Szoboszlay Péter: Tinti kalandjai (fent). meg az Oberhäusern Nemzetközi Rövidfilmfesztivált, amelyre Var­ga Márta Aspektus című egyedi alkotását is beválogatták. Szilágyi V. Zoltán Tiszta kép című produk­cióját pedig, a cannes-i fesztiválon vetítik tnajd. — Készülnek új sorozatok, egész estés filmek az idén Kecskeméten? — A televízió megrendelésére, a Magyar népmesék új — immár ne­gyedik —, 13 epizódból álló soro-, zatát forgatjuk. Egyedi filmet több alkotónk is készít, közöttük Szo­boszlay Péter, Szilágyi V. Zoltán, Orosz Andrea, Weisz Béla. Min­denképpen szeretnénk új egész es­tés mozifilmmel is előrukkolni, amennyiben sikerül ehhez megfele­lő anyagi feltételeket teremtenünk. Folytatjuk a kis kentaur, Tinti ka­landjait: újabb 13 részes sorozatra várunk megrendelést a tévjétől. Egyébként arra törekszünk, hogy az itt élők minél jobban megismer­jék a műtermünk munkáit, pro­dukciónkat. Ezt a célt szolgálja március 22-ei rendezvényünk is, a Tudomány és Technika Házában, ahol a tavaly készült filmjeinkből vetítünk válogatást az érdeklődők­nek. Koloh Elek Fogyókúra vagy élveboncolás Amitől 1987-ben mint fantomkép­től rettegtünk, aminek 1988-ban'már láttuk a nagyon is valóságos, ijesztő árnyékát, 1989-re már megérkezett teljes valójában: a pénztelenség góle- me, amely, lám, élő darabokat akar kivágni a kultúra testéből. A napok­ban Pécsett bejelentették, hogy a költségvetés hiányai miatt ijesztően nagy összegeket kívánnak elvonni a színháztól, a szimfonikus zenekartól és a nyári színháztól. Az érintettek azonnal kétségbeesett felhívással fordultak a nyilvánossághoz, és — egyelőre—elérték azt, hogy a tanács bizottságot küldött ki: vizsgálja felül ■a kulturális intézmények költségve­tését. . Pécs ügye nem egyedül álló, sok­kal inkább példaértékű. Mégis, mit lehet tenni — kérdezik ilyenkor a kultúra barátai —, meddig lehet fel­hívásokkal elhárítani a csonkítások veszélyét? Különösen, ha olyan mó­don vezetik elő az operáció szüksé­gességét, hogy ha nem veszik el e területről a pénzt, akkor kevesebb jut az oktatásra. Márpedig ki merné ma azt állítani, hogy az oktatásra nem kellene többet áldozni? Ezt a legszőrösebb szívű közgaszdászok sem vonják kétségbe. Van-e érv, racionális és nem pusz­tán érzelmi indoka annak, hogy megvédelmezzük a kultúra költsége­it? Jelesül nem is a kultúrát általá­ban, hanem a színházat és a zenét, ami leginkább a kultúra luxusának látszik? Azt hiszem, léteznek ilyen érvek, s mindjárt a kiindulópont a legfonto­sabb. Vajon miért a kulturális kiadá­sok felülvizsgálatával kell kezdeni egy ilyen pénzügyi fogyókúrát? Va­jon ugyanolyan alapossággal — kü­lön szakértői bizottságokkal— vizs-' gálják-e a költségvetés minden téte­lét azok, akiknek a szűkös keretek­ből gazdálkodniuk kell? A minap a televízió Kincs ami nincs cimmel so­rozatot mutatott be arról, hogy egyénenként és közösségenként, or­szágosan hogyan pazarolnak el mil- liárdokat energiával, anyaggal, szer­vezetlenséggel, figyelmetlenséggel. Vajon nem kellene-e minden gazdál­kodó egységnek, a tévé riportereinél mégiscsak alaposabban és komo­lyabban, megvizsgálni egy adott me­gye, város, intézmény kiadásainak rovatait, és az összegek indokoltsá­gát? (Közöttük természetesen a kul­turális intézmények kiadásait is.) Dehát miért tartsuk fontosnak a kultúrát? Erre elég sok érv akad a gazdag, igazán piacorientált orszá­gok példatárából is. Lassan közhely­számba megy: a XX. század utolsó harmada közgazdaságilag arról ne­vezetes, hogy a szellemi munka felér­tékelődött a termelésben. S nemcsak a szó szoros éretelmében vett szak­mai tudás, hanem általában a „hu­mán tényező”, ahogy ezt a legjobb kapitalista menedzserek is mondják, és le is vonják énnek megfelelő kö­vetkeztetéseiket. • Lehet-e vitatkozni azon, hogy a színház, a mozi, a zene, az irodalom, a művészetek általában milyen fon­tos eszközei annak, hogy az egyén, a szabad állampolgár, az értékteremtő ember megismerje önmagát, társas’ kapcsolataink természetet, s képes legyen arra az örömre is, amint a művészetekben ráismer emberi ön­magára. Felismerje az emberi termé­szetben és a nemzeti történelemben rejlő olyan összefüggéseket, amelyek hovatovább nélkülözhetetlenek, ha nem akarjuk tovább tűrni azt a kö­zömbösséget, érdektelenséget, amely naponta forintok millióiban mérhe­tő károkat okoz a termelésben. S ez csak az „emberi tényező” egyik, s nem is mindig a legfonto­sabb oldala. A másik: az oktatás, a tanulás, a szakmai felkészülés elen­gedhetetlen része, fontos kiegészítője, helyenként megalapozója mindaz, amit a fiatalság az iskolán kívül kap- (hat). A világ megismerhető (és meg­tanítható) része egyre kevésbé fér a kötelező iskolai oktatás szűkös idő­keretei közé. Regényt olvasni, filmet, színházat nézni, zenét hallgatni ko­rábban is jórészt a tanórákon kívül kellett, de a számítógéppel játszani és programokat csinálni, a hangok, a nyelv, a pszichológiai magatartás- minták szövevényeiben eligazodni is jórészt már csak a kötelező tanórá­kon lehet.' Erre azért is van oly nagy szükség, mert ha az az iskola egységes és általános műveltséget tud adni (mi­lyen jó lenne, ha ezt már maradékta­lanul nyújtaná), akkor azt az egyéni pluszt, azt az egyedi valamit, ami­re az egyes tanulóknak, az egyedi embernek van szüksége, azt éppen az iskolán kívül lehet (kell) megszerez­nie. S ez nemcsak az iskoláskorú gye­rekekre érvényes igazság. Aztán túlhajszolt korunkban az sem lehet mellékes szempont, hogy mikor pihenünk a nyolcórás helyett rendszerint 10—12—14 óráig’tartó műszakok után? S hogy a kikapcso­lódásnak a televízió marad-e az egyetlen lehetséges módja? Egy par­lamenti képviselő, egy vidéki orvos­kar dékánja mondtadegyszer az Or­szággyűlés nyilvánossága előtt: a több emberi szó a gyógyításban a legmegbízhatóbb ellenszere a túlzott gyógyszerfogyasztásnak. Emberi szóra pedig nemcsak a betegnek van szüksége. Ez azt jelenti, hogy akkor minden­honnan el lehet venni pénzt, csak a kultúrától: nem? Valószínűleg ezt senki sem gondolja komolyan. Ha tisztességgel megvizsgáltak minden költségvetési kiadást, és még mindig el kell vonni a kultúrától, akkor sem szabad ezt differenciálás nélkül meg­tenni. Márcsak azért .sem, mert az igényesebb kultúra tud igazán olyan tekintélyt teremteni, amelyik közvet­ve forintot kamatozik. Pécs balettje, zenei élete; egykori .filmfesztiváljai nemzetközi találkozókon hozott már kemény devizát a városnak és az országnak. Csak éppen az így „meg­termelt összeget” nem a kultúra kap­ta kézhez! S végül persze az adott művészeti ágakon belül is lehet takarékoskod-' ni. Egy ilyen pazarlásra berendezke­dett országban néha a művészek sem érzik eléggé, hogy jobb előkészítés­sel, kiérlelt koncepcióval, az ihletre hivatkozó kapkodással szemben itt is nagy összegeket lehet megtakaríta­ni. Nem a nagyvonalúság ellenében, hanem — ahol kell — a nagyvonalú­ság érdekében. Amikor az ősember még alig tu-, dott több élelmet összegyűjteni, mint amit naponta megevett, a fennmara­dó kis szabad idejében már elkezdte díszíteni a tárgyakat, amelyeket na­ponta használt. Azóta eltelt néhány millió év, s jó lenne ezt az őskori tapasztalatot nem elfelejteni. Bernáth László MÁ TYÁS FERENC: KISS BENEDEK: RÓZSA ENDRE: Uj március Ha tüske van szivedben, szórd ki, ne fojtsd el, bátran mondd a szót ki, akárha testvéredre célzód, hol villám dördül, tiszta ég ott derülhet csak, az igaz szándék gyógyítja sebünk, ami fáj még, veled a halottak beszélnek, ha a vádjukat kibeszéled, bíráld a rosszat! — ha bírálod, megváltozhat az alkotmányjog, egy csöppke szivárvány is nyarat csinál, s nyomában kisüt á nap, te alkotsz itt, törvény a hangod, ha lélek húzza a harangot, igaz szavaddal nyiss ablakot, levegőt nem adhat, csak a jog. Nádtetőn moha ül Nádtetőn moha id. Gólyakelep — ; kifaragott bot: űzd a telet! Kfaragott bot — gólyakelep: pörögj a csendülő mohák felett! Gólyakelep, te kifaragott bot — szivünk párnáit porolgatod! Almokat, álmokat kitereget a tavasz — porold csak, gólyakelep! Ver a tenger, ver a falban Szózárlatban, vízhiányban , csapot nyitsz — s a hörgés elered. Fák torkában száraz kortyok ütnek buzgárt: zörgő levelek. Amnesztiát a tengernek! Cső-cellákban csöppnek csöpp kopog. Rügy az ágat leplombálja, gyökérgörcsben akad el a lomb. S ver a tenger, ver a falban: csapot nyitsz — és árja elragad. Dől a zöld a fákból is majd: lombözön tör csóvás kutakat! (1980) A | sötétben elcsúszott, beletenye- relt a sárba, amely maraszta- lóan tapadt bakancsára. Nem szitko­zódott. Figyelt. Mintha távot, szintén magányosan, caplatna valaki. Talán csak egy szarvas. Vagy a határőr? Vagy csak hiszi, hogy hall valamit? ' Szive szaporán, mellkasát szétvetni akaró erővel vert. Csönd volt, és tájé­kozódást nem nyújtó sötét, amely vé­delmet, bajt egyként jelentett. Óvato­san feltápászkodott, a közeli fáhozlé- pett, és törzsébe fente a tenyerét. Hi­degen tapadt a sár, durva rücskeivel a fa kérge felhorzsolta a kezét. Egyedül indult el. Félt bárkit tervé­be beavatni. Másik ketten-hárman összefogtak, úgy lopóztak ki a falu­ból, vágtak neki a határnak, a bizony­talannak. Bálint magányos lélek volt. Különösen azóta, hogy tavaly elte­mette a féleségét. Két fia a boldogulás útját követte, annak a boldogulásnak az útját, amit a körülmények kínál­tak, illetve lehetővé tettek. Bálint nem korholta őket, se, szóval, se önmagá- . ban. Ő másban nőtt fel, másként ne­velkedett. Mást látott,- tanult, s csak azt a nyelvet beszélte, amelyen az er­dőszéli fák között is gondolkodott. 1 Ötvenkét évesen döntött. Mire várt volna ott, ahol élt? És mit reméljen onnan, ahová indult? Egyik kérdés sem foglalkoztatta. Nem azért indult el, hogy beletartozzon egy nyelvi kö­zösségbe. Nem azért indult el, hogy ; naponta többet vagy jobbat ehessen. Végül elindult, mert mások is elindul­tak. Ő nehezebben, mint mások, mert ott hagyott sok szivéhez közeli halot­tat a temetőben, amelyre pusztulás vár, még teljesebb enyészet, mint a földben nyugvókra. Hosszan készülő­dött, mert felesége megsüppedt, kicsi fejfás sírjában örök álmát aludta az ö ifjúsága is, amely olyan volt, amilyen, de az ifjúsága volt; küzdelem és re­ménykedés. Teréz mosolya, sötét, sű­rű szemöldöke; sikoltozás, amikor ASPERJÁN GYÖRGY: Temetővel a Ferit, az elsőszülöttet világra vajúdta, némán viselt fájdalma, amikor má­sodszülött vasgyúró Bálint majdnem ötkilóval megérkezett. A szíve soha többé nem vert úgy, mint annak előt­te, kihagyott, ajka szederjes lett, és időről időre mintha elfogyott volna a levegő. Állt Bálint a csUlagtalan, hideg pá­rás éjszakában, az erdőszéli ritkásabb csöndben, és hallgatózott vissza a múltba. Amely oly nehezen engedte, és amely lökte. Mi tartóztatta volna? Talán az, hogy ami részévé vált a szü­lőházból, a múlhatatlan bölcsőt jelen­tő tájból, az eltűnik, illetve felismerhe- tetlepné változik? Látni, miként pusz­tul, ami apja^anyja sorsa volt, ami az ó öröksége lett, ami jövőtlenül is a szívében gyökerezett? Elindulni, neki­vágni a világnak, a testét fedő ruhá- Val, szegényebben, mint a népmesék legkisebb szerencsét próbáló árvája, és ezerszer hitetlenebhül. Állt az erdőszéli sározott csöndben, és ha valaki, ő tudta, sem jóságos ma­nó, sem boszorkány nem zavaija meg, nem segíti, nem áll útjába, mert a me­sék is pusztulnak, vele útra kelnek, vele múlnak. A fiaiból kivesztek vagy ejbújtak szivük legmélyebb zúgába. Ők akcentussal beszélték szüleik nyel­vét,^ Bálint a temetésen látta megrán­szívében dúló hátukat. A könnyük, a sírásuk gyerekkori" volt. A mellettük álló, vá­lasztott két asszony illendő szomorú­sággal viselkedett. Akinek idegen a nyelv, amelyet félje és annak anyja tbeszélt, az nem tud a számára idegen­néma sírgödörnél sírni. Bálint nem haragudott, nem bán­kódott fiai sors-választása miatt. Te- rézzel beszélt arról, hova is kanyaro­dott két gyermekük útja, de Teréz sem ítélkezett. Ami történt, megtörtént, hiszen az egész, ami körbevette őket, megfejthetetlen volt. Nem látszott go­nosznak, mint a mesei gonosz biro­dalma. És nem látszott jóvátehetőnek, hiszen a két fiú úgy indult el szerencsét próbálni, hogy a külső késztetések hajtották őket arra az útra, amely oda vezette őket, ahová jutottak. Bálint nézte felesége szemét, az egyre söté­tebb és riadtabb szemét, a halálféle­lemmel megfestett szemét, és nem szólt, csak kezébe vette Teréz hűvös­ködő kezét: gyöngéden szorongatta, melengette. Nincs már az a kéz. Messzi már a falu is, ahonnan tegnap, mint egy go­nosztevő megszökött. A napfénynél bujkált és (ejtőzött, mintha bűne vol­na. Pedig csak baja van, az a nagy baja, hogy... Mi is az ö baja? Volt elég, számbavette elégszer. Minek új­ra, annyiadszor? El kell indulni, mert közeledik a hajnal, és ki tudja, meny­nyire van még a határ. Csak sejtette az irányt. Neknndult. A kenyér, amit induláskor szelt, már elfogyott. Még az este ivott az egyik útját keresztező patak vizébő- ből. Leguggolt, úgy merte a vizét te­nyerével, és emelte szájához. Amikor a visszahulló csöppeket elnyelte a sod­rás, á kavicsok között meglátta arcát: szemén, bajszán, széles orrán áthul- lámzott a víz, kissé eltorzítva az igazi, tükörből ismert formákat. Bálint caplatott az erdőből kivezető út sarában. Mintha marasztalni akar­ta Volna a táj, a föld. De Bálint ezt csak elnehezedő lábán érezte, nem gondolt sem rá, sem vele. Nem tudta, mi lesz a hátralévő élete, hogyan ala­kul, ami már befejezettnek látszott és látszik. Öreg volt, olyan öreg, mint a temetőjük, amelynek elegyengetett sírjai fölött gabona nő majd, eltüntet­ve a holtak emlékét, egy olyan múltat, amelyben sok volt a könny, de az övé­ké volt, azért feledhetetlen. Otthagyva is ezért hozza, menekíti a szivében. A sáros út murvával, zúzott kővel ágyazott szélesebb útba vezetett. Bá­lint megállt, töprengett, merre vegye az irányt, azután balra fordult. A traktorok járta út hepehupáiban felgyűlt a víz, s mert Bálint nem a lába elé figyelt, hanem előre, a mindent takaró sötétbe, hol ebbe, hol abba a pocsolyába toccsant. Távolról kutya­ugatás hallatszott. Bálint, mint a vészt sejtő vad, megállt, neszeit, újra elin­dult. Hallása olyan éles volt, hogy a legkisebb zaj is azonnal idegsejtjei zegzúgáig jutott. Talán órányi járás után Bálint asz­faltozott útra ért. Keskeny volt az út, mégis aszfaltozott, tehát lakott tele­pülésre vezethetett, s ez rossz jelnek látszott. Bálint tudta, ahol emberek­kel találkozhat, ott kiszámíthatatla­nul érheti a baj. Átvágott az úton, és a szántóföld nehéz talaján próbált cél­jához közeledni. Szakadt róla a víz, de nem állt meg. Pitymallott, s ő szeretett volna már ezen a hajnalon odaát, Magyarorszá­gon lenni. Od^át? Olyan volt ez, mint egy jó-rossz túlvilág, amelybe csak úgy lehet eljutni, ha előtte meghal az ember. Olyan volt az az odaát, mint valami el nem hihető feltámadás. Há­nyán suttogták a faluban, hogy odaát. Suttogták reménnyel, vággyal, értet­lenséggel, és néha, időnként a be nem vallott kitagadottság érzetével, maró fájdalmával. Odaát — mert az ideát, ami szülőföldet, hazát jelentett, bün­tetésnek tetszett. Most ő ment az oda­át irányába, legalábbis abban bízott, hogy arrafelé tájékozódött a sötétben. Meglepően gyorsan világosodott, és Bálint nem tudta, hol van voltakép­pen. Ment és szeretett volna túl lenni valamin, valami vonalon, ami nem létezik, és mégis nagyon valóságos. Szeretett volna túl lenni az ideátot az odaáttól elválasztó vonalon, amit ha­tárnak hívnak. De hogyan fogja felis­merni, sikerült-e ez a vállalkozás. Mi­ből fogja megtudni, hogy az a szántó­föld már nem ez a szántóföld? , Kivilágosodott. Bálint már látott előre is, meg bátra is. Elöl a távolban erdősávot. Jobbra, egészen távol egy házat, tanyát. Balra valami út húzó­dott. Hol van? Melyik ország földjén? Bálint hirtelen elfáradt. Megállt. Mintha Teréz szólt volna hozzá, de tudta, bentről jött a hang. Nem kérde­zett, nem mondott semmit ez a hatig, csak létezett, s ettől volt megnyugtató. Bálint állt, mélyeket lélegzett. Állt egy szántóföld közepén. Bakancsa átá­zott. Lába a. fáradtságtól elbénult. Állt Bálint, s nem tudta, hogy hazája földjén áll, vagy egy másik ország, a nem hivó, nem csábító, de kénytelen­kelletlen befogadó ország földjén. Állt Bálint, körötte nőttön nőtt a mindent élesebbé tevő reggeli világosság. Bá­lint abban reménykedett a megművelt föld láttán, hogy már odaát van. De­hát ahonnan elindult, a földet ott is bevetik, ott is termést várnak tőle. Bizonytalan volt hátr s ezért elindult az erdő irányába, hogy akárhol van is, rejtőzködve kereshesse a bizonyságot.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents