Petőfi Népe, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

6 • PETŐFI NÉPE • 1989. március 15. „MOST JÖTTEM SZIBÉRIÁBÓL, MEGÁLLTAM EGY SÍRKŐ ELŐTT, MELYEN AZT OLVASTAM: ALEXANDR PETROVICS” A Petőfi-expedíciÓ Levelek, viták, vélemények A Petőfi Népében eddig folyamatosan beszámoltunk a nyárra tervezett szibériai expedíció előkészületeiről, miszerint egy kutatócsoport Barguzin- ban exhumálja azt a sírt, ahol vélhetően Petőfi Sándor nyugszik. Ez a tény már önmagában is irritáló, vitatható. Vitatták is ezt az illetékesek. Sokan nem hisznek a szibériai legendában. Mostam cikkünkben igyekszünk sok­rétűen foglalkozni a Petőfi-expedícióval, ezért a szerkesztőségünkbe érke­zett levelekből is idézünk, valamint közreadjuk két nemzetközi hírű szak­ember véleményét. „Végre állást kell foglalni!” Elsőként álljanak itt idézetek abból a hosszú levélből, amit Kis­kőrösön, Petőfi szülőhelyén adott felS. Károly né. Sokák nevében irta le véleményét, korábbi írásainkon felháborodva. „Én is Kiskőrösön születtem. Ott jártam elemibe és polgáriba. Tanáraink szerettették meg velünk Petőfit és költészetét. Tanáraink is, szüléink is Petőfi szellemében ne­veltek. Úgy szerettük és rajong­tunk érte, hogy szinte éreztük, köz­tünk van, velünk játszik, velünk kacag és sír. (...) Tudjuk, hogy Petőfi 1849. július 29-én írta utolsó levelét Tordára feleségének, és 31- én délután 3—4 óra között halt meg. Akkor két nap alatt hogyan ke­rült volna Barguzinba? Talán oda­gyalogolt, hogy ott harcoljon a magyar szabadságért? Netán a griffmadár röpitette oda? Nekünk, magyaroknak nem kell orosz Pet- rovics, nem kell Anna Ivanova Kuznyecova! Mi közünk ehhez? Nekünk a magyar Petőfi kell, Szendrei Júliával. Petőfi itthon, magyar földben nyugszik, felesle­ges őt Szibériában keresni. (...) Minek ez a nagy fölhajtás? Elég oda két ember is ahhoz, hogy azt az esetleg feltételezett sirt kiássa. Mást úgysem találnak, csak láb­szárcsontokat. És ezen idegen csontokat hogyan tudják azonosí­tani Petőfi csontjaival? Sehogy. Vagy talán a nagyságáról? Ráfog­ni lehet, de azonosítani — SOHA! (...) Petőfi azt üzeni az egész ma­gyar nemzethez, ne bolygassák, ne háborgassák! Hagyják őt tovább is békésen pihenni ott, ahol már 140 éve alussza örök álmát, a fehéregy­házi tömegsírban!” Keserű Krisztina Kiskunfélegy­házáról írt: „Nagy érdeklődéssel olvastam a Petőfi-kutató expedícióról Írott cikket. Sajnos én, középiskolás lány, nem sokat tehetek az expedí­ció sikeréért. Ám nagyon remélem, hogy a cikk hatására sok, arra ille­tékes ember megemeli hangját az ellendrukkerek ellen, hiszen ez nem holmi passzió, hanem nemzeti érdek is. Örömömre szolgált, hogy erre a nemes célra a Petőfi Népe szerkesztősége nem sajnálta a he­lyet.” Kiskőrösről kaptuk Istenes Jó­zsef levelét, aki több évtizede fog­lalkozik a nagy költővel, annak életművével. „Harmincöt éves, Petőfi szülő­házában végzett szolgálatom ideje .alatt számtalanszor feltették ne­kem a szóban forgó kérdést, hiszen a költő eltűnése óta szinte a mai napig is legendák szólnak erről. Volt olyan vendégem a szülőház­ban, aki azzal kezdte mondandó­ját: »Most jöttem Szibériából, megálltam egy sírkő előtt, melyen azt olvastam: Alexander Petro- vics.« Nem tudtam ennek ellenke­zőjéről meggyőzni. (.:.) Nekem mindig az volt a véleményem, hogy ebben a kérdésben végre állást kell foglalni. Ássanak csak Morvaiék! Legalább szertefoszlik egy sok év­tizedes legenda.” „Nem hamisítás!” Rákosiné Ács Klára nemzetközi­leg is elismert grafopszichológust kérte fel a Petőfi-bizottság arra, hogy azonosítsa a Svigel Ferenc által megtalált és Szibériából haza­hozott Petőfi-aláírást. A legenda tehát tovább oszolhat, közelebb juthatunk az igazsághoz? Rákosi­né Ács Klára több Petőfi-aláírást vizsgált, nem tudva, hogy melyik a közéjük „csempészett”, sokak által hamisítványnak tekinthető, Szibé­riából származó kézjegy. Mit mond a szakember? — Nem hamisítás! — jelenti ki az eddig inkognitóban dolgozó grafopszichológus. — Az is megál­lapítható, hogy egy lábánál meg­sebzett, tüdőbeteg, elfáradt, szo­morú ember írta alá nevét. A pon- 1 tos analízishez szükséges; hogy is- merjem a korábbi és a fiatalkori aláírásokat. Miután ezek is meg­vannak, megfigyelhetők az azonos írásjelek. Az írás sebessége, a be­tűk formálása is arra utal, hogy eredeti a kézírás. Rákosiné Ács Klára azt is el­mondta, hogy a vélt Petőfi-aláírás- ból megállapítható: szabad ember keze nyomát őrzi, semmi esetre sem bezártét. Sőt, mi több, követ­keztetett arra: a szóban forgó kéz­jegy arról tanúskodik, hogy azt egy olyan ember írta, aki verseket is papírra vetett. Tehát ha Petőfiről van szó, megmaradt a távolban is a lelkűiét, a versíró hajlam, de ko­rántsem olyan a hévvel, hittel és indulattal, mint annak előtte. Egy másik, világszerte ismert szakember, dr. Kiszely István ant­ropológus a barguzini vélt Petőfi- sírral kapcsolatban — latolgatva a vizsgálódás esélyeit — a követke­zőket nyilatkozta a Heves Megyei Népújság munkatársainak: „A csontok soha nem hazud­nak, tengernyi információról árul­kodnak annak, aki értően vallatja őket. Megígérhetem, így hát biz­tos, hogy ott lesznek a július máso­dik felére időzített kihantoláson. Szerencsére nem ismeretlen tere­pen mozgok majd, hiszen tőle dél­re már munkálkodtam. Határo­zottan állítom, hogy nagyon sok függ a leletek állapotától, megtar­tási szintjétől. Ha nem humuszsa­vas a talaj, akkor nem lesz különö­sebb probléma, s egyértelműen ki­deríthető, hogy neves poétánk ma­radványaival szembesülünk-e.” Dr. Kiszely Istvántól hallottuk a legutóbbi Petőfi-bizottság ülésén, hogy ha csak egy százalék esélye van a Petőfi-sír megtalálásának, már akkor is elérte a célját az expe­díció. Ennyivel tartozunk a múlt­nak. Azzal, hogy egy régóta tartó legendának utánajárunk. A téma 1885 óta felszínen van, számos cikk, tanulmány, könyv jelent meg Petőfi halálával kapcsolatosan. Egyébként, há csak „mellékter­mékként” hazahozhatunk néhány pontos dokumentumot, levéltári anyagot a Szovjetunióból — me­lyek nem is Petőfivel kapcsolato­sak —, már az is egyfajta ered­ménynek fogható fel. Itt közös ügyről, közös munkáról van szó. Borzák Tibor PETŐFI SÁNDOR: Az erdélyi hadsereg Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla, Mint egy fehér zászló lengedez; A kivívott diadal utáni Békességnek a jelképe ez. Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjúsága mi, így kísérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai. Két nemzet van egyesülve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, amely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy célt akar? Egy a célunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hördozánk, í S összetörjük, esküszünk piros mély Sebeidre, megcsúfolt hazánk! Küldd elénk, te koronás haramja, Légiónként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestükből építsünk hidat. Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga! A magyar zászló színei Napjaink embere talán el sem tudja képzelni, hogy valamikor, nem is olyan régen, a népeknek nem voltak nemzeti színű zászlóik. Országgá válásukkor ugyanis királyuk lett az államhatalom megtestesítője. Az uralkodó pedig saját színeit, ábrázolásait használta zászló­ján, mint például a francia Bourbonok a liliomot. Minthogy az uralkodónak mint államfőnek a kiemelt szerepe ké­sőbb is megmaradt, túlélte a közép­kort, címere, zászlaja lett az ország fel­ségjelvénye. A zászló egyidős a történelemmel. Nomád szimbólum, a népvándorlás­kor Európát elözönlők harci jelvénye. Kézai Simon, IV. (Kun) László kirá­lyunk (uralkodott: 1272—1290) króni­kása szerint a magyarok turulos zász­lók alatt harcoltak. Később — a Képes Krónika színes illusztrációja tanúsítja :— a királyok és királyi hercegek zászló­in piros-fehér csíkokat vagy zöld ha­lomra ültetett kettős keresztet látunk. A piros-fehér, tehát az Árpád-házi ki­rályi család színe, amelyet egymás alat­ti sávokban — vágásokban — viseltek zászlóikon (és természetesen pecsétjei­ken). A kettős kereszt legkorábbi ábrázó-' lásainkon lebeg, de a XIII. század vége felé már van talapzata, mégpedig a hár­mas ívű zöld halom, amelyet a XIV. századtól már rendszeresen odahelyez­nek a piros háttérben megjelenő fehér kereszt alá, s tulajdonképpen így már össze is állt a három szín. A kereszt töve nyitott, leveles koronából maga­sodik fel. A XVI. század elejére a piros-fehér vágásokhoz, majd később a zöld hár­mas hegyhez érdekes magyarázat kap­csolódott. E szerint az államcímer az országot mint területet szimbolizálja, a négy fehér (ezüst)* vágás pedig az or­szág négy nagy folyóját, a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát. Nincs kizárva, hogy ez.hatott arra, hogy a korábban hétszer vágott pajzs mellett II. Mátyás uralkodása alatt (1608— 1619) feltűnik és évszázadokig haszná­latban marad a nyolcszor vágott válto­zat is. Ez azt jelenti, hogy az addig pirossal kezdődő és fehérrel végződő sávozat helyett pirossal (vörössel) kez­dődő és azzal is végződő csíksor alakult ki, ami így tisztábban ábrázolta a négy folyót. . „ Macedo portugál író, 1687-ben a hármas halmot, amelyen a kereszt áll, Magyarország legnagyobb hegyeiként értelmezi. A XVIII. századtól a Tátrát, a Fátrát és a Mátrát értik a három halom alatt. A magyar zászló zöld sávja azonban valószínűleg nem a hármas halom zöldjéből született. Hogy honnan, azt ma sem tudják pontosan a szakértők. Tény, hogy II. Endre (1205—1235) okiratait már piros-fehér-zöld fonallal fűzték át, és később, a vegyes házbeli és Habsburg-uralkodók idejében e há­romszínű fonal dominált a hivatalos iratokon. E három szín jelképezte tehát Magyarországot. Ezt húzza alá, hogy II. Mátyás koronázásakor Pozsonyban piros-fehér-zöld szövettel vonták be s díszítették azt a fahidat, amely a Szent. Márton (koronázó)-templomból veze­tett ki, továbbá a Szent Mihály-kapu előtti emelvényt és korlátját, ahol a ki­rály letette a hűségesküt. Az első piros-fehér-zöld zászlók azonban csak a XVIII. században je­lennek meg, ám ezeket nem használták rendszeresen, hiszen majd csak az 1848: XXI. törvénycikk mondja ki, hogy a „nemzeti szín és ország címere ősi jogaiba visszaállíttatik”, és elrende­li, hogy „minden középületeknél s köz­intézeteknél minden nyilvános ünne­pek alkalmával, és minden magyar ha­jókon a nemzeti lobogó és ország címe­re használtassék...” Ugyanezt rendeli az 1907 : XXVII. te. a népiskolákra. Ez a honvédségnek és minden magyar ál­lami polgári hatóságnak is a zászlaja. A magyar országgyűlés 1848-ban el­vetette a Habsburgok családi heraldi­káját megtestesítő birodalmi jelvényt. Helyette az első magyar királyi család színeiből az egész nemzet zászlójává vált, történelmi címerrel ékesített triko­lort tette a magyar állam, a magyar nemzet szimbólumává. Csonkaréti Károly • • Ünnepi szemüveg Nem hordok szemüveget, szemem (lekopogom) ép; közel s távol egyaránt jól látok. Mondom én. De hányszor mondták má­sok (míg iQú voltam, gyűjtőne­vük az volt: a felnőttek), hogy rossz szemüvegen nézem a vilá­got! Ez jut eszembe, amikor azt látom, hogy az új és régi szerve­zeteknek és azok tagjainak nem mindegy, kivel ünnepeljék már­cius 15-ét. Már arra is felfigyel­tem, hogyan lett az 1848-as for- radalom és szabadságharc kitö­résének napja,piros betűs ünne­pünk. Az a bizonyos szemüveg, amit hosszú időn keresztül rossznak minősítettek „a fel­nőttek”, Grósz Károlyon és Huszár Istvánon kívül, akik a piros betűs ünnep érdekében az Országgyűlésen felszólaltak, ez­reket, tíz- és százezreket látta­tott mögöttük. Ezek a tömegek az én szemüvegemen át nézve évtizedek óta a legkülönbözőbb módon kifejezték óhajukat, hogy március 15-e piros betűs ünnep legyen, aminek nem le­hetett más oka, mint hogy a tömegek minden egyes tagja év­tizedekig rossz szemüvegen át nézte a világot. Az utóbbi hónapokban azonban megjavulhatott a sze­mem vagy a szemüvegem. Azo- ké meg, akiknek eddig jó volt, mert jó szemüveggel nézték a világot, nyílván elromolhatott, mert újabban egyre inkább egy­formán látunk. Azok a „felnőt­tek”, akik az ifjúság gondos szemvizsgálói voltak, egyszerre csak törölgetni kezdték a saját szemüvegüket, lehelték, tiszto­gatták, s ni csak, mit látnak?! A garázda elemek, akik eddig nem voltak nacionalizmusnak sem híján, s évről évre, úgy- miM^crandalírcceásra -hasjem^s ; tatefifl nemSetr^ünnepüűkét, í eJySrofibfe 'jőgS^és ném^ ' nemzeti identitásból járják vé­gig a forradalom emlékhelyeit, s tűzik hajtókájukra a nemzeti­színű szalagot és a Kossuth- címeres jelvényt. Csakugyan érdekes hát, mi­lyen sokat számít: jó-e a szem­üveg. Habár azt hiszem, a szemüveget a szem teszi, és azt is, hogy jól látunk-e, illetve hogy la lát jól. Most az ifjúság és a felnőttek egyformán jól látnak. S ami ta­lán ennél is fontosabb: minden­ki a saját szemével lát(hat). Ma­ga dönti el: kikkel, hol és ho­gyan kívánja megünnepelni a magyar szabadság napját. Ez óriási eredmény. Leg­alábbis az én szemüvegem at nézve, vagyis az én szemem sze­rint. Boldogság tölt el, látván, hogy március 15-e megünneplé­se immár személyes hazafiúi ér­zelmeire bízatott. Netán éppoly sokfélének látszunk majd ezen a napon, amilyennek más egysze­rűbb napokon? Petőfi Sándor megírta naplójában, hogy a márciusi ifjak hogyan viselked­tek 15-én reggel. Voltak, kik az ifjúság kávéhazában búsan poli­tizáltak, Vasvári Petőfi botjával hadonászott, majd a Bulyovsz- ky és Jókai által szerkesztett proklamációval „lelkesedéssel es a sors iránti bizalommal” TOicntefc vissza a kávéházbar -t r­rAz üM márciusjáQsdeáfésak 'ária"'a’régire, soxanTognak nagyapakorukban is emlékez­ni. S minthogy tudom, hogy a legkeservesebb időszakban, amikor a mainál nagyobb ve­széllyel járt, milyen sokan írtak naplót, bizonyos, hogy 1989. március 15-ének eseményei is rákerülnek 15-én este a magán­történelmeket őrző naplók lap­jaira. Mit jegyeznék a naplómba én? Azt, hogy bár már elmúltam negyven, először láthatom ezt a napot ünnepi szemüvegen ke­resztül. A saját szememmel! Gulay István Spira György JOTTÁNYIT SE A NEGYVENNYOLCBÓL! Gondolat KÖNYVESPOLC Negyven esztendeje kutatja az 1848/49. évi forradalom és szabad­ságharc történetét Spira György, a Történettudományi Intézet főmun­katársa. A negyvennyolcas nemzedék nyomában címmel 1973-ban jelent meg egy tanulmánykötete, utána szü­letett dolgozatait most Jottányit se a negyvennyolcból címmel adta közre, fc kötetben szereplő írásainak többsé­gét napilapok, folyóiratok, gyűjtemé­nyes kötetek már közölték, ezek egy részét most átdolgozott formában je­lentette meg a Gondolat Kiadónál. Tanulmányok, esszék, vitairatok Magyarország 1848-as nagyszabású átalakulásának olyan kérdéseiről, melyeket történetírásunk még nem kellőképpen tisztázott, melyek körül még folyik a vita. A három fejezetre bontott könyv első részében Az úton a forrás- és a torkolatvidék között címmel portré­kat rajzol a szerző Batthyány Lajos­ról, Kossuthról, Jellacicról, képet fest a képviselőház karzatán helyet fogla­ló Petőfiről. A Pillanatfelvételek feje­zet idézi az 1848 júliusának történése­it, szól a magyar hon embercséplő masinájáról, míg az utolsó rész (A gáton) az 1848 nyárutójának ellen- forradalmi suskusát, Perczel Mórnak 1849 tavaszán a délvidéki szerbek megbékítésére irányuló próbálkozá­sait, a Habsburg-abszolutizmus téves megítélését igyekszik tisztázni gazdag tényanyagra épülő, szenvedélyesen vitázó írásaival. K. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents