Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-11 / 36. szám

1989. február 11. • PETŐFI NÉPE • 5

MÓRICZ-ÖSZTÖNDÍJAS

Az emlékek mély világa

Beszélgetés Dobozi Eszterrel

Dobozi Eszter Kecskeméten élő és alkotó költő, tanár, ezt az esztendőt alkotószabadságon tölti. Ez annyit jelent, hogy megkapta a Móricz Zsig- mond-ösztöndíjat és végre jut ideje elmélyülni az őt foglalkoztató kérdésekben. Persze, nem szakított teljesen a tanítással, hiszen hetente többször katedrára lép a Kodály-iskolában, ahol az érettségi előtt álló diákokat nem akarta „cserbenhagyni”.

Hogyan jut hozzá manapság egy költő ' ösztöndíjhoz? — kérdezem Dobozi Esztertől.

— Nem tudom... Én sem először pályáztam, de korábban mindig elutasítottak. Az elmúlt években felhalmozódott bennem a mondanivaló, amiről kiderült, lírai formában nem tudom továbbadni, más műfajt kíván.

— Váltásra készül?

— Igen. Az epikához fordulok és ez bizony másfajta felkészülést igényel. Idő; energia, elmélyülés szükséges hozzá. Az utóbbi időszakban viszont élni is egyre nehezebb volt, nemhogy még a tanítás mellett alkotni, verseket írni. Pályám «kezdetén úgy tűnt, össze tudom egyeztetni ezt a két tevékenységet. Sokáig ebben a hitben éltem, egy darabig sikerült is így dolgoznom. Mindig is sok időt fordítottam az iskolai munkára, a szakkörökre, fakultációra, egyetemi-főiskolai előkészítőkre és természetesen a másnapi órákra is készülni kellett. A pedagógiai fizetésből azonban már-már nem lehetett megélni, ezzel nem mondok újat. Különmunkákat vállaltam, TIT-előadásokat tartottam, bibliográfiákat készítettem. Nem volt ez haszontalan elfoglaltság, de a tulajdonképpeni alkotómunka rovására kezdte egyre inkább kitölteni a szabadidőmet. Lehetetlenné vált a szellemi energiák újratermelése, egyre kevesebbet foglalkozhattam az irodalommal, a versírással.

— Alkotni csak nyugodtan lehet, ez kétségtelen. Az ösztöndíj ezt lehetővé teszi?

— Évekkel ezelőtt már kértem máshonnan is ösztöndíjat, de elutasítottak. Igaz, terveimet jónak találták, viszont indokaik szerint nem állt módjukban támogatni. Kérdésére válaszolva, remélhetőleg az elkövetkezendő időszakban nyugodtan tudok dolgozni.

— Mire kérte az ösztöndíjat?

— Az Élet és Irodalomban olvastam a pályázati felhívást. Eldöntöttem, ismét megpróbálom. Úgy gondoltam, annyival tartozom magamnak, hogy még egyszer szerencsét próbáljak és ezúttal sikerrel jártam. Januártól kapom az ösztöndíjat, egy esztendőn át. Nem nagyon merek nyilatkozni a készülő műről, hiszen még embrionális állapotban van. Annyit elárulhatok, hogy az utóbbi néhány évtized társadalmi folyamatai izgatnak. A történettudósok sokat tettek azért, hogy tisztábban lássunk. Erre éppen a közeli napokból is hozhatnánk példát, az 1956-os események értékelésével kapcsolatban. Úgy érzem, még mindig van feltárni való az eltelt évtizedekből.

— Mégpedig?

— Engem az érdekel, az egyes emberek miként élték át a történelmi folyamatokat, mi történt a tudatukban, hogyan írta be magát a történelem énjük legmélyebb rétegeibe. Ez írói feladat.' A történész feltárhatja, leírhatja az ösz- szefüggéseket, de az élet teljességét az irodalom mutathatjá meg igazán.

— Mégis csak nehéz dolga lehet, hiszen eddig verseket írt, most pedig szakítania kell ezzel a műfajjal!

— Felvillanyoz a feladat, a műfajváltás. Persze verseket továbbra is írok. Bízom abban, hogy a világnak e másfajta megközelítése lírámra, verseimre termékenyítőén hat majd. Szellemi felfrissülést is várok ettől a feladattól.

— A közelmúlt történelmét mi magunk is átéltük, részesei voltunk az eseményeknek. Hogyan magyarázhatja mindezt a tanú, ez esetben Dobozi Eszter?

— Nem csak saját generációm képviseletében szeretnék szólni, írni, hanem az előttünk járók élményvilágába is vissza kell élni magamat. Olyan emberekébe, akik élték ezt a kort, de nem adatott meg számukra, hogy hírt adjanak magukról. Hogy mi lesz, ami ebből új és részben ismeretlen, még számomra is izgalmas az emlékeknek ez a mély világa. Egyelőre tájékozódom! gyűjtöm a megímivalót, próbálom felszínre hozni mindazt, ami az idő süllyesztőjében elmerülni látszik, tehát kérdésére most még nem adhatok választ.

— Könnyen dolgozik?

— Tulajdonképpen csak pár napja élvezem az ösztöndíj előnyeit, ugyanis a félévet be kellett fejezni az iskolában. Beosztom az időmet, előre tervezgetek. Szabadábban gazdálkodhatom a napjaimmal. Eddig nem tehettem meg, hogy a magám ritmusához idomítsam a napi tennivalóimat. Közben tanítok is, de kevesebb óraszámban. Éjszaka írok, amikor elcsöndesül a világ.

— Várható újabb Dobozi-kötet?

Tavaly nyáron összeállítottam a

második vérseskötetemet, melyet a Magvetőnek adtam le. Hogy mikor jelenik meg? Nincsenek nagy reményeim az időpontot illetően. A költőket türelemre intik, ^ok esetben hosszú éveket kell várni, mire napvilágot lát egy-egy kötet. Az évek pedig gyorsan peregnek.

Dobozi Eszter harminchárom esztendős. Kilenc éve tarnt Kecskeméten. Az Egy címmel, a Magvetőnél megjelent könyve volt első verseskötete. Most a másodikra vár. Es végre ösztöndíjat kapott. Nyugodtan, elmélyül- ten dolgozhat és dolgozik is. Borzák Tibor

DOBOZI ESZTER VERSEI

Között

Ahogy a légbuborékok szállnak a hosszú áramlásban, az ó-k és az á-k ahogy megállnak, s szólnak hármas hangzatök, megfénylenek a lét derűjében ...

Ahogyan bársonyozzák az arcodat, s megkarcolják az éleket, döngicsél, zizeg egy-egy szófonat, töredék — amint megzörgeti az ablakok • üvegét — belőled, tudom, áthajol

egy láthatatlan árnyalak, a foghatatlan fogható, a mondhatatlan mondható, a rejtőzetlen rejtező, a nevesincsen létező:

lélek — hol a házad?

Defenzíva

Már dől a hozzád hajló boltozat, és önfényét veszti minden, mi élet, homály hasítja bőrödet, s a bozótosok még visszazengik arcodat, lüktetsz, merülsz meredt vizekbe le, a mélynek partjait épp csak eléred, ritmusod éget, őröl, s megérint, megejt az a belül szédítő alkonyat;

majd eltaszít a képzelet, enged ész, s csak torkolattüzeit érzed, amint vonulnak föl eléd gépágyúi a félelemnek, s a húsodat, a rostokat, a szálakat föltépö kések, karmok, sasok mi kéjjel dolgoznak benned; hiába tűrsz, kiszikkad agyadból mind a gondolat.

Határokig hanyatlasz, „mindig csak határok"-ig, onnan se túl, se innen, határokon állasz, hányadszor is, s hányszor még, mikor már mindent veszítenél, mikor már semmi se fog, semmi se tart, s kilátsz a ringó

tűlevelekre, s szálló kis bolyháiból, remegő fénykévék színeiből kitetszik a megtestesülés igézete, s mikor egyként hirdeti őt szű és a száj, mint ki először születik, tolulsz,'romolsz vissza ide.

„Virginiai holdruta* 60X40 cm. Toiln ji -1968.

• Tegnap nyílt meg a Kiskunhalasi Általános Művelődési Központban Bodor Miklós grafikusművész kiállítása. Képünkön: Virginiai holdruta című toli- rajz.

• Szolláth Katalin kerámiája

KORÁBBI EMLÉKTÚRA: PETŐFI NYOMÁBAN ERDÉLYBEN

Kiskőrösiek az expedícióról

Ötvenezer forintos támogatás

A Petőfi Népe

múlt szombati számában cikket közöltünk a nyárra tervezett szibériai Petőfiexpedícióról, amikor is a költő vélt sírját kívánják exhumálni a barguzini temető- . ben, Morvái Ferenc neves vállalkozó anyagi lámogatá- sával. Az írás megjelenése óta néhá- nyan már elmondtak a véleményüket telefonon — pro és kontra — a máris heves vitát kiváltó sírkihantolással kapcsolatban. Ezúttal nem az olvasók megjegyzéseit gyűjtöttük egybe (szeretnénk azokat is közreadni egy későbbi időpontban, így továbbra is várjuk a leveleket, hozzászólásokat!), hanem megkérdeztük a kiskőrösieket, Petőfi szülőhelyének mai képviselőit.

Dr. Oláh Pál, a kiskőrösi városi tanács elnölce, a Petőfi Sándor Társaság társelnöké a kővetkezőképpen foglalta össze véleményét az expedícióval kapcsolatban:

— Nemcsak a saját nevemben nyilatkozhatok, hiszen a Petőfi Sándor Társaság tagsága is azon az állásponton van, hogy fel kell tárni a barguzini sirt. Akkor is, ha nem a költő földi maradványaira lelnek az expedíció szakemberei. így ic múlt szombati cikkben leírtakkal egyetértek. Hogy mit hoz az exhumálás? Nem lehet jóslatokba bocsátkozni.

— Érdekelne, hogy mit mondanak a kiskőrösiek a Petőfi-expedíció hallatán.

— Ezt a város lakóitól kellene megkérdeznie. Annyi bizonyos, megoszlanak a vélemények. Sokan annak örülnének, ha nem derülne ki, hogy valóban Petőfit temették el Barguzinban, talán az eddigi képet — a hős szabadságharcos Segesváron, jeltelen sírban nyugszik — szeretnék megőrizni. Mások azt hangoztatják, igen is: ásni kell. Ez jelzi: nálunk, Kiskőrösön sem alakult ki egységes kép a szibériai expedícióval kapcsolatban. De kérdezem: el- várhatnánk-e egyáltalán, hogy mindenkinek azonos legyen az álláspontja?

* * *

Juhász István, a városi tanács elnök- helyettese a Petőfi Sándor Társaság elnökségének tagja. Vele a Morvai-féle sajtótájékoztatón beszélgettem.

— Társaságunk 1988 elején megtárgyalta, megvitatta a felmerült szibériai expedíciót és egyöntetűen támogatják az ügyet. Mi is szeretnénk, ha végére járnának a feltételezéseknek, a legendáknak. Sőt ötvenezer forintos anyagi támogatást Szavazott meg az elnökség a júliusi Petőfi-expedícióra. Ennél többet sajnos nem tudtunk felajánlani, viszont örültünk annak a hímek, hogy nem sokkal később Morvái Ferenc hétmillió forinttal enyhíti az expedíció költségeit.' Külön öröm, hogy a Petőfi Bizottság megalakulásának napján további felajánlásokat tettek magánszemélyek. Egyébként nem most állunk hazánk jeles költőjével kapcsolatos ügy mellé. Tíz évvel ezelőtt Petőfi útján Erdélyben címmel szerveztünk mi, kiskőrösiek egy körútat, amikor bejártuk az emlékhelyeket, Petőfi elestének helyszínét. Akkor megjelent a Petőfi Népében egy úti beszámoló, miután egy újságírót is magunkkal vittünk.

— Most egészen más apropóból indulhatunk Szibériába, ismét Petőfit keresve. Mi erről a véleménye?

' — Ne várjon tudományos értékelést, hiszen az ilyesmihez nem értek. Ezt, a régóta tartó legendát végre le kell zárni, utána kell járni. A szovjet és hazai kutatók szerint Barguzinba vezetnek a szálak, akkor tehát oda kell menni. Végre sok minden tisztázódna (eldőlne az igaz — nem igaz kérdése) és megnyugodhatnánk. Szerintem ugyanezen a véleményen vannak a kiskőrösiek is. * * *

Az biztos, a júliusi exhumálás mindent eldönt. Addig pedig csak találgatni lehet. És újabb kérdéseket feszegetni, állítani, tagadni, legendákat felvetni és cáfolni, dokumentumokat lelni és közszemlére tárni. Csak végre indulhatna már a Morvai-expedíció. Hogy izgulhassunk, s megnyugodjunk.

B. T.

Bessenyei

Ferenc

hetvenéves

Ki hinné? Bessenyei hetvenéves? New ebből az apropóból, de május 24-én újból műsorra tűzik a Fővárosi Operettszínházban Jerry Bock—Joseph Stein Hegedűs a háztetőn című musicaljét, melyet vendégként Vámos László.rendez. A címszereplő természetesen Bessenyei Ferenc lesz.

íz őszt szeretem legjobban. A nyár B heve kimerítő, a tavasz latyakos és szeles, télen mindent beborít a hó; nem mondóm, őszidőben is végigszá- guldanak a városon a hirtelen támadt fergetegek, de a hőmérséklet általában kellemes, a nap is süt, meg kellőképpen hűvös is van, azonkívülottaz ások lehullott falevél, a száraz, zörgő avar, látszatja van az ember munkájának.

Mindig is kényes voltam a rendre és a tisztaságra. Szegény, megboldogult anyám sokszor emlegette, hogy aprócska gyermekkoromban például az utamba akadó kerti kavicsokat sorba raktam, szobánk szőnyegéről szüntelen felszedegettem a szöszt; kama- szodván is folyvást rendezgettem mindent; beszélgetés közben az asztalon hol a térítőt simítottam el, hol valamely tárgyat tettem odább, eligazgattam a virágokat a vázákban, de mindezt csak úgy öntudatlanul.

Nem kétséges azonban, hogy mindig a rendre fordítottam a legnagyobb figyelmet. Eleinte furcsállották mániámat, de megszokták; a családban elterjedt rólam, hogy híresen nagy rendrakó vagyok, bár meg is mosolyogtak ezért. Mint fiúgyermek megleptem rokonaimat a pedantériámmal. Ha náluk vendégeskedtem vakációk idején, láthatták, micsoda türelemmel helyezem estelente a szék karfájára élére hajtott nadrágomat, mint akasztom vállfára kabátomat, és mennyire vigyázok, hogy/U zsebeimből kitett apró holmijaim glédában álljanak az éjjeliszekrényen.

Az aszimmetria mindig is bántotta a szemem, lelki gyötrelmet okozott egy-egy ferdén függő kép látványa, különösen, ha nem igazíthattam meg; vagy mondjuk, amint beléptem egy vendéglőbe, á kiválasztott asztal felé tartva sorra helyre tologattam a szét- taszigált székeket: így tettem idegen lakásokban is, hol ehhez nyúltam, hol ahhoz, legtöbbször nem is tudván róla, hogy kéretlenül rendezkedem.

Amikor , állás után néztem, hogy megéljek, sok mindennel próbálkoztam, de sehol sem tudtam megmaradni. Akár hivatalba kerültem, akár üzembe vagy kereskedésbe, mindenütt annyi összevisszaságot tapasztaltam, hogy időm java része a dolgok és az ügyek ráncbaszedésével telt el; ám ahelyett, hogy méltányolták volna gondosságomat, mindenhonnan ki- penderitettek, mondván, hogy buzgalmam miatt elhanyagolom a reám bízott munkákat, minek avatkozom be mindenbe, törődjem csupán azzal, ami rám tartozik.

Már-már attól féltem, kenyér nélkül maradok, amikor egyszer megláttam egy utcaseprőt. A buszmegállóban várakoztam a tömegben, ő meg ott sepregetett körülöttünk; jólesett rajta nyugtatni a tekintetemet, és nézni, milyen takaros mozdulatokkal tisztítja meg cirokseprűjével a járdát a sok szeméttől. Ekkor világosodott meg bennem, hogy mi is lehetne az én feladatom: Ott, annak az embernek az akkurátus munkája láttán határoztam el magam. Jelentkeztem a Köztisztaságinál; felvettek. Seprőt és lapátot kaptam, és egy foszforeszká- ló, narancsszínű mellényt. Kijelölték a körzetemet.

Végre szenvedélyemnek élhettem. Tudom, kevesen vannak a világon, akik elmondhatják magukról, hogy

SZAKONYI KÁROLY:

Az utcaseprő

megtalálták a helyüket, a legtöbben- gyűlölik, amit tenniük kell, alig várják, hogy leteljen a munkaidejük, lesik, mikor jön el a hosszú hétvége vagy a szabadság; én éppen ellenkezőleg vagyok mindezzel. A munka kezdetét várom türelmetlenül; mindig repülnek az órák, ha dolgozom; a munkaszüneti napokon szenvedek. Talán nem is csak a tevékenység hiánya miatt, hanem mert látom, vagy ha nerfi, hát elképzelem, micsoda sok szemét gyűlik fel azalatt, mig pihenek. Milyen nagy rendetlenség támad: plakátok csücskét tépik le, fér-, dén hagyják a szemétgyűjtőket az utcákon. nemcsak csikkeket szórnak el, de zacskókat, műanyag dobozokat, újságokat is; elhanyagolt lesz a város, ráadásul ilyenkor, ősszel még az a sok lehullott falevél is beborítja a járdát.

O

tt vannak például a buszmegállók. Hiába sűrű a járat, egykettőre összejön a tömeg, á várakozók idegesek, dohányoznak, hamburgert majszolnak, sült burgonyát csipegetnek színes staniclikból vagy falatoznak, aztán amikor befut a kocsi, gyorsan eldobják a félig szívott cigarettát, megszabadulnak a papírszalvétáktól vagy a fagylalt tölcsérének elázott végétől. Percről percre gyarapodik a tennivalóm. Csakhogy emiatt soha nem panaszkodom. Sürgök- forgok az emberek között a seprőmmel, észre sem vesznek, bár kerülgetnek, mint afféle akadékot. Legjobb esetben gépiesen utat engednek nekem, elhúzódnak a felkavart por elöl, de rám se hederitenek, talán meg se látnak, személytelen vagyok, de ez cseppet sem bánt.

Nem várok elismerést. Még a főnökeimtől sem. Senkitől. Tudom, ha elmulasztanám a takarítást, innen is, onnan is rám zúdulna a méltatlankodás, erre azonban nem adok okot. Nem is adhatok, mert nem a kötelességtudat hajt, amibe bizony belefáradhat az ember, hanem valami különös, belső kényszernek engedelmeskedem.

ízért néha eljátszom a gondolatai tál, hogy mi lenne — amit per-, sze soha nem telnék meg!—ha abbahagynám a seprést? Mondjuk, a buszmegállóban. Néhány órán belül bokáig érne a szemét. Estére térdig járnának benne, másnapra, harmadnapra pedig mindent ellepne a kosz, kitörne a pánik. Mert tudom, istenem, hogy senki sem fogna seprőt a kezébe, hogy takarítson helyettem.

Am hagyjuk ezt. Sem hencegésre, sem túlzott megelégedésre nincs okom. Az áldozatosság mezében sem kell feszíteni. Amit teszek, arra senki sem kért, magam választottam a dolgomat. Elegendő a lélek öröme: miközben szenvedélyemnek hódolhatok, hasznára válók másoknak.

Néha késő este végigjárom a várost. Alkonyaiig mindent eltakarítok szépen, nézhetem a lámpafényben a tiszta járdát, a felsepert úttestet. Ha meglátok egy-egy csikket, papírfecnit,felszedem, ne rontsa, ne törje meg a harmóniát. Megbámulnak a kései járókelők, bolondnak vélhetnek, mi más is lehetne az, aki csip-csup szemetekért hajladoz. az éjszakában? Nem törődöm vele, hogy mit tartanak felőlem. És még csak azt sem mondom az embereknek, hogy ne szemeteljenek. Hiszen szemetelés nélkül nincs élet! Hogy mégis a tisztaságra törekszem, az az én dolgom. Nem esik nehezemre, csak seprő és lapát légyen mindig. Csak a látásom ne romoljon, hogy mindent észrevegyék, ami piszkossá teheti a várost. Csak a szemem legyen jó ezután is mindig, és akkor takarítom, seprem, seprem az utcát, elseprem a szememet, seprem, amíg bírom erővel.

/