Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-25 / 48. szám

1989. február 25. • PETŐFI NÉPE • 5 Tanévzáró az Iparművészeti Főiskola Mesterképző Intézetében Február végéig kivételesen gaz­dag programmal váija látogatóit a Magyar Iparmű­vészeti Főiskola budai Tölgyfa Galériája. Leg­újabb kiállításso- rozatával nemcsak jelképe­sen, hanem való­ságosan is §§ a legfiatalabb ipar­művész-generáci­ót bocsátja útjá­ra. A napokban végzett belsőépí­tészek, textil-, . alapanyag-, . és szilikáttervezők t— alkalmanként négyen-öten — február folyamán néhány napos in­tervallumokban váltották kiállítá­si anyagaikkal egymást. Aki épp egy ilyen váltás l^első napjára érkezett, az sze­mélyesen is találkozhatott az alkotókkal, ezeken a napokon védték ugyanis a főiskola történetében először diplomáikat — nyilvánosság előtt— a mesterképzőt végzett hallgatók. A rendezvénysorozat legelső délelőttjén a diplomabizott­ság tagjain, a családtagokon, az évfolyamtársakon kívül a szakma képviselői közül is sokan voltak kíváncsiak arra, honnan s hogyan rajtolnak a pályán a jövő iparművészei, milyen értéket is képviselnek a munkák. A legelső diplomá­kat a szilikátipari szakon végzett hallgatók vették át. Vala­mennyien a főiskola mesterképző intézetének kecskeméti műtermében végeztek, mely 1987 őszén három budapesti társával együtt nyílt meg. Tanulmányaik idejére a Nemzet­közi Kerámia Stúdió épületében kaptak kollégiumot és mű­helyt. Az első kihelyezett műterem élén Probstner János keramikusművész, főiskolai adjunktus áll, akit a diploma- vizsgák egyik szünetében arra kértem, jellemezze a főiskola új felkészítési rendszerét, mondja el, kik részesülhetnek „mesterképzésben”? — Ezekben a hetekben nemcsak a diákok vizsgáznak, hanem a főiskola új oktatási rendszere is. Az intézmény több esztendeje megkezdett reformja most jutott el a legelső mesterképzős hallgatók diplomázásának szakaszáig: a többlépcsős képzés eredményeként először kapnak másod-, illetve mester- képzős diplomát olyan hallgatók, akik előzőleg már főiskolai diplomát szerez­tek. A mesterképzés másfél éve alatt a valóságos életet modellező helyzeteket kialakítva igyekszünk hallgatóinkat bevezetni a kerámiaiparba. A többi kö­zött például konkrét tervezőmunkákat szerzünk számukra: a vállalatokkal „testre szabott” szerződéseket kötünk, ezeket aztán a mesterjelöltek kiemelke­dő szakmai színvonalú termékekkel teljesítik.-— Milyen céllal hozták létre e to­vábbképzési formát? — Az új, egyetemi szintű felkészítés elsődleges célja, hogy olyan komoly, a kísérletezést is beépítő alapképzést biz­tosítson, melynek birtokában tudato­sabban, nagyobb biztonsággal dönthe­ti el a diák, miben s hogyan specializá­lódjék. E három félév folyamán napra­kész információkkal, elméleti és prakti­kus, önmaguk menedzselését is segítő ismeretekkel próbáljuk felvértezni hall­gatóinkat. Ezzel segítséget adunk ah­hoz is, hogy alkalmazkodni tudjanak az egyes részterületeken megszerzett többlettudással a mai magyar valóság gyorsan változó követelményrendsze­réhez. A társadalom és a gazdaság megújulása, átszerveződésének folya­matai, a közeljövő feladatai megerősí­tenek koncepciónkban, jnely szerint személyiségre, szituációra, nagyobb önállósággal felépíthető alapképzést kell adni. — Megítélése szerint hogyan feleltek meg a tárgyak az elvárásoknak? — A műfaj egymástól távoli: képző- művészeti és funkcionális indíttatású területét reprezentáló diplomamunkák minden darabja konkrét megbízás eredményeként született. Az Iparművé­szeti Főiskola közvetlen környezetébe tervezett —J pihenőelemmel, virágtar­tóval, figurális plasztikával megkom­ponált —' kerti út, a technikailag kü- lönlégesen igényes porcelán kávéskész­let és a házilag elkészíthető, energiata­karékos égetőkemence egyaránt valós igényekre válaszol. De a más műfajok­ban készült diplomamunkák alapján is elmondhatom, hogy a diákok egyre pontosabban érzékelik a kor elvárásait, ami talán már a képzés jelenlegi struk­túrájának működőképességéről is be­szél: — A szilikátipari műterem nem vélet­lenül került Kecskemétre. Háttérintéz­ménye a Nemzetközi Kerámia Stúdió, melynek létrehozásáért, irányításáért ön a közelmúltban vette át a Művészeti Alap Képzőművészeti Szakosztályának múlt esztendőre megítélt művészetszer­vezői nívódíját. Az európai rangú és szel­lemiségű, a hazai és nemzetközi kerámiaművészet legjelesebbjeit egész évben fogadó műhely milyen szerepet kap a mesterképzésben? 1 Örömteli igazolás számomra, hogy a több mint tíz esztendeje alapí­tott, tevékenységével azóta is a szakma megújítását és továbbfejlesztését célzó műhely ma a legfiatalabb és legtehetsé­gesebb nemzedék szárnypróbálgatásá­nak is színhelye. Úgy gondolom, vala­milyen mértékben minden növendék kamatoztatni tudja kutatómunkára és erőpróbákra ösztönző hatását, profi­tálhat az egy évtized egymásra épített tapasztalataiból, eredményeiből, hisz rendelkezésére áll az elméleti és gya­korlati (technológiai, anyágválasztéki) ismeretek különlegesen gazdag vála- széka. Azt hiszem, a nemzetközi gárda szellemi hatása — az itt megforduló művészekhez hasonlóan — a diákok számára is inspirációt jelent. A képzés abban a vonatkozásban is kötődik az intézmény nemzetközi programjához, hogy a mesterképzősök felkészítésével a hazai művésztanárokon (Kecskeméti Sándoron, Geszler Márián, Kádasi Éván és másokon) kívül nyugati főis­kolák iparművész oktatói is foglalkoz­nak. A határokon túli kapcsolatok ki­építéséhez, az idegen nyelvtudás meg­szerzéséhez is jelentékeny segítséget nyújtó stúdió ma a diákok számára is . „végvár”, ahol nemzetközi méretekben mérhetik meg magukat. — Néhány éve ön is rendszeresen ta­rnt külföldön, Reykjavik iparművészeti főiskoláján, néhány nap múlva indul is­mét Izlandra. Megítélése szerint akad­nak-e számunkra hasznosítható tanulsá­gai a művészképzés ön által ismert nyu­gati modelljének? — Az izlandi iparművészeti főiskola és több nyugati országból (a többi kö­zött az USA-ból, Angliából, Dániából) előtanulmányok után érkezett diákja­im munkájának tanulmányozása köz­ben számomra a legnagyobb méglepe- V tést az oktatás egy komoly hiányossága szerezte. Ezek a nyitott, információér- zékenységükről, információéhségükről ismert .országok, miközben késedelem nélkül veszik át és használják fel a leg­frissebb tudást az élet szinte minden területén, a művészeti képzés alapozási munkálataiban mintha kevésbé lenné­nek igényesek. Úgy tűnik, a diákokat elsősorban az ügyeletes divathullá­moknak megfelelően készítik fel. Ellen­tétben Közép-Európa számos főiskolá­jával, ahol — többféle hátrányával együtt is — még mindig az „akadémi­kus” felkészítés a domináns.- A jelenle­gi, külső és belső szerkezetében egy­aránt megújított főiskola kötetlenebb, nyitottabb új alapképzési rendszerében már megpróbáljuk ötvözni a kétféle szemlélet erényéit­Károlyi Júlia SZEPESI ATTILA: Harangszó ■ Alkonyaikor megcsendül a lélekharang. Egy eldugott utcá-. ban áll a zöldre festett harangláb. Körötte ecetfák, tűzfalak A harangszó végigfut a városnegyeden, a szűk utcákon, s az ■ öreg Józsefváros egy pillanatra önmagára emlékezik. 'Teheti, hisz aligha van városrész, ahol az idő rétegei ilyen ny Hifin és kitárton mutatkoznának egymás mellett, egymás visszfényé­ben. Mint egy átmetszett hegy bányájában a földtörténeti korszakok, egymásra torlódtak az idő rétegei: a gyűrődések közt világit egy őstengeri csigaház, előgördül egy megkövese­dett rovar, páfránylevél lenyomata látszik a palalemezen, fák megkövesedett évgyűrűi és halak csontváza — más és mási idők torlódtak egymásra a Józsefváros öreg utcáin. Együtt él múlt, félmúlt és-a jelen. Sajátos a hangulata ennek a látszóla­gos — vagy talán nem is látszólagos — összevisszaságnak. Mint álom az álomban: állnak a rogyadozó falak, sehová sem vezető padláslépcsök, és macskaköves udvarok a betonházak közt, a tekervényes, elvarázsolt utcák két oldalán. Kopott házak, némelyik aládúcolva, utcára kiugró emeletek: egykori lábasházakra emlékeztetők. A falakon felfut a borostyán. A tenyérnyi udvarok külön világa: összetöppedt fák — néme­lyik akkora csak, mint egy gyerek. Orgonabokrok. Száritókö- telek légi ivei—piros, sárga ruhadarabokkal a kormos háttér előtt. Pórolóállváhyok, autógumik és téglakupacok, egy-egy szundikáló macskával. Rég-elfeledett vendégfogadók nyomai: a festékréteg alól kilátszik egy pingált tányér töredéke, egy szőlőfürtöt tartó kéz. Odafönt cégértartó vasrúd, üresen — az ember találgathatja, mi lógott rajta egykor: veres rák-e vagy ökörfej, aranyhordó, rézkulcs vagy kék bárány, a fogadók elnevezésének korszerű divatja szerint. Az utcák mélyén, szin­te elrejtőzve a nagyvárosi forgalom elől, működik még néhány régi műhely: toliseprős és gyertyaöntő, faesztergályos és susz­ter (nőmén est omen: Csámpainak hívják a jámbort). Itt-ott apró játszótér, a régi és új házak szabálytalan illeszkedései közt: hintával és pingpongasztallal, pádon kuporgó öregembe­rekkel, akinek kutyája tetszés szerint pacsit ad, miközben nyakát csavargatva veti gyanakvó szemét az idegenre. A rán­cosgazda furcsa történeteket sugdos, ha megnyerted bizalmát: kikapós cigánylányokról, nyalka betörőkről és vendéglőkről, ahol még kimondani is szörnyű 5 kutyahússal traktálják a gyanútlan vendéget. Fönn, a párkányokon elkoszlott galambok burukkolnak, és élik négy évszakon át szerelmüket. Némelyik üres telken titokzatos csövek, kémények merednek elő a föld alól.-Pincelépcsők vezetnek alá a föld gyomrába. Mindenfa- és bokórcsoportnak megvan a maga feketerigópárja, ahogy min­den utcának, háztömbnek megvan a maga bolondja: öreg, sza­kállas csavargó, vagy rikácsoló vénasszony, aki utánad hajítja seprűjét, és szitkokat szór rád, pedig 'sosem láttad még. Az alko­ny i kéményeken rozsdás szélkakas csikordul. A téren bőrruhás, kék-zöld-lila-hajú motoros suhancok járnak körbe-körbe. Az ablakok mögött egy-egy falióra bondul. A függönyökre írva tört mozdulatok. Félhomályos kocsmákra találsz egy-egy ro­mos házban. Fönn megkésett madarak árnyéka húz át a tűzfa­lon, miközben a sokarcú városnegyed sötétbe merül, az alkonyi harangszó emlékével és emléktelen lakóival. Nyolcvanéves a több évtizedes külhoni bolyongás után tavaly Miskolcra hazatért Szalay Lajos, a modern magyar grafika világhírű mestere. Csak a szerencse hiányzott ahhoz, hogy nevét ma kontinensek visszhangozzák, mint kegyesebb csillagzat alatt született kortársaiét, Picassóét, Daliét. Szalay Lajos szárnyalását azonban megszabta indíttatása, az állandó harc a sorsszabta hatalmas erők ellen. Elhagyta a hazát fiatalon, tehetsége teljében, de a külhoni állapotokba beleilleszkedni nem tudott. A seholse otthon keserű érzése , az állandó készenlét az erőszak elleni tiltakozásra, az együttérzés, a szolidaritás az éhezőkkel, a meggyötörtekkel, az üldözöt­tekkel, mely már itthoni műveiben is jelentkezett, évtizedek során az ex­presszív paroxizmusig fokozódott, világhírűvé tette grafikáit. Tisztelet Szalay Lajosnak 1909. február 26-án született a Zemplén megyei Őrmezőn. 1927- től 1935-ig a budapesti Képzőmű­vészeti Főiskolán végezte tanulmá­nyait. 1941-ben kiállítása nyílt a Nemzeti Szalonban. Ekkor jelent­kezett nagy hatású könyvillusztrá­cióival, amelyek egy csapásra is­mertté tették nevét egyebek közt a Villon-kötet, Cervantes: Don Qui­jote, Dosztojevszkij: Karamazov testvérek című alkotása. A fiatal titán forradalmasította a magyar grafikát, munkái oly elemi hatással voltak kortársaira, mint Kondor Béláéi a hatvanas években. Örök témája az ember volt, az ember küzdelme a sors ellen, ön­maga ellen. A fekete-fehér grafiká­ra specializálta magát, annak egész eszköztárát mesterfokon műveli. Kifejezőeszköze a toll és a tus. Mo­numentális kompozícióira legjel­lemzőbbek a szélsőséges, bravúros rövidülésekben ábrázolt expresszív figurák, amelyek már helyzetükkel is kifejezik a mondanivaló drámai­ságát, ritkán szemérmes líráját. Egész életében szigorú etikával csak olyan feladatot vállalt, mely- lyel azonosítani tudta magát, csak szabad grafikát készít, ami lehető­ségeit nagymértékben behatárolta mindenütt. A nélkülözés és küzde­lem fiatal kora óta sorstársa lett. A hír, a külhoni dicsőség sem bol­dogította, ő mindig haza tekintett, bármerre járt. A II. világháború után Párizs­ban találjuk, majd viszontagsá­gokban bővelkedő útja Argentíná­ba vezetett, ahol 1949-től a tucu- mai Művészeti- Akadémia, 1958- tól pedig a Buenos Aires-i Képző­művészeti Főiskola tanára' volt. 1960-ban New Yorkba költözött. Stílusa már a negyvenes években kialakult, az elmúlt évtizedekben csak mondanivalója mélyült el, a kifejezésmód lényegesen nem vál­tozott. Picassón kívül más művész nem is hatott rá, ha csak Goyát nem érezzük hozzá a mondanivaló mélységeiben, a rajzokból kiáradó indulatok szenvedélyességében. Ő kortársaink, leginkább pedig a magyaroknak akart fáklyája len­ni. Budapesten csak 1972-ben nyílt fergetfges sikerű gyűjteményes rajzkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Ezt követően adta ki a Magyar Helikon kiadó 1976-ban New Yorkban megjelent főművét, -a Genezist. Brestyánszky Ilona • Szalay Lajos: Katona • Részlet a művész Dózsa-sorozatából. SZENTMIHÁLYISZABÓ PÉTER: Este Este ran, tudom. Este van, érzem. A világ estéje, és az enyém. Tudom, másból nappal van éppen, de most én ülök a csend fenekén. A kép majdnem idilli: könyvek sora a polcon, lábamnál a kutyám, egész nap ragozhattam a birtokos személyragot: gyermekem, feleségem, házam, a hazám. Hálás vagyok érte. Csak a sorsnak, hogy engedélyez néha szünetet: évente lecsendesedik a világ, amikor Ő egyszer megszületett. De most szenet kell rakni a tűzre, nem összkomfortos még ez a csend, robbanhatják a jövőbe vezető utakat, szabotálják a rendet idebent. Ám ez az este meghatároz. Érzem. Más leszek tőle megint. Lenézek a Város fényeire. Országos köd készül odakint UTASSY JÓZSEF: Viharban Viharban a pillanatnyi égbolt­szép vök, igen, szép volt, nagyon szép volt viharban a pillanatnyi égbolt. Kacsát libát, tyúkot ólba zártam, és remegtem, félelem, szobádban, kacsát, libát, tyúkot ólba zártam. Recsegtek-ropogtak a menny gerendái, rebegtek ajkamon az Úrnak imái, ■ recsegtek-ropogtak a mennygerendái. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Néztem őt csupa kék foltok voltak rajta. Mikut, a pásztort a villám agyoncsapta. Egy lélekkel így a falum kevesebb lett, ám a temetőnk is kövérebben csendlett, csendlett, csendlett, csendlett. 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents