Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-18 / 42. szám

1989. február 18. • PETŐFI NÉPE • 5

KAMERÁVAL ÍRT DOKUMENTUMOK

• Sára Sándor: Csonka-Bereg.

• Szobolits Béla: A lenullázott légió

A

lig egy hete ért véget a magyar filmek idei seregszemléje. A rendezvényt a hagyományos játékfilmszemle helyett első ízben egyszerűen csak filmszemleként tüntették fel a szervezők, tudomásul véve azt a tényt, hogy a legutóbbi években már egyértelműen a dokumentumfilmek aratták a játékfilmszemlék legnagyobb sikereit. Az utóbbi évek leggazdagabb, harminchárom produkcióból összeállított szemleprogramja pontosan tükrözte a már egyáltalán nem meglepő műfajbeli arányt: tizenháromjátékfilmmel szemben húsz, másfél órás (gyakran még ennél is hosszabb) dokumentumalkotás várta a kongresszusi központ három vetítőtermében a nézőket. A választást nehezítendő, minden napra jutott többórányi anyag a Balázs Béla Stúdió máskor nem látható video- . információs anyagából is.

Bár a zsűri a tavalyi évvel ellentétben idén a játékfilm kategóriában is adott ki fődíjat (Bereményi Géza Eldorádó című művéért), a dokumentummunkák számbeli arányuk szerint részesültek elismerésben is: a kategória fődíját a Gyar- mathy Lívia—Böszörményi Géza alkotópáros Recsk 1950—53, egy titkos kényszermunkatábor története című produkciója kapta. Adokumentum kategória kiemelt alkotói díjában részesült a Csonka-Bereg című mú rendezéséért Sára Sándor. Idén is kaptak elismerést a tavaly Törvénysértés nélkül című művükkel fődíjat kiérdemelt Gyulyás fivérek: alkotói díjat vehettek át a Balladákfilmje rendezéséért.

• A Gulyás fivérek Balladák filmje című alkotása.

Adalékok a huszadik század magyar történelméhez

Ezek az elismerések is jelzik, hogy 1989 még a tavalyinál is inkább a dokumentum éve lesz. A múlt évi nézőszámstatisztikák is bizonyítják, hogy a nagy- közönség valóban igényt tárté filmek hiteles információira, különleges szociális érzékenységére, a nyomtatott újságírást a tavalyi esztendő közepéig „leköröző” szókimondására. Mondhatnánk azt is, hogy a dokumentumfilm minden vonatkozásban felnőtt rendkívüli feladatvállalásához. E felgyorsult nagykorúsítás- ban természetesen nemcsak az alkotók, hanem a tudósításra való egyre nagyobb társadalmi igény is komoly szerepet játszott.

Az idei szemlén is folytatódott a múltban elkövetett bűnök bevallásának tendenciája. Olyan értékes, igazságtartalmukban-megkérdőjelezhetetlen alkotásokban, mint például Sára Sándor Pergőtűz című megrendítő szépségű vállalkozásában. A nagyszabású dokumentumsorozat harmadik, negyedik és ötödik része a doni második magyar hadsereg tragikus sorsát, eposzát írja tovább. Sára másik, Csonka-Bereg című, Csoóri Sándor és Hanák Gábor közreműködésével készített filmeposzának székely Hősei ugyancsak Közép-Kelet-Európa egyik nagy történelmi tragédiájának vesztesei. A szemtanúk, családtagok emlékezéseiből rajzolódik fel a második világháború orosz hadifogságban töltött utolsó hónapjainak története. A közeljövőben mozikba kerülő, kamerával írott dokumentumok között több is akad, mely fontos adalékokkal szolgál ahhoz, hogy újraalkothassunk történelmi és társadalmi alapfogalmakat. Sokat segítenek, segíthetnek abban, hogy könnyebben, pontosabban, árnyaltabban legyen értelmezhető a huszadik század magyar történelme. Tekintélyes várakozás után egyenesen apolcról került a programba Ember Judit nyilvánosan

máig nem vetített, Pócspetri című munkája, mely döbbenetes erővel, sebzett és roncsolt arcok közelképével hitelesíti a harmincöt évvel ezelőtti történelmi rémtörténetet. Főszereplője egy egész, rendőrgyilkosnak bélyegzett falu, mely ellen kegyetlen, a későbbi koncepciós pereket megelőlegező eljárást folytatott le a bíróság.

Az idei szemle jeözönségét már nem lehetett igazán meglepni, úgy tűnt, nagyjából sejtette, mire számíthat. A tavalyi hangos tetszésnyilvánítások: füttyök és tapsok után 1989-es edzettséggel, tökéletes fegyelmezettséggel fogadta a legmegdöbbentőbb adalékokról szóló vallomásokat, interjúfüzéreket is. Egyetlen filmvetítése közben sem volt érzékelhető az először kimondás bizsergető pikantériája, noha bőven esett szó ezúttal is olyan történelmi tényekről, melyekről több évtizedig nem lehetett beszélni. Ezek közé tartozik a Gy armathy Lívia és Böszörményi Géza által feldolgozott recski titkos kényszermunkatábor története. A film a Történelmi portrék című dokumentumsorozat második részeként készült el. (A tavalyi szemle egyik legtöbbet emlegetett vállalkozása ugyanennek a sorozatnak az első darabja: Faludy György költő portréja volt.)

Recsk tényei ma több Korosztály számára is ismeretlenek: a község határában 1950—53-ig működött tábor annak a minisztertanácsi határozatnak köszönhette születését, mely 1950. január elsejével függetlenítette az Államvédelmi Hatóságnak nevezett politikai rendőrséget. A minisztériumoktól függetlenítve — a párt különleges szerveként— tevékenységét nem az állam törvényei, hanem a pártvezetők személyes utasításai határozták meg. A négy fejezetre tagolt dokumentumfilm elsősorban a túlélők vallomásaiból építkezik. Volt rabok és ÁVH-s őrök, nyomozók, politikai tisztek mondják el élettörténetüknek azt az időszakát, milyen is volt a külvilágtól dupla szögesdróttal lezárt tábor mindennapi élete, hogyan működött a leplezetlen terror, kik voltak és mit „követtek el” az internáltak.

A gondosan megrajzolódó portrékból kiderül, hogy a „fasisztáknak” bélyegzett munkások, parasztok, értelmiségiek legtöbbje baloldali szemléletű, társadalmilag aktív személyiség volt, s hogy közülük jó néhányan tevékeny részesei voltak az antifasiszta harcoknak. Mint kiderül, legfőbb bűnük önálló gondolkodásuk volt. A filmet lezáró utolsó fejezet a konkrét szenvedések elbeszélésénél is megrendítőbb: megismerhetjük a rabokat a Sztálin halálát követően is sújtó törvénytelenségeket, miközben felvetődnek olyan kérdések is, hogy miértnem történt meg a mai napig sem a valódi rehabilitáció, miért kellett eltüntetni — beültetve fákkal, cserjékkel 9 a tábornak még a nyomát is.

Míg az utóbbi három-négy év presztízsteremtő értékes és igényes vállalásai —a történelemtudomány nyilvánosságra hozott eredményeit messze megelőzve

—úttörőként vállalkoztak a múlt legel- hallgatottabb problémáival, tragédiáival való szembesítésre, addig a legfrissebb művek között több olyat is találhatunk, melyek a még kényesebb jelen (vagy közelmúlt) közérdekű, de legfőképpen tanulságos aktualitásaival foglalkoznak. Ezek közé tartozik a többi között például Szobolits Béla: Kizárt a párt című néhány hónapja forgatott, programon kívül bemutatott alkotása csakúgy, mint Magyar József legújabb dokumentummunkája, mely a zsűritől „a magyar valóság hiteles ábrázolásáért” elismerést is kapott. A Lenullázott légió azoknak az embereknek a csapata, akik a „halál előszobájából”, a szívrohamon túlról érkeztek vissza. Magyar József az életben maradt (statisztikák szerinti) 50 százalékot faggatja arról ajelen- ségértékű útról, ami betegségükhöz vezetett. Végső kérdésként arra igyekszik választ kapni, hogy a mi társadalmunkban ma mennyit ér az ember—egészségesen és betegen.

A legújabb filmszemlén a dokumentumfilm már nemcsak azzal nyűgözte le nézőit, hogy mindent tud, hanem azzal is, hogy ezt a mindent mennyiféleképpen tudja. E filmes (többségében) publicisztika nyelvezetének, stílusának vizsgálata ak kor is érdekes és tanulságos, ha tudjuk, hogy e filmek legfőbb ereje természetesen a tényekben rejlik. Deezmár másik cikk témája lehetne, csakúgy, mint a XXI. magyarfilmszemlejátékfilmjei.

Károlyi Júlia

VISSZAEMLÉKEZÉS AZ ÖTVENES ÉVEKRŐL

A nagy tapsok idején

Beszélgetés Bártfai Szabó Lászlóval

MOTTÓ:

„Ha az igazságot a föld alá kényszerítik, ott növekszik, s elfojtva olyan robbanó erőt halmoz fel, hogy amikor egy napon végre kitör, romba dönt mindent!"

[Émile Zola: „J’accuse!” („Vádolok!”)]

Bártfai Szabó László első könyve, Az utolsó emberig, nagy sikert aratott. A szerző épp a minap vett részt egy gödöllői közönségtalálkozón, ahol az egykori szemtanú, a 107. utászszázad főhadnagya felidézte a katasztrófát az érdeklődők gyűrűjében. A kecskeméti memoáríró újabb mű megjelentetését tervezi, mégpedig az ötvenes évekről.

: □. 0 :0; \

— A személyi kultusz ártatlan áldozatainak, a kivégzetteknek, a bebör- tönzötteknek, az internáltaknak és az otthonaikból elhurcolt családoknak szeretnék emléket állítani — mondja Bártfai Szabó László. — Visszaemlékezésemet A nagy tapsok idején címmel írtam meg. Ez is jelzi, hogy az úgynevezett „ötvenes évekről” (1949—1953), a személyi kultusz légköréről, a koncepciós perek hullámaiba- sodródott, illetve sodort, ártatlanul meghurcolt és elhurcolt személyek és családok tízezreinek tragikus sorsáról szólok. Az emlékezés valójában folytatása a tavaly napvilágot látott, a 2. magyar hadsereg doni 'katasztrófájáról írott könyvemnek, miután a háborúval nem ért véget katonai pályafutásom.

— Mi történt hazatérése után?

— A néphadereg újjászervezésekor, 1949 tavaszán — felhívásra — önként jelentkeztem katonai szolgálatra. Vezérkari képzettségem alapján a Honvédelmi Minisztérium Vezérkari Főnökségén kaptam beosztást. Ekkor már folyamatban voltak az általános „tisztogatások” (vagyis a letartóztatások), és ez kihatott — méghozzá igen súlyos és végzetes következményeivel — a Honvédelmi Minisztériumban és a Honvéd Vezérkar Főnökségén dolgozó magas, sőt legmagasabb beosztású tisztekre is. Emlékezzen csak a Pálffy György, a Sólyom László altábomagyok, valamint egyes tábornokok és más tisztek elleni perekre. Ahogyan akkor mondtuk: csak idő és sorrend kérdése, hogy mikor, kire és hogyan kerül sor.

— Ön sem kerülhette ti sorsát?

— A személyi kultusz „akaratából” a Honvéd Vezérkar Főnökségen több magas rendfokozatú tiszttel együtt engem is letartóztatott az Államvédelmi Hatóság 1951. november 3-án. Börtönbe, majd a kistarcsai internálótáborba vittek, budapesti lakásunkból pedig elhurcolták a feleségemet és ötéves kisfiámat.

— Ezek is szerepelnek emlékirataiban?

— Természetesen. Amikor a börtönben és az internálótáborban átélt eseményeket visszaidézem, távolról sem a gyűlölet, a rossz emlékek feletti elkeseredés vezet. Az otthonunkból elhurcolt családom sorsát feleségem akkori naplója alapján követem nyomon. Mindez a múlté. Leírtam mindent úgy, ahogy történt, híven az igazsághoz, a valósághoz, a legkisebb túlzás nélkül. Azt, hogy mi történt a börtönökben, a vallatószobákban, a testet-lelket felőrlő kistarcsai intemálótáborban. Mindezeket láttam, tapasztaltam, éreztem. Semmit sem szépítettem, olyan kíméletlenül tártam fel mindent, mint amilyen kíméletlenül azok az egyes személyek, a magatartásuk, a cinikus, lelketlen, megalázó bánásmódjuk, a környezet, az egész fojtogató, leprás légkörben körülöttem léteztek, és csaknem két teljes évig gyötörtek, porig aláztak engem, és miattam feleségemet is.

• Bártfai Szabó László 1965-ben vetette papírra az ötvenes években vele (is) megtörtént kegyetlen meghurcoltatások „élményeit”. Most előkerült az íróasztal fiókjából a kézirat.. .(Straszer András felvétele)

— Úgy tudom, kézirata iránt érdeklődnek; már tárgyal egy kiadóval, folyamatban van az engedélyezés.

— Igen, de erről nem szívesen beszélek addig, míg konkrétumokról nem számolhatok be. Vallomásommal szeretném egy szikrányit elősegíteni azok munkáját is, akiknek majd hivatásuk, kötelességük lesz részletesebben és teljes mélységében feltárni az ötvenes évek tragikusan nyomasztó politikai, gazdasági és társadalmat bomlasztó, romboló eseményeit. Mindaz, amit leírtam, sok tízezer (ki tudja pontosan, hány?!) állampolgárral és családdal is megtörtént, számtalan esetben az elmondottaknál súlyosabb, gyötrelme- sebb, végzetesebb, soha jóvá nem tehető módon. •

Üzenet, figyelmeztetés lesz visszaemlékezése?

— Fájdalmas, nyomasztó „tanúvallomásommal” nem az a célom, hogy saját személyem és családom meghur- colását, megalázását, erkölcsi és anyagi tönkretételét, törvényen és jogon kívül helyezését tárjam ország-világ elé. Ez az írás valójában sok-sok hasonló sorsra kárhoztatott honfitársam története. Általam ők beszélnek, vallanak, vádolnak, panaszkodnak, háborognak, tépe- lődnek és mindennek ellenére mégis reménykednek.

— Mit gondol, mit jelent a személyi kultusz a mai generáció számára?

Az azóta felnőtt generációknak semmitmondó, ködös, félrevezető megjelölése mindannak, ami akkor történt. Bár a nyolcvanas években regények, filmek, színdarabok, visszaemlékezéstöredékek világítják meg itt-ott e sötét éveket, mégis sok munka vár a történé- ■ szekre, az írókra, a filmesekre, hogy az utókor számára ismeretessé váljon az igazság, a teljes, a kendőzetlen igazság.

□ □ □

Bártfai Szabó László könyvéről — bár a megjelenés még odébb van — máris kitűnik, hogy fontos dokumentum lesz, lehet az ötvenes évekről szóló anyagok sorában. Izgatottan várjuk tehát az emlékirat napvilágra kerülését, hogy ' egy szemtanú keserves élményei alapján tisztábban láthassuk a közelmúlt történéseit. Azt, mi is zajlott le „a nagy tapsok idején”. Borzák Tibor

VATHY ZSUZSA:

Két bagatell

„Miss Marple nem nyomoz, csak ül és gondolkodik ” Ez a mondat a reggeli angolóráról maradt doktor Szeip Klári fejében, de ahogy megérkezett az irodájába, kirepült onnét, és azóta is ott rÖpdps a polcok, az elintézetlen kérvények, az összevissza hányt közlönyök fölött, mint egy türkizkék papagáj.

„Miss Marple”, mondta újra a papagáj, olyan kiejtéssel, ahogy talán egy igazi angol is mondaná, majd fölröppent, körözött néhányat, és rqült a lámpa burájára.

Ékkőt szólalt meg a telefon. — Klári—hallotta a titkárnője izgatott ~hangját —, vedd fel gyorsan, Meredek elvtárs keres!

„0, Meredek elvtárs — kiáltott bele a telefonba Szeip Klári —, ha tudná, mennyire örülük!” 1

Nyers, csaknem durva hang szakította félbe, azt mondta, ha annyira örülne, fölhívta volna, hiszen kétszer is kereste.

— „De én szívből örülök" — mondta Szeip Klári, és bár maga sem hitte, amit mond, egy pillanatra mégis úgy érezte, sok kis nap bujkál a bőre alatt, és Meredek nevének említésére valamennyi fölragyog. Ilyen régi, ilyen tapasztalt ember.! Vajon, mit akarhat?

— „Kedden kerestem, és meghagytam a titkárnőjének, hogy hívjon vissza. Ma pedig csütörtök van.” — A férfi hangjából kitűnt, hogy ez a feledekenység nem kis dolog, ennek következménye is lehet.

— „Ó, a titkárnőm — kiáltott föl Szeip Klári. — A titkárnőm naphosszat a lakásügye után lohol, hogy mire megszületik a második gyerekük, az udvari lakását utcaira cserélje. Mintha bizony nem ezer meg ezer családlakna udvari lakásban, és nem összkomfortosban, mint ő.”

— „A saját titkárnőjének nem intézi el, hogy rendes lakásban lakjon?”— A férfi hangja, mint a fagyos szél süvített ki a telefonból.

— „Édes Meredek elvtárs! Ezek a lakásügyek nem hozzám tartoznak! A lakásokhoz semmi közöm...!"

Csend lett. A férfi a vonal túlsó végén, az íróasztala előtt arra gondolt, talán jobb volna ezt a lakásügyet mégsem bolygatni. Lakás!? Darázsfészek. A múlt rendszer terhes öröksége... És mit tudhat erről ez a trillázó hangú asszony? Ez a kis kedves? Ez a pitypalatty?

Szeip Klári is hallgatott, és meglepve tapasztalta, hogy a sok kis nap, ami az előbb a bőrét (vagy szívét?) melegítette, hűlni kezd, és elfogódottsága is csökken.

— „Mit óhajt, drága Meredek elvtárs?' — kérdezte.

— „Azért keresem, kollégám, elvtársam, édes asszonykám — Meredek hangja most meghitt lett, mély és zengő, mintha ő maga egy érchegység volna, és a melléből csak ilyen hatalmas hang tudna kijönni —, mert tudomásomra jutott, hogy a bizottság, amelynek mindketten tagjai vagyunk, a múlt héten ülésezett, és engem erre az ülésre nem hívtak meg. Egyáltalán nem kaptam meghívót.

„Miss Marple, Miss Marple", a türkizkék papagáj hintázni kezdett a lámpán, és mintha csuklana vagy nevetne, ezt ismételgette: „Miss Marple”. „Kuss!”, mondta Szeip Klári, és a telefonba gyengéden:

— „Semmi közöm a meghívókhoz, de még ma utánanézek. Hogy szándékosan? Hogy tetszik ilyent gondolni?!

— „Naiv gyermek! — Meredek szinte belekurjantott a telefonba.

— Azt hiszi, nekem nincsenek ellenségeim? Magának megsúghatom

— és a telefonvonalak recsegtek-ropogtak ettől a suttogástól —: én még azok közé a tisztségviselők közé tartozom, akikhez bármikor be lehet csengetni, aki személyesen jár el a panaszos ügyében, aki egyenként beszélget el az emberekkel. Ellenségeim ezt rossz néven veszik tőlem, és szívesen kituszkolnak a közéletből.”

Szeip Klári, az ipari és műszaki ügyek vezetője sajnálkozva érezte, hogy Meredek iránt az érdeklődés utolsó szikrája is kihunyt belőle. A hajdan érdemes emberre mint nyűgös csecsemőre gondol, aki ráadásul valaki másé, nem is az ö gyereke.

— „Szinte hihetetlen" — suttogta gyengéden.

— „A hozzászólásomat, elvtársnő, erre az utolsó ülésre is rendben

elkészítettem. De mert nem hívtak meg, és nem volt kinek elmondani, úgy döntöttem, magának olvasom föl, tolmácsolja az illétékeseknek.”

Meredek hangja hirtelen, minden ok nélkül, elérzékenyedett, az ipari és műszaki ügyek vezetőjének arcára pedig különös mosoly ült ki. Olyan furcsa, dermedt mosoly, hogy mikor a titkárnője egy papírt lobogtatva benyitott, ijedten visszahúzódott.

„Tisztelt ülés! Bő egy év telt el azóta, hogy utoljára szóltam ebben a teremben”

Szeip Klári óvatosan az asztalra fektette a kagylót — ettől Meredek hangja mintegy csukott ajtón át hallatszott —, s immár szabad kezével a naptárját lapozta. Micsoda napja lesz holnap! Szennyvíztisztító, gyalogátkelő, adóbevallások.

Közben fölemelte a kagylót, és elgondolkozva mondta: „úgy van.”

„Arra is én hívtam föl a figyelmet — mondta Meredek, és a hangja megremegett, mert az úgy van régi érzéseket ébresztett föl benne: kongresszusi termeket látott maga előtt, szónoki emelvényeket, üzemcsarnokokat, közben lábak ütemes dobogását hallotta, és tenyerek csattanását hogy önteltségre még így sincs okunk!"

Ebben a pillanatban Szeip Klári az asztal alatt hozzáért valamihez. Lehajolt, hogy megnézze. A táska! Egészen kiment a fejéből a fehér táska! A kagylót a füle és a válla közé vette, a táskát kinyitotta, és óvatosan az ölébe emelte.

Orchidea. Szeip Klári megforgatta az átlátszó dobozt, az asztalra tette. Nem szerette az orchideát, nem is értette, mások mit szeretnek rajta. Belenyúlt a táskába, vaktában tovább keresgélt benne. Kínai töltőtoll díszdobozzal. Egy üveg parfüm. Bonbon, a doboz aranyos fedelén parókás gyerek, zsabós ingben, lúdtollal a kezében. 0, de édes! Nagylelkűen elhatározta, hogy a testvére gyerekeinek ajándékozza, megkapják húsvétra. Még mélyebben nyúlt a táskába — egy gömbölyű üveg, nyilván ital —, majd ujjai finom kelméhez, selymes tapintású anyaghoz értek. Óvatosan kiemelte, az asztalra tette. Enciánkék selyem volt, blúzféle, egzotikus estélyi viselet. Elragadtatva az arcához szorította. Milyen szép! Milyen merész!

Gépies mozdulattal újra a táskába nyúlt — „hogyne, Meredek elvtárs” — suttogta, és arcát valamiért elöntötte a zavar pírja.

— „Most rátérek mondanivalóm másik részére — kiáltott a kagylóba Meredek. — Bájtunk fő oka, kollégám, hogy az elosztással tízszer annyit foglalkozunk, mint az elosztanivaló megtermelésével. Kevesebbel beérnünk! Kölcsönös tisztelet, és... útkeresés!

_— „Útkeresés?' — suttogta Szeip Klári, és türelmetlenül várta a minden kíntól megszabadító kattanást. De ehelyett a férfi panaszos hangon valami betegségről kezdett beszélni, amibe a „közöny” és az „értetlenség” lökte, és orvosai fél év után „állították talpra”.

A fiatal nő, a műszaki és az ipari ügyek vezetője úgy érezte, sűrű haja elviselhetetlen súllyal nehezedik a fejére; szemhéja ég, és ha nem mehet levegőre azonnal, rosszul lesz.

— „Igen, Meredek elvtárs” — mondta zsibbadó szájjal.

— „Ennyit dióhéjban” — hallotta végül, de ekkor már kihagyott a szive, és elfogyott előle a levegő.

— „Tudatlan, tapasztalatlan macska” — dörmögte Meredek, de, mindent együttvéve elégedett volt magával, s kezét jóleső érzéssel még néhány másodpercig a telefonon tartotta.

Doktor Szeip Klári is a telefont nézte. Aztán fölállt, és mint aki most tanul járni, lassan az ablakhoz ment; Lenézett a tizedik emeletről a városra, majd megfordult, körbejárta a szobáját, mint aki keres valamit.

Még egyszer ránézett az órájára, de semmi tévedés, tizenkettő ötven, tíz perc múlva kezdődik a délutáni értekezlet. Idegességében rágni kezdte a száján a rúzst, arca a méregtől felfúvódott, szeme két, keskeny rés lett, szája kerek, arca ráncos és csúf, mint egy felingerelt macskáé.

— „Az apádnak, anyádnak pofázol annyit! — zihálta elfulladva. — Te... marha!”

Legszívesebben fölkapta volna a telefont, hogy földhöz vágja, de ehelyett csak újra meg újra elismételte: „marha”.

Ettől valamennyire megnyugodott, és mert úgysem volt más választása, a mosdóhoz ment, vízzel és festékkel rendbe hozta magát, ilyen állapotban mégse lássa senki.

• Sára Sándor: Pergőtűz