Petőfi Népe, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
1989. január 28. • PETŐFI NÉPE • 5 • Horváth Károly és Ambrus Asma kettőse a Nem bánok semmit sem című zenés darabból. • Ambrus Asma mint tizenéves Edith Piaf. A ipég életében legendává vált francia sanzonénekesnő, Edith Piaf előadó művészetére, személyiségére sokféle formában emlékezhet és emlékezik is az utókor. Az archív felvételek, a kortársaktól származó, közvetett dokumentumok, a magyarul is két kiadást megért önéletrajzi írás az elmúlt évtizedekben elsősorban a dokumentumokat és a mesét sokféle arányban ötvöző filmek alapanyagául szolgáltak. V. Le- gentov Nem bánok semmit sem című Kecskeméten most színpadra állított zenés drámai játéka is hasonló célra tör, mint társai: a kortárs Cocteau szerint „egy zseniális és utánozhatatlan”, sokszínű személyiség vázlatos rajzára. A szerzőt az egyén drámája nemcsak önmagáért érdekli, hanem azért is, hogy megpróbálja általa rekonstruálni — a műfaj keretein belül — a művészi tevékenység természetrajzát, a tehetség megvalósulásának folyamatát. A sztereotípiaként ható életrajzi elemekből összeállított, de Piaf személye miatt mégis figyelemre méltó keretet végül is a dalok forrasztják egységbe. Miközben a mű elidőz Piaf életének egy-egy fontosnak ítélt állomásán, ösz- szesen négy színész — személyenként mintegy , nyolcrkilenc szerepkörben! — személyesíti meg a mozgalmas élet meghatározó alakjait. Elsősorban is apját, munkaadó impresszárióját, a fontos viszonyokat: barátokat, barátnőket, , ellenségeket és szerelmeket. E sokféle alakítás, egy darabon belüli átváltozási lehetőség, az egy este rendszerint csak egyféle szerepkörrel birkózó színészek számára úgy tűnik, kivételesen nagy lehetőség. Am ebben a szituációban legalább akkora a buktató is, ugyanis csak igen-igen kevés, de annál válogatottabb eszközzel utalásokból, jelzésekből kell megépíteniük a végletekig egyszerűsített helyzeteket, jellemePREMIER UTÁN Nem bánok semmit sem! • Edith Piaf (Ambrus Asma). két. Mindenekelőtt arra vigyázva, hogy ezzel kiemeljék, árnyalják a főszereplőjellemét. A siker az ehhez hasonló esetekben talán még a szokásosnál is nagyobb mértékben a csapatmunka terméke. Az összjáték a mellékszereplőktől az átlagosnál is alázatosabb játékstílust igényel. A darab múlt heti, Kamaraszínházbeli premierjén azonban több kívánnivalót is hagyó, a kiemelés koncepciójára nem eléggé figyelő csapatjátékot láthatott a közönség. Hollai Kálmán szinte poénra hegyezett gegjei — különösen az első és az utolsó epizódban íSjí azt az érzést keltették, mintha nem is az eredeti, hanem egy másik darabot látna a néző. Bár a játék, az indokolatlan harsányság tagadhatatlanul hatott. Az első epizód a kelleténél hosszabb lett, ezzel pedig módosította a darab szerkezetét. Horváth Károly hol több, hol kevesebb hitellel de több mértéktartással, jobb arányokkal veszi ki részét az előadásból. A Fabó Györgyi által életre keltett nem túl meggyőző Jeannes (háziasszony, öltöztetőnő, szobalány stb.) szerepei szerint is kisebb nyomatékkai befolyásolja az események alakulását. A Nagy Attila rendezte darab abszolút főszereplője a címszereplő Ambrus Asma, aki sok eredeti ötlettel és valódi meggyőző erővel állította színpadra a nagy francia sanzonénekesnő szimpatikus alakját. Pjaf összetett figurája minden vonatkozásban testreszabottnak bizonyult a fiatal színésznő számára. Előadói erényeit emeli, hogy a jelenlegi partnerek között is kitűnő alakítást tud nyújtani. Kellemes meglepetésként sikerült megszólaltatnia Piaf dalait. (Az összhatásban azért persze volt némi részük e többségükben örökzöld dallamoknak is.) A jó értelemben profi, a közönséggel és a darabbal való maradéktalan együttlétről árulkodó zenei kíséret jelentős részben Hajdú Sándor érdeme. Szilágyi Varga Katalin kevés eszközzel megvalósított, a korra, a szereplők személyiségére és a ma látványdivatjára egyaránt figyelő jelmezei fontos részét képezték az összhatásával az átlagosnál mégis jobbnak számító előadásnak. Károlyi Júlia Ábrándok és tettek kora Kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban „Tegnapelőtt az ebédnél az arisztokrácia és a demokrácia közt folyt a por. E két szó most nálunk divatban van, de a'soka- ság egyiket se látszik érteni. Beszélnek róla sokat, amiket Sis- kovics hallván, felém hajolt s lassan sóhajtva mondá: szegény haza, mi hátra vagy.” Kölcsey Ferenc 1833-as Országgyűlési Naplójából idéztük a fenti sorokat, amelyeket a Petőfi Irodalmi Múzeum Ábrándok és tettek kora című kiállításán olvashat a látogató. Azon a kiállításon, amely harmadik része a magyar irodalom történetét feldolgozó sorozatnak, s amely az 1817-től 1842-ig terjedő korszakról szól. Ez a két dátum olyan korszakhatárokat jelöl, amelyek eltérnek a történettudományban és az irodalomtörténetben megszokottaktól. „Az előző időszakban megindult többrétű fejlődés olyan helyzetet teremtett, amelyben lassan megérett a változtatás szükségességének az eszméje — írja Taxner-Tóth Ernő a kiállítás katalógusában. —... A nemesi ellenállás 1817—1825 között korábban soha nem tapasztalt mértékben mozgósította az ország politizáló lakosságát. Azaz elsősorban a nemességet, vele együtt azonban egyre nagyobb szerepű értelmiséget és polgárságot is.” Pollack Mihály: A Vigadó távlati képe, tervrajz. • Torsch Leo: Divatkép a Rajzolatok 1835. augusztusi «ámábóL Ez az a korszak, amelyben a legnagyobb hatású írók vállalták magukra a nemzet ébresztésének feladatát. Ékkor írta Széchenyi máig meghatározó értékű munkáját, a Hitelt. Ez «z első magyar nyelven megjelent, gazdasági érvekkel alátámasztott mű, amely a változtatás szükségességét szorgalmazta. Ekkor jelent meg a Világ és a Stádium is. E korszak irodalmi-politikai életében tevékeny szerepet vállalt Kisfaludy Károly, Kazinczy Ferenc, Bajza József, Kölcsey Ferenc, Fáy András, Katona József, Vörösmarty Mihály. A képzőművészetben a hősi múltat, mint példát örökítették meg, s népszerűsítették a kortársak helytállását. Külföldön tanult művészek telepedtek meg Magyarországon, s megtörtént az első kezdeményezés egy pesti festőakadémia létrehozására. A magyar művelődésnek ekkor már olyan intézményei voltak, mint a pesti egyetem, a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia. Jelentős tudományos eredmények születtek, alapvető munkák jelentek meg, köztük Kazinczy: Pályám emlékezete, Katona: Bánk bán, Kölcsey: Himnusz, Vörösmarty: Zalán futása, Csongor és Tünde. Pezsgett az irodalmi, a képzőművészeti, a zenei élet. Folyóiratok, almanachok, irodalmi évkönyvek jelentek meg. A Vörösmarty—Bajza—Tol- dy triász megindította a Regélőt, majd az Athé- neumot. 1837-ben nyílt meg a Nemzeti Színház. 1838-ban a hagy dunai árvíz után kezdett kialakulni Pest mai városképe. Irodalmi szalonokban találkoztak a kor jeles művészei, politikusai. (A leghíresebb pesti szalon, Bártfay Lászlóé a Károlyi-palotában, a mai Petőfi Irodalmi Múzeumban működött.) Az Auróra-kör, a Kisfaludy Társaság megalakulása jelzi a korszak irodalmi, szellemi megújulását. Az Ábrándok és tettek kora című'kiállítás Petőfi első versének Athéneűm-beli megjelenéséig (A borozó, 1842) követi az irodalom eseményeit —jelezve ezzel is, 1842-től új hangok szólalnak meg a magyar irodalmi-politikai közéletben. Kádár Márta GYURKOVICS TIBOR: „Olyan vagy, mint egy idegen” B udapest mindig csak Budapest. Ha fölülnézetből láthatnánk, valami hangyabolyhoz hasonlítana. Nyüzsög-mozog, törtet, ágaskodik, furakszik benne az ember. A hangyaember. Fekete pontként szaladgál a sorsa után. Most csak az mentette Budapest ké- " pét, látványát, hogy jótékony fehér humusz vonta be. Elborította a hó, ilyenkor az ember megbocsátóbb. A várossal szemben, önmagával szemben is. A természetben van valami megbocsátás. Ezt gondolta rövid télikabátjába süppedve Fellegi, a festő, lecsúszva egészen az ülés mélyére kis Fiatjában. Durva szövésű kabátja a nyakát súrolta, az elől — vagy a város elől — teljesen behúzódott önmagába. A sietgető emberek közt fölbukkant a lánya. Régi irhabundája rendetlen nagy gombokkal volt összefogva . asszony létére sem lett gondosabb. Arca viszont sugárzott a fiatalságtól, noha már elmúlt harminc. Járására sem ügyelt, nem akart mozgással nőt csinálni magából, mint a legtöbb, csak ment önfeledten bele a vakvilágba. Egyedül volt a tömegben, a hangyák közt, Felleginek megsajdult a szíve — kikiáltott neki: — Anna! — Belényilallt, mióta nem látta. Eltelt vagy hat hét. Most is úgy érezte, mindennap kellene találkoztok, mint valami gyerekkel. Mindenről szeretett volna tudni — Anna férjéről, mindennapjairól, munkájáról. — Anna! — csaknem kétségbeesve kiáltott, mert a fiatalasszony távolodott. Visz- szafordult, de nem tudta, merről jön a hang, így aztán tovább ment, mintha nem neki szólt volna a kiáltás. A hó szállingózott. — Pancser! — most már egészen kihajolt a szűk ablakon Fellegi, hogy a bűvszóval elérje asszonylányát. Valóban visszapördült a járda felé Anna, kőkék szemét a hóhullásba meresztgetve felfedezte apját. Fellegi kitört a szűk kocsiból, megcsúszott, egy pillanatra saját kocsija kereke alá került a jobb lába, de hamar fölpattant, mint egy díjbokszoló, nevetgélt ügyetlenségén. Megállt, várta, hogy a leányasszony hozzá rohan. Még a karját is megemelte önkéntelenül, ölelésre. Várt. Anna lassan lépett. A sok ember, mint valami rossz dokumentumfilmben, eltakarta a közeledő alakot. Hol fülbukkant, hol eltűnt. Nem futott, á, egyáltalán nem futott, sőt, mintha húzta volna az idő, hogy odaérjen. Vagy csak Fellegi érezte úgy? Végtelennek tetszeti az idő, és végtelennek tetszett a táv, míg Anna közeledett. Hó hullt. Mintha sohasem akarna odaérkezni. A férfi gerincébe nyilallt a várakozás izgalma, forró fekete tűként furako- dott csontlemezei közé. — Te — szakadt ki belőle — te... — és átölelte a lányát. — Mi van? Hova mész? Jól nézel ki, fiatal vagy... — Belekarolt Annába, és vitte magával. — Nem jelentkeztetek... Van egy- pár új képem... Elég jók, talán... Nem nézitek meg? Sodródtak az emberekkel, a hangyákkal a hóban. — Hova mész? Elviszlek. Vásárolni voltál? Nem utaztok el valahová a téli hegyekbe? Gyere... Kinyitotta Annának a jobb oldali ajtót, maga szaladt a vezetőüléshez. Anna csak álldogált az autó mellett, a nyitott ajtóban. — Mi az? Nem akarsz beszállni? Vagy babára vársz? — Éppen arra. , — Hogy érted ezt? — Ahogy te mondtad. — Na, gyere már... — Anna nehézkesen beült mellé, gyűrögette maga alá a vastag irhabundát. — Hová mész? iSj Anyához. — Akkor gyerünk — nekilódultak, és a vastag forgalomban idegesen szla- lomoztak a tülekvő kocsik közt. Fellegit lekötötte, amíg átértek az Erzsébet- hídon. Aztán hamar ott voltak a Logo- di utcában, ahol Fellegi első felesége lakott. , — Huppsz, na... — átfogta a lánya vállát. — Mondj már valamit... Csak nem vagy terhes? — De. Az vagyok. — Igen? És miért nem mondod mindjárt? Remek! Unokám lesz! Pancser. .. — megcsókolta a fiatalasszony arcát. — Mióta? — Több mint három. — Hét? — Apa, ne nevettesd ki magad. Három hónapja. — Akkor miért nem szólsz? — Neked? — Miért? Én ki vagyok? Senki? — Nem mondtam, hogy senki vagy... ;— Az apád vagyok, nemde? / ■*— Jaj... persze. De mit mondjak? Harmincévesen. Tudod jól te is, hogy nem vagyunk olyan viszonyban... — Nem vagyünk olyan viszonyban? Milyen viszonyban lehet apa és lánya? — Nem tudom... Azt tudom, mi semmilyen viszonyban nem vagyunk. Sose voltunk. Gyermekkorunkban sose tudtuk, hol vagy. Mindegy, sokan élnek így. Megjelentél, játszottunk, eltűntél. Most kezdjem el az ismerkedést az apámmal? Vén, harmincéves fejjel? Most érdekel az én sorsom? —, Mindig is érdekelt... Igazságtalan. ..- -—Tudom. Elláttál minket. Néha elmentünk egy kiállításodra, láttuk, híres ember vagy, ragyogtak körülötted mások is. Mit csináljak most veled? Meséljem el az elmúlt tizenöt évet? Érdekelne, utólag? Van valami közünk egymáshoz, úgy érzed? Mert én nem. Olyan vagy, mint egy idegen. Ha ki kellene választanom az ismerőseim közül egy apát, nem biztos, hogy téged választanálak. Mire föl? Hogy te nem-' zettél? Hogy genetikusán a te lányod vagyok? Hogy segítettél pénzzel? De mikor beszéltünk mi két mondatot? Elrobogtunk egymás mellett. Lehet, hogy én is hibás voltam. De a legnehezebb tizenöt évemet egyedül húztam le. Most hirtelenjében beszéljem meg veled, mi a véleményem a reformpolitikáról? — Maga elé nevetett. — A glasz- nosztyról beszélgessünk el, édesapám? A nyíltságról, őszinteségről? Netán lépjünk be egy közös pártba, mint egy családból való, hasonlóan gondolkodó, felnőtt emberek? Mert én is felnőttem, igaz, édesapám? — De... te... én... aggódom... Voltál orvosnál? — Az ember egy idő után mindent maga intéz. Akkor kezd el igazán élni. Én elég korán kezdtem el. Ne aggódj, megleszünk. Látod, most is vagy kétszáz méterrel előbb álltái meg... Már azt is elfelejtetted, hol laktunk veled... — Dehogy! Azt akartam, hogy még beszélgessünk! Anna, ne nevettesd ki magad! — A fiatalasszony már kifordult a kocsiból, szaladt. Még visszaintett. A hó lassan szállt a siető alakra. Fellegi látta, ahogy a házfalak mentén megy. Csak el ne essen! — mart belé a gondolat. Nézte a lányát. Az ablakot lassú pára vonta be, szeme kissé elhomályosult. GYŐRI LÁSZLÓ: Madáretető 1. Madáretetőt szögeztem ki tél elején az erkélyünkre. Kukoricát őröltem kis kézi kávédarálónkon, mert apró madarakra vártam> s hozzájuk illő magot akartam barkácsolni. 2. Kalitkát csináltam az embereknek apró ajtókkal, ablakokkal. A földre raktam, sokat egymás fölé.. Tolongtak, szálltak, végül összevesztek. Rájuk csuktam a kalitkát úgy, hogy nyitva hagytam. 3. Két kislány kikerekült szemmel bámul, bámul az etetőre. Ugrálnak, röpdösnek: félember, félmadár, most már menthetetlen mindkettőd— égbe, földbe nőve. 4. Madárnak lenni nem nehéz, madárnak lenni könnyű. Madárnak lenni küldetés, . olajba fulladt repülés. Embernek lenni könnyű. 5. Madáretetői csináltam, de olyan madártalan. Erre nem jár a madár sem — világomnak vége ván.
