Petőfi Népe, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-25 / 21. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. január 25. ISMÉT LEHET PÁLYÁZNI MINDENNAPI INFORMÁCIÓINK Közművelődési információs hálózatot hoz létre a Művelődé­si Minisztérium. A működéshez szükséges számítógépeket Bu­dapesten vették át az intézmé­nyek képviselői — olvashattuk a közelmúltban a sajtóban a híradást. De mi is az a közművelődési információs hálózat? Mit fog­nak csinálni ezek az intézmé­nyek, és ki látja tevékenységűk­nek hasznát? A kérdésekre Schiffer János, a Művelődési Minisztérium Közművelődési Koordinációs Titkárságának osztályvezetője válaszol: — A fenti eseménynek van­nak előzményei, ugyanis né- hány évvel ezelőtt a minisztéri­um Számitástechnika a közmű­velődésben címmel hirdetett már egy pályázatot. Ennek célja a számitástechnika közművelő­désbeli lehetőségeinek felméré­se, a technikával való ismerke­dés volt. Ezután jött létre példá­ul Budapesten a Közhasznú In­formációs Szolgálat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, a Petőfi Csarnokban. A Budapes­ti Művelődési Központban megindult az egész fővárosra ki­terjedő közművelődési munka feltárása. — Ezt követte az 1987-es pá­lyázat. Azért hirdettük meg, hogy felmérjük, hol adott a szá­mítógépesítés szubjektív hátte­re. Azaz hol vannak olyan köz- művelődési szakemberek, akik szívesen bekapcsolódnának a programba, és milyen konkrét elképzeléseik, terveik vannak ezeknek az intézményeknek a számítógép-hasznosításról. A beérkező 139 pályázatból 69-et értékeltünk úgy, hogy „szakmai érdeklődést mutat”. Hatvan közművelődési intézmény (könyvtár, művelődési ház, ldub, múzeum, levéltár) kapott 1988 novemberében egy-egy IBM XT kompatibilis számító­gépet. A cél az, hogy ezek az intézmények megteremtsék a saját alapbázisukat, majd kap­csolatot építsenek ki. így a helyi igények alapján tárolt adatok mellett az emberek hozzájuthat­nak olyan információhoz is, amely ott helyben nincs meg. Ezért fontos a hálózattá fejlő­dés,^ párhuzamosságok elkerü­lése érdekében a téma szerinti munkamegosztás. A hálózat nyitott, bárki bekapcsolódhat, ha rendelkezik már számítógép­pel. Ennek a szolgáltatásnak óriási jelentősége lehet a min­dennapi életben Budapesten is, de elsősorban vidéken, kisebb településeken. Gondoljuk el, a szakiparosok címjegyzékétől kezdve a menetrenden át az or­vosi ellátásig sok mindenre vá­laszt kap majd a kérdező. És mindezt térítési díj nélkül, in­gyen! Ugyanis a Művelődési Minisztérium nemcsak a bein­duláshoz szükséges számítógé­pesítést, hanem egyelőre 1989 végéig ezeknek a szolgáltatá­soknak a költségét is fedezi köz- művelődési alapjából. A mun­kát a Közművelődési Koordi­nációs Titkárság fogja össze, szakmai szempontból a Köz- művelődési Információs Intézet és az Országos Közművelődési Központ Közönségszolgálata irányítja. INFORMATÉKA a hálózat neve, és újabb közmű­velődési intézmények csatlakoz­hatnak hozzá, ugyancsak pályá­zat útján. Jelenleg a fővárosban 14, Pest megyében 6, Somogy megyében 5, Szolnok, Zala, Győr-Sopron, Békés és Vas me­gyében 4-4, Baranya, Borsod, Tolna, Veszprém megyében 3-3, Hajdú-Bíhar és Fejér megyében 2-2, és Bács-Kiskun, Nógrád és Szabolcs megyében egy-egy tag­ja van a hálózatnak. — Az 1989-es év nagyjelen­tőségű eseménye lesz | nagyszá­mítógéppel rendelkező VIDEO­TEXT rendszerhez való kapcso­lódás lehetőségé. Ennek során telefonhálózaton keresztül in­formáció lehívására, illetve sa- ' ját információ bevitelére lesz módjuk a közművelődési intéz­ményeknek. Természetesen en­nek a szolgáltatásnak a terjedé­sét a telefonvonalak mennyisé­ge, minősége nagyban befolyá­solja, de reméljük, hogy a köz­hasznú információhoz jutás le­hetősége ezáltal is bővül min­dennapi életünkben. R. Á. „Kék ibolya, ha leszakítanálak... Gimnazista voltam, amikor 1973- ban először látogattam meg Bársony Mihályt. Akkoriban már régóta meg­kapta a Népművészet Mestere kitünte­tést, felvételeit gyakran lehetett hallani a rádióban, nevét olvasni az újságok­ban. A fiatalok népzenei mozgalmának felívelő szakasza volt az, az újra fölfe­dezett régi hangszerek növekvő hatása; egy-egy koncert- vagy rádióközvetítés élményszámba ment. Bársony Mihály akkor Tiszaújfalu egyik tanyáján, Istvánújfaluban lakott, nem messze születése helyétől, egy fe­hér falú, verandás házacskában. Jelleg­zetes alföldi tanya volt az, néhány fával a ház körül,' egy-két óllal, miegyébbel, kerítés nélkül, de rendben. Szabolcs megye közepéből hosszú volt az út, nehezen találtunk oda. Azó­ta is mindig megdobban a szivem, ha Újfalu felől Bokros felé körülbelül fél­úton, a félegyházi elágazáshoz érünk, ahol sárgásra festett tanya előtt útmen­ti feszület áll a kerítés mellett. Ott kér­deztük meg először, merre is kell menni Bársonyékhoz. Hosszabb levelezés után akkor talál­koztunk először. Akkor vettem át tőle tekerőlantomat, s bár még nem tud­tam, akkor kezdődött a hangszerről való kutatásom is, amely a mai napig tart. Az arcokra már nem emlékszem. A beszélgetés rövid volt, de lényeges, leányával néhány dalt is játszottak: Mi­hály bácsi klarinétozott, Rózsa leánya tekerőzött. Akkori hangfelvételem ma is féltett kincseim közé tartozik, bár nem is sikerült igazán jól. Az 1970-es évek közepétől számos alkalommal jártam a Bársony család­nál Alpáron, ahová időközben beköl­töztek a tanyáról. Mindig nagyon szí­vesen fogadtak, szállással és ételiéi kí­náltak. Ezeken a találkozásokon ismer­kedtem meg Bársony Mihály életével, paraszti származásával, fúró-faragó gyermekkorával, ifjúi ténykedésével, ő irányított a falu és környéke még élő zenészeihez, hiszen Papp Rókus, Haj­Személyes búcsú Bársony Mihálytól dú József, Boross Imre, Cs. Varga Mi­hály tekerőlantosok és Kovács Már­ton, aki tekerőn is meg klarinéton is muzsikált, mind-mind zenésztársai vol­tak hajdani disznótorokon, fosztáso- kon, lakodalmakban. Kevesen élnek már közülük... Elbeszélésükből, emlékeikből lassan kirajzolódott a vidék régi zenei és álta­lános élete is. Az 1980-as években ritkábban talál­koztunk. Egerben, az első tekerőlantos-talál­kozón muzsikálásával és szavaival Mi­hály bácsi volt az összejövetel egyik fénypontja. Néhány évvel később alpári házá­ban, hová német látogatókat kalauzol­tam. A vendégeknek is feltűnt, mennyi­re szerény és visszafogott ember. Két­napos ottlétünk alatt készséggel ma­gyarázta el a tekerő készítését, muzsi­kált hangszerén, s élénken érdeklődött a külföldiek tapasztalatai iránt. Búcsú­zásunkkor — augusztus lévén — egy nagy dinnyével lepett meg bennünket. Gyakorlati ember volt. Állandóan citeráin és tekerőlantjain dolgozott, örökké törte a fejét azok tökéletesíté­sén. A magyar tekerők óriási többsé­gén egyetlen húr játssza a dallamot. Mihály bácsi azonban saját elgondolá­sa szerint olyan példányokat is készí­tett, ahol két egymás mellett futó húr­hoz két sor érintő tartozott, s ezáltal a dallam két húron, oktávpárhuzamban szólt. Néhány éve megkértem, írná össze, kinek és hová készített tekeröket. Most ezt a füzetet veszem elő, kinyitok egy oldalt. 1985—86 az évszám, s a követ-, kező hely- és országnevek sorjáznak rajta (némelyik többször is): Ausztria, Budapest, Franciország, NSZK, La- josmizse, Debrecen, Mosonmagyaró­vár, Paks, Kiskunfélegyháza, Kanada, Ausztrália... Pár hete a füzet listáját kiegészítette. Szálkás betűkkel, nehezen mozgó kéz­zel, újabb magyar és idegen nevek ke-. rültek bele. Tavaly ősszel külföldiektől értesül­tem, Mihály bácsi kórházban volt, re­meg a keze, nem dolgozik. Levelemre gyorsan jött a válasz, ott­hon van, pihen, újabb kezelése előtt bármikor meglátogathatom. A mindig szikár emberen nem lát­szott, hogy húsz kilót fogyott. Hangja, viselkedése a régi volt, talán egy kicsit csendesebb. A hallása sokat romlott. Régi emlékekről beszélgettünk, szerep­lésekről és közös ismerősökről, hang­szerekről és külföldi utazásokról — hallgattunk is nagyokat. Január első napjaiban, egy mord dél­utánon jött a távirat: temetése szomba­ton egy órakor lesz, hangszert hoz­hatsz. Ä havas temetőben a család, Ti­szaújfalu és Alpár község lakói, bará­tok és tisztelők gyűltek össze, s álltak a koporsó körül. Az egyházi ceremónia során a helyi pávakör énekszóval, né­hány tanítványa tekerőmuzsikával bú­csúzott tőle: Kék ibolya, ha leszakíta­nálak ... Hankóczi Gyula KÉPERNYŐ Csak felnőtteknek? A mozikban lassanként megszüntet­hetik a 14 éven aluliaknak, csak 18 éven felülieknek jelzéseket, mert a kép­ernyő mindenhez hozzászoktatja a gyermekeket. Magam is meglepődtem, amikor a szombati Napzárta végén, ' már vasárnap, Antal Imre kicsit aggá­lyoskodva megjegyezte: reméli, ágyba kerültek már a gyerekek, mert egy sze­xuális fölvilágosító videofilmről beszél­getnek az elkövetkező percekben. A ri­porterek akarva-akaratlanul jó kis rek­lámot csináltak a felvilágosítónak mondott filmnek. Mivel csak néhány jelenetet láthattunk, nem tudjuk meg­ítélni hasznosságát, minőségét. A kér­dezőket inkább a közreműködők sze­mélyisége, magatartása foglalkoztatta. A Nő távol maradt, így csak a Férfi válaszolhatott az óvatos kíváncsisko- dásra. Ä Delta és sok más műsor nép­szerű vezetője inkább azt feszegette, hogy kinek szánják a testi szerelem ügyeiben állítólag eligazító öszeállítást. Bevallom, én elsősorban a brutali­tástól, az ostoba, lefegyverző erőszak­tól féltem a fiatalokat. Olyan természe­ 1 tesen ölnek a képernyőn, mintha nem volna az élet szent gyönyörűség. Miért is írok újra és újra egy szelídebb tévé­ért? Külföldön is tócsában áll a vér a készülékek alatt! Érdemes volna egyszer megvizsgálni, hogy a rádió miként tudott ellenállni az úgynevezett „közönségigénynek”, a krimihullámnak. * * * Az Ablak, a Hazai tükör, az Új Ref­lektor Magazin napról napra népsze­rűbb. Legtöbbjük izgalmasabb tö- meggyilkosságos bűnügyi játékoknál. A nézők többsége ráérez arra, hogy róla van szó, érte történik minden. A nézők többsége kezdi nem érteni, hogy miért boldogulhatnak a gátlásta­lan ügyeskedők, ki tűri el a basáskodá- sokat. * * * Emlékezetes percekkel is megajándé­kozott bennünket a januártól kétségte- lénül újulgat a televízió. Sohasem felej­tem a Kölcsey sírjánál Himnuszt ének­lő parasztembert. A második világháború előtt a haza­fiasság — ahogyan mostanában emle­getjük — reklámhordozó volt. Az egyik szappangyár a magyar történe­lem nagyjainak arcképét helyezte el a kis csomagokba, egy másik gyár törté­nelmünk híres jeleneteit bemutató ké­pekkel igyekezett kelendőbbé tenni portékáit, a harmadik szépséges erdélyi tájak rajzait mellékelte a kínált áruk­hoz. Aki tízvalamennyi képet össze­gyűjtött egy-egy sorozatból, ingyen ka­pott egy-egy albumot ezek megőrzésé­re. Ma inkább táncdalénekeseket, sportolókat népszerűsítenek, talán megmosolyognának, ha azt tanácsol­nám, hogy valamelyik cég újítsa fel ezt a fajta történelmi ismeretterjesztést. Amíg ilyen keveset tudunk történelmi tegnapjainkról, csak dicsérhető a nem­zeti múltat bemutató kezdeményezés. Különösen, ha olyan műgonddal, tisz­telettel csinálják, mint a Magyar Év­századok sorozatot. A Lánchíd építésé­ről című legutóbbi „epizód” fölmutatta az összeállítás minden erényét. Rövid, lényegre törő szöveg, sok szép kép, ok és okozat felvillantása, a személyes mo­tívumok és a közügyek kapcsolódásai­nak érzékeltetése. H. N. SZIKSZAI KÁROLY Három metszet 1. ANYASZERETET Dilidi felnézett az égre, és szive na­gyot dobbant. Azonnal megrántotta anyjának a karját. — Odanézz, anyu, egy UFO! — sut­togta áhítattal. A November 7. téri villamosmegálló­ban állták. Az asszony követte fia tekin­tetét, majd rémülten közelebb húzta ma­gához Dilidit.— Te jó szagú isten! Mi lesz ebből?! Dilidi mintha nem is hallotta volna a kétségbeesett szavakat, kigúvadt sze­mekkel bámult fölfelé. Néhány várako­zó szintén nyújtogatni kezdte a nyakát. A szikrázó kora délutáni napsütésben nem volt nehéz megpillantani a méltó­ságteljesen lebegő csészealjat a Novem­ber 7. tér fölött. — Nem is olyan, mint a képregények­ben —jelentette ki néhány pillanat múl­tán Dilidi. ■— Ennek például egészen máshol van a fedélzeti kabinja, s akár­csak a repülőgépek, fékszárnyak segít­ségével ereszkedik lejjebb ... Nem cso­dálkoznék, ha pillanatok alatt lelődöz- nék az egész teret! — Jobb kezét csípő­jéhez szorította, míg a másikat kissé előrébb rqkta a levegőben. — Ta-ta-ta- ta-ta! — Azonnal hagyd abba! — súgta az anyja. — A végén még tényleg elhiszik, hogy van nálad fegyver... / — Ugyan, mama! — húzta el a száját Dilidi. — Ha ellenséges szándékkal jön­nének, már rég megsemmisítettek volna bennünket! Fogadok, hogy barátkozni akarnak velünk! — Aztán csodálkozva körülnézett a villamosmegálló járdaszi­getén. — A többiek? — Elmenekültek — válaszolta az anyja. — Látom — bólintott lemondóan Di­lidi. — Ott szoronganak a kapu alatt. — Nem kéne nekünk is inkább átsza­ladnunk? — kérdezte az asszony. Dilidi éppen válaszolni akart, amikor megérkezett a villamos. A kocsiban egyetlen üres hely volt, egy újságot olvasó férfival szemben, amit Dilidi azonnal el is foglalt. Épp­hogy csak egymásra pillantottak, s a férfi ismét elmerült a betűk tengerében, Dilidi pedig megvárta, amíg átrobognak a Duna felett (nagyon szeretett a Duna felett villamosozni), majd meghúzta anyjának a kabátját. Az asszony leha­jolt hozzá. — Egy indián — súgta a fülébe, és szemével a férfi felé intett. — Méghozzá a legvérengzőbb fajtából. Tudod, hogy mit csinálnak ezek a tuszkarórák a sá- padtarcúakkal?... Dilidi anyján végigfutott a remegés. — És mit akarsz most tenni? — kér­dezte elfúló hangon. Dilidi apró öklöcskéjével a levegőbe csapott. — Az a szerencséje, hogy per pillanat elástuk a csatabárdot — súgta, majd bosszúsan az ablak felé fordította a fe­jét. Az asszony néhány pillanatig szomo­rúan figyelte Dilidit, majd lehajolt hoz­zá. — És ha bűnöző lenne? Dilidi ábrázata földerült. — A titokzatos fojtogató?— kérdez­te izgatottan. Az asszony bólintott. — Akkor vigyázni kell, mert ha ész­reveszi, hogy tudjuk a titkát, végünk! -—fűzte tovább a szót Dilidi, majd igye­kezett unott arcot vágni, bár szeme idő­ről időre végigsiklott a férfin. Aztán elővette zsebkendőjét, s mintha csak az orrát törölné, alig hallhatóan megszólalt: — Hány nőt is tett el láb alól? Az asszony az Esti Hírlapba pillan­tott.-p Ez idáig hatot p-. válaszolta. Dilidi bólintott: , A villamos az utolsó előtti megállóhoz közeledett. A férfi összehajtogatta az újságját, majd anélkül, hogy Dilidire pillantott volna, az ajtó felé indult. Amint elhagyta a villamost, néhány civilruhás férfi fogta körül. Dilidi még látta, amint csuklóján megvillant a bi­lincs. 2. ÖNBETÖRÉS Diplikár Dénes, a hires bestseller író égy borongás téli éjszakán, kénytelen volt bemászni saját lakásának a szellő­zőablakán. A dolog előzménye a követ­kezőképpen történt: Diplikár Dénes FÖL YÓIRA T-TALLÓZO Kit tart írónak Esterházy? A magyar irodalomban a hét- Király Ady felől közelít Tandorí­venes evek elején már eleg sok szó esett az új nemzedékről. Egy évti­zeddel később inkább már az új irodalomról beszélünk. A kü­lönbség nem csak a szóhasználat­ban érhető tetten. Az utóbbi évti­zed új nemzedéke valóban új iro­dalmat teremtett, olyant, amelyik sok szempontbólmásképpen látja az irodalom társadalmi szerepét is, a szakma'belső gondjait is. Ér­tékben, lehetőségben ez nem töb­bet jelent, és nem is kevesebbet, hanem egyszerűen: mást, ami hol több, hol kevesebb, a tehetség és a teljesítmény függvényében. Az Alföld januári számában hosszú interjút olvashatunk Es­terházy Péterrel, aki kétségtelenül vezéregyénisége ennek az új iro­dalomnak. Nemcsak ezért érde­kesek Keresztury Tibor kérdései, meg a válaszok is, hanem azért is, mert Esterházy, nem inteijúadó ' alkat: egy most megjelent bibliog­ráfia szerint úgy látom, ez az első igazi hazai interjúja. Sok egyéb mellett szó esik a hagyományhoz való viszonyról, a korszerűségről, ami az író számára egyszerűen hi­telességet jelent. A hagyománnyal pedig nem lehet szakítani, hiszen „abból és abban él az ember”. Híressé és hírhedtté vált, valóban sokszor félreértelmezett állításé-1 ról pedig, amely szerint az író alanyban és állítmányban gon­dolkozzon, kijelenti, hogy se töb­bet, se kevesebbet nem akar jelen­teni, mit azt, hogy „az az író nekem —, aki nyelvben gondol­kozik. Ez különbözteti meg más, szóval foglalatoskodó embertől, tanártól, paptól, politikustól, té­vébemondótól, újságírótól”. Közvetlenül a beszélgetés után olvasható Mészáros Sándor mun­kája (A kritikus olvasó), amely Esterházy Péter műveinek recen­zióját dolgozza fel, szemléletesen különítve el a jellegzetes kritikusi, magatartásokat és álláspontokat. Való igaz, hogy ezek az új iroda­lom befogadásának szempontjá­ból szinte modellérvényűek. Még az Esterházy előtti új nem­zedéknek volt először félreszorí­tott, majd az új irodalom térhódí­tásával vezéregyéniséggé növő al­kotója Tandori Dezső. Decem­berben töltötte be ötvenedik évét, s ebből az alkalomból a Tiszatáj egy teljes számot Tandorínak szentelt. Az esszék, elemzések, versek sorában a legfontosabb egyértelműen Király István írása: Egy befogadói élmény nyomában. egész délutánját a Hangulat borozóban egy Hirtscheid nevű kriminológussal töl­tötte (több nagyfröccs társaságában), majd hazafelé indulván, kapatosságában elvesztette a csuklóján fityegő kézitás­káját, melyben pénzén és iratain kívül a lakáskulcsát is tartotta. Diplikár Dénes egy ideig tanácstala­nul dülöngélt ajtaja előtt, majd nagyne- hezen föltornázta magát a kilincsre, ki­feszítette az ajtó fölötti szellőzőablakot, és a szűk nyíláson hangos szuszogások közepette bemászott a lakásba. Miután könnyített magán, első útja a frizsiderhez vezetett. Már éppen bele­kortyolt volna egy pohár Nagyrédei riz- lingbe, amikor csöngettek. Diplikár Dé­nes ábrázata felderült: mivel a kései órán már nem várt látogatót, biztos volt benne, hogy a becsületes megtaláló hoz­ta vissza a táskáját... Pohárral a kezében az előszobába lé­pett, és kinyitotta a ráccsal védett hosz- szúkás ablakot. Odakint három tagbaszakadt rendőr várakozott egy alacsony, dülledt szemű civil társaságában. A dülledt szemű, amint megpillantotta a bestseller írót, diadalittasan a rendőrökhöz fordult: — 0 volt az, semmi kétség! Ezer közül is felismerném azt a rusnya pofáját! Az elöl álló törzsőrmester — nagyda­rab, pirospozsgás ember, akin látszott, hogy élete nagy részét a szabad levegőn töltötte — a civilre pillantott, mire az abbahagyta a sipitozást. A törzsőr ezután Diplikár Dénesre- emelte tekintetét. — Maga mászott be ebbe a lakásba? tV kérdezte? hoz, s a maga majd két évtizedes befogadói élményeinek változása­it veszi sorra. Bemutatja, hogy az Ady-féle új s új lovat követelő magatartást lehetetlennek látó költői elképzelést vitatva hogyan jut el ahhoz, hogy a műben is meg az interpretációban is a kétféle magatartás lényegi rokonságát is meglássa, hogy Tandorít a husza­dik század egyik leggondolko­dóbb magyar költőjének nevez­hesse. A befogadói élmény három eltérő szintje: a szocialista dezillú- zió, a keresésélmény és az utópia­élmény, s ezeknek valóban van a gondolkodás és a teremtés folya­matában időbeli egymásutánjuk is, másrészt hasonló szerkezetet az Ady-műben is föl lehet lelni. A tisztelgő költemények közül a legjelentősebbnek Petőcz And­rás verse, a Hajnali szárnycsapá­sok bizonyul, de a Tiszatáj egész decemberi száma megkerülhetet­len lesz a Tandorival foglalkozók­nak. Egyébként ugyancsak a szü­letésnapra jelent meg az első Tan- dorí-monográfia is, Doboss Gyu­la alkotása. Eggyel legalább csök­kent az a hiánylista, amelyet Es­terházy joggal sorolt: ki minden­kiről nem készült még egyetlen pályakép se a mai magyar iroda­lomban. A magyar kritikával foglalko­zik a januári Kortárs Disputa ro­vata is. Balassa Péter tíz pontba foglalt esszéje a mai helyzetet íija .le, abból indulva ki, hogy bár mindenki a nyilvánosság hiányát panaszolja, máig nemigen ismer­jük el, hogy az igazság dialogikus természetű, vagyis a nyilvánosság „elsősorban a vita, a kommuniká­ció, a másként vélekedés, a más­hogy gondolkodás, a más meg­győződés (ha tényleg ván ilyén!), tehát a különbözés méltányos el­ismerését és figyelembevételét, a másik álláspontjának, személyes hitelének tiszteletét jelenti.” A tolerancia hiánya valóban el­keserítő. Ma már nem az a fő gond, hogy meg lehet-e fogalmaz­ni lényegesen eltérő véleménye­ket, hanem hogy ezek a vélemé­nyek elviseljék egymás másságát. Azt viszont, hogy erre oly kevés a jó szándék, elsősorban azzal ma­gyaráznám, hogy négy évtizeden keresztül az eltérő véleményeknek legfeljebb a suttogó nyilvánosság teremthetett olyan-amilyen fóru­mot, és sokszor még a suttogás is büntetendő volt. V. G. — Én — válaszolta Diplikár Dénes. '. —.yÉs milyen célból? — A törzsőr­mesteren látszott, hogy a végére akar járni a dolgoknak. A bestseller író belemártotta nyelvét a borba. — Rámjött a szükség ... Meg aztán szomjas is voltam ... Az egyik zászlós, akinek egyébként olyan bajsza volt, mint Sztálinnak, vész­jósló mozdulattal közelebb lépett a rács­hoz, de a pirospozsgás szemével máris hátrébb tolta. — Gondolom, már sikerült mind a két vágyát kielégítenie ... — Megköszörül­te a torkát. — Mihez akar most kezde­ni? A bestseller író tűnődött egy keveset, majd megránditotta a vállát: — Lefek­szem ... Azt hiszem, rám fér egy kis pihenés... A főtörzs kutatóan Diplikár Dénes szeme közé nézett: — ön talán itt lakik? Diplikár Dénes elvigyorodott. — Csak-csak kikövetkeztette a dol­gokat! A rendőr nyelt egyet, és tenyerét be­dugta a rácson. —. Ha megnézhetném az igazolvá­nyát ... A bestseller iró megitta a maradék bort, majd megrázta a fejét. — Szívesen megmutatnám, de ez a kívánsága per pillanat lehetetlen. Ugyanis az összes papírjaimat elvesztet­tem a lakáskulcsommal együtt. A dülledt szemű civil ismét fölvisitott: ■ — Ugye megmondtam! Hiszen lát-' tam, amikor bemászott! Az én szemem, kérem szépen, olyan, akár a sasé!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents