Petőfi Népe, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

J

1989. január 21. • PETŐFI NÉPE • 5

Látogatás Bozsó Jánosnál

„A

gyűjtemény átalakítás miatt zárva!” — így a felirat, a XIX. században emelt, patinás kecskeméti polgárház kapuján. Előre megbeszélt találkozóra érkeztem, tudom, nem nekem szól. A művészetek zarándokai viszont bizonnyal nehezményezik, hogy már hónapok óta nem fogad látogatókat ez a pazar gazdagságú bemutató.

Az intézmény alapítójának, Bozsó János Munkácsy-díjas festőművésznek egy időre fel kellett adnia udvari műtermét. Az átrendezés, az átalakítás megzavarta nyugalmát. Ideiglenesen visszaköltözött eredeti fészkébe, a Klapka-szobába. Csendesebb percekben itt felidézheti ifjúságának kedves perceit. Hisz évtizedekig lakott az öreg épületben...

A múzeumfelújítás nem akadályozta meg, hogy dolgozzon. Az utóbbi időben számos alkotói körúton járt külföldön, több kiállítása is nyílt az országhatárokon kívül.

— Önt mindenki alföldi embernek, a magyar festészeti hagyományok folytatójának ismeri; ami téma- és módszerbeli hűségét feltételez. Tud-e dolgozni külföldön?

— Őszintén megmondom: nem szívesen mozdulok el a környékről, pontosabban az Alföldről, a Duna—Tisza közéről. Itt érzem otthon magam, a szülőföldemen, ahol festeni kezdtem.

E táj városaiban, falvaiban ismernek igazán. Az, hogy ódzkodok az utazásoktól, persze, összefügg a korommal is. Nemsokára már a hetvenediket taposom. Nehezen szokom meg az idegen környezetet, a konyhát, a külföldi

Alkotás

borokat. Ha mégis' eleget teszek valamelyik barátom meghívásának, festői tervekkel indulok. 1988-ban Lengyelországban, Olaszországban, Svájcban és Ausztriában dolgozhattam hosszabb-rövidebb ideig. Nem volt nehéz például az Alpokban sem a vászon ele állni, s kint a szabadban dolgozni. Ismét átérezhet- tem, hogy a natúréban mindenütt otthonra lelek; bárhol átélhetem egyetemességét ...

— A megszokottól teljesen eltérő környezetben alkotói teóriák megfogalmazására is alkalmat talál?

— Élmény és mű viszonyáról sokat írtak már az elmúlt évszázadban. Mert a kérdés rendkívül érdekes, úgy gondolom. könyvtárnyi irodalma lehet a témának. Én nem olvastam egyetlen mű- vészetpszichológiai munkát sem. Egyszerűválaszt adhatok kérdésére: csak a szabadban tudok dolgozni, élményközeiben. Ott kerít hatalmába az az izgalom, aminek következménye lesz egy- egy Bozsó-kép. Nagy öröm számomra, amikor a pillanat örömét, a víziót képes vagyok megkötni a vásznon.

— Sosem érzett kísértést, hogy búcsút mondjon a realizmusnak? Nem izgatta, hogy a valóság azért mégiscsak több, mint amit a szem felfoghat?

— Engem az érzelmekkel töltött, expresszív realizmus mindig kielégített. A Képstruktúra fölbontására, átszervezésére, absztrakciókra sosem vállalkoztam. Viszont könnyen megragadott a formák, színek páratlanul gazdag világa. Festői ars poetica fabrikálasával sosem foglalkoztam, de ezt, ha akarja, vegye annak. Az alkotás mindig felvidított, remélem, képeimmel másoknak is sikerült átadnom ebből az örömből.

— Műteremben tehát sosem dolgozott?

— Nagyon ritkán. Amikor csendéletet festettem. Nézze, tanyaképek soroés életöröm

zatait készíthetném borongós, ködös napokon itt, a szobában. Biztosan el is kelnének. De sosem fogtam ilyenhez. Közvetlen élmény nélkül, úgy érzem, a Bozsó-kép hazugság lenne. Persze, mások talán képesek így is dolgozni. Szerintem ez adottság kérdése...

— Ha ellenez mindenféle alkotói teo- retizálást, mivel magyarázza, hogy az ön piktúrájában is elkülöníthetők korszakok — színek, témák szerint? Az utóbbi időben például mintha hűtlenné lett volna a kiskunsági tanyákhoz.

— A természet változásaihoz tudom hasonlítani ezeket a periódusokat. Lehet, hogy korábban talán barnábban láttam, aztán később színesedni kezdett a piktúrám. Nehezen húzhatók ■heg a korszakhatárok. De valóban érzékelhetők, hiszen már negyven éve festek. Az idők folyamán talán „kifestettem” magamból a tanyát, s mostanában jobban érdekelnek az erdők, a fák. Ezt én tudatosan sosem kívántam váltogatni.

— Ön a város díszpolgára, gazdag gyűjteményét szülőhelyének ajánlotta. Elismert művész. Mostanában viszont mintha kilépett volna a reflektorfényből. Csendben munkálkodva él itt a Klapka- házban...

>?— Volt idő, valóban, amikor talán jobban rám figyelt a szakma, a sajtó vagy a hivatal. Most csöndesebb időket élek. Nem bánt ez, nem vagyok sértődött. Családom, barátaim és a munkám boldoggá varázsolják napjaimat. Minden perc ajándék már egy idős embernek. Az. elmúlt év egyébként is az európai bolyongásoké volt. Önálló tárlaton mutatkoztam be Bécsben, Lü- beckben és a Hamburg melletti Gro- nau-Epe kiállítótermében. Hacsak az

• Artéri erdő

eladásokból ítélek is, megállapíthatom, megnyerte a külföldi látogatók tetszését művészetem. Most rendezgetjük a gyűjtemény új bemutatóját. Reméljük, még az idén megnyílhat a kiállítás a látogatók előtt. Régi vágyam, hogy szeretett városomban — 15 év után — megrendezhessem életmű-kiállításomat. A többit az ecsetjeimre bízom...

Farkas P. József

CSANADY JANOS:

Kezem a tél kezében

Vállamon diófalevél a lábamon klumpa, fejemre könyököl a tél hajamba túrva.

Volt, hiszen volt tavasz mikor a nimfa szél borzolta hajam, könnyű hímporral kezén.

Illat száll, méh dönög dől a napsugár, mezei, örök pacsirtanóta száll.

És ökörnyál libeg a késő őszi fényben, szántásban bíbic biceg s barázdabillegető serényen.

Arcukon már a bélyeg:

aki úgy néz a tél

elé — még egy telet nem ér meg;

a vállán diólevél,

és a tűzgömb: a Nap is hideg már nekik, fejük avítt kalap alatt melengetik.

A váltam hóesésben, kezem a tél kezében, fejem örök tavaszban s a lábam fában-vasban.

SERFŐZŐ SIMON:

Intettük volna

Sátorozhattak a magas halmok, ha már tájainkra ide települtek. Ellehettek tőlünk nyugton, engedékeny gazdáitól e földnek.

Volt elég hely megférni velük, fákkal, árkokkal is megértésben. Fickándoztak erek, folyók, a kanyarokban el is időzhettek éppen.

Csak amikor e fészek hazából sokszor már majd kiöntötték: álltunk elébük gátakkal, intettük volna tisztességre őket.

S elleneinket vertük el innen, míg győztük elszánt erővel régen.

De amitől Európa harangjai azóta is megkondulnak délben.

SZABÓ ISTVÁN FILMRENDEZŐ AZ ÉGI KIHÍVÁSRÓL

Legyen

nemzeti kincsestárunk

a televízió!

Az ütöbbi hetekben több fórumon is hangot adott nézeteinek a hazai televíziózás közeli jövőjéről Szabó István Kossuth- és Oscar-díjas filmrendezőnk. Egyik vitaindító előadónak kérték fel a november közepén megrendezett 28. miskolci tévéfesztivál Kihívások és televíziózás a 90-es években témájú szakmai tanácskozására. Ugyancsak ebben a tárgykörben felszólalt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának legutóbbi ülésén is. Az egész ország tévénéző táborát érintő és érdeklő gondolatairól ültünk le beszélgetni Szabó Istvánnal.

— Hogy milyen lesz a televíziózás a 90-es években, már korántsem a jövő, hanem a jelen problémája. Nem vagyunk lépéshátrányban a kérdésfeltevéseinkhez képest? — kérdeztem tőle.

— A kérdések a 90-es évek televíziózására vonatkozólag nem újkeletüek: eléggé régóta tudjuk, minek nézünk elébe. Ma már azonban egyáltalán nem szükséges látnoki képesség ahhoz, hogy tisztán lássuk a helyzetet. Már most, a 80-as években megjelentek a légtérben, és egyre több ember számára nálunk is foghatók a külföldi műholdas adások. Ha nem akaijuk, hogy ez a műsoráradat elsodorja a szemünk elől a mi nemzeti televíziónk adásait, szemléletet kell váltanunk. S ez nem megy, csakis koncentrált szellemi ráfordítással.

— Mi mostanában mindent inkább az anyagi ráfordítások függvényében vizsgálunk.

— És közben megfeledkezünk, milyen értékek mennek veszendőbe vagy maradnak kihasználatlanul. A mi televíziónk nem számíthat arra, hogy a hatalmas mennyiségű műholdas műsorkínálattal úgy állja a versenyt, hogy minőségileg felülmúlja mindazt, amit azok nyújtanak. Erre képtelen lenne. Nem is ez a dolga. Annyi mindenünk van, oly nagy szellemi tulajdonunk, amire a televíziónk alapozhat, hogy a fordulat magától kínálkozik.

— A fordulat?

—' Igen, mert a magyar televízió mindeddig, pazarló módon, nem nyúlt ki ezért a vagyonért, parlagon hevertet- te. S most már a kihívás oly mértékű, hogy a fordulat nem halogatható tovább. A 90-es évek hazai televíziós igényeinek az felel meg, ha mind valóságos, mind átvitt értelemben — a saját nyelvünkön beszélünk. Ehhez pedig a magyar kultúrának a mainál színvonalasabb és céltudatosabb jelenléte szükséges a magyar televízióban.

— Ezt ma mi akadályozza meg?

— Sok minden. A gondolkodásmód. A szemlélet. A struktúra. Miért kell az

élő magyar irodalom, a kortársi zene, mozgókép, tudomány stb. alkotásainak egymástól elhatárolva, elidegenít- ve, sokszor egymást átfedve megszületniük, és publikumot keresniük? Legki- váltképpen a televízió kapuinak kellene kitárva állniuk, hogy az új, izgalmas magyar szellemi művek, korszerű művészi üzenetek beáramolhassanak. Számomra érthetetlen és elfogadhatatlan a jelenlegi bezárkózás. Persze a világért sem akarok igazságtalan lenni. Szellemi életünk legjobbjainak is fel kellene adniuk lenéző magatartásukat a televízióval szemben.

— Ki tegye meg a kezdeményező lépést?

Egyoldalúan ez nem megy. De most inkább a televízió munkatársam a sor. A magyar szellemi élet alkotó egyéniségeit és közösségeit fel is lehet izgatni, el is lehet csábítani, új utakra is lehet vezetni a televízió többmilliós közönségének a szolgálatára. Nekik talán jó, ha az emberek szabadidejük nagy részét a műholdas műsorok nézésével töltik? Az értelmiség alkotó, gondolkodó képviselőinek fel kell ismerniük, hogy csak szellemi összekapaszkodással védhetjük meg helyünket és identitásunkat a televíziós műsorokkal átszabdalt légtérben és a nézői tudatvilágban. Ez nemzeti ügy.

— Ezek szerint a Magyar Televízió állandó versenyhelyzetbe került, amihez a fennállása óta nem szokott hozzá. De hát a kommersz műsorok áradatával szemben képesek-e a nemes művészi produkciók a nézőket magukhoz hódítani?

— A mi televíziónknak egyetlen esélye van a csatornák konkurenciájában. Ha a magyar kultúra és szellemi élet képviselőit, műhelyeit is versenyre készteti.

— Az imént összekapaszkodásról beszélt. Nem mond ennek ellent a verseny szükségességének hangoztatása?

—- Mind a kettő a szellemi alkotás hatásfokát erősíti. Én a Magyar Televi- zió alkotó szerepét nem abban látom, hogy minden művet „házon belül” állítson elő. Mind az összefogó, mind a minőségi versenyre ösztönző feladatát úgy teljesítheti a legjobban, ha az eddiginél sokkal szélesebb mezőnyből meríti a műsorigényeit. Ha a magyar kultúra teljes alkotógárdáját a belső munkatársának tekinti, s úgy is becsüli. S ezzel a televízió máris alapot, értelmet, tartalmat ad az egészséges versenynek. Hiszen válogathat. A jobbat, az értékesebbet, az érdekesebbet juttathatja el a képernyőre.

— Aligha zárható ki ebből a tévedés veszélye.

— Megéri a kockázatot.

* S. Gy.

Z

ólyom hirtelen ötlet volt. Mindig voltak költői. Mostanában Balassiba volt beleszerelmesedve. Őt búván bukkant Zólyomra. Ölébe ejtette a könyvet. „Hogyan lehetséges, hogy sosem jártam ott? Tyúklépésre szülővárosomtól ...”

így két koszorút vett. Egyet az anyjának, egyet Balassinak. S elindult a határon túlra.

Losoncon, szülővárosában kicsit tovább időzött. Meg is aludt ott. Kelle- ! ét™' mesen érintette, hogy az emlékezet utcái, ki tudja, honnan, utolsó látogatása óta, visz- szatértek. Mintha odalettek volna

valahol, s most elétoppanva azt mondanák: itt vagyunk, megvagyunk. Ráadásul a hozzá tartozó — valahonnan előkerült — magyar nevetésektől szí- ' nesen. Mintha ezek is bennfoglaltattak volna a régi városmag tatarozási, felújítási tervében.

Anyja sírja beleveszett a magas fűbe. A fű benőtte magyar temető, a reformátusoké, lehangolta. „Füben- fában a diszkrimináció:’ Kesernyés- játékosán lebegett nyelvén a félhangos szó, míg az elhanyagolt temetőben, a. fűbe dőlt vagy döntött sírkövek között járkált. Alapvetően optimista lelke utolsó búvóhelyét látta a gazos fűben a visszavonuló alacsony eszméknek.

T\e a magasra nőtt gazos fű meg- E' szűnt másnapra tépett zászló lenni, mármint a diszkriminációé. Elpárolgott róla a szimbólum, s maradt puszta gazos fűnek, minthogy ott találta lengeni, minden tartalom nélkül Zólyom négytornyú vára körül is, cmint reggel alája megérkezett.

Léptei áhítattal kongtak a kapuzat hűvös boltívei alatt, kőemlékek tömbSZEBERÉNYI LEHEL:

Koszorú Balassinak

jei közt. Kezében a babérlevelekkel ékesített apró mohakoszorú.

A portán hölgyek sürögtek-forog- tak. De egyszeriben megálltak, mint Lót népe, a padozat kőlapjaiba gyökerezve. Furcsán bámultak rá.

Ő végignézett magán, mi van rajta bámulnivaló; ruhája rendben. Pontosan bemérve a szemek irányát, végül is meglelte az allergikus pontot. A szalagot a koszorún, mely piros-fehér-zöld volt.

A hölgyek azt megértették, hogy zl nem errefelé honos, külföldről jött, de Balassiról mit se tudtak, még kevésbé, hogy itt született volna, e helyt, ilyen nevű. Itt hosszú idő óta nem született senki — mondták szlovákul, de van itt valaki, aki töri kicsit a magyart, hátha segíthet.

— Anyicska! — kiáltották. S míg előkerült egy ötvenes, teltkarcsú hölgy a közeli kiállítási teremből, a látogató érdeklődve forgatta erre- arra fejét. Megállapítottá: szépen rendbe hozták a várat. Kiállítási termek diszlettek mindenfelé, valameny- nyi szinten.

Anyicska bemutatkozott:

— Horliková. Mit én tudok segíteni?

Kontya alá

||B|| nyúlt, kicsit vakarta a fejét. A kívánság nem tűnt könnyenteljesit- hetőnek. A szobát, azt tudta, egészen I®: véletlenül, ahol

született az a költő a régi időben. .

— Mi hát a gond?

A hölgy vakarta fejét.-r- Nehéz... Tam hőre... — Fönn van nagyon. Meg aztán ott még nincs semmi. Csupa rumli: deszkák, ládák, mész, malter, por, piszok. Mintha a vendég ruháját féltené, azt nézegette.

— Oda se, felmászunk — lendült egyet a koszorú.

Az Anyicska nevű hölgy ujja kontya alatt elbizonytalanodott. — De csak megnézzük kintről.

A látogató nem értette ugyan, bent- ről miért nem lehet, de félt, hogy a kisujj is elszökik, ha markát kívánja a hölgynek. Elég a kint is, ha a bent nem lehet, nem akar ő lehetetlent, csak menjenek.

A tmentek a képtáron. Ott volt a /I legnagyobb szlovák festő, Med- nyánszky László. Neve a nemzeti fonetika kacagányában. Minthogy tisztelte a másik nép érzékenységeit, megértőn fogadta ezt is. Sőt példaértékűvé nőtt szemében a dolog. Hány közös személyiségünk van, kiben két nép, vagy több is, egymásra talál s testvéresül — tűnődött ekképp a Mednyánsz- ky-képek előtt, noha nyoma se volt, hogy a festőnek a magyarsághoz is köze lett volna.

De a képeknél csak rövid tűnődést engedett. Feszítette a türelmetlenség, hogy láthassa a szobát, költészetünknek ama kezdőkörét, honnan európai mércével mérhető. A bölcsőt a maga eredeti értelmében.

Csakhamar a felső szintre értek. Mintha a mesék kristályországába. A termet szivárvány csillámaival szórták tele a cseh üvegművészet csodái. Méltó előcsarnokaként a Költőkirály betlehemi jászlának.

Az üvegeket szúrós szemű hölgy vigyázta. Úgyszólván átdöfte Anyicskát 4— a magyar szó hallatán.

— Ez egy utálatos boszorka —fogta suttogóra hangját Anyicska.

— Ha magának kellemetlen, beszélhetünk szlovákul is... megpróbálhatjuk. Tán még megy valahogy.

Anyicska kerekre nyitotta szemét, egészen jól megy. Mosolygott ő is, a külországi vendég is. Cinkosan. Tettek még néhány lépést, s elrekesztett folyosózughoz értek. Deszkapalánk meg sátorponyva állta útjukat.

— Itt vagyunk — súgta Anyicska,

most már csakis szlovákul; félrehajtotta a ponyvát, de nem lépett be a folyosóra, vendégének pedig megfogta a karját, hogy visszatartsa. -h/Az az ajtp ott.

Tfpitkezési lomok, malterosládák, Ed kőművesszerszámok parancsoltak megálljt a közelítőnek. Mögöttük a redves ajtó, öreg és nehéz, ahogy várajtókhoz illik, ráfröccsenve a malter, a mész, mint a felvert sár az utakon; a kapukra, a házfalakra felvert. A látogató meg akart indulni, át a lomok barikádján, mindenekelőtt egy homokdombon. Anyicska ijedten visszahúzta.

— Csak ezt leteszem a küszöbre, annyi. — A koszorúnak kért csak kis odabocsátást.

—Jaj, azt nem .. .Azt nagyon nem. — S Anyicska az ijedtségtől magyarra váltott.

A látogatónak csak koszorúja volt kerekebb a szeménél. Orcája egyetlen kérdőjelbe csavarodott.

— Bent ott van direktor—pirult el a nő —, ez neki irodája.

It*. —| Annál jobb — a külhoni látogató éppen hogy nem ijedt meg, sőt kedve támadt bekopogni, s a „várkapitány" asztala elé letenni a koszorút. De pirulásból sápadás lett.

I —Jaj, az csak lenne nagy baj... Nagyon haragszik. Kidob magát ko- ' szóróval... S nekem nagy kellemetlenség. Állásomból kidob.

A vendég mélységesen elszomorodott, kezében a koszorú tétován lekonyult. Világért sem akarta, hogy kísérőjét, ki kedves mosolya függönyét

vonta elgörbült ajka elé, állásából kidobják.

Sokáig álldogált a portán a sürgő- forgó hölgyek között, kezében a koszorúval. — Hová tegyük ezt most már? Ha idáig elhoztam.

A hölgyek meghatódtak, hogy költőnek lett volna, s azt mondtálg tudnak egy helyet. De majd csak zárás után. Ha azt meg tudja várni. Elviszik oda együtt.

Hát várt, és ott barátkozott a hölgyekkel.

— Honnan tud ilyen jól'szlovákul? — kérdezték.

O szomorúan mosolygot.

— Meg kell tanulni egymás nyelvét, hogy jobban megértsük egymást.

Sötétedett, amikor elindultak a ko- ® szóróval. Anyicska, a vendég, három asszony a portáról, három egyszerű lélek, kik szót se tudtak magyarul. Az igazgatót rossz embernek mondták, s „magyarfaló’’ -nak. Míg öt olyan oligarchára emlékeztette, akin áthaladt az idő, s most utolsó várába vette be magát.

A koszorút a templomba vitték, s ott együttesen letették Szűz Mária magyarok nagyasszonya lábához.

Egész úton odafelé énekeltek, de nem mint a búcsúsok, szenténeket. „Kisuca, Kisuca, studená vodicka" —kezdte a kedveskedést a vendég. Ok is tudnak magyart, s rákezdték dúdolni:

„Sárga a csikóm, sárga a nyereg rajta..."