Petőfi Népe, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-20 / 17. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. január 20. MA PREMIER Edith Piaf élete a kamara- színházban 0 Nem bánok semmit sem. Edith Piaf szerepében Ambrus Asma. • Fabó Györgyi, Horváth Károly, Ambrus Asma és Holtai Kálmán a pró­bán. Elhittem: a színpadon Edith Piaf éli újra élete legfontosabb pil­lanatait. Szeret­tem anyátlan gye­rekként, szeret­tem mint az utca énekesét, szeret­tem akkor is, amikor a kábító­szer kegyes ha­zugságait válasz­totta a valóság helyett. V. Legentov: Nem bánok sem­mit sem című ze­nés drámai játé­kának főszerepét Ambrus Asma alakítja. A min­den ízében töré­keny, mégis hihe­tetlenül erős, a megismételhetet­len tehetséget és egyéniséget: Edith Piafot. Az utolsó pró­bák egyikén be­szélgettünk Amb­rus Asmával. Ha nem mondja is, tudom: szereti a szerepet. „, t— Nehéz és iz­galmas a feladat — vallja be — el­játszani a természet csodálatos zsenijét, a nagyon mélyről indult, nagyon ma­gasra jutott — s mint ilyen — rengete­get sérült Piafot. Ezt a darabot lehet szeretni, lehet gyűlölni. Egyet nem le­het: közömbösnek maradni. Lehet, hogy siker lesz, lehet, hogy bukás. Har­madik változat nincs. — Van hasonlóság Ambrus Asma és Edith Piaf között? : -f— Nem szeretném, ha összehasonlí­tanának bennünket, hiszen ez játék. Játszunk, s közben találgatunk: egy ki­csit ilyen lehetett, kicsit talán olyan. — Kedveli a kamaradarabokat? A véletlen úgy hozta, hogy mióta Kecskeméten vagyok, valamennyi nagy feladatomat a kamaraszínházban játszottam. Cseppet sem bánom. Sok­kal intimebb játékstílust követel, s nem túri a hazugságot. Úgy értem, a nagy­színpadon elviselhető a középszerű sze­reples is. De ha itt nem adom szívem- lelkem, akkor nem hisz nekem a kö­zönség. — Kiknek ajánlja a darabot? — Nem mondom, hogy nem a nagy- közönségnek játsszuk, de feltétlenül az ínyencebbeknek. Nagy Attila kétszeres Jászai-díjas, érdemes művész rendezte a darabot, néhol egészen szokatlan, sőt meglepő fogásokkal „tűzdelve”. A főbb szerepe­ket Horváth Károly, Fabó Györgyi és Hollai Kálmán játssza, Ambrus .Asma mellett. Akinek — Ígérhetem — a ma esti premieren, a kecskeméti kamara- színházban, mindannyian elhisszük: ilyen is lehetett Edith Piaf. G. T. T. Pályázati felhívás a Derkovits- ösztöndíjra A Művelődési Minisztérium pályázatot hirdet a- Derkovits Gyula-ösztöndíjra. A hároméves ösztöndíj célja a tehetséges, már önálló művészi tevékenységet folytató fiatal művészek alkotói támogatása, rendsze­res, tervszerű munkán alapuló fejlődésük elősegítése. A pályázók elbírálása eddigi munkásságuk, művészi, emberi magatartásuk és az ösztöndíj időtartamára szóló művészi céljaik alapján történik. A Derkovits Gyula-ösztöndíjra pályázhat minden olyan, 35. életévét még be nem töltött képzőművész, aki a főiskola elvégzése után önálló művészi tevé­kenységet tud felmutatni. Kjvételes esetekben — ha a művészi munkásság indokolja — olyan művész is részesülhet ösztöndíjban, aki nem rendelkezik főisko­lai végzettséggel. Az ösztöndíj összege — hároméves időtartamra — havi 7 ezer forint. Az ösztöndíj oda­ítéléséről az ösztöndíjbizottság javaslata alapján — a Művelődési Minisztérium dönt. A pályázati, ké­relemhez mellékelni kell a pályázó eddigi művészi munkásságának részletes ismertetését, életrajzot, a fősikolai végzettséget igazoló irat fotókópiáját, az eddigi művészi munkásságot dokumentáló 4-5 alko­tást, s jelezni szükséges az ösztöndíj időtartamára vonatkozó művészi célokat. A pályázatokat február 10-éig a Művelődési Mi­nisztérium képzőművészeti osztályára kell postán el­juttatni (1834 Budapest Pf. 1). A műveket február 22-én 10—16 óra között lehet bevinni az Ernst Múze­umba (1065 Budapest, Nagymező utca 8.). (MTI). Az alkotmány és a kétnyelvűség , Az utóbbi időben a szovjet közvélemény nagy figyelemmel kíséri azokat a heves érzelmeket, amelyeket Észtországban kivált a helyi hatóságok törekvése, hogy az észt legyen a köztársaságban az állami nyelv. A szakértők többsége allami nyelvnek a törvényhozás, az ügyvitel és a bíróság nyelvét tekinti. A Szovjetunióban minden szövetségi köztársaságban tör­ténelmileg kialakult a kétnyelvűség. A köztársaság területén előnyben van a nemzeti nyelv, az orosz viszont az egész országban a nemzetiségi kapcsolatok eszköze. A soknemze­tiségű társadalom tagjai e nélkül a közös nyelv nélkül nem értenék egymást. A szövget alkotmány nem szól a nemzeti nyelvről, de az ott van több — bár korántsem mindegyik — köztársaság alaptörvényében. Az a tény, hogy az észt, a lett vagy a kirgiz alkotmány ezt nem említi, jelentheti, hogy az alapokmány kidolgozói figyel­metlenek voltak, vagy azt, hogy korábban ennek a kérdés­nek nem szenteltek olyan figyelmet, mint ma. Mindenesetre, ha az észt nyelv államivá válik a köztársaságban, akkor abba a státusba kerül, amelyet már hosszú évek óta élvez ä grúz vagy az örmény nyelv. A nyelv problémája megoldható. Kirgíziában például tavaly fogadtak el törvényt, amely köte­lezővé teszi a kétnyelvű oktatást, mert korábban a szülők kívánságának megfelelően járhattak a gyerekek kirgiz vagy orosz nyelvű iskolába. (APN—MTI-Press) KECSKEMÉTEN ÉRETTSÉGIZETT AZ ELSŐK KGZÖTT KAPÓT?I^WdíJAT uik Sándor ccYitcyioviuyyid Így köszöntötte ötven esz­tendeje a kedvelt tanítvány, a „gyermek századot tanító” mestert: „Egy költőt ünnepeltek itt, / ki mindenkit megért és sohasem ítél, / s ’csak tiszta test, akár az encián, / és lé­lek, mint a fenyvesormi szél’ / Virág és szél a hegytetőn”. Radnóti Miklós hálás és meghatott: „fiú köszönti ap­ját / egy hitvány / korban leikéhez hű tanítvány!” Nemzedékek tanítómeste­re volt a száz esztendeje Bu­dapesten született profesz- szor, bölcs művek alkotója, példás életű pap, de mindig, mindig költő, költő, költő. A már halálos beteget 1963-ban meglátogató Őr- tutay Gyula (a hálás növen­dék) úgy érezte, hogy a betegágy körül „metrumok zendültek fel, ritmusok hul­láma úszott át a szobán, a költő tekintett ránk búcsúzó pillantással, élete értelmét a költészetben találta meg”. Az alapításakor eleven katolikus Életben kezdte irodalmi pályafutását a már egyetemistaként, 21 évesen verseskötetet publikáló Sík Sándor. A mindig lényeglát­tató Szerb Antal szerint: „Irodalomtörténeti jelentő­sége, hogy elsőnek kísérelte meg a katolikus tartalmat a Nyugat-áttörés, által hozott új formákba öntetni. Átélte és magáévá tette Ady nyelv­újítását, átvette a szecesszió formai nyereségeit, az imp­resszionista líra közvetlensé­gét és bensőségességét és mindezt egységbe foglalva, egyéniségének ujjongó és fi­atalosan riiegrendült páto­szával a hit szolgálatába állí­totta. A későbbiek folya­mán az ujjongó hang rit­kább lett, a szecessziós ékít­mények is lassan elmaradtak és Sík Sándor a kollektivista költészet széles egyszeres- ség-tablóit alkalmazta lírá­jában:” Születésének centenáriu­mán hely hiányában csak vázlatosan, szinte találomra kiragadott kötetcímekkel je­lezhetjük sokirányú, 1948- ban Kossuth-díjjal is elis­mert munkásságának csú­csait, főbb irányait: Szembe a nappal, Csend, Sík Sándor összes versei, Győzöd-e még? Őszi fecske (válogatott és új versek). írt színdarabo­kat is. Fölényes .tárgyismeret, fi­nom elemzőkészség, szemlé­letes stílus jellemzi tanul­mányköteteit. Talán a Gár­donyi, Ady, Prohászka kel­tette a legnagyobb visszhan­got. Műfordításai maradan­dó értékűek. Születése századik évfor­dulója örvendetes alkalmat teremt kecskeméti kötődése­inek fölidézésére. í Kegyes- rendi papnövendékként 1904 őszén került az itteni Piarista Gimnázium hetedik osztályába. Gyorsan kitűnt sokirányú érdeklődésével, bámulatos műveltségével. Az Önképzőkör érdem- könyvébe is bekerült Kato­na József sírjánál mondott emlékbeszéde (vajh, hol le­het?). Két év alatt számos iskolai pályázatra küldött be dolgozatot, valamennyit első helyre sorolták. ....... „ Meglepő technikáját, 'köitőiseget” emelték ki az 1904/05-ös tanévben meg­hirdetett vallásos tárgyú pá­lyázatra beadott Himnusz •Szűz Máriához című alkotá­sának bírálói. (Az eggyel „feljebb” jaro | Santha György kapta a második di- iat Ave című ódájáért.) ; Á 32 koronás (nagy pénz nl\ Ánitn pivPTfitt Zsiga­díjat is ő nyerte el Az ön­megtagadás az erkölcsi élet­ben című tanulmányával, miért „a feladott tételt leg­alaposabban és legvilágo­sabban fejti ki. Hibája, hogy színes, élénk stílusával néha könnyen átsiklik egyes rész­letek fölött”. Kitűnően oldotta meg Pá­ter Andrásy Miklós dervis ezredes egy történetének megjelenítését. A~\ bírálók méltatták érdekes ineseszö- vését, lendületes, novelliszti- kus nyelvezetét. Igen érdekes indoklással tettek egy másik kiírásban első helyre Óda Rákóczy hamvaihoz című versét. „Alaphangja a szabadság- harc leverése után élő költő­nek honfiúi bánata. Az egész költeményen reflexiókkal telt elégikus hangulat vonul végig, mert csak a, költe­mény végén emelkedik az ódái hév némi magaslatára. De nem kezdő tehetségre valló rímelése, könnyed Ver­selése szerzőjét 5 korona ju­talomra érdemesíti.” A Kecskeméti Kaszinó 40 koronás jutalmánál is job­ban megörvendeztethette a feladat -®- egy történelmi jel­legű alkotás — sikeres telje­sítése. („Kerekded meseszö­vés, korfestő jellemzés, no- velfisztikus előadás­mód ...”) . A Mária-tiSztelet hazáök- ban című dolgozatával is pá­lyázatot nyert, mint aho­gyan görög műfordítását is babérozták. Termékeny kaptárra ‘lelt a kecskeméti Piarista Gimná­ziumban a tehetséges, „a pemyés perceket” gyűlölő, „a déli napfénybe nevető” diák. Jó tanárainak része le­hetett pedagógusi elhiva­tottságának kialakulásában. Műveltségét kitűnő képessé­gű osztálytársakkal — köz­tük Balanyi György későbbi - történésszel — - vetélkedve alapozta meg. Sík Sándor születése szá­zadik évfordulóján szívesen írtunk volna a reá emlékez­tető emlékjel felavatásáról. Heltai Nándor Protekció Tamócainét sokáig csak hírből is- mertém. Zsófika néni, akinek a házá­ban laktunk, s aki nagyanyánk testvé­re volt, mesélt róla vasárnaponként, amikor szabadnapját, délutánját oda­haza, vagyis a saját hajlékában töltöt- . te. Egyébként ott lakott Tornácai úréknál, ahol a házvezetőnői tisztet töltötte be. Húsz éve szolgált már kü­lönböző úri házaknál, férjhez sem ment, a pénzt élére rakta, így szerzett otthont öreg napjaira. Ezt a városszéli kis házat őriztük, laktuk mi, szíves rokoni pártfogását élvezve. Tőle tudtuk, hogy a Tamócáiné nagyságos asszony nem éppen minden­napi nőszemély. A férje rokkant, sem­mire se képes ember, akiből csak annyi haszna van, hogy a nevét — mégis jól hangzik: doktor Tarnócainé — birto­kolja. A férj egyébként mérnök, de mivel tehetetlen beteg, már régen nem folytatja a mesterségét. Megélhetésük alapja a dohányelosztásból származó nem túl nagy, de állandó havifizetéssel felérő jövedelem. Az asszony biztosí­tási ügyekkel is foglalkozik, de ezzel a pénzzel nem számol el az urának. Különben is, mindent az asszony intéz, vagyis ő az úr a háznál. A férj csak amolyan csendes és megtűrt személy. Zsófi néni sokféle történetet tudha­tott Tamócainéról, de csak a legjavát mondta el vasárnaponként, amikor ki­ült a veranda elé. Legtöbbször azon­ban ezeket is lehalkította seppegő han­gon mondta, s nekünk, gyerekeknek ugyancsak fülelni kellett az eperfa te­tején, hogy elkapjunk egy-egy szót be­lőle. Még szerencse, hogy csak ennyit, mert így Tarnócainé megmaradt előt­tem egy életvidám, de azért mégsem megvetendő hölgynek, s az iránta érr zeit távoli tiszteletembe nem vegyült az ellenőrizhetetlen — bár hitelesnek tűnő —történeteknek ködös árnyéka. Akkor még nem is sejtettem, hogy neki köszönhetem majd első kereseti forrá­somat, és egyúttal a Kenyérkeresőnek kijáró tiszteletet az egész utca népe előtt. . A dolog pedig úgy kezdődött, hogy befejezve a szegények gimnáziumának csúfolt polgári iskolát, amely apámra nézve száz pengő bankadósságot jelen­tett — ennyit vett fel Zsófika néni kezességével tandíjra, ruházatra végső megszorultságában 'munka után kellett néznem., — Nézd, fiam — kezdte atyám ve­lem szemben az első férfias tárgyalást —, úgy lenne jó, ha most már te is tudnál segíteni rajtunk. Többet aztán nem is beszéltünk er­ről, értettem a szóból, sőt a tekintetek­ből is. S ezek azt jelezték számomra, hogy az aranyéletnek vége. Most már komolyan kell gondolkoznom. Az áb­rándokkal is le kell számolni. Nem lesz belőlem se postatiszt, se távirász, de még kerékpárszerelö sem. Tovább­tanulásra nincs pénz. Papp úr, a me­chanikus pedig csak akkor venne fel inasnak, ha jóatyám fizetne neki havi tíz pengőt. Marad tehát valami szabad pálya, hordár vagy helypénzszedő, a jó ég tudja micsoda, a lényeg, hogy pénzt lehessen keresni. Az ötletek nem hagy­tak cserben. Egyik nap a baromfiex- port-telepen akartam beszélni a cégtu­lajdonossal, Benedek úrral. Iskolai bi­zonyítványomat is magammal vittem, de be sem jutottam hozzá. Már a ka- puőr eltanácsolt. í Nézd, fiacskám,, ha nincs aján­lód, kár a benzinért. Akit itt látsz, az mind rokon meg ismerős, vagy leg­alábbis az ismerős ismerőse. Keress valami pártfogót, aztán gyere vissza. Lázadozva gondoltam erre az er­kölcstelen világra,'melyről már Ber­zsenyi megírta: „Róma ledől...", de beláttam: én ezt egyelőre nehezen tu­dom kivárni. Másnap elmentem a lá­dagyárba, mely szintén Benedek úré volt, de tudtam, hogy Jelinek úr az egyik vezetője, akinek csemegeboltja is van a főtéren, ahol én iskolába me­net mindig krumplicukrot vásároltam kettő fillérért. Ez a tudat erőt adott a vele való találkozásra. És jó-jel: itt már bentebb jutottam. Egészen az iro­dáig. A felvételeket intéző tisztviselő éppen a reggelijét tolta félre. Végig­mért, meglátta a zsebemből kikandi­káló kalapácsot, s nevetni kezdett.-— Szóval szögezönek jelentkeznél? Hát van nekedfogalmad, mi az egyál­talán? Óránként tizenöt láda, négy­percenként egy, ez a legkevesebb; en­nél csak többet lehet. Még a doktor úr is alig bírja, pedig már egy fél éve csinálja! — mutatott az udvaron álló fészer felé, ahol veszett ütemben csat­togtak a kalapácsok, s a sor legszélén ugyancsak izzadt egy sovány, szem­üveges fiatalember. Ez lehetett a dok­tor úr. Csak hápogni, hebegni tudtam, az­tán szó nélkül oldalogtam el. A kapun túlról lestem megilletődötten befelé. A kapuőr megsajnálhatott, mert szóba elegyedett velem. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni: — Ki az a sovány, szemüveges? — bátorkodtam a kérdéssel. — Egyetemista, csak csúfolják doktornak, merthogy annak készül. De van ilyen több is. Diplomások, érettségizettek. Elveszik a kenyeret az igazi munkásémber elől — dünnyögött a kapuőr. Aztán rám nézett a szem­üvege mögül■ — Elküldték? Bólintottam. — Egyél sok bablevest meg krump- lisgölödint, attól majd megerösödöl — mondta vigasztalóan, s tovább nem törődött velem, mert égy teherautó du­dált a kapu előtt. Feladtam a terveket. Egész nap ponyvaregényeket bújtam a kert végé­ben, s csak ebédelni mentem be a ház­ba. Nekikeseredve faltam, amit leltem a sparhelten vagy az asztalon vászon­nal letakarva. Ebből a ködös állapotból rángatott vissza a való világba jóapám az egyik késő nyári napon. Volna itt valami, fiam -— kezdte óvatosan, s egy újságlapot húzott elő a zsebéből —, nézd csak! .. Néztem, néztem a hirdetést, mert az volt, amire apám mutatott, s abban az állt, hogy a Nagyhomoki Népbank ügyes fiút keres kifutónak, megbízha­tó ajánlással és garanciákkal. ■■ —Aztán ki adná az ajánlást és a garanciát? — néztem apámra csendes megütközéssel. Elmosolyodott. — Bízd csak rám, majd én szerzek. Beszélek Tarnócainéval. Az ám, Tarnócainé! De ismeri-e va­jon az igazgató? Apám, mint aki töb­bet tud, csak bólogatott és zsebregyűr- te az újságot. Hát így kerültem másnap Vitéz Pe- terdi Pál igazgató úr színe elé. Apám is elkísért, s nekem csak annyi volt a dolgom, hogy kint várakozzam a pá­don, az üvegfal előtt, amely mögött ott láthattam az igazgatói irodát, széles bőrfotelekkel, a hosszú tárgyalóasz­tallal, telefonokkal, a jövő-menő igaz­gatóval,'az előtte álldogáló atyámmal s még egy testes úrral, akiről később megtudtam, hogy az osztályvezető. Mellettem a pádon csak egy izgága fiatalember üldögélt, s kérés nélkül is részleteket mesélt az életéből. Állásta­lan kereskedősegéd, csak a végső meg­szorultságában jött el ide, de ha pojá­cának nézik és negyven pengőnél keve­sebbet ígérnek, nem vállalja ezt a lea­lázó munkát, kinőtt már az ilyesmiből. Apám jött ki aztán, hogy betuszkol­jon az.igazgatóhoz. Ijedtemben a'sap­kámat is a fejemen felejtettem, csak könyékbillentésre jutott eszembe az il­lendőség. — Nagyon dicsér téged a nagyságos asszony — nézett le rám a sudár ter­metű, javakorabeli igazgató. Szavait megnyugodva vettem tudomásul, mert arra gondoltam, hogy Tarnócainé nem ismerhet annyira, hogy még dicsérjen is, de ha,ezt teszi, az most csak a javamra szolgál. —^Apáddal már megegyeztünk — folytatta az igazgató.' Húsz pengőt kapsz havonta, de megbecsüld magad. Aztán ne felejtsd el megköszönni a nagyságos asszonynak! — szólt még utánam, amikor távozóban voltunk. Négy év múltán kiöregedtem a kifu­tómesterségből, és újabb foglalkozás után kellett idéznem. Csak akkor jutott eszembe, hogy — isten ne vegye bűnül —Tarnócainé nagyságos asszonynak még mindig tartozom a köszönettel. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felkeressem és kezet csókoljak neki. Akkor ugyanis már többet tudtam á Zsófi néni féle történetekből... Évek múltán pedig azt is megtanul­tam, hogy nem rossz dolog a megszo­rult embernek a protekció, de vala­hogy mindig édesebb az a kenyér, amit maga harcol ki magának. F. Tóth Pál *°° tat**** TlSZtelt Hölgyem, Uram! akiknek ^új síemélyhív "!indazok számára, milyen köze van néhánV6^efmadóhoz vala’ Az 1988-ban szerzett Sfc 7 fe‘adatot Jelent. Lelkizésünkre áűó SSSW lZámára a ren- segitenl abban hogy ÖnTSáf*? '9yekszünl< leiden teliesithéceJhi a szabá,y°knak megfe- ígypéldáui öhnítv 'Ksar ,bt’n * Üdvözlettel: pd&ojuí

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents