Petőfi Népe, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-03 / 288. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. december 3.

IPI

— Nem készültek — válaszolnám. S megindokolnám azzal, hogy vannak lényeglátó emberek, akiknek nincs szükségük mérlegelésre: mi maradjon meg a leltári tárgyak közül s mit kell elhagyni azokból. Ez a fajta gondolkodásmód veleszületett is lehet, de gyakorlatilag is elsajátítható; csak fokozott koncentrálóképességet, áttekinthetőséget és kifejezési gyakorlatot feltételez.

Az izmusok korát éli a festészet. Ezekben eligazodni, ezek lényegi értékét meglátni csuk az képes, aki maga is dolgozott valamikor és a gyakorlatban, elméletben egyaránt nagy utat megjárt. Nem receptek alapján méricskél formát, szint, kompoziciAmbrus Lajos festményei előtt

Csomagolás — egykoron

Azon tűnődöm, hogy miért vannak rám különös hatással a Kecskeméten élő Ambrus Lajos festményei, hiszen nem az én nyelvemen szólnak: nem azt a tájat fejezik ki. ami az érdeklődési körömbe tartozik: nem beszélnek a hagyományostól eltérő módon; nem kivannak rendkívüli hatást kelteni; színeik nem feltűnőek (mondhatnám nem kolorista müvek); méreteik mértéktartóak, szinte szokványosak; a természetből építkezők a mégse naturalisták ... Ugyanakkor K1FEJEZŐEK, természetesek, leegyszerűsítettek, tehát lé- nyegretörők.

Az iskolás felfogás számonkérhetné alkotójukon: készülnek ezekhez vázlatok?

ót, vonalat, foltot, ritmust, összhangot, disszonanciát: képes az esetleges „stíluskeveredés” értelmét felfedezni, vagy a különböző perspektívák egyesítésének célját meglátni — ha éppen ezek valamelyikéről vall a kép. Ugyanakkor ezek közül egyet is, vagy bármely nézői fikciót nem fog számonkérni azokon az alkotásokon, melyek nem ezekre épülnek. Hogy irodalmi példára hivatkozzam: Arany Vörös' Rébékétől nem várhatjuk pontosan azt a magatartást, mely az orvosi lexikonokban a schizophrenia paranoides meghatározásában olvasható.

A művészettörténészek, irodalom- történészek legjobbjai sohasem mondtak — írtak — a tárgyalt alkotóról ítéletet, amíg azok szándékát meg nem ismerték. Mert csak ennek és a műnek együttes ismeretében lehet érdemlegesen bírálni, ismertetni, véleményt nyilvánítani.

Miért ez az eszmefuttatás, kivel csatázom, amikor a pályakezdő festő munkái láttán megosztom gondolataimat az olvasóval?

Talán, hogy megóvjam a sablonos Ítéletalkotástól. Ne nézzen szakértőként a festményekre. Ez meg fogja óvni attól, hogy előítélettel tekintsen Ambrus Lajos munkáira. Ha tetszenek e képek, akkor élvezze azok egyszerű, érthető szépségét és kifejezőerejét, ne tartson attól, hogy valaki félrevezette, mert a Tiszáról azt látja, hogy az A TISZA; A homokbuckákon átvonuló porfelhőről, hogy az A HOMOKVIHAR; A lebukó napról, hogy az AZ ALKONYAT. — Ambrus Lajos ezekről a témákról IGAZAT mond s az igazság a művészet alapja.

Képei láttán eleinte csak értékre való „ráérzés” késztetett érdeklődésre. Aztán a kezdő festőtől szokatlan technikai gondosság fogott meg. Majd az kezdett imponálni, hogy a szokványos témákról milyen érzelemgazdagon szól. Kifejezőereje a jelenvaló tehetségről győzött meg; ez pedig immár felfedezés számba ment, melynek örömét — a nap-mint-nap születő, s a legtöbbször gesztusként, rosszabb esetben a laikusok félrevezetéseként értékelhető IZMUSOK korában, az olvasó érdeklődővel megosztani kedves kötelességemnek tartom.

Goór Imre

Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban

Manapság az üzletekben négyzet- centiméterekben mérhető papírt lehelnek a kenyérre, azonnal kiszakadó zacskóba vihetjük el az illatszerboltból a drága kozmetikumokat, vékony selyempapírba tekerik a csipkés fehérneműt.

Bezzeg hajdanán! Nagyanyáink a tanúk rá, kultusza volt a vonzó, csillogó, díszes csomagolásnak, az aranyozott nyomású, selyembélésű, képekkel díszített dobozoknak. A kereskedők mindent megtettek, hogy vásárlásra csábítsák az utca népét. Ezért nemcsak a drága holmikat csomagolták selyembe, bársonyba!

Hogy milyen dús fantáziával terveztették, rajzoltatták, csináltatták a ki- sebb-nagyobb dobozokat, csomagolópapírokat, arról némi képet kaphatunk az Iparművészeti Múzeum februárig látható Séta a Koronaherceg utcában című kiállításán.

A koronaherceg utca a belváros szívében, a mai Petőfi Sándor utca helyén húzódott. A képzeletbeli sétán múzeumi vitrinekbe soroltak kétszáz múlt századi és e század eleji dobozt, amc-. lyek a biedermeier, a historizmus,'az eklektika és a szecesszió stílusjegyeit viselik magukon.

Az első, a 18. század közepéről ismert kartondobozok még könyvkötők munkái voltak, s gyógyszertárak számára készültek. Később, a 19. század során vált önálló iparrá a doboz- és kartonázskészítés. Az 1873-as bécsi világkiállításon színesen nyomott, aranyozott papírborítású vagy más luxusanyagokból formázott dobozok árasztották el a standokat.

0 Képek a kiállításról.

S hogy mi mindent csomagoltak ezekbe a cifra dobozokba? Levélpapírt, a múlt században oly divatos emléklapot, társasjátékot, kártyát, zsetont, gyerekjátékot, babát. Aztán pipát, bőrborítású, selyem- és bársonybélésű fából készült pipatokban szivarokat, cigarettát, „a legfinomabb”, „különleges” feliratokkal, a forgalmazó címével és változatos rajzokkal, arcképekkel díszítve.

Külön műfaj a cukorkák, csokoládék csomagolására- tervezett doboz. Gyerekek számára kedves mesejelenetekkel, felnőtteknek ínycsiklandozó torták, habos sütemények rajzával. Az egyik doboz fából, a másik szalmafonatból, a harmadik bádogból készült — valamennyi színes vagy arany borítással, olyik fémlábakon, selyem- ripsz szalaggal átkötve. Köztük Kugler Henrik császári és királyi udvari cukrász Gerbeaud feliratú szecessziós díszdoboza. (A dobozt egyszerűsített változatban ma is használja a nagyhírű cukrászdá.)

Aztán az illatszerek! Micsoda gazdagsága üvegcséknek, pudriés dobozoknak, parfümös flakonoknak, metszett üvegből, ólom foglalattal, sárgaréz dugóval.

Amúgy a praktikus holmik is magakellető dobozokban jelentek meg — a cipők, a gyógyszerek, a női fehérneműk, a kalapok, a kesztyűk, a gallérok, a nyakkendők, a legyezők, és így tovább.

S mivel kiállítás manapság már alig áll össze szponzorok nélkül, e csomagolástörténeti tárlatot stílszerűen az ÁCSI (Anyagmozgatási és Csomagolási Intézet), a Papíripari Vállalat, az Unipack Dobozkeszítő Szövetkezet, a Caola és a Gerbeaud támogatta.

Kádár Márta

PINTÉR LAJOS:

írj verset

Írj verset, bizonyítsd be, hogy élsz.

írj, ■

mert reggelre ablakodban a szomszéd

házfal kei föl, nem a Nap,

írj verset, védd magad.

Írj, bizonyítsd, hogy más is , ojvasható, nemcsak a pénz.

írj, mert fölszállott a fácán tolla, föl a kalapokra, s mert a dzsentri kalap alatt tök-forma fejek, írj, mert sok a karám, a rom, a rém, kevés a rím. írj, mert sok a diktátor, kevés a költő.

Írj, mert sok a jövő. kevés a jeleni Írj, mert legnagyobb gyár / a hivatal, hol manipulált paésirta: írógép dalol, danol, ahol a líra itala lőre.

Írj, mert átmegy rajtad, megtipor ' az átmeneti kor. írj, mert fölösléges az ember, mint a ló. írj verset, igazold, hogy élsz! írj verset, ha ablakodban reggel a szomszéd házfal kel fel nem a Nap.

CSANÁDY JÁNOS:

Válasz a gyászra

Apám, anyám szólítanak, az árvaság szívemre dől, akár a fekete iszap áradó árok medriböl. .

Szólítanak, hogy jól van ez, a sors el nem kerülhető, születtek néhány évtized, és már a mély, fekete föld.

Jól volna? Alig hihetem,

— s eszem már éppen nem gyerek —A mégsem hiszem, mégsem hiszem, hogy odalenn kihűltetek.

Mondják, megbomlott az idő, s a havas sir virágbaszökkent s ácsolt bölcsőként ring a föld a mezőjöldi temetőben.

Miles Davis és a többiek

A nepperek Katowiczében szállták meg a vonatot. Elsőbbre csak huszonkét zlotyt akartak adni egy forintért, de akinek volt türelme az alkudozáshoz, percek alatt huszonötre tornázhatta föl az árfolyamot. Zöldhasú bankók kerültek elő a hátizsákok titkos rekeszeiből, a zoknik talpából, legális (!) dollár és márka tízesek alakultak át zloty tízezrekké.

Már a Báthory-expresszen beindult a Jamboree. Mint sokadszor, most is ősszel szöktünk be Varsóba, október legvégén, mi másfélezren, a dzsessz megszállottjai, rögeszmés dzsemboris- ták.

A mindig ugyanolyan, lilán didergő, vacogó Varsó egyszerre taszíués fogad be, de vigasztalanságában is szeretetreméltó. Betölthetetlenül ásító, széllel bélelt terek és utcák, huzatos aluljáró- labirintusok, kopottpiros Ikarus- buszok, hatvanméteres sorok a cukorka- és húsboltok előtt. És ennek a geometriailag feltrancsirozott világnak a közepén, mint valami égnek meredő memento, a sztálinista építészet remeke, a Tudomány és Kultúra szürke felhőkarcolója.

A palota oldalában, mint egy odaragasztott kupolás szentély, a kongresz- szusi terem ötezres csarnoka: a dzsessz kelet-európai temploma, legendás Rolling Stones-koncertek színhelye.

Még csak délután három óra van, de a lépcsőket már ellepi a nép, hosszú és reménytelen sorok kígyóznak a pénztár előtt. Csütörtök van, a fesztivál első napja, de már sem bérletet, sem jegyet nem lehet kapni. Legalábbis legálisan.

Kétdolláros gines üveg jár kézről kézre, egy fiú fennhangon olvassa a

falragaszt: vasárnap gyertek el a varsói magyar nagykövetség elé, vízlépcső ügyben. Mikor lesz még vasárnap! — kurjant nagyot egy popfos legény, de ha megérjük, ott leszünk.

Tony Scott szelleme kísért ebben a nyirkos cúgban. Állítólag az amerikai klarinétostól származik a szlogen, hogy a dzsessz nem zene, hanem élet, s aki tényleg meg akarja élni, könnyen belehal.

És valóban: még el sem kezdődött, de többen már üveges szemű, elvarázsolt tetszhalottak.

Az Itchy Fingers, angol szaxofonkvartett attrakciószámba menő show- ja közben oda nem illő képeket vetít a felspannolt képzelet. Egy lengyel filmet, Zanussi Illuminációjának színes ködben lebegő, grafitporként szitáló, kiüresedett világát. Pedig aztán ennek látszólag semmi köze a fiatal britek free-jének humoros szabadságához, a1 groteszk ötletparádéhoz.

Depresszió és eufória, Varsó a neved!

A Remont dzsesszklub előtt a helyzet évek óta változatlan. Tájkép, csata közben. A Gólem-szerű beengedőember saját zsebére dolgozik, s órák alatt százezreket kasszíroz. A tömeg olykor nekilódul, hogy megkísérelje a lehetetlent. Ilyenkor a behemót, cséphadaró- ként használva karját, lesújt. Szemüveg törik, vér folyik. Taglója nyomán egy férfi a földre kerül, kíméletlenül rúgja, tapossa. Élethalálharc egy közepesnél is gyengébb jam sessionért. Odabent a vadkender édeskés illata fojtogat, egy-egy fergeteges dobszóló kókadozó fejeket riaszt, emel ki pillanatokra az álom mocsarából.

A hátsó bejáratnál alakult alkalmi banda örömzenéje hitelesebb a profikénál. Szomorú szájherfli nyerít bele a ködös virradatba. Sírva_ vigad honfitársaink kintrekedi csapata, és bősz. szolidaritással egymás iránt utálják a Remontot.

Ha ez így megy tovább, biztos, hogy nem érem meg a harmincat — düny- nyögi Zsolt haverom a második napon. Ronald Shannon Jackson, a zseniális Ornette Coleman egykori dobosa és zenekara a The Decoding Society eszeveszett tempójával végre visszaadja hitünket. Az már egyenesen megható, ahogy ez a dühös lélek előmerészkedik a dobok mögül,fis átszellemült fuvola)!)-improvizációkba keid.

Mintha már hetek óta ketyegne bennünk a dzsemborista biológiai óra, holott csak (?) szombat van. Becsukott szemmel hallgatom a bőrsapkás altszaxofonost, az amerikai Phil Wo- ods-í, aki magától értetődő természetességgel műveli a csodát. Ez az a varázslat, amiért megérte hétszáz kilométert vonatozni, eltűrni az immár kizárólag bizniszcentrikus Jamboree- kufárok atrocitásait. Holnap lesz még egy bizonyos Miles Davis nevű úr is, de tőle függetlenül számomra már a jubileumi, harmicadik fesztiválon Woods a király! Trombitása, Tom Harrell óriási figura, ólyan, akár egy alvajáró kínai, s úgy fúj, mint egy Wi'nton Marsalis.

A hideglelős vasárnap reggelen a dzsemboristák halálosan kimerült csapata átalussza a „tüntetést". A központi pályaudvar, a „Hotel Márvány" hálózsákosai a mai napért élnek hónapok óta. Remélik, hogy a nagy Miles majd elfeledteti velük, hogy meglopták, megverték, megalázták, őket, visszaadja hitüket Varsóban, a Jam- boreeben, ami ez idáig inkább vessző futás'volt, mintsem fiesta.

Mileshez rendőrök sorfalán át vezet csak út. Akinek nincs jegye, most hiába küzd, próbálkozik, az eddig megkenhető jegyszedőket árgus szemekkel lesik a rend lengyel őrei. Több száz fős tömeg őrjöng, tapad áhítattal az ajtók üvegéhez. Az üzérek negyvenezer zlotyért vesztegetik a jegyeket.

Pedig hol van még Davis. Egy valódi törpe a zongora mögött, aki játék közben Góliáttá növekszik. Michel Petruccianit, a francia származású pianistát ölben hozza be, s helyezi a zongoraszékre Színes bőrű bőgőse. Mindent tud ez a kis ember, amit ebben a szakmában tudni lehet, tudni érdemes. Páratlan atmoszférájú kóheertje felidézte bennem az 1985-ben ugyanitt hallott Keith Jarrettet.

Aztán végre, csillogó-villogó szere- ' lésben, fekete napszemüvegben a mo- -dem dzsessz talán legnagyobb élő alakja. Miles Davis, akár egy szeánszon megidézett, kelletlen kísértet. Mindent elsöprő elektromos, fúziós zene, a dzsessz-rock kvintesszenciája: két billentyűssel, két ütéssel (az egyikük hölgy, Marilyn Mazur), szóló- és basszusgitárral, szintetizátorokkal. No, meg azzal az utánozhatatlan trombitahanggal, amely karmesteri pálcaként vezényli, szervezi renddé vagy éppen rombolja káosszá ezt az elektromos tornádót.

Kietlen, vigasztalhatatlan bánat telepszik meg a teremben, amikor Miles trombitájába fúj. Az embernek olyan érzésé támad, hogy csak megtűrt vendég a guru nyilvános meditációján. Gőgös távolságtartással mér végig bennünket, hidegen fúj át rajtunk. Tüntetőén hátat fordít nekünk, nem szeret minket, terhére vagyunk.

Kint, a Marszalkowska sugárúton szótlanul bandukolunk, fagyos szél vág az arcunkba.

Mintha csak Miles trombitájából süvítene elő.

Tódor János