Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-19 / 276. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. november 19. ÚJ ALKOTÓK, ÚJ MŰFAJOK N em annyira a tudatos tervezés, mint inkább a körülmények összejátszása az oka. de végül is tény, hogy meglepetésszerűen sokszínű anyaggal mutatkoznak be az idén a liszakécskei képzőművészeti alkotótábor résztvevői. A helyi Arany János Művelődési Központban látható kiállítás legfeltűnőbb jegye — a korábbiakhoz képest — legelsősorban a műfaji változatosság. A közhelygyanús megállapításnak a nyaranta itt tevékenykedő képzőművészek körében módosul valamelyest a jelentése. Aki csak felületesen is ismeri ugyanis a telep arculatát, az tudja, hogy valamennyien a koloristáknak abba a csoportjába tartoznak, akik még alkalmanként sem váltják fel kezükben krétára, grafitra az ecsetet. Ebből következik, hogy a már említett változatosság nem az egyes alkotók műfaji választékúnak gazdagodására, hanem egyértelműen új alkotók jelenlétére utal. Az idei, szokásosan másfél hónapig tarló rendezvényt, mely all. volt az alkotótábor történetében, a szervezők két intervallumra osztották. A formai újítás tartalmi változást is eredményezett, ugyanis az első, augusztus eleji periódus tematikáját még a nyár, a másodikét szeptember 15-étöl október 15-éig pedig az ősz határozta meg. Mindez persze elsősorban a még mindig többségben levő festőket érintette. Bozsó János nagyméretű vásznain ezúttal is kiváló inspirációnak bizonyult a Tisza-parti táj. A jellegzetesen „plasztikus” színek: a kékek, zöldek, elsősorban a látvány keltette hatás, a hangulat építőelemei. A részben a tárgyi világból, részben a színek fikcióiból létrehozott végeredményben semmi sem utal a programszerűség rutinjára. A többféle napszakban készült — Késő délután. Reggel a kertben. Erdő mélyén című - - alkotásokban a víz, a fák és a fények egyetlen megbonthatatlan hangulatot árasztanak. Egészen rendkívüli kontraszthatást kelt Bozsó képeinek -közvetlen szomszédságában a Tisza kecskén élő Gyalai Béla sorozata. Nem kis részben azért, mert különböző méretű festményein tárgyszerűen ugyanazokat az elemeket fedezhetjük fel. Rendkívüli élmény, amint ezúttal a füvek, fák és tájrészletek sugallják a hosszú évek következetes munkájával felépített Gyalai- tcrcmlmények világát. A’ Tisza-parti tájrészleteket egy, a Gyalai-figurákhoz tartozó táj részeiként láthatjuk viszont. A cimck megtévesztőek, a látvány azonban sosem. Az árnyalatok éles kontrasztjaival, a „transzcendens” zöldekkel festett „Szűrt fények, a Füzes és az Erdő című képek egy lelki „plein air” drámai feszültséget sugárzó részei. A mostani, kollektív bemutatkozást megelőzően az idén már két alkalommal is találkozhatott a közönség a festőművész munkáival; áprilisban siker- - rel mutatkozott be Salzburgban, a múlt hónapban pedig a Keceli Általános Művelődési Központban. Az egyéni érzések tájakra való kiveInspiráció: m • . • . f • • Kármentő a Tisza-parti táj aasu lítésének egészen másféle — ám kevéssé erőteljes — változataival találkozhatunk az alkotótábor egyik alapítójaként is számon tartott Seres János festményein. Míg Lombos erdő című munkája egy üde színekből felépített, atmoszferikus folt- és színkompozíció, __addig Bugacpuszta cimü képe ökrök nátüralisztikus figurájával a középpontban— nem lép túl a közhelyeken. Bagó Bertalan ugyancsak rendszeresen részt vesz az alkotótelep munkájában. Festményeinek java példa arra, hogyan lehet évről évre, munkáról munkára új formában láttatni, új képpé transzponálni ugyanazokat a tárgyakat, dolgokat. A fehérek és a barnák árnyalataira redukált festészete már-már nem is festői, hanem grafikai színkészlettel állítja elénk a természeti környezetet. Bár e színek az ősz színei, nem feltétlenül az évszak sajátosságainak megjelenítésére szolgálnak. A Vízpart, a Kurázsban és a Tisza ősszel című alkotások realista részleteik ellenére sem kívülről, hanem alkotójuk személyes élményvilágán át szemlélik a tájat. Pataki József kisméretű, három részből álló, hagyományosan komponált csendéletsorozata (virágok, gyümölcsök) semmivel nem mond többet a puszta látványnál. Egészen másféle szemlélet tartozéka• Egidius Golob: Boglya. ként jelenik meg a naturalista hűség Balogh Gyula nagyméretű Vasárnap otthon voltunk című festményén. A többszemélyes vasárnapi ebéd fogásainak maradványait a hiperrealizmus érzék letesse gével és távolságtartásával veszi szemügyre. Ugyanazzal a figyelemmel fordul a félig üres baracklekváros üveg, a csontok halma, a már rendezetlen összevisszaságban álló, többféle stílusú egyszerű étkészlet darabjai felé. A kávéspoharak, az összegyűrt szalvéták, az evőeszközök, az új boros- és régi szódásüvegek eklektikus összevisszasága nem az evés aktusáról, hanem egy többgenerációs család rendha- gyó -|ä talán ünnepi — együttlétéről beszél. Az asztalból és a hátteréül szolgáló igénytelen, öreg bútorokból összeálló teljes kép szociológiai pontosságú Bj egyszersmind képzőművészetileg divatos: új-eklektikus leírás a család együttlétének öröméről, a hiányzó ben- sőségességről, a mindennapok ünnepeiről. Balogh könnyedén játssza végig festői bravúrjait az anyagszerűség különféle imitációival: nagy élvezettel merül el a különféle fémek, porcelánok, üvegek sokféle variációjának megjelenítésében. Ugyanezt az érzékenységet kamatoztatja korhadt, kidülő- félben lévő fakerítések plasztikáját középpontjába állító Ókécske című képén. Az idei nyárra Ausztriából is érkeztek grafikusok az alkotótelepre. Grafikáik többségének semmi köze a konkrét tájhoz, illetve a természethez. Témáik az emberi környezetre, a számukra csak különlegességként megjelenő hátsóudvarok rekvizitumaira korlátozódnak. Egidius Galob Létra című, színes krétával készített levegős, átlátható egyedi rajza a nagyvona- lú szerkezette- Piizes ' remtes lendulete(Tóth Sándor felvételei) vei hat. Áz ugyancsak Ausztriából érkezett Ewa Mazzucco szándékosan naivan, a gyermekillusztrációk mesterkéltségével kelti életre tapasztalatait. Libák és Fészer című ceruzarajzainak főszereplője a háziudvarok élővilága. A hátsóudvar állataival, az ironikus humorral lépegető csirkékkel, kacsákkal, cicákkal népesíti be képei szinte teljes felületét. A Kolozsvárról az idén tavasszal áttelepült, Tiszakécskén élő Bardócz Lajos grafikus nem most mutatkozik be először Bács-Kiskun megyében a közönségnek. Nyár közepén ugyanezeket a falakat borították önálló kiállításának darabjai. A mostani alkalomra is egyedi grafikákat válogatott. Három lapból álló, római számokkal tagolt Székelysors című sorozatán azonos gondolatkörben mozog. Megdöbbentően erőteljes jelképekben, szimbólumokban fogalmazza meg a konkrét, pontosan meghatározható emberitársadalmi igazságtalanságokat, a re- ményvesztetfség, a kétségbeesettség, kiszolgáltatottság stációit. Az emberségről, embertelenségről csak a legszükségesebb, leglényegibb közlésekre szorítkozó, drámai erejű „vázlatai” egyikén (Székelysors I.) egy elesettségében is büszke idős férfi ül szemben a nézővel. Hátteréül mindösz- sze egy összetett képi motívum: egy faragott, növényi stilizációkkal díszített székelykapu íve szolgál. Balsejtel- mü kontraszt: a férfi- szánjára házul, hazául szolgáló, védelmező kapuhajlék — talán épp már csak gondolatként, emlékként való létezése okán — részletesebben kidolgozott, plasztikusabban létező valóság, mint a leheletfinom vázlatként meditáló férfi kétdimenziós figurája. A Székelysors II. darabján főszerepet kap a ló, melynek figurájával IS- egyéni kiállításának emlékezetes darabjai alapján legalábbis — Bardócz bármit, bármi mélységben ki tud fejezni. Rajzain gyakorlatilag bármi jelképpé alakítható, kontúrja egyszerre elvont és konkrét, bizakodó és pesszimista, egyidejűleg közvetít gondolatokat és érzelmeket. Ezúttal egy az egész látóhatárt betöltő, irdatlan szénássszekér elé fogva jelenik meg. Ismét kidolgo- zottabban, mozgásával kifejezőbben, mint társa, a tényleg csak jelzéssszerű. emberi figura, aki a kötelek hálójával, keresztjével van ültében a bakra feszítve. i Karolyi Juha LEGYEN UJ JÁTÉK! Tájak, korok, múzeumok és a hazaszeretet Talán éppen ez az örök fiatalságnak évszázadok óta kutatott titka: nem szabad abbahagyni a játékot! Méghozzá az olyat, amelyben az ember rákényszeríti magát, hogy járjon-keljen, utazgasson, s közben új ismereteket és nem utolsósorban — új barátokat szerezzen. Ha valakinek kétségei lennének efelől, kérdezzen meg bárkit ama több ezer ember közül, akik évek óta részt vesznek a Tájak, korok, múzeumok mozgalom (illetve ma már egyesület) társasjátékaiban. Az egyesület vezetői ugyanis megkérdezték a részvevőket. Nem is egyszer. Legutóbb például arról, hogy legyen-e új játék. Mert volt már jelvényszerző verseny, aztán olyan, amelyben egy-egy „mesterségben” céhlegényi meg mesteri fokozatot lehetett elnyerni, majd Barangolás hazai tájakon címmel zajlott le országos vetélkedő. Korábban együtt volt a három témakör: a tájak, a korok és a múzeumok, a Barangolás hazai tájakon már úgy indult, hogy külön- külön feladatlapokat kaptak a versenyzők. Választhattak: melyik tárgykör érdekli jobban — legjobban — őket. Közben az egyesület (amely számos más kör, egyesület, szövetség stb. hazánkban immár szinte kötelező szokásával ellentétben mindössze egyetlen szobában, két munkaerőt foglalkoztat) időről időre elküldte a benevezők névsorát a többi versenyzőnek: hadd vegyék fel a kapcsolatot egymással. Járták az ajánlott tájakat, felkeresték a történelmi emlékhelyeket, meglátogatták a múzeumokat a versenyzők. Az sem volt ritkaság, hogy a programban szereplő nevezetességeken kívül újakat tyaláj^ftCT’ ‘-í>eftraul helybeli híres embekfck'btrf- * léktábláit, sírját. Jó lenne egyszer az „illetékeseknek” azt is végiggondolniuk: mennyi kulturális értéket őriznek meg a feledéstől ezek az amatőr versenyzők! Meg azt is, hogy mennyibe kerülne, ha az ilyesfajta országjárásokat hivatalosan próbálnák szervezni és támogatni. Talán akkor nagyobb nyilvánosságot is kaphatna mindez. Mert bizony kissé megkeseredett néhány versenyző — s talán a rendező egyesületbeliek — szájíze, amikor a beígért televíziós döntőt szinte teljes csendben, a második műsorban és főműsoridőn kívül sugározták. Talán éppen ezért is volt kíváncsi az egyesület vezetősége: ugyan i folytatnák-e a versenyzést a korábbi résztvevők, ha valamilyen új címen ismét elkezdenék a játékot? Szeptember elején küldték el a leveleket, s azóta egyre érkeznek a 1 válaszok. j A siklósi Batthyány Kázmér Ál- - talános Iskola csapata így ír: „Sze- 1 retnénk megköszönni azt a sok élményt, ismeretet, amit a játék során kaptunk, s mindenekelőtt a sok kedvcsináló ötletet”. (Igaz, ennek a csapatnak külön oka is volt y az újabb játékba benevezésre: a - legutóbbi versenyt a televízió nyilvánossága előtt ők — tanulók és ] tanárok együtt — nyerték meg.) „A barangolást szívesen folytat- . nánk. Egyrészt van a megyénkben is még eddig nem szerepelt neveze- ’ tesség, másrészt a szomszédos me- . gyék valamelyikében szívesen vennénk részt egy újabb társasjáték- : ban” — ezt Szegedről írták, jórészt nyugdíjasokból álló csoport tagjai. A mai, sokszor emlegetett nehéz ! gazdasági viszonyok között a részvétel nem egyszerű. De a barangolók optimisták. Minden levélíró kifejezi reményét, hogy a következő vetélkedőben is részt vehet. Szövődnek a kapcsolatok, „barangoló barátságok”, mint például egy péti szocialista brigád és egy Tolna megyei, tengelici csapat között. S az is kicsendül valamennyi levélből, hogy szeretnének az emberek újabb tájakat — és hobbitársakat — megismerni. Folytatni a játékot, ameddig csak lehet. Már régen nem is a „pecsétekért”, még csak nem is a dijakért folyik a játék. Sokkal inkább az ország kulturális értékeinek jobb ipmpqigréséért. Biaetny<-'érdemes lenne ezt hathatósan támogatni. Például kedvezményes vasúti és autóbuszjegyekkel, netán még olcsó szálláshelyekkel is. Hogy ne csak rohanvást kelljen megtekinteniük a részvevőknek egy-egy távolabb fekvő várost, tájvédelmi körzetet vagy múzeumot. A „barangolók” a hazai nevezetességekről, látnivalókról beszélnek. Nem szoktak melldöngetve hazafiasságról szavalni. Ám ideje lenne elgondolkozni azon: mi más ez a barangolás, a hazai tájak újrafelfedezése, mint frázisok nélküli hazaszeretet. Amire pedig illenék nagyobb gondot, ügyeimet, talán még némi költséget is fordítani. Várkonyi Endre KISS BENEDEK: Aggódás Azt képzelem gyakran, hogy meghaltál. A magam-veszte annyit nem érdekel. Elgondolom, mi lenne, ha nem volnál, és megkönnyebbülök, hogy létezel. E titkot talán Freud fejtette meg. Bocsásd meg, hogy úgy szerettelek, s mégis annyit elvesztettelek. Már rég itthon kellene lenned, s nem vagy. Ha én nem vagyok, nem gondolok vele. Felajzott idegeim zsongnak, s elhagy istenem, a szabadok istene. Rosszal gyanítok mindjárt, tragédiát, hiszen Isten sem óvta meg egy-fiát. HAMARY DÉNES: Hétköznapi darab Nézed, mint ivei a szája asszonyodnak, s hogy vékony bokája s teste rejtett titka érzelmeid hányszor kinyitja A szemét nézed, fogod a kezét Hallgatod, a pénz megint kevés S hogy az országgyűlés mit alkotott Rég volt, hogy talán meghatott Gyűjtenek azoknak, kik menekülnek S előnyük lett? hogy menekültek De Te hiába menekülsz A gond, a holnap elédkerül Csak mi tudjuk, hogy vagyunk a világban S élünk a biztonsági lánccal őrzött bizonytalanságban. ClZAKÓ GÁBOR: Luca néni föltámadása* S~)ttó Péter oldenburgi zeneta- nár Volkswagen Golf személygépkocsijával Létára fuvarozta Püspöky Szilveszter ornitológust. Előzőleg az egész éjszakát átbeszélgették és gyönyörködtek. A konkrét zene, a madárdal és a népzene kapcsolatáról folyt a szó, és közben a magnetofonszalagokon élőben és lassítva daloltak a csízek, a rigók, a pacsirták, a poszáták. Ottó Péter egyik ámulatából a másikba esett, és bizony akármelyik ujgúr, baskír, magyar népzene- kutató is ellátottá volna a száját. A madárkák ugyanis pentatonul daloltak, közelebbről lá-penta- tonul, még közelebbről népdalrészleteket adtak elő: egy székelykeresztúri csíz például az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek kezdetű nótát fütyülte. Ottó Péter engedelmet kért és kapott, hogy autómagnójának kazettáira átvegye' a lassított madárénekeket. Az öreg ornitológus megajándékozta öt a madárdalokról irt tanulmánya holland nyelvű példányával. — Sajnos én sem értem, mert nem tudok hollandul, de ez a lehetőség adódott. A hegedűtanár már hazafelé tartott Oldenburgba, és összes mozgatható és nélkülözhető tárgyát szétosztogatta rokonai között, ezért boldog volt:,, hogy a nagy élmény viszonzásául elvi- hette kocsiján a professzort Létára, ahol a kövirigók állítólag még ismerik a pentaton stílust. Legalább addig is beszélgethettek! Mert még ilyent! Ottó Péter a felhők és hegyek közül elősugárzó hajnali napfénynek megfogadta, hogy hazatérve haladéktalanul megvizsgálja az oldenburgi feketerigók, cinkék és csonttollúnk énekét. * h/ffocisták találtak PüspölvJ~ky Szilveszter ornitológus tetemére a létai völgyben. Kiszáradóban lévő égerfán függött. Még meleg volt. Körülötte a bokrok letört ágai és az Összetaposott fű arról árulkodott, hogy az idős tudós hevesen tusa- kodott magában tragikus lépése előtt. Botjával csapkodott, távcsövét, melyet a vároldalban fészkelő kövirigók megfigyelése végett vitt magával, olyan erővel verte az égerfa törzséhez, hogy a bal csőben az okulár ripityára törött. Magnetofonját is összezúzta, a szalagot kitépte belőle, és darabokra szaggatta. Kétség kívül heves idegroham törhetett rá, mert a szemüvegét is összetiporta, sőt talán a földön is fet- renghetett önkívületében: ruhájára, hajába fű- és avartörmelékek tapadtak. A haladéktalanul megindult nyomozás az önakasztás tényét napnál világosabban bebizonyította. Egyetlen kérdés maradt nyitva: honnan szerzett Püspöky professzor ejtőernyözsinórt? Frobius őrnagy minden rendelkezésére álló erőt bevetett a probléma tisztázására, beleértve az elhunyt feleségének, leányának és unokájának tüzetes kihallgatását is. Csizmadiáné Püspöky Júlia nyugdíjas bábművész és Csizmadia Fájsz költő gyanúsan egybehangzóan vallotta, hogy a család birtokában nincs és soha nem is volt kék-sárga-piros színekből sodrott ejtöernyőzsinór, de pi- ros-fehér-zöld se, lámakék se, szürke se, semmilyen. Ilyesmit Ottó Péter oldenburgi zenetanárnál sem láttak. Az illető Létáró! elhozta a professzor megbízásából a pincekulcsot, melyet Püspöky Szilveszter szórakozottságában a kabátja zsebében feledett. Tréfásan korholta is magát miatta Ottó Péter elmondása szerint. — Oh! Tréfásan! -— Frobius őrnagy följegyezte a szól noteszába. ji/fagda, az özvegy, elenged- í te füle mellett a tapintatosan föltett kérdéseket. Öveges szemmel meredt a kitömött egerészölyvre, amely férje könyv- szekrényének ormán repesett. Kötényét kioldotta mosogatni készfiit Frobius őrnagy betoppa- násakor — ölébe vette, összehajtotta egyszer, kétszer, háromszor, annyiszor, amíg gombóc nem lett belőle. Akkor kigöngyölte, és kezdte elölről, anélkül, hogy a kapcsolatát az egerészölyvvel megszakította volna. Frobius őrnagy távozása után Júlia fölrázta. Nagy nehezen megszólalt végre. — Na, szappant se kell többé kunyerálnunk Pestről. * Részlet az író közeljövőben megjelenő regényéből DEÁK MÓR: A tél előérzete Kapkod a tél utánunk. Szivünk, mint a homokba dugott zöldség, elrohad, ha egymáshoz ér, s megfeketednek a gondolatok a rájuk rakódó sártól. Istent őrzi tőlünk a Nap, az ég olvadóbiztositéka. Nekünk marad a Hold, a kisfeszültség, az igazinak mindig csak a mása---------G yöngyök gyógyszerként peregnek szét, üveggolyóvá bárgyúinak a szemek, de tompulhat, megtörhet a fény, minden,szín színesebb lehet, én meg fogom tanítani a gyerekeimnek azt a szót: HAZA; mert a fogam belecsikordul, ha kimondom, mert a szivem félredobban, ha kimondom, s nézem kifosztott, kútmélyi szemekkel a roncsot, akivé tett.
