Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-16 / 273. szám

1988. november 16. • PETŐFI NÉPE • 3

Felkészültek a Beszélgetés megyei küldöttekkel

nemzetiségi kongresszusokra

A nemzetiségek életének nagy eseménye az ötévenként, tehát most decemberben tartandó kongresszus. Bács-Kiskun megyét összesen nyolcvanhat küldött — kilenc szlovák, harmincnyolc német és harminckilenc délszláv — képviseli. Hogyan készültek a kongresszusra? E kérdésre kértem választ a három nemzetiség egy-egy delegátusától.

Tóthné Váczi Éva a szlovák lakosságot képviseli Dunaegyházáról. Magyar —orosz—szlovák szakos általános iskolai tanár, lakóhelyén az általános iskolában tanít.

’ — Ebben az ötéves ciklusban vagyok először küldött, 1983- ban választottak meg. Megyénkből Kiskőrösről négyen, Miskéről ketten, és az én falumból hárman képviseljük a nemzetiségünket.

Úgy beszéltük meg, hogy a nevünkben Tóth Imre küldött-társunk szólal fel a kongresszuson, és elmondja' a mi szakterületünk gondjait is. Természetes, hogy én az oktatásügyről teszem hozzá felszólalásához a véleményemet.

Dunaegyházán 1600-an élünk, a szlovákok lélekszáma körülbelül 1000 főre tehető, a lakosság mintegy 60 százaléka. Az ötven éven felüliek mind beszélik az anyanyelvet, a negyven év körüliek azonban már csak értik. A gyerekeknél rosszabb a helyzet. Hoz- zátehetem, hogy úgy tapasztaltam, minél idősebbek leszünk, annál jobban átérezzük a nemzetiséghez tartozás tudatának fontosságát.

Az anyanyelvi oktatás hiányosságai a tantervi nehézségekből eredeztethetek. A tanterv ugyanis hazulról hozott nyelvi alakokra épít, de ez, nálunk Dunaegyházán, sajnos már csak illúzió. Itt elszigetelten élünk, évtizedek óta nem fejlődött a szókincs. A vegyes házasságok — ezen magyar—szlovák családot értek —, eleve kizárják az otthoni anyanyelvi beszédet. Bár mi még szerencsések vagyunk, hiszen közép-szlovákiai nyelvjárásunk hasonlít leginkább az irodalmi nyelvhez.

Szerintem a szlovákot nem idegen nyelvként, hanem az idegen nyelvek tanítási módszereivel kellene oktatni. Tankönyveink irodalmi szövegeiben sok a régies szó, illetve kifejezés, fljplyet , a gyerekek nem értenek. A nyelytanu- lás igy inkább fárasztó, mint vonzó a számukra. Ezek a tankönyvek nemrég jelentek meg, újak szerkesztésére nincs elegendő pénz. Azt ajánlották, hogy úgy tanítsak, ahogy a legcélravezetőbbnek látom. A tanács minden segítséget megadna, sokszorosíttatná az anyagokat, a megszerkesztés azonban annyi időt kötne le, hogy nem tudom megoldani.

A gyerekek középiskolai továbbtanulása abban az esetben is megoldhatatlan, ha a jövőben orosz helyett szlovákot tanulnának. Hiába vállalja a du- naföldvári gimnázium, hogy 10-12 gyereknek nyelvi fakultációt indít, mert ezt a létszámot az egyetlen nyolcadik osztályunkból nem tudjuk minden esztendőben küldeni.

Röviden összefoglalva, ezeket a gondolatokat szeretném a kongresszus elé tárni.

Dr. Zorn Antal tanszékvezető főiskolai docens, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének alelnöke, aki 1968 óta vesz részt a szövetség munkájában.

— A kongresszusi előkészületek első szakasza június 6-ával zárult, amikor is a megye német lakta településein megválasztottuk a küldötteket.

Két városban.

Baján és Bácsalmáson, valamint hét községben,

Csátalján, Vas- kúton, Bácsbokodon, Hartán, Császártöltésen, Hajóson és Nemesnádudvaron szavazott a lakosság bizalmat a nemzetiségéért legtöbbet tevő aktivistáknak.

Az országos választmányi tagok 35 kérdésből álló ívet kaptak, majd a szerkesztőbizottság e válaszokból állította össze a kongresszusi beszámolót, melyet a legutóbbi ülésén az elnökség elfogadott. Fontos tennivaló volt az alapszabály módosításának előkészítése, mellyel a választmány engem bízott meg. Nagyon lényeges változások történtek, elsősorban a demokratizmus szélesítése terén. Két dolgot említenék, mely tökéletesen új az alapszabályban. Az egyik, hogy a tisztségviselőket, tehát’az elnököt, az alelnököt, a főtitkárt és a titkárt a kongresszusi küldöttek választják meg, s nem úgy, mint régen, az országos választmány. A másik újdonság, hogy kiépítjük a teljes szervezetet. Eddig Budapesten volt függetlenített vezetőség, melynek azonban hiányoztak a megyei és helyi szervei. Most a küldöttekből területi, tehát megyei, valamint városi és községi csoportot szervezünk, mely a továbbiakban ellátja a szövetség helyi képviseletét.

Az új alapszabályban hangsúlyozottan lefektettük, hogy ezeknek a csoportoknak kell képviselni a nemzetiseget, hiszen a hat függetlenített munkatárs ném^M^,^J5 megyében, 400 községién, 22Ö ezer férnél érdekében megoldani. 'Szeretnénk elérni, hogy a párt, a tanács és a népfront e csoportokat egyenrangú félként kezelje és kikérje a véleményüket. A Hazafias Népfront összehívta a megyei küldötteket, és megalakítottuk az említett megyei csoportot. Vezetőjük Kishegyi Simon • nyugalmazott iskolaigazgató, aki több mint-három évtizede a szövetség aktivistája.

Úgy érzem, hogy fokozódott bennünk a tenniakarás, bátrabban jelentkezünk a gondjainkkal, így az anyanyelvi oktatással, melyben az utóbbi 10-15 évben nem sok előrelépés történt. Ha a mennyiségi mutatók nőttek is, ez nem jelenti, hogy a tanulók jobban is tudják a nyelvet.

Hangsúlyozottan merülhet fel a kongresszuson a külkapcsolatok ügye, mely ma minden németül beszélő országra kiterjed. A szövetség függetlenített apparátusa nem elegendő az ezzel kapcsolatos ügyek vitelére, a testvérvárosi és -községi kapcsolatok ápolására. Sok munkát ad az alapítványok és kuratóriumok gondozása. Véleményem szerint erre külön munkatársat kell a jövőben beállítani.

Márkovicsné Sokac Angéla, a Bajai II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola igazgatóhelyettese, a délszláv szövetség megyei csoportjának titkára.

— A kongresszuson a hivatásomhoz kapcsolódó anyanyelvi oktatásról szeretném elmondani a gondolataimat. Először egyébként gimnazista koromban voltam küldött, és azóta is igyekszem hasznára válni a nemzetiségemnek. Úgy érzem, hogy akkor tehetem ezt a legjobban, ha a gyerekek érdekében szólok.

A mi iskolánkban 164 tanuló jár szerbhorvát csoportba, az első osztálytól a nyolcadikig. Az idén átálltunk a hetenkénti óratervre, már csak azért is, mert ez több nyelvi órával számol. A kéthetes ciklusban hét óra volt, most hetenként négyet tarthatunk.

Felmerült az orosz nyelv elhagyásának gondolata, ezt nem helyeslem. Tanulóink a középiskolában csak az oroszt tudják majd folytatni, és amúgy is a többnyelvűségre kell törekednünk. A nemzetiségi bizottság felkarolná azt a kezdeményezést, miszerint a Bányai Júlia Kereskedelmi Szakközépiskola bevezeti a szerbhorvát nyelvoktatást. Baján nagyon sok jugoszláviai vendég fordul meg. Jó lenne, ha gz üzletekben és a vendéglátó'egységben a dolgozók beszélnék a nyelvet. Ha mi megyünk Zomborba, aligha találunk olyan üzletet, melyben a magyarral nem boldogulhatunk. S ha mar a boltoknál tartunk, jónak látnám a nemzetiségi nyelvű feliratok elhelyezését. Ez bizonyára nem nagy ügy, de jóleső gesztus lenne a vendégeknek.

Régóta tudjuk, hogy az anyanyelvi oktatás nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A jobbító ötlettel azonban még nemigen találkoztam. Most a szövetségünk kiadott egy feladattervet, mely szinte teljes egészében a pedagógusoknak van címezve. Amit ebben a leglényegesebbnek tartok, az a kétnyelvű iskolák visszaállítása. A határidő megszabásával azonban nem értek egyet.

Kérdezte, hogy a gyerekek otthonról milyen nyelvismeretet hoznak. Sajnos talán ha öt tanulónk van, aki a szülői házban megtanulta a szerbhorvátot. De ők sem bajaiak, hanem Herceg- szántóról vagy Qaráról betelepült szülők gyermekei. Úgy gondolom, át kell vennünk más nyelvek tanításának a módszereit, s mar az alsó tagozatban felzárkóztatni a tanulóinkat, hogy a felső tagozatban elkezdhessük az irodalom és a nyelvtan oktatását.

A délszláv nemzetiség táncos-dalos kedvű nép, de helytelen az életét csak ezen a jellemvonáson lemérni. A bajai városi könyvtárban gazdag szerbhorvát nyelvű gyűjtemény van, el kell érni, hogy minél többen igényeljék az anyanyelvi irodalmat. Gál Zoltán

Miért a hajsza?

KÉRDEZEM VALAKITŐL

— csak tudnám, hogy kitől —, miből fogyasztok én többet, mint amennyit a legutóbbi nép- gazdasági, középtávú és éves tervek megengedhetőnek vélnek? Kérdezem ezt azért is, mert rendre olvasom — legutóbb is a Pártélet című folyóiratban, a rangos szerző helyzetelemzésében —, hogy „A lakosság 1985- 1986. évi többletfogyasztása miatt olyan intézkedéseket kellett hozni, amelyek a fogyasztást mind 1986-hoz, mind a jóváhagyott 1987. évi tervhez képest mérséklésre késztetik.”

A bérből és fizetésből élő magyar átlagpolgár havi átlagbére

— KSH-adat! — 6596 forint, a havi átlagkeresete 6958 forint. Kell ehhez kommentár?

Mi marad? A hajszoltság. Ha úgy tetszik: a pénz, a különmunka, a különkereset hajszolása. A piac, nem csak egyeseknek és nem csak a kiváltságosoknak, de egyre többeknek majdhogynem beláthatatlanul széles: a lehető legváltozatosabb — esetenként és gyakorta egészen lehetetlen

— „jövedelemkiegészítő” források kínálkoznak. Félreértés ne essék, nem csak a maszekoknál, nem csak a palacsintasütőknél, lacikonyhásoknál, nem csak illegális „fekete” munkavállalóként, hanem állami vállalatoknál, intézményeknél, hivataloknál és megannyi egyéb legális helyen és legális módon.

S mind e helyen — főleg az utóbbiakra gondolok—kell lennie egy kasszának, amiből engem, mint másod-, harmad-, vagy negyedállásút, mint szerződésest, mint alkalmilag megbízottat, mint esetenkénti megbízást aláírót, mint mellékfoglalkozásút — széles a skála, sok a variáció, nemde? —, szóval mint főállásom mellett valami módon

„maszekolót” kifizetnek. Nem sok pénzzel, de fizetnek.

EZEK A KERETEK és ezek az összegek nem tervezendők a mindenkori vásárlóerő-kiáramlást rögzítő népgazdasági tervekben? Ha nem, akkor miért nem? S ez esetben miért a rendre ismétlődő hivatalos megdöbbenés, a tervezettnél nagyobb bér-, illetve jövedelemkiáramlás miatt? S miért a többletfogyasztás miatti állandó szemrehányás? Esetleges szabad rendelkezésű jövedelmünkből takarékoskodjunk? A mai kamatfeltételek mellett?... Ha pedig az úgynevezett pótlólagos jövedelemforrásból származó többletjövedelem valami módon mégiscsak tervezhető mellesleg ez technikailag sem különösebben kunszt —, akkor az iménti kérdések még hangsúlyosabbak.

Belátom: kerülgetem a lényeget. Hogy tudniillik: miért kell bennünket, állampolgárokat olyan (anyagi) helyzetbe hozni, hogy pótlólagos jövedelemforrások után nézzünk, többnyire nem a luxuslakásaink felépítése, inkább csak a valamennyire is elfogadható egyéni életszínvonalunk fenntartása, megőrzése miatt?

S ha már egyszer erre kényszerülünk, akkor nem lehetne ezeket a „pótlólagos jövedelemforrásokat” valami módon átterelni a főmunkahelyünk bérkasszájába? Semmiképpen sem megoldható, hogy — a mainál sokkal keményebb, sokkal szigorúbb teljesítménykövetelmények mellett —« legyen annyi pénze a munkakönyvünket raktározó munkahelyünknek, hogy abból, ha megérdemeljük, ne havonként csak néhány száz forintot csepegtessenek béremelés címén, de sokkal többet is fizethessen?

MÁSKÉPPEN FOGALMAZVA, illetve kérdezve: nem megoldható, hogy erős kézzel elzárjuk a mellék-, a másod-, s a jó ég tudja mi minden egyéb módon nevezhető, kategorizálható maszek tevékenységek fizetésére szolgáló pénzügyi forrásokat? Nem lenne éppen példátlan eset: azokban az országokban, ahol komolyan veszik a (fő)munka- helyi teljesítményt, s persze komolyan veszik az ezért járó fizetséget is, ott az ide-oda történő „maszekolás” majdhogynem főbenjáró bűn, mellőzése legalábbis alkalmazási kritérium.

Azzal kezdtem, hogy nem értem: ugyan miből fogyaszthatnék többet és állandóan, s rendre többet a mindenkori tervek által megengedhetőnél? De legfőképpen azt nem értem, hogy a közösségi fogyasztás miért több, s egyre több, az ugyancsak tervezett megengedhetőnél? S ha ez arányaiban sokkal több, mint az állandósult szemrehányásként nekem címzett személyes fogyasztásom, akkor miként kezeljem a szemrehányásokat? Mit kezdjek ezekkel?

Kérdem ezt azért is, mert olvasom a másik folyóiratot, a Közgazdasági Szemlét, amelyben az ugyancsak rangos — szakmailag is rangos! — szerző statisztikai tényekkel alátámasztva közli, hogy „... lehetetlen, hogy a lakossági fbgyasztás a nettó nemzeti termelés 71 százalékáról 53 százalékára süllyedjen, a közösségi fogyasztás pedig 11 százalék helyett elélje az állami jövedelemből való 18 százalékos részesedést1”.

A szerző egyetlen — az 1985- ös—esztendő gazdasági jelenségeit elemezve jutott az iménti megállapításra... S akkor most hadd kérdezzem ismét: hogy is vagyunk ezzel a rendre növekvő lakossági fogyasztással? ... (MTI—Press)

Vértes Csaba

A MENNYISÉG ES AZ AR IS NOTT

Hordós paradicsom exportja

Kelendő a magyar paradicsom a nyugat-európai piacokon. A Budapesti Konzervgyár az év első kilenc hónapjában 1100 tonna paradicsompürét értékesített a külkereskedelmi szervezetek közreműködésével, háromszor többet, mint a múlt év azonos időszakában. A termék nagy részét Olaszországba .szállították, kisebb hányadát pedig NSZK-beli cégek vették meg.

Nemcsak az eladott paradicsom mennyiségét sikerült növelni, az ára is nagyobb, mint tavaly. Ezt nemcsak a jó piaci munkának köszönhetik, hanem annak is, hogy a kontinensen kevés paradicsom termett. Szerencsés körülGYILKOSSÁG SZERELEMFÉLTÉSBŐL?

MÁR A CSEREPET RAKJAK

mény, hogy a budapesti gyár viszont az elmúlt egy-két év nagyobb terméséből a szokottnál bővebb készleteket tárolt, biztosítva, hogy az általa előállított egyéb termékek — például készételek ,-±r- iránti kereslet „megugrásakor” a paradicsom hiánya ne okozzon fennakadást a gyártásban. A gyár — félrerakva a szükséges tartalékot — valamennyi fölösleges paradicsompüréjét értékesítette.

A külföldön és hazánkban is jól ismert „Aranysas” márkanevű paradicsompürét idén új csomagolásban, 220 literes műanyag hordókba töltve, és a szokott módon kis, hét dekás fémdobozokba zárva juttatja el a külföldi vevőkhöz, viszonylag jó áron. A dobozosparadicsom tavalyi, tonnánkénti 500-630 dolláros árával szemben az idén sikerült

700-750 dolláros bevételre szert tenniük. A hordós paradicsom is többet ért az idén a külpiacon, mint korábban, a gyár tonnánként 600-640 dollárhoz jutott.

A Budapesti Konzervgyárnak várhatóan siketül 4,4-4,5 millió dollár konvertibilis elszámolású árbevételi tervét 5-5,2 millió dollárra teljesíteni. A paradicsomtermékek mellett az év eddig eltelt részében, a múlt év hasonló időszakához képest csaknem 40 százalékkal több, összesen 750 tonna savanyúságot értékesítettek. Ennek nagy része az ugyancsak igen keresett, magyaros fűszerekkel eltelt csemegeuborka, amiből az év hátralévő részében még további jelentős tételeket küldenek az NSZK- ba, ahol a gyár húskészítményei és készételei is vevőre találnak. Svédországba még az idén mintegy 360 tonna mustárt és ketchupöt szállítanak.

„Lekésett” a saját haláláról

Egész életére tönkretette felesége egészségét a 37 éves Dági Sándor. Tettéről októberben kellett számot adnia a Bács-Kiskun Megyei Bíróságon dr. Árvay Árpádné tanácsvezető bíró ítélőtanácsa előtt.

A jánoshalmi Dági család története 1977-ben kezdődött. Ekkor kötött ugyanis házasságot az akkor 26 éves fiatalember. Két gyermekük született. Mindaddig szépen éltek derült ki a tanúvallomásokból —, amíg meg nem tudták, hogy mindkét gyermekük beteg. Az egyik nagyothall, a másik látási zavarokkal küzd. Ettől kezdve egyre több nehézséggel kerültek szembe a szülők. A férfi az ital segítségével igyekezett könnyíteni a helyzeten. Fokozatosan alkoholistává vált, s az utóbbi időben többször kezelésre szorult. Utoljára július 6-án jött ki a kórházból.

Lassan egy esztendeje, hogy az asz- szony és egy munkatársa között közelebbi, szerelmi kapcsolat alakult ki. A férjnek is tudomása volt a dologról, ám emiatt soha nem veszekedtek. Azon a bizonyos július 14-én Dági napközben iszogatott, de estére kitisztult a feje. A fotelben ülve várta haza a feleségét, ám közben elaludt. Az asszony hajnali egy órakor ért haza. Felköltötte Férjét és kérte, feküdjön le. A férfi ekkor sem szólt semmit. A méreg azonban már forrt benne, és a feszült idegállapotban képtelen volt elaludni. Kiment hát az udvarra, aztán a folyosón járkált. Úgy érezte, nincs értelme tovább élni. Fejében megszületett a halálos ítélet felesége és a maga számára is.

Kiment az udvari WC-be és magához vette az ott lévő fejszét. Ezután békésen alvó felesége ágyához indult, és a veszélyes szerszám élével az asz- szony homlokára sújtott. Ezt követően lemosta a gyilkos eszközt és a helyére tette. Mint mondotta, igyekezett elérni a hajnali 4 órás vonatot, hogy elé vesse magát. Ám lekéste: így aztan inni kezdett, s a hét-, valamint nyolcórás járatról is lemaradt. Eközben többször hazalátogatott.

Az asszony munkahelyén furcsállot- ták, hogy Dáginé még nem jött dolgozni, ezért egy kollégája elment érte a lakásra, ő fedezte fél a súlyosan sérült asszonyt. így aztán 9 órakor már a rendőrök várták Dágit.

Az asszony életét sikerült megmenteni, de súlyos fejsérülése miatt már sohasem lesz teljesen egészséges ember. Dági véleménye szerint azért romlott meg a családi eletük, mert felesége hűtlen lett hozzá. A tanúk ezzel szemben a vádlottat okolták több éve tartó rendszeres italozása miatt.

A bíróság Dági Sándort emberölés bűntettének kísérlete miatt 8 év börtönre ítélte. Ugyanennyi időre eltiltotta a közügyek gyakorlásától. Mivel tette alkoholista életmódjával összefügg, ezért a kényszergyógykezelését is elrendelte.

A férj sajátosan „oldotta meg” a családi problémát. O nyolc esztendeig kénytelen a börtönben a fegyőrök vendégszeretőt élvezni. A két kisgyermek mellett pedig mostmár az asszony gondozása is a nagyszülőkre hárul.

Bencze Andrea

Jánoshalmán az új áfészáruház építése jól halad, már a cserepeket rakják az építők. Bár az épület szerkezete csővázas, külső megjelenésében igyekszik a /környezetbe illeszkedni, ezt segítik a hagyományos tetőcserepek is.

NYUGDÍJASKLUB-VEZETŐ MÉLYKŰTON

Ki mit tud?

Özvegy Pintér Józsefnél három évvel ezelőtt a mélykútiak egyik nyugdíjasklubjának vezetőjeként ismertem meg. A szüntelenül nyüzsgő, másokért tett- rekész asszony azóta időről időre felkeres és tájékoztat klubja sikereiről.

Amikor arról faggatom, vajon mi ösztönözte a közéletiség aktív vállalására, ad idős asszonyokból álló kollektíva munkájának szervezésére, így válaszol:

■ — Korábban néhány esztendeig a helyi, Alkotmány Termelőszövetkezet kórusában énekeltem. Az énekkarral az ország sok táját bejártam. Ezeken a kirándulásokon kedveltem meg az együttmunkálkodást, s érdeklődés támadt bennem bizonyos haladó hagyományok ápolása iránt. Elhatároztam, hogy a helyi nyugdíjas asszonyokból klubot hozok létre. Településünk egyetértő vezetőinek és egyéb támogatók segítségének köszönhetően hamarosan sikerült a tervem.

■ — Klubunk immár öt év óta, 60 taggal, eredményesen működik, hetenként tart foglalkozásokat a nagyközség könyvtárában. Ilyenkor többnyire is- meretterjesztő előadásokat hallgatunk, neves közéleti személyiségek és tudományos területen munkálkodó szakemberek részvételével. Időnként különféle tájismereti kirándulásokra járunk.

Pintér Józsefnének nemrég olyan ötlete támadt, hogy az egész településre kiterjedő rendezvénnyel lepi meg a mélykútiakat. Elhatározta, hogy a fiatalok bevonásával, a nyugdíjasokkal közös Ki mit tud? vetélkedőt szervez. Közel háromhavi buzgólkodását fényes siker koronázta. Nyár elején több tucat érdeklődő részvételével, népes közönség előtt mutatkoztak be a vetélkedő szereplői. Felléptek sokan az egészen fiatal korosztály tagjaitól egészen a hetvenen felüli nyugdíjasokig. Programjukat széles repertoár jellemezte, az általános iskola Beregi Vendel tanár által vezényelt fúvószenekarának, a Gyetvai—Odrobina együttesnek, valamint az Alkotmány Tsz citerásainak színvonalas produkcióitól a német, a szerb és magyar nyelvű énekek interpretálásáig. Emellett ismert költeményeket szavaltak tehetséges amatőr előadók.

A Ki mit tud? sikeres lebonyolítását a helyi Lenin Tsz, a nagyközségi párt- bizottság, az áfész, a Vöröskereszt szervezete és az Univerexpo Ipari Szövetkezet is támogatta. Pintér Józsefné a sikeren felbuzdulva nem rejti véka alá, hogy e műveltséggyarapító rendezvénnyel helyi hagyományt szeretne teremteni. Folytatókra igyekszik lelni a fiatalok körében, akik szűkebb hazájukban, Mélykúton pártfogolják és felkarolják majd a közművelődésnek ezt a formáját

Südi Bertalan