Petőfi Népe, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. október ;ÍÉ|5Ö®ÍSÍÍSÍ$RÖCSÍK JOLÁNNAL? JL o p*l A gjL jŰL *% ^ «k-Á^jtv-A ,/h^Í, A.,.4, i* i Jk,..A.|. ^ #y* «8 Szerit István-palást csipkében Intarziák nélkül t Töröcsik Jolán régebbi intarziái. Szülőházam • Mese • Írisz Körülötte apró tárgyak. Illés-kazetta, könyvek, újságok, pici tükör, hamutartó, két doboz cigaretta, családi gyufa, tálka gyümölcs. Az ágy szélén békésen szendereg Lüszi kutyus. A zöld telefon egyszer sem csörren. A fentiekből sejthető: hosszabb időre ágyhoz kötött beteget látogattam meg. A járás, a mozgás még nehezen megy, gyógytornász segítsége szükséges. Lám, mit tesz egy súlyos baleset! És ha egy aktív, ambiciózus művésszel történik baj, nincs annál szörnyűbb. Töröcsik Jolán kecskeméti intarziaművész nem szívesen emlékezik a tavasszal történtekre. (Tulajdonképpen csak látogatásom végén derül fény arra a bizonyos márciusi napra. A Trabant békésen gurult az éjszakában a régi Balatoni úton. Pest felé. A száguldó Wartburg beleszaladt, az óriási ütközés következtében mindenki kiesett a kocsiból. Az utas, a művész a vasbeton villanyoszlopnak vetődött, súlyos sérüléseket szenvedett. A tettesek pillanatokon belül eltűntek. A cserbenhagyókat persze elkapták. Töröcsik Jolánt hónapokig ápolták a budapesti Árpád kórházban. I)r. Szekeres Sándor lelket öntött belé, biztatta, meggyógyul. Ötórás műtét, azután huzamos ideig mozdulatlanság. . Május végén hazatérhetett Kecskemétre, kimerevitett gipszben feküdt júliusig. Egyre nagyobb a remény, hogy összeforrnak a csontok, és... És majd újra járhat, újra alkothat.) Amikor bekopogtattam, leültem az ágy. melletti fotelba, hogy elkezdjük a beszélgetést, le akart beszélni az interjúról. Miért most? Miért így, betegen nyilatkozzon, hiszen nem csinált semmi érdemlegeset, nem került ki a keze alól ügyelem re méltó alkotás. Majd akkor, ha ismét dolgozik, kiállítást rendez, intarziafalat alkot, lehet szó cikkről. Aztán mégis elkezdjük a diskurzust. — Ha már nem túlságosan örül az újságírónak, hadd kérdezzem meg: fontos volt eddigi pályáján a sajtó? — Úgy érzem, mindig időben és kellő pillanatban írtak rólam. Kiállításaimról méltatások is jelentek meg, a külföldieket sem hallgatták el. Sokan alkotnak megbecsüléssel, és ritkán látni őket a lapokban. Tulajdonképpen nem is jó, ha sűrűn szerepelünk, hiszen elveszhet az alkotás jelentősége. Mindenféle csip-csup dologról nem kell beszámolni. Az újság raitgját, meghatározó szerepét is szem előtt kell tartani. — Most nem kiállítás, nem művészeti díj adja az apropót. Más hozott ide... — Tudom, a balesetem; Nem vagyok összeszokva a betegséggel, a semmittevéssel. Azt akarja hallani, hogy egész nap fekszem és gondolkodom? — A baleset elvágja a művészi pályát? — Szerelném hinni, hogy csak fizikálisán ütöttek ki a ringből. Ezt persze csak akkor tudom meg, ha majd újra az asztalhoz ülök. Remélem, hogy a jelenlegi állapotom nem több, mint amikor a keréknyom ottmarad a füvön, nem sokkal később ismét kinő a zöld fű, hiszen a gyökerccskék a földben tovább élnek. A lelki megrázkódtatás, sérülés sokkal mélyebb nyomot hagyott volna bennem, mint az autóbaleset. A megalázás, a bántás az önérzetet. a hitel, az embert Toppantja össze. — Volt ebben része? Igen. Azért tudok hasonlítani. Most tudomásul veszem, hogy ágyhoz vagyok kötve. Bizom, reménykedem a teljes gyógyulásban. Az is világos: a régi fizikai állapotom nem nyerem visz- s/a. a báleset nyomai megmaradnak. — türelmes? Az első időszak nagyon nehéz volt. Váratlanul ért a szükségszerű pihenő. Hetek teltek el, mire megemésztettem, hogyan vészelem át a rám váró hónapokat úgy, hogy nem alkothatok, még csak nem is tervezgethetek. A konok ember nincs az ilyesmihez hozzászokva. Még ahhoz sem, hogy mások kiszolgálják, másoktól kérjen. Pedig szükségem volt crre.liiszen ha két mankóval útra keltem a konyhába, már nem maradt erőm megfogni a poharat. Várom a gyógytornászt, kétnaponta jön hozzám. A fájdalmak elviseléséhez nem kevés akaraterő kell. Azt is tudomásul veszem, hogy a gyógyulásért is megszenvedek. Nagyon vigyázok arra, hogy a környezetem mindebből csak keveset vegyen észre. Nem hisztériá- zom, nem ugráltatok senkit. Kivárom az időt, amíg ráérnek nekem segíteni. Édesanyám éjjel-nappali szolgálatot teljesít mellettem. — Gondol a művészetre? — Magam gondoskodom az elterelő hadműveletekről. Sokszor az a jobb, ha nem is gondolok az intarziára. Azt viszont nehezen veszem tudomásul, hogy nem indulhatok el Kanadába, holott két év óta készülök erre az útra; Egy hónapra hívott meg a „fumérki- rály". Olyan faanyagokkal dolgozhattam volna, melyek Európában nincsenek. Megjelenik Töröcsik Jolán szemében az első könnycsepp. Cigarettára gyújt, majd folytatja a megvalósulatlan álmokat, közeli terveket. — Kiállítások, megbízások vártak rám. Ezeket el kellett halasztanom. Kanadában, ha csak a csodálatos faanyagokra gondolok is, nagy lehetőségeim lettek volna. — Idehaza nincs anyag? — Azt kell mondanom, szegényes a i választék. Három-négyféle anyag kevés az intarziához. Az utóbbi években már éreztem: gondot okoz majd a fa. Külföldről csak devizáért szerezhető be a szükséges anyag, és ez is egyre nehezebb. Rettenetes értéket képviselnek a gyökérfurnérok, az egzotikus fafajok. Az arannyal azonos módon értékesítik, dollárért. A diógyökér négyzetmétere 1500 forint, de évek óta hiánycikk, úgy, mint a különleges rajzolatú fa. — Hogyan talál egy kecskeméti művészre a kanadai „furnérkirály”? — A jóindulat, a segítő szándék vezérelte hozzám Isidor Elefántot, a General Wood tulajdonosát, aki egyébként magyar származású. Az Érdért Vállalattal már korábban is kapcsolatban voltam, rajtuk keresztül ismerkedtem meg a távoli szakemberrel. — Gondolom, föltűnt, hogy elmaradtak a kopogtatásai a faanyagraktárakban, a partnereknél. És a kanadai utat is keresztülhúzta a balesete. Keresték önt, érdeklődtek személyesen vagy telefonon? — Igen, még a kórházban is meglátogattak. Nagyon sajnálom, hogy elestem a külföldi, egyesztendős úttól, hiszen ha felépülök és elővehetem a rajzaimat, terveimet, nem lesz miből kirakni az intarziát. Egy ritmikus körforgásból estem ki. Elölről kezdhetem a pályámat, ez szinte biztos. Régebben több munkát végeztem párhuzamosan; ha készült az egyik, már a következőn gondolkodtam, gyűjtögettem a szükséges faanyagokat. Lehet, két-három év kell majd ahhoz, hogy ismét visszakerüljek a körforgásba. Meghívtak Münchenbe, kiállításra, de már tudom, hogy abból sem lesz semmi, mert éppen Kanadából akartam hozni azokat az értékes és érdekes anyagokat, melyeket képeimbe építettem volna be. A tárlatot úgy nem vállalom, hogy nem lehet ott a legutolsó munkám, néhány friss intarziám. — Kívülrekedt a művészvilágból is. — Soha nem éreztem, hogy valamit mulasztanék, kívülrekednék. Ezért nem aggódom. Nem vagyok rivalizáló típus, nem mérem össze magamat Jenkivel. Ezután sem. Nincs helye a versengésnek! Eddig is 16-19 órát dolgoztam és nem biztos, hogy elégedetten tértem nyugovóra. Változatlanul szeretem az intarziát, eszköz vagyok az ügy érdekében. — Szeretne már alkotni? — Sajnos, nem egy-két órára kapcsolódtam ki. Mire eljutnék odáig, hogy rajzolhatnék egy kört, le kellene tennem a ceruzát. Majd ... Jövő tavasszal már bátrabban ülök le dolgozni. — Bölcsebben indul ismét? — Átértékelem a múltat, más szem• mel látom a jelent, a jövőt. Remélem, hogy bölcsebb leszek és ez pozitívumként tükröződik munkámban. Nem hagyhat nyomot lelkemben a testi fájdalom. — Mer tervezni? — Merek. Nemrég kaptam egy megbízatást. Talán hamarosan megfelelő hangulatom lesz arra, hogy hozzákezdjek a tervekhez. Várok. Várom a pillanatot, hogy bekopogtasson hozzám. Motívumok, figurák, ép gondolatok forognak a fejemben. A dac, a konok- ság, az akarat felülkerekedik jelen állapotomon és nem fog látszódni a munkámon a törés. Nem fog látszódni! Ismét egy könnycsepp: Töröcsik Jolán cigarettára gyújt. A füst homályba borítja a történteket? Nem, nem. Most beszél a szörnyű márciusi éjszakáról. Belenéz egy folyóiratba, megcsörren a telefon. Én már csak az ajtóból látom: a szeme felcsillant. Borzák Tibor A Kiskunhalasi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet az utóbbi években nagy erőfeszítésekkel harcolt azért, hogy a város egyik nevezetességében, a Csipkeházban készült míves textíliák ismét méltóak legyenek a nagyvilág megbecsülésére. Neves iparművészek közreműködésével igyekeznek megújítani a csipkevarrás hagyományait. A munkához nemrég partnerül kérték a városban élő jeles grafikusművészt, Bodor Miklóst. Az Alföld látnok rajzosa arra kapott megbízást, hogy Szent István király halálának 950. évfordulójára szerkessze, rajzolja csipkealapra egyik legrégebben megmaradt István-ereklyénket, a koronázási palástot. A több hónapos rendkívül alapos munka eredménye: az 55 centiméter átmérőjű csipke grafikai terve. Bodor Miklós kompozícióját Török Imréné kontúrozó és Nagy Szeder Lászlóné csipkevarró népi iparművészek készítették el. A rangos jubileumhoz méltó textilmunkát a Csipkeház az őszi BNV-n is bemutatta. A mű vásárdíjas lett... (f.p.j.) MÁTYÁS FERENC: Olimpia A béke gyepén viadalra serkenni az olajágért! — az ám a jó mulatság, férfi virtus, küzdeni úgy, mint rég az ókori költők együttesével a testi erő a magasztos célért, a ringben, a trapéz magasán, hullámok árján, párbajtőrt vívni, ,azt megmutatni, hogy ki erősebb, bátrabb a tornán, az élet derűjével, mosolyával telezengeni , világunk, s hagyni a kor gyermekét a boldogság mámorában, hogy hozza a lélek a fáklyás váltófutás lángját Olimpiából, Zeusz tiszteletére, mert isten békéje megtilt minden háborúságot, — a béke gyepén ne a katonasírok mécse lobogjon, ne csontok roncsa zörögjön, hanem a szép test diadalában a bajnok győzzön a sportban, a tett gyűrje le most a gyűlöletet, — • mert lám, Theodosius császár tilalmával is elviharzott rég az idő hajója, a béke gyepét mindenkor az ősi istenek védték, s a bajnokok vállára ült a forró nap ragyogása madárként, s ott még a tücskök is zengték a népek himnuszát, a messzi flóra versengve nyitotta szirmát, -ff miközben a sárgarigó is mutogathatta szép aranyérmét. MATUZ GABOR: Látogatás Nem mindig örültem, amikor nagyapámékat kellett meglátogatnom. Féltem a puritánságtól, az egyszerű parasztemberek tréfát nem ismerő nyíltságától, szeretetük kifejeződésének sallangmentességétől. Most viszont határozottan kellemes érzés tölt el, amint áthajtva az ETES feliratú tábla vonalán, lefelé gördülök a faluba. Igen, itt a buszmegálló, balra kell fordulnom, az út másik oldalán a mozi, kocsma, presszó, élelmiszer- bolt, ott van az emlékmű, a felszabadulási. Keskeny út, egysávos, néhány éve ezen a részen, úgy tudom, a kanyar után, borult az árokba keresztapám alig féléves, piros Ladájával. Az autó összetört, neki nem lett semmi baja. A futballpálya, holtszezon; libák legelésznek, kölyökcsapatok harcolnak ádázul a labdáért. Elfelejtettem az irányjelzőt kitenni. Lassítok, az évszázados földút, teherautók nyomával szabdalva ugráltatja a kocsit: vigyázok, nem az enyém, egy ismerősömtől kértem kölcsön. Hallani vélem a kutyaugatást, persze képzelődöm, még több, mint száz méter, a motor zaja elnyomja a külvilágot. Megérkeztem. Vitéz, loboncos szőrű, hatalmasra nőtt kutya, legalább húszéves, veszettül veri magát a kerítéshez. Buksi, bár ő a fiatalabb, csöndes szemlélődéssel figyel társa mögött, mozdulatlanul. Jön mama, nyitja a kaput, kiszállok, odalépek hozzá, köszönök, isten hozott!-tal üdvözöl, átöleli a nyakam, megcsókoljuk egymást; az autóval beállók az udvarra, nagypapa akkor ér oda, az erdő alól indulhatott, a föld végéből. Keményen, férfiasán kezet szorítunk, végigmustrál, . tekintete számonkérő, mindent rendben találhatott, arcvonásai megenyhülnek, ez a természetes, nyolcvanhárom éves. Némán állunk, talán fia jutott eszébe, apám, aki tizenhét évesen szökött meg otthonról, és szegődött katonának, bátyja hamisított aláírást a szülői beleegyezésre. Otthon a fénykép, az egyenruhás múlt egy pillanata a nagy állótükrön; unokaöcsém többször megjegyezte, én vagyok a képen, nem, javítottam ki mindig, ez Lajos bácsi. November huszonnyolcadikától vagyok katona, ma tettem esküt, a haza védelmére, ma van rajtam először a kimenőruha, tányérsapka, egy fényképész készíthetne emléket az utókor számára, amit össze lehetne keverni apám fényképével. Esetleg. — Ember lettél — mondja nagyapám, rácsap a váltamra. — Nem neked való ez — folytatja. — Hát, nem — ingatom fejem. Osfr;, Gyere, menjünk be! Meleg, kukoricacsutka pattog a kályhában, az ablak fölött Krisztus a feszületen, minden a megszokott. Nehezen oldódunk, az egyenruha, úgy látszik, ilyesmire is „jó”; hidegség, kis távolságtartás. — Néked kólát töltök. 1 — Hogyne, hogyne — mondom, s kifelé intek. — Na, akkor egészségedre! Utána „megbeszéljük” a dolgokat, nem sokat mondok, nem vagyok egészen tisztában vele, mit szabad, inkább csak általánosságokat, jó a koszt, nincs semmi baj, kicsit szokatlan, de a polgári élet viszonylagos szabadsága, kötetlensége után ez, azt hiszem, természetes is. — No, azért nem teljesen haszontalan — kapcsolódik kint elkezdett mondókájához, elmerengve egy pillanatra nagyapám. Bólintok. Nagymama halkan közbeszól: — Áz ember mindenütt tanulhat. — Igen — mondom illedelmesen. Kaparászás az ajtón, beengedik a kutyákat, hozzám sétálnak, mind a kettőhöz szólok, a macskák is besuiTannak. Az asztalon disznóságok, tisztelettel veszek mindenből, jólesik enni, nyugodtan. — Megfontoltabb lettél, már ez a három hét sokat jelentett-... Komolyan, a megélt évekből fakadó alapossággal elemzi helyzetemet, és oda lyukad ki, nem biztos, hogy a sereg végeredményben jót fog tenni nekem. K- Egyáltalán nem veszem biztosra, hogy jót tesz majd—ismétli meg. — Nono, János, tán nem kéne elkeseríteni, ugye? — mondja mama, és beletúr a hajamba. Nagyapa mindenképpen érvényt szerez véleménye igazságának, beszél, mondja, mama csak bólogat, amiben benne van, igazat adok neked, mert erősebb vagy, és a beismerés lehetősége is: tényleg igazad van. Bármire jó ez a bólogatás. Lassan indulnom kell, elbúcsúzom, sietek, visszaadom a kocsit a gazdájának, irány a „nagy falu”, metró, busz, busz, bent vagyok a laktanyában. A kapuügyeletes megkérdezi, hoztam-e piát, mondom, nem, kár, legyint, felmegyek a körletbe, eszünk, hülyéskedünk, aztán alvás. Mielőtt leereszteném pilláimat, megelégedettséggel gondolok a délutáni beszélgetésre. Igaz... nagyapa tizenöt, mama négy éve halott.
