Petőfi Népe, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-05 / 238. szám

7 1 4 • PETŐÍFI NÉPE • 1988. október 5. RÉGEN LEPARANCSOLTÁK — A TIZENKETTEDIK ÓRA ÉÉÉɧ Zilahy-színművel nyit a színház S zeretném fölfrissíteni Zilahyról szerzett ismereteimet, olvasmány- és színházi emlékeimet. Előveszem az 1981-ben kiadott kétkötetes Színházi kalauzt. 1466, a szokásosnál nagyobb alakú oldal. Az író neve kétszer fordul elő a vaskos kötetekben. Egyszer fordí­tóként, egyszer hivatkozásként. A szűz és a gödölye, A tábornok, a Fatomyok értékét, természetesen sze­mernyit sem csökkenti, hogy a hetve­nes évek végén művelődéspolitikánk nem akarta tudomásul venni az antifa­siszta iró életművét. Megbízhatóbb forráshoz, Kosztolá­nyihoz fordulok. így ir Zilahyról Az utolsó szerep kapcsán. „Valljuk be, hogy a darabterv tetszetős, rendkívül kecsegtető. Ha pe­dig az illető, aki elmesélte nekünk azt is elárulja, hogy megírására Zilahy La­jos vállalkozik, akkor ott az írói kör­ben, feketézés közben is tapsolunk. Ki­tűnő író, ő, a színpadi párbeszédek mértékes adagolója. Sohasem tolak­szik alakjai elé. Hagyja, hogy szemünk előtt nőjenek meg, bomoljanak ki a maguk természetes mivoltában ... Mondatainak természetes lélegzetvéte­le van... Ösztönös, öntudatos, kelle­mes.” Az 1933-ban (Beregi Oszkár, Somlay Artúr, Ladányi Ferenc, Törzs Jenő, Gőzön Gyula és mások közreműködé­sével) bemutatott A tizenkettedik óra új, kecskeméti előadásának rendezője,' Lendvay Ferenc is az iró bámulatos színpadismeretét méltatja a szombati próba utáni beszélgetésünk elején. — A mester minősítést én elismerő­en használom. Zilahy szememben kivá­ló mester. Tudja, mi kell a színésznek,, mi a közönségnek, mit kíván választott tárgya. Sokatmondó, hogy ez az 1933- ban a színpadról gyorsan leparancsolt mű ma is olyan időszerű, mint több mint félszázada. Sajnos. — Illetlenség volna a közönséggel szemben, ha egy fordulatos, helyenként krimi izgalmit történet ismertetésére kérném. Inkább azt tudakolom, hogy miért érzi ma is aktuálisnak? • Pál Attila, Sirkó László és Barbinek Péter a próbán. bármikor megeshet. Tanulságai általá­nos érvényűek. — Ilyesfélékre gondol: „Aki egy kö­zösség, vagy a tömegek sorsát intézi, annak nem lehet magánügye. Tudni akarom, hogy milyen az étele, a ruhája, a felesége, a gyereke"? — Tanulságosak, elgondolkoztató­ak Zilahy intelmei. Már szegedi igazga­tóként műsorra szerettem volna tűzni, de még gyanús embernek számított az író, aki később a közeli Vajdaságban várta a közeli hazatérést. — Ma ugyanúgy rendezi meg A tizenkettedik órát, mint két évtizede rendezte volna? — Mások az idők. Akkor áttétele­sebben, közvetettebben szólaltathat­tam volna meg. — Ismerem az ősbemutató szereplis­táját. Félelmetesen gyönyörű. Ki tudja osztani egy vidéki társulat a színészekre sokat bízó szerepeket? — Véleményem szerint: igen. Erős a társulatunk. —- Kiket láthatunk péntektől, az új évad első bemutatóján? —; Barbinek Pétert, Ambrus Asmát, Kovács Gyulát, a megbetegedett Hol­tai Kálmán helyett fellépő Csizmadia Lászlót, Szirmai Pétert, Fabó Györgyit és sorolhatnám a neveket. Heltai Nándor — Mert most is a tizenkettedik órá­ban vagyunk. Gondoljunk a világszer­te pusztuló természetre. Mert számos országban ugyanaz a sors várt a jobb világot keresőkre, mint a Kecskeméten péntektől látható mű főszereplőjére, Jánosra. Mert az anyagi javak birtok­lásának vágya sokakban megfojt ne­mesebb gondolatokat. — Bekukkantottam a próbákra. Neográdi Antal díszletében jellegzetes régi és új középületek motívumait vél­tem fölfedezni. — Igen, mert ez a történet bárhol, • A rendező (Lendvay Fe­renc) és Já­nos, (Barbinek Péter), aki tudja, hogy a tizenkettedik órában va­gyunk. (Vujo- vich György felvételei). T T í produkció készül a Pannónia J Filmvállalat műtermeiben. Var­sányi Ferenc Rejtő Jenő népszerű Pisz­kos Fred-történeteit viszi filmszalagra. A film színészekkel készül, mégis rajz­film lesz a végeredmény. Az élő szerep­lőket, a rajzolt figurákat és az álló grafi­kái hátteret egy különleges komputeres eljárás vetíti egymásra. Az egyedülálló technikai kísérletben a Pannónia part­nere az egyesült államokbeli Concord Motívum Picture. (Képeinken: 1. A vá­góasztalon a címszereplő figurája, Ga­ras Dezső. 2. Festik a grafikai elemeket.) Piszkos Fred filmen KÉPERNYŐ Csillagok könnyei Az elszánt küzdelmek izgalmait, a győzelem vagy bukás feszítő hangula­tát a fekete-fehér tévétulajdonosok is érzékelhették a szöuli közvetítésekből. A látványos, játékos forgatagok szép­ségei igazán színes képernyőn érvénye­sültek. (Tisztelettel kérdem: az árakat megállapító hatóságok miért tekintik még mindig luxusnak a színes készülé­ket?) A koreai rendezők, operatőrök szin­te minden pillanatban érzékeltették: Ázsiában kerül sorra ez a nagy világ- verseny! Egy percig sem titkolták: sze­retnének minél jobb képet kialakítani hazájukról. Sikerült! Minden elismerés a Nem­zetközi Olimpiai Bizottságé, hogy újra tisztán lobogott az olimpiai láng, ott volt a földkerekség csaknem minden népe, de a koreaiaknak köszönhetően kapta meg e vetélkedő a filozófiai hát­teret. Mély gondolatisággal emelték ki a minél jobb eredményekért viaskodó- sportolókat a pillanat alkalomszerűsé­géből és nézették ezt az egész gyönyörű olimpiai ügyet időtlen távolságokból. íme, itt a parányi, az elemeknek kiszol­gáltatott ember, aki nagyszerű tanítók segítségével fölül tud emelkedni önma­gán, tágítja létének határait, egyesülni tud valamilyen nemesebb eszmében. Jelesül: győzzön a jobb, a szerencsé­sebb! És a vesztes is tudjon örülni em­bertársa sikerének! Volt ilyen pillanat, számos. Sajnos, a versengésben kiváló magyarok egyike-másika képtelen volt túltenni magát vélt vagy jogos sérel­mén. Mitagadás, olykor egyik-másik riporter sem tudott olimpiai színvonal­ra emelkedni. Vegyük a legkisebb szak- szerűséggel közvetített ökölvívó­mérkőzéseket. Legalább háromszor döntöttek határesetben a magyarok ja­vára a bírók. Negyedszerre vesztesnek mondták ki egyik honfitársunkat. Min­dent mondott ugyanaz a tudósító, csak szépet nem az ítélkezőkre. Az ismétlés­nél szerencsére beültettek a stúdióba igazán hozzáértőt. Percről percre bizo­nyította, hogy valójában miért volt jobb a magyart — tehát nemcsak a pontozók által — legyőző amerikai. A tévé magatartásával, minősítésével példát ad. Kár volt az elfogult bírószi­dásokért. Vitray Tamás remekelt. Amikor már nem is tudom hányadszor kérdezhették a magyar olimpiai bajnokot, hogy az-1 után mit süssön, főzzön anyuka, apu­ka, ha hazajön győztes fia, lánya, a sportosztály új vezetője csendben, hal­kan azt tudakolta az egyik édesapától: „mit mondana gyerekének, ha négy- szemközt találkoznának most”, mivel­hogy a jó evésen kivül más, fontosabb dolgok is vannak a világon, amit éppen ezek a sok mindenről lemondó bajno­kok tudnak a legjobban. Lelkesített is­mét Gyuláy páratlan ügyszeretete, hoz­záértése. 0 mindig hozzátett valamit a képen látottakhoz. Sokak előtt rejtőző érdekességekre hivta fel a figyelmet. Ők feltétlenül dobogóra kerülnének, ha a riportereket is pontoznák. És milyen kitűnően, rugalmasan szerkesztettek a budapesti stúdióban! Azt hiszem, akkor is elégedettek len­nénk a magyar tévé teljesítményével, ha netán kevesebb érmet hoztak volna haza sportolóink. Már előre örülök a várható ismétlé­seknek. Sokan kérik majd a következő években Darnyi győzelmeit -y- bocsá­nat —, Egérkét, a nyitó- és záróünnep­séget ... H. N. KONCZEK JÓZSEF: Az a harmatos reggel Jfora reggel jártam lopni Káré JV Magdolnával. (Hat vagy hétéves voltam akkor. Ott aludt a lepedős ablakú szobában Káré Magdolna keze alatt a kisebbik húgom: meg az öcsém is. Hogy Káré Magdolnát miért hívtuk nagyanyám­nak, azt nem tudom biztosán, hiszen tulajdonképpen dédanyánk volt. Ha igaz, akkor azért, s ezt maga is így magyarázta, merthogy a család anyámmal szakadt ketté, ő már városi asszony lett, Káré Magdolna a nagy­anyja volt,.s mi utána mondtuk, nagy­anya.) Harmatos júliusi reggel hat órakor hűvös az utca. Az akácok beverve por­ral. Ni, ott a hentesékkel szemben a tegnap letört ág lengedez, nem vágta le senki. (Itt jött el tegnap délután a cséplő­gép. Nagyapám puskáival voltam el­foglalva. Káré Magdolna hanyatt fek­ve horkolt az ágyon, ott csúszkált kö­rülötte a húgom. Öcsémmel a szekrény alatt, vászonba csavarva találtuk a két puskát. Akkoriban minden lőfegyvert be kellett adni — még a vadászpuskát is elvették nagyapámtól. Nem is volt vadász, hanem erdész. Kakasa- rontott, závárzatlan rozsdás két mor- dály volt ez. Őrizgetni persze így sem volt szabad, s ez csak érdekesebbé tet­te a játékot. Öcsémmel fölváltva pró­bálgattuk. Egyedül nem bírtuk volna el, ezért hol én, hol ö tartotta a vállát, a másik pedig ilyenkori célozgatott. Még a legyeket is lelövöldöztük kép­zeletben. A csendes háborúskodásnak rendszerint Káré Magdolna azzal ve­tett véget, hogy úgy négy óra tájban föllebbentetle a lepedőt az ablakon és kinézett. Megkereste aztán a pár tor­nacipőt, amin borotvával lyukat vá­gott tyúkszemeinek, s aztán megindult újra az élet a Jalak közt. Ahogy hóna alatt kikukkantottam az ablakon, do­hogva, hörögve jött le a cséplőgép az utcán. Miska pedig odakiáltott ne­kem: „Gyere Jozsó, nézd, a masina levitte Horeskáék akácfáját!" Együtt cseitegtünk aztán a nyomában, míg a Kálvária-domb alá nem ért.) Már dohogott kora reggel. A kapuig hallatszott, ahogy kilép­tünk. Á törött ágú fa körül gyülekez­tek az erdei munkások, akik minden­nap följártak a Csóványosra fakiter­melésre. Voltak ott fiatalabbak is, gyerekmunkások. Csemetét kapálni, bokrot irtani mentek kapával. Én csak később ismertem meg ezt a munkát, úgy tízéves korom körül, de szemem­ben ezek a gyerekek félig már felnőtt­számba mentek. Míg a többiekre vár­tak, hogy együtt induljanak, volt aki kapája élét igazgatta reszelővei, néhá­nyon meg az árokba lógatott lábbal, a poros füvön ülve cigarettát szívtak. Ezekre ugyan rászóltak néha az idő­sebbek, de nem nagyon komolyatf. Többen odaköszöntek nagyanyám­nak: „Jó reggelt, D. néni!” (Ez csak tovább bonyolította a dol­got, a faluban mindenki nagyapám anyjának gondolta Káré Magdolnát, holott hát az anyósa volt. Káré Mag­dolnának negyven holdja volt, ha nem több, valamikor. Nagyapám erdőt haj- kurászó, vadat fölhajtó tizenhét év kö­rüli szegénylegény, megszöktette a lá­nyát. Mikor ebbe a faluba költözött a nagyapám, akkor már az én igazi nagyanyám nem élt. Meghalt a háború alatt, tüdőbeteg volt, nem kapott or­vost. Később eljött Káré Magdolna a nagyapámhoz. Nem átkozódott .már, mint amikor a lánya megszökött, s kitagadta az egyetlen lányt minden­ből, hanem csak eljött, és azt mondta neki: „Sándorom." Akkor már egy hold földje se volt Káré Magdolnának. Elvitte a téesz, vagy tán maga mondott le róla? Megöregedett.) Káré Magdolna arcánál' jóval előbbre húzta a fekete fejkendőt, ár­nyékban volt mindig az arca. Jobb ke­zében görbebot, bal keze — azt lég­nyomás érte a háborúban — állandóan a szoknyája ráncán motoszkált. Megállt a letört akácfaágnál. Virá­gait kezdte tépdesni. Biztatott, szed­jem én is. Már elhaladtunk az utcán várakozók előtt, hát nem értettem, mi­ért köszönnek oda neki még egyszer. Kezét botjával a szeméhez emelte, úgy nézett vissza rájuk. Hűvös és szürke por. Jól esik mezít­lábamnak. Előre futkosom, rám szól. Megfogja a kezem. A réten nagyanyám meg-megáll, le­szakít egy-egy virágot. Először azt gondolom, csokrot akar szedni. Aztán látom, hogy fekete szoknyáját fölhajt­ja, a derekára erősített kötélen lógó vászónzacskóba gyömöszöli a kék vi­rágú szamárkórót. Otthon mindenféle teákat főz ezekből a virágokból, barna meg sárga színű vizeket, ott állnak a kamra albakában kis üvegben, lekö­tözve celofánnal, bedugva újságpapír­ralt Ott gyűjtötte, aztán kis bádogdo­bozban az utcára néző ablakba tette azt a búzát is, amit a tarlón hajolgatva szedett össze most, aratáskor. Előve­tette velem az iskolatáskámból a piros ceruzámat, amit jól kifaragtam, ő meg szakított az újság széléből egy dara­bot. Elém tette, hogy írjam rá, az ára: egy forint. „De minek, nagyanya?" — kérdeztem. „Ne kérdezz te semmit, csak írjad" Ezt aztán ráragasztotta a bádogra. Aznap délután nagyapám nagyon haragosan jött haza. Nem szólt egy szót sem, hanem azt a bádog­dobozt mindenestül kidobatta velem az udvarra. Kiérünk a szilváshoz. Azonnal másznék a fára, mert kezd érni már a jó magvaváló, a ringló pedig olyan édes, mint a méz. Nem enged fölmenni. Pedig ez a szilvás közös. Azért nem szólnak, ha itt szed az em­ber egy ingaljával. Nem engedfölmen­ni. A temető mellett sokkal gyatrább szilvafák nőnek, arra biztat, ezt mász- szam meg. Rázom sorban az ágakat, ahogy mondja. Nagyon szeretek fára mászni. De miért erre kell? — Nagyanya, most lopunk? — ki­áltok le neki a fáról. — Elhallgass, te. szeginy gyerek, mert a fejedbe ütöm a botomat. — Lopunk? — súgom le neki egy ág mögül. — Nem. Bengészünk. — Az mit jelent? — Azt, te szegíny gyerek, amit csi­nálsz. Bengészünk. Hát, jól van. Beng-, beng. Egy csomó szilva a földre. Beng egy másik a krumpliföldre. Szedem a szilvát, köpöm a magját. Úgy köpöm, nehogy eltaláljam a szép lila krumpli­virágokat. Kicsi. Hajladozik a krumpliföldön. A zacskóban, amik a derekán lógnak, és olyanok, mint a kofák pénzeszacs­kói, azokba teszi a szilvát. A nap itt billeg a szilvafa ágán. Ha kimegyek végig az ágon, éppen elérem. — Jó reggelt, D. néni! — köszön egy gereblyés ember.-Ül%Akinek. Jó napot! — így Káré Magdolna. — Egy kis szilvát? — Az, az! — A gyerek meg rázza. — Igen. — Maga meg szedi. ,, — Láthatja. f — A Lestyákéké földön. — Idehull, ugye, idehull. Melléje huppanok az ágról. Jaj, el­törtem egy krumplivirágot. Pedig mi­lyen gyönyörű, milyen kedves halvány színe van, ahogy a kékje játszik. Órá­kig nézegetném. — No, isten áldja, D. néni! Jó kis találmány ez a sok zseb. Káré Magdolna ugyan kicsit farosabbnak látszik, meg elöl is jobban kidagad a szoknyája. De ki nézne meg egy ilyen vénséget? Most aztán van jó sok szil­vánk. Biztosan gombócot csinál ebéd­re. Kérdezem is tőle. — Elhallgass, te szegíny gyerek. (Miért mondja ezt nekem mindig? Anyámnak azt mondta, amikor a vo­nattal megérkeztünk, hogy „Ennek a nagyabbiknak van láttatja, de mit csi­náljak a két kicsivel? Mert ezt a na­gyabbikat jól ki tudom használni, de őket otthon hagyhattad volna." Anyám meg semmit nem szólt, csak keményen megfogta a kezem, másik oldalt az öcsém fogta a szoknyáját, kishúgomat meg a karján vitte, és ment elöl, Káré Magda utána. És kiál­tozott, hogy ne siessen annyira.) Otthon elém totyogott a kishúgom. „Hoztatok szijját?" De hogy a szilva hova lett, azt nem tudom. Ebédre zsírban sült újkrumplit ettünk kenyérrel, vacsorára meg krumplilevest. * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * ¥ * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * AZ ORSZÁGOS TAKARÉKPÉNZTÁR Bács-Kiskun Megyei Igazgatósága MEGVÉTELRE FELKÍNÁLJA a Kecskemét, Széchenyiváros IV/26. tömbben, a Berzsenyi Dániel és Fazekas Mihály utca sarkán, az „A” jelű épületben (beúzinkút mögött) megépített kb. 51 m2 alapterületű üzlethelyiséget versenytárgyalás keretében A helyiség főbb jellemzői: 36 m2-es üzlet- vagy műhelytér, 13 m2-es raktár és 2 m2-es szociális egység. Hideg-meleg víz. elektromos energia, fűtés biztosított. Az indulási ár: 1 200 000,— Ft + 25% ÁFA. A birtokbavétel várható időpontja: 1988. december hó. A helyiségben csak a lakástulajdonosokat nem zavaró tevékenység folytatható. A versenytárgyaláson licitálást tartunk, s a helyiséget a legkedvezőbb ajánlattevő részére értékesítjük. A nyertes köteles a versenytárgyalás napján a vételár 10%-át letétbe helyezni. Végleges szerződéskötés 8 na­pon belül. Az ajánlatok benyújtásának határideje és a versenytárgyalás időpontja: 1988. október 13. — csütörtök —14 óra. A helyiség ezen a napon 8—10 óra között a helyszínen megtekinthető. Részletes felvilágosítás és a versenytárgyalás helye: i jk. az OTP lakásépítési, beruházási és műszaki osztá­lyán, Kecskemét, Dobó krt. 7. sz. I. em. (Bejárat a 4* földszinti 2. sz. körzeti fiókon keresztül.) Telefon: 27-655/187-190-es mellékek. 2624 t * * * Ük-* *­* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents